Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1984-10-26 / 43. szám
•ÚJ szú 1984.X. 26. Vasárnapi számunkban sorozatot indítunk hazánk felszabadulása 40. évfordulójának tiszteletére. A kéthetente megjelenő írások legfontosabb célja az, hogy a sok arra érdemes közül néhány olyan ember életútját mutassuk be, aki az eltelt négy évtized során cselekvő részt vállalt pártunk politikájának megvalósításában, szocialista társadalmunk építésében. nyát és irány a szülői ház. Nem egyedül indult útnak, többedmagával menekült, hogy néhány nap múlva megtegye ugyanazt az utat - visszafelé. Vajon mit érezhetett, amikor búcsút vett édesanyjától, amikor megcsókolta, magához ölelte kicsi lányát? Tudta, mi vár rá? Mi késztette arra, hogy feladja addigi életét, vállalja a harcot, a nélkülözést? Amikor beszerzett mindent, gyógyszereket, kötszereket, műszereket, a partizánkórház lett az otthona. 1944. szeptember 4-ét mutatott a naptár.- Ami ezután következett, maga volt a pokol. Embertelen körülmények között dolgoztunk, egyre jöttek az újabb sebesültek, kötszerünk, gyógyszerünk fogytán volt - ráncolja össze homlokát, s hangja talán egy árnyalattal rekedtebbé vált. De ki kellett tartaniuk. Bíztak, tudták, hogy egyszer vége lesz.- Október 29-én kaptuk az evakuálási parancsot. A súlyosan sebesülteket a Tri duby repülőtérről szovjet repülőgépek szállították a Szovjetunióba, a többi beteg egy része Sliaőba, a lábadozók Hri- novába mentek. Utolsónak evakuált a kórházból, miközben Losonc (Lucenec) felől már a németek tüzeltek. A megmaradtaknak parancs szerint Poranára kellett menniük. A kincset érő gyógyszerekkel megrakodva 12 órás kimerítő gyaloglás után pa- rancsmódositást kaptak, aminek értelmé- •ben Smreciny lett az uticél. De már nem csoportban, hanem egyesével, kettesével kellett megküzdeni a puszta létért. ffl PARTIZÁN II — Lrüüüiil^LJü Ülünk egymással szemben. Az ablak- párkányon az esőcseppek egy kora őszi monoton dallamot dobolnak, a szél nagyokat süvítve rozsdabarna faleveleket kerget. Előttünk feketekávé gőzölög, illatával megtelik a szoba, s miközben élvezettel kortyolgatja a fekete nedűt, Zsemle Mária az életéről mesél.- A gyerekkorom? Szomorú volt. Apám kis fizetésére túl sok volt a hat éhes száj. Igaz, Zvolenben akkoriban sokan éltek hasonló szegénységben. Én ennek ellenére énekesnő vagy színésznő akartam lenni. Megtanultam minden verset, dalocskát, gyakran léptem fel az iskolában, azt mondták, szép, tiszta, csengő hangom volt... S mi valósult meg az ifjúkori álmaimból? Semmi, a hangom is megváltozott - mondta némi keserűséggel rekedtes hangján. Kitekintett az ablakon, de nem látta az eső áztatta utcákat, szeme könnyel telt meg. Milyen emlékek elevenedhettek fel képzeletében - villant át rajtam, majd Zsemle Mária újra emlékezni kezdett.- Ahonnan én indultam, ott szóba sem jöhetett a továbbtanulás. Elhatároztam, hogy egészségügyi nővér leszek. Az lettem. Dolgoztam és tanultam, gyakran a könyvekre borulva találtak rám, de végül is sikerült leérettségiznem. Igaz, ezt Mráz doktornak, a kórház akkori igazgatójának köszönhettem, aki támogatott, segített, lelket öntött belém akkor, amikor már úgy éreztem, nem bírom tovább. Sok mindennel kellett megküzdenem... Apám meghalt negyvenkét éves korában, majd két lánytestvérem is követte ót- sóhajt egy nagyot. A sudár fiatal lányból asszony lett, majd anya. Szülővárosából Ruzombe- rokba költözött a család. Nem sokáig élvezhették a közös hétköznapokat, a csendes ünnepeket. Kitört a második világháború.- A férjem katona lett, egyedül maradtam a kislányommal. Hazavágytam, de várnom kellett a férjemre, a munkám is a városhoz kötött, hiszen egyre több sebesülttel teltek meg a kórházak. A kínok láttán a háború értelmetlenségéről beszélgettünk, miközben mindannyian szeretteinket, ismerőseinket féltettük. Szörnyű volt... Egyszer aztán Stefan Kartal doktor magához hivatott. - Be kell rendezni a partizánkórházat. - Segítesz?- Igen, de előbb biztonságba kell helyeznem a kislányomat. És Mária asszony összecsomagolta a legszükségesebbet, karjára vette lá... megmondtam, hogy a hegyekből jöttem, semmim sem maradt, dolgozni akarok.- Négy-öt méteres hóban haladtam előre, a posztó csizmám csupa víz lett, és az erdőben vészjóslóan visszhangzott a fegyverropogás... Öierny Balognál egy eldugott erdészlakra bukkant. Elhatározta, hogy kimossa, megszárítja ruháját, csizmáját. Ekkor már nem volt rajta egyenruha, civilben ment a patakhoz, s alig végzett a mosással, a falu szélén vagy tíz páncélozott autóból a németek lőni kezdtek.- Annyi időm maradt csak, hogy a fáskamrába bújjak. A farakás mögé húzódtam, bele a fűrészporba és vártam. A két német katona kinyitotta az ajtót, de nem léptek be... Megmenekültem... Azután hét lövést hallottam még és aztán csend lett. A háziak mondták, hogy a németek foglyul ejtettek egy fiatal fiút, és elvittek egy autót is. Tudtam, hogy csak a mi csoportunkból lehetett a szerencsétlen. Közben az erdészlakhoz ért egyik ápolónő társam, s hozta Trojan komiszár pa- cancsát. Jó lett volna pihenni egy kicsit az erdészlakban, de a lövöldözéstől megrémült háziak elküldték minket. A két partizán nővér útnak eredt. Mária asszony nem engedte, hogy a vézna, alig 18 éves társa egyedül vágjon neki a hórengetegnek. Négy napot és négy hosz- szú éjszakát töltöttek az erdőben, tudták, hogy menni kell, hogy a megállás egyenlő a halállal. Hó volt az ételük, hó volt az italuk. Fáztak? Féltek? - ma már nem is tudja. Azt tudta, hogy 32 évesen nem szabad, nem akar meghalni, mert várja őt a lánya, az édesanyja, s valahol a fronton talán a férje is.- A fárasztó négy nap után a hrinovái településekhez értünk. Az ottani emberek féltő szeretettel, étellel, itallal kínáltak. Tudtuk, hogy ennünk nem szabad, meleg tejet kortyolgatva próbáltunk erőre kapni. Másnap viszont nem ismertek ránk, megdagadt arcunk, kezünk: lábunk megfagyott. S hiába telt el negyven év azóta, lábaimból nem múlt el a szaggatás. Csupán négy nap kényszerpihenőt engedett meg magának. Ez alatt elhatározta, hogy hazamegy Zvolenba. S amit a fejébe vett... Elindult. Gyalog az országúton, vállalva a veszélyt, hogy igazoltatják, hogy németekkel találkozhat. S úgy is lett. Detva közelében utolérte ót egy, német tisztet szállító személyautó, s lefékezett mellette.- A tiszt azt kérdezte, hogy hová megyek. Mondtam egy falut Zvolen közelében, hogy ott él a beteg édesanyám, az engedélyt is oda akartam nyújtani, de nem kellett - mondja még ma is egy kis izgalommal hangjában. - A tiszt felkínálta a maga mellett levő helyet, és én elfogadtam. Nagy utat tettünk meg, sőt, találkára is hívott, azt is elfogadtam. Már nem emlékszem pontosan az időpontra, de egy jó késői órában egyeztünk meg. Várhatsz, gondoltam, hisz én addigra az enyéimnél leszek. Minél közelebb került a városhoz, annál nagyobb félelemmel gondolt a találkozásra. Hirtelen eszébe jutott, hogy élnek-e, egészségesek-e szerettei. Majd a férjére gondolt, s számolta, mikor jön el az az idő, amikor újra találkozhatnak. A házuktól nem messze ismerősök állították meg. Keresnek, ne menj haza. Valaki elárulta, hogy partizán nővér vagy. Mit tehetett volna? Megfordult, s mert a folyót nem szelte már át a híd, átgázolt a Garamon, a vizes ruha ráfagyott testére, felkapaszkodott a vonatra és Ruzom- berokba ment.- Végigsírtam az utat, rettenetesen fájt, hogy nemJáthattam a kicsit. Ruzomberoki kifosztott lakása láttán összeomlott. Nem maradt semmije. De most is, mint már annyiszor életében, összeszedte magát, a fájdalom, az elkeseredés keménnyé formálta.- Mindenki tudta, hogy ki vagyok. Bementem a kórházba, és nyíltan megmondtam, hogy a hegyekből jöttem, semmim sem maradt, dolgozni akarok. És dolgozott. Sokat, éjjel, nappal, amikor szükség volt rá. Ételt, italt szerzett a szenvedőknek, jó szóval vigasztalta a megmaradtakat. Félelem nélkül tartotta a kapcsolatot a partizánokkal, s a statárium alatt gyógyszert, élelmet vitt a harcosoknak. Azután egyszerre vége lett a világégésnek. Rohant Zvolenba anyjához, gyermekéért és hazavárta a férjét. Csupán egy évig örülhettek egymásnak, szépíthették otthonukat, élvezhették építő munkájukat. Mária asszony férje meghalt.- Mondjam azt, hogy borzalmas volt? A fájdalmat, a kétségbeesést túl kell élni - attól ember az ember. Ott volt a lányom, a munkám. A sok-sok beteg, akik éltek. Dolgoztam a sebészeten, a gégészeten, azután tíz évig Marcelházán (Marcelová).- Másodszor is férjhez mentem, s öt év után ismét egyedül maradtam. Ezt a veszteséget is túléltem, erősnek kellett maradnom... Nem szeretek emlékezni. Ilyenkor tudatosítom csak, hogy a régi barátaim, harcostársaim nincsenek már. Kevesen maradtunk... Azután már kissé vidámabban unokáiról mesélt, akik gyakran látogatják komáromi otthonában, teszik szebbé, boldogabbá napjait. Majd arról beszélt, menynyire szereti a fiatalokat, tiszteli őszinteségüket, s talán egy kissé irigyli életkedvüket.- Mi is ilyenek lehettünk volna, de közbejött a háború. Többségünk tudta, hol a helye. És harcunk nem volt hiábavaló ... > PÉTERFI SZONYA És harcunk nem volt hiábavaló (Gyökeres György felvételei) A magyar művészetpszichológiai irodalom újabb kitűnő kiadvánnyal gazdagodott. Hárs László művében elsősorban az irodalmi alkotásokban érintett lélektani problémák elemzésére vállalkozott abból kiindulva, hogy az irodalom értékének teljes feltárulásához nélkülözhetetlenül szükséges az olvasó számára a szereplők cselekedeteinek, magatartásuk lélektani összetevőinek a megértése, valamint az, hogy az intellektuális felismerések esztétikai érzelmekkel párosuljanak. A XIX-XX. századi elbeszélőirodalom tizenegy novellájának mesteri pszichológiai elemzésével találkozunk a kötet első felében (a kötetben találjuk a novellákat is). Valóban nyomozás folyik itt, ahogy a könyv címe mondja, az irodalmi mű szövevényes lélektani világának ' kibogozását végzi a szerző. A már azelőtt is olvasott novellák új élményt jelentenek, mert szembesíthetjük benyomásainkat a szakember bámulatos felkészültségről tanúskodó tudatos pszichológiai elemzésével. A legtöbb esetben arra is kitér, hogy milyen lelki motívumok, gyermekkori élmények járultak hozzá a mű megszületéséhez, tehát irodalomtörténeti tanulságok is Az olvasás: nyomozás . és felfedezés párosulnak az alkotáslélektani felfedezésekkel. A novellák kiválasztásának egyetlen fontos közös ismérve: mindegyiknek erős pszichológiai töltése van. Különböző országok írói, különböző formai megoldások kerültek a válogatásba. Témájuk hol egy gyilkossági kísérlet (Maupassant: Denis), vagy egy detektiv- történet pszichológiai megoldása (Poe: Az ellopott levél), máskor egy izgalmas veszélyhelyzet (Móricz Zsigmond: A kicsi), értelmetlen erőszakos gyermekhalál (Kosztolányi Dezső: Tréfa), eltorzult embertípus (Csehov: Á lokbabújt ember) és így tovább, vaiameny- nyiben ,,a kiszolgáltatottság, az erőszak és a szorongás hálójában vergődő ember“ a központi alak. A második részben az olvasói befogadás lélektanának néhány alapvető kérdésével foglalkozik a szerző. Itt is ugyanaz az alapfeltétel jut kifejezésre, mint a kötet első részében: egy minőségi irodalmi alkotás pszichológiai tartalmának az átélési foka a mű esztétikumát is minősíti. A múértékelés buktatói című fejezet azt fejtegeti, hogy az átlagolvasó sokszor nagyon nehezen különbözteti meg az értékelésben a művészi alkotásokat a nem művészi produktumoktól. A Gazdagodás és elszegényedés a figyelem működését vizsgálja olvasás közben. Az Emlékezés, sémaképzés és műbefogadás - az előző fejezetekhez hasonlóan a szerző kísérletei alapján - azt boncolgatja, mennyi marad meg az olvasó emlékezetében a mű imformáció- gazdagságából. A visszaidézés- ben erősen hatnak a sémák: a megismerésnek és az információ-feldolgozásnak az irodalomban kialakult legáltalánosabb építő elemei. Hárs László könyvének tudományos pszichológiai értékéhez nem fér kétség. Nem pedagógiai töltésű mű, de az irodalom oktatói számára is különös tanulságokat jelent, többek között azt, hogy az irodalmi alkotás elemzése során lé- nyegbevágóan fontos a műalkotás pszichológiai tartalmának felfedése, tudatosítása, s ez sokkal értékesebb, mint az epikai művek cselekményének lélektelen „megtanulása“. sz-t
