Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1984-10-19 / 42. szám
E sténként már begyújtunk a szobámban, említettem. De nemcsak a meleg apad ki lassanként a házból, a kertből is. Fosztogatás, szólnék. Kifosztanak, mondanám, ha azonosulni tudnék azzal, amim van. Megfosztanak: így, ha panaszkodásra hajlanék. Foszlik a világ, gondolom, tárgyilagosságra törekvő bölcsességemben. Bennem. Vagy nemcsak bennem? Mert az ősz, egyelőre még többé-kevésbé kíméletes körmökkel, már hozzálátott a nyár lehántásához. Következik majd önmaga megnyúzatása, majd.. Hagyjuk, gondolni sem szeretek rá... kimondani sem kívánom... Már tele vagyok hiányjelekkel. Feltehetően gyávaságból már egyre inkább azt látom, ami nincs, a számtani alapműveletekből csak a levonást gyakorlom, ugrásaimból csak a visszazuhanást tapasztalom, amely már mindig mélyebbre visz, mint amilyen magasra jutottam. Miféle különös jelenség, morgom lekonyuló orral, tájékozatlanságot tettetve. S már kacérkodom is a korommal, ahelyett hogy nevetnék rajta! Hiányok, mondom. Hiányzik például a szememből az a láthatatlan bonyolult csipke, amelyet a fecskék szőttek a levegőbe, villámgyors öltésekkel, melyeknek íveit csak a szerelmes képzelet tudná követni. Kisasszony napján költöztek el, s mögöttük hirtelen kiürült a légkör, hiába verik bele az őszi szél alatt a bólogató fák más, súlyosabb brabanti csipkemintáikat. Üres fecskéimtől a határ, üres eszméletem is. Esténként üres a fülem csivitelésük hiányától, mely a veranda előtt húzódó, üres sürgönydrótokról szól rám, mit sebből a kifolyt vér, s nem bírom elhallgattatni a rég begyakorolt, közömbösséget tettető vállrándítással sem. Vágtatnak a levegöégben, Olaszország felé, ki ebből a kis hazából, melyben apró tüdejük első légvételeit gyakorolta; de képzeletem nem kívánja követni őket. Nincsenek, majd megszokom, mondogatom, s idővel persze meg is teszem. Megszokom a szomszédban a diófa levele hullását is, elsőnek kezdte társai közül. Megszokom fölöttünk a hegyoldal rozsdásodását. Megszokom az esti hangszönyeg lassú szétszakadozását is: már kifoszlottak belőle az őszikék vékony szálai, éjjel a balu.sz- ter mellett ültömben a magam vérköreinek zúgásába burkolózom. Megszokom lassankét - mert az ember mindent megszokik - azt a gondolatot is, hogy hamarosan visszaköltözünk Pestre. Ott is megszökök majd, persze. De gyanakodva figyelem feleségem hol itt, hol ott feltűnő alakját, amint a kertben az ágyások fölött hajlongva... vajon miben mesterkedik? Megkérdezhetném, de minek, ha amúgy is tudom. Áruló jelek mindenfelé: tegnap is a kamrában, a nyesöollót s az ágfűrészt keresgélve, melyek természetesen megint nem voltak a helyükön, egy kosárba botlottam, benne egy sor barna papírzacskó. Már kezdi? kérdeztem magamban mogorván, a tavalyi év tapasztalataira támaszkodva. Már megint az elmúlás és az újjászületés jár az eszében? Nem is az eszében, az ujjaiban. *Az esszé - rövidített változatának - közlésével Déry Tiborra emlékezünk, születésének 90. évfordulóján. egész asszonyi testében? Már megint a jövőt építgeti, nem tudom kinek a rendelésére, háziasszonyi gondossággal és csínnal megint a világ újjáteremtésén fáradozik?- Mit csinálsz? - kérdem, bár tudom; de miért ne bosszantsam magam? Elsőbb nem is felel, csak a vállával, hátával, mert a világ újjáteremtésével van elfoglalva. De egyébként is egy barna zacskó csücskét tartja a foga között, tehát nem tud beszélni, pedig szeret.- Magot szedsz? - kérdem fölöslegesen. Láthatom; minek feleljen hát a zacskóval a foga között. Iparosok is így dolgoznak, szájukba szedik a szögeket, onnét szerelik ki egyenként a kalapács alá további szolgálatra. A múltkoriban én is így vertem be úgy véli, joggal, hogy az már nem része a jelenének.. A jövő évi kert? Hol van az még! S hol leszel te akkor! Mindezt hűvösen s tőlem telhető pontossággal elgondolván, mégis óvakodom attól, hogy szóvá tegyem; az is csak az őszi rombolást siettetné. Tehát külön-külön zacskókba az estikét, a zinniát, a tagetest, magyarul büdöskét, külön az alacsony, külön a magas szárút, a tátikát, a pipitért, a törökszegfűt, a verbénát, a bíborrojtot, a hajnalkát stb. Persze, ennél jóval tpbb zacskóra való van, ennyit is csak azért sorolunk fel, mert kedvünk telik szép, vagy legalábbis kedves magyar nevükben. Abban az ütemben szedetnek a magjaik, ahogy egy-egy fajta megérik. Pótoltassék még a sor a sárga violával, e jegyzet szerzőjének megítélése szerint legszebb nevű és színű illatos kedvencével. Megemlítendő néhány szöget, már nem tudom, hova. Tehát méltányolom feleségem pillanatnyi szófukarságát.- Fosztogatsz? - kérdem. - A jövő ürügyén? A jövő év, az még nem jövő, mondhatná a feleségem, bizonyára gondolja is. A fiatal, reménykedő eszméletben a jövő esztendő még a jelenhez tartozik, a ma annektálja a holnapot, a jelen perc bekebelezi a rákövetkező órát. Egy nagy kettős mozdulatot végez: a jelent markolászva a jövő felé nyúl ki, de erről nem vesz tudomást, nincs is rá szüksége. Ne akarjatok bennünket megtéveszteni, mondja az öregeknek, sose halunk meg. S ennek megfelelően szedi a magot a jövő évi, azaz a mai, azaz az örök kert ágyásaiba.- Mióta szeded? Kiveszi foga közül a zacskót. - Már régen.- Tudom - mondom. - Már egy hónapja elkezdted, vagy még régebben. Elsőnek, ha jól emlékszem, az estikét nyomorgattad meg. Miért nem engeded, hogy maga pergesse ki a magját? Válaszként újra a zacskó a fog közé!- Miért nem engeded, hogy a maga módján öregedjen meg, fukaron vagy tékozolva, ahogy kedve tartja - mondom a feleségemnek, bár lehet, sőt valószínű, hogy nem mondom, csak gondolom. Hetven éven túl az ember már nem kíván a jövővel foglalkozni, sem a máséval, sem a magáével, mert természetesen még a menyecskeszem is, bár attól nem kell magot venni, mert annyit hagy el, hogy csak győzzük irtani. Mikor? Jövőre. Az mikor lesz? Ugyanez áll, tisztelt olvasó, a mézikére, sőt a már említett tátikára, másképp bárányszájra is, mely utóbbi bár egynyári növény de mértéktelen mohóságában két évig is elél. Ezért van az, hogy bármerre lépdelsz kertünk hegy felöli részében, tekinteted mindenütt beleütközik a telhetetlen virágba, melynek ha az alsó szirmait ujjaddal kétféléi megnyomod, hirtelen kitátja szelíd bárányszáját. S folytathatnám a sort a bíbor- rojttal, a természet e barokk tréfájával, melynek minden szellő ürügy arra, hogy ivadékaival benépesítse a földet, azaz kertünket; murvával beszórt utakon élelmesen, sőt mondhatnám, talpraesetten, itt is, ott is váratlanul kinyomakodik a kavicsok közül s alól, s kibontja apró levélépítményeit, a világot boldogítani; a garázsba vezető keskeny ösvényen, melyet balról a fagyalsövény már amúgy is a felére szűkített, e jegyzet Írója és családja már csak körülményes lábemelgetések s bakugrások árán tud közlekedni, el ne tapossák a hívatlan vendégsereget. Ez mind élni akar, kérdi e jegyzet írója. Éíni, azaz hódítani? Minek? Rosszul kezdődik tehát ez a nap: a fosztogatás látványával? Vagy jól kezdődik: az újjáteremtés látványával? Nem tudom. Egyre határozatlanabb vagyok az utóbbi időben: átmenji egy fél pohár borért, vág; irni a következő mondatot' talán, vagy csak unom i pedig fáraszt? Azért fáras; elmélkedem, tízszer is eiti bort a szomszéd szobából három fölösleges gondol? ban. Környezetem a haji mert a legegyszerűbb kér« kedés után válaszolok; he rához vagy fröccsöt, csal elmém kellő meghintáztat predig a kérdés hónapok vén, már ismerősnek tets: mindegy lelkemnek is, ízle iszom-e vagy fröccsöt. I olvassam el az asztaloi felmáglyázott folyóiratok,« vés, a Kortárs, a Zeit, a a Delos, a Nagyvilág, az zül? Nem tudván válás; s elalszom. A nyitott ablal szolgál, bezörögnek a tüc: Rossz a lelkiismeretem a mégis nyugodtan alszom, az évelők! Stendhal éve ibolya, már egy éve hiába este sem... Talán ezért á Vagy a nagy gesztenye mertem hírül adni, hogy b kérgét hullatta, ujjnyi sz lyukak nyíltak rajta, hog beléjük mélyeszthettem, k part ki gennyként a sebbó tunk segítségért, két ke s egy tudós botanikust; ta dékokat cementtel feltolté szeit lehántottuk, fakó esc De nem sokat használt, A szép fa már megismerke volt - mint magam is a csonttuberkulózis követke főképp a megsebzett oldi ágakon tovább ritkul, lg; törzsén, s azok már tavaly vastag izomkötegként fe: aggasztó jel: jóval idő é kezdte éretlen, még csak i mölcsét. Ezúttal a Füredi szemléli meg. Sajnos, cincér pusztítót hasztotta, hogy már nem I A szívem elszorul. Álltul egyikünk sem szólalt meg. Ha nagy vihar éri, ki< Szerencsére, tette hozzá a ház, s mögötte a hegy leszálló szeleket. Hát rrw^- Meddig?- Húsz évig, harmincig. Húsz, harminc év, az rr Vagy mégis van dolgom, I lettem álló hölgyre pillái MILKA ZIMKOVÁ ^$iESSá6SÍ ^ •tv a ti y : .yÉ&y SS SÉlífe Tessék, urak, befáradni, nálam mindent lehet kapni: sört, bort, pontyot is, az ügyesnek csókot is.- Csak egyenként, uraim, ne egyszerre.- Voltam Bytcában, Trencínben, ilven kocsma sehol sincsen, mint a mi Margi- tunké - lelkendezett a torreádorok egyike, és a kocsmárosné telt derekára tette a kezét.- Ó, maga lókötő, ne túlozzon!- De bizony úgy van, lelkem, galambom, hattyúzsírban sült bárányhúst kérek ma, jó gyöngét, egy pohár bort, epret bele s szűz lányok könnyét.- Én cukron sült kacsát kérek, vajban.- Meg sört, hadd repedjen szét a gatya rajtam.- Én aranyló fényű kocsonyát kérek, úgy ragyogjon, Margit, mint a te képed, s rumot hozzá, hadd mulassak, s a rumba mézet.- Hozok mindent, jó' uraim, csak egy kis türelmet, a gazda sem arat mindjárt azután, hogy elvet... - süvített, sikongott a kocsmárosné hangja, miközben a borral tele iccésekkel szaladgált.- Hogyhogy mindig ilyen üde-friss vagy, lelkem, méz csorog a szádból, tűz van a szemedben - nyerített a nem tudom hányadik vendég, s rátapasztotta száját a kocsmárosné telt ajkára.- Kérded, Bolondóci uram, hogy miért vagyok ilyen? Alkonyattájt nagy madarak hozzák piros színem.- Tehát nem is egy, hanem több! Ej, te csalfa gerle! Lelövöm a madarakat, ne járjanak erre! - nyerített föl az utolsó vendég is, s beleharapott a csaplárosné fehér nyakába.- Ahol mag van, madár is van - perdült egyet a sarkán a menyecske, s már ott sem volt.- Itt van, urak, itt a bárány hattyúzsírban sütve, megcukrozott kacsafertály, kocsonya szép tükre. Egyen, igyon mindenki, míg bírja a hasa, torka. Nem aludtam, csókoljátok fehér arcomat pirosra. A vendégek ettek, ittak, pirosra csókolták a kocsmárosné arcát, aztán egyenként hazaballagtak, mint bikák a legelőről.- Jöjjenek máskor is, urak, kedves a vendég itt, három pincém tele borral, kitart egy-két évig. Kinyitogatta az ablakokat, felhúzta a rolókat, és olyan fáradtan, szuszogva ült le, mintha az Olajfák hegyéről zarándokolt volna haza. Mindjár megérkezik a férje... Ki tudja, hogy mi fáj nekem, hol a doktor, a szerelem. Egyedül fekszem le, egyedül kelek fel, keserű az este, keserű a reggel.- Mit siránkozol itt, mintha temetésen volnál? - szólalt meg a férje a folyosón, miközben levetette a cipőjét.- Már énekelni sem szabad? - ugrott fel ijedten, és besietett a fürdőszobába.- Azt nem mondtam, de ne úgy, mint aki halálát várja. És mondtam már, hogy a kulcsot belülről hagyd benne a zárba. Azt akarod, hogy valaki álkulccsal kinyissa az ajtót? Ha igen, mondd meg nyíltan. A fürdőszobában folyt a víz. A férj csak most döbbent rá, hogy a falnak beszélt. Dühbe gurult, mint minden hiú férfi, aki azt hiszi, nélküle a többiek még mindig a mammutcsülköt rágnák a barlangtűz mellett.- Miért nem jössz ide, ha hozzád beszélek?- Nem tudtam, hogy hozzám beszélsz - válaszolta az asszony halkan, miközben a konyhaszekrényben matatott.- Nocsak, nocsak, nézz csak rám! Hogy elpirultál, szinte lángolsz. És mi ez a ruha rajtad, mit jelent ez a kivágás és az a szépségflastrom az arcodon? Hogy feledkezhetett meg róla!-Én csak... csak felpróbáltam, tudod...- Akkor jó, már azt hittem, hogy miattam, mintha nekem szükségem lenne ilyesmire. Nem vagy véletlenül lázas?!- Lehetséges - mondta halkan, és hálás volt férjének, hogy ilyesmire is gondol. Mégiscsak okos ember, gondolta, s talán valóban jót akar neki, azért nem akarja egyedül elegendni sehova. Papp Katalin illusztrációja- Remélem, nem voltál a városban?!- nézett rá kérdőn a férje.- Nem, nem voltam, egész idő alatt itthon ültem.- No azért, én csak azért kérdezem, hogy nem szedtél-e össze valamilyen nyavalyát. Mostanában annyi a vírus a levegőben, hogy az ember már csak otthon lehet biztonságban. Hogy tud ez az ember mindig mindent, gondolta az asszony, miközben megterített.- Ami pedig azt az állást illeti, azt verd ki a fejedből. Kivettem egy nap szabadságot, és körülnéztem abban az üzemben, Tudod, hogy én soha semmit nem csinálok hiába, s mélyebbre látok, mint mások. Mit gondolsz, mit tapasztaltam? Az alkalmazottak nyolcvan százaléka férfi, negyvenöt éves korig. Húsz százaléka a középkorú nő, úgy ötvenéves korig- takarítónők, raktárosok meg hasonlók. És az a szamár főnök még azt mondta, hogy örülnének egy fiatal, ügyes rajzolónőnek. Hát egy nagy frászt fogtok örülni, mondtam neki, vagyis nem mondtam, csak akartam. Szólj hoz2á, nyolcvan százalék férfi. El tudom képzelni, mi folyik ott. Ismerem a férfiakat, és tudom, mit gondolnak a nőkről, és még inkább, mit csinálnak velük. Tehát jó jegyezd meg, arról az állásról többé egy szót sem akarok hallani. Talán nem tartalak el? Mindenünk megvan. És én mindent - hiszen te is látod -, mindent érted teszek, Gitka. Nehogy azt gondold, hogy maga- mért robotolok, mint egy rabszolga. S úgy látom, mégis elégedetlen vagy!- Én... én nagyon elégedett vagyok- mondta halkan, és észre sem vette, hogy szétmázolta az arcára festett fekete pontot. Ha valaki elégedett volt kettejük közül, akkor ez a férj volt. Elégedett önmagával, az okosságával, mint mindig. És büszke, túlságosan is büszke arra, amit az imént mondott. Kár, hogy nem volt a közelben senki, aki feljegyezhette volna a szavait. Az éjszaka olyan hosszúnak tűnt az asszony számára, mint egy végtelen országút. Alig bírta kivárni a reggelt. ILLÉS ANNA fordítása rw 7* Tjia ‘I | 1 J & I-Jif J SkmsM Ba ■Kapy’- jr^ I § J m BjF ág£ ■ mm m ■ I I B m m f • 1111 3 »; J [ fl __ K|f| M p I ^ᣠBt