Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)

1984-10-12 / 41. szám

alahányszor megjön Gábor

V

lván hétvégi házába, min- I dig Feri bácsi az első, akivel szót vált. Megtudta tőle, mi újság a faluban: kivel mi történt, ki távozott el a kö- * zösségből - a falu határán túlra, vagy minden hátáron túlra távozott- e. ügy tudakozódik a falucska eseményei felöl, mintha itt született volna. Pedig évtizedekig nem is hallott erről a mátyus- földi településről. Igaz, amikor egyszer erre vetődött, azonnal megérezte, hogy ide még vissza kell térnie. Amikor másodszor is eljött, a megkapaszkodás ösztöne is erőt vett rajta. S ettől már nem is tud szabadulni. Gyökeret szeretne verni. Mélyen a földbe, mint a kert végében őrt álló jegenyék, melyeket semmi sem téphet ki.

Noha csak egy-két napra szokott leugrani a megreparált parasztházba, mégis úgy érzi, mintha itt volna otthon, s nem a fővárosi lakásban. Erre is a szomszéd Feri bácsi döbbentette rá, amikor egyszer kézszorítás közben megkérdezte, mikor jön legközelebb „haza“. Bár nevetve mondta el Helénának az öreg szavait, amikor a legközelebb elérkezett, mégis Így szólt: „Három napra hazaugrom“. Felesége még mindig mosolygott a kifejezésen, de ó már természetesnek találta. Ma már Helena is olykor így mondja. De ö nem érez semmit.

Helena hegyvidéken született. Neki a mátyusföldiek nyelvének csengése nem ugyanazt jelenti, mint Ivánnak. Nem is tanult meg soha magyarul, pedig férje de sokszor meapróbálta rávenni. Nekem

FÜLÖPIMRE

ehhez nincs tehetségem, oszlatta el reményeit végül mindig ugyanazokkal a szavakkal. Te tökéletesen beszéled a szlovák nyelvet, tette hozzá többnyire, hogy jelezze, nincs értelme kínlódásának, mert a nyelvtanulást annak tartotta. Igaz, nemcsak a férje nyelvének tanulását, hanem az orosz, a német, de még az eszperantó tanulását is. Ezekkel mind megpróbálkozott, de hiába.

Nem bizonyult viszont tehetségtelennek a magyar konyha titkainak elsajátítására. Főzni perfektül tud magyarul, tréfálkozik olykor Iván. Töltött káposztát, túrós csuszát, bármit. Meg is szerette az itteni ízeket. Persze Iván is megkedvelt néhányat a hegyvidéki ételek közül. Kivált a juhtúrós sztrapacskát. A rengeteg burgonya azonban sehogy sincs ínyére. Pláne ha csak aludttejjel tálalják. Pedig nem megy ritkaságszámba, mert a gyerekek is szívében veszik, ha az a vacsora.

Két lánya szinte minden tekintetben szakasztott édesanyja. Szőke a hajuk és kék a szemük. Még a mozgásukat is anyjuktól örökölték. Meg az alakjukat, ami határozottan „gazdag örökség." Mi tagadás, Ivánt Helena alakja vakította el annak idején. Napbarnitotta teste, melyet szobrászszeme egy vasárnap délután a vízparton napozók százai közt pillantott meg. Méghozzá a lehető legjobbkor, .hiszen még semmi konkrét elképzelése nem volt arról, milyen szobrot készítsen a fürdővárostól elfogadott megrendelésre. Azaz voltak elképzelései, de egyet sem talált közülük kivitelezhetőnek. Amikor Helénát megpillantotta, egyszeriben maga előtt látta jövendő művét, mellyel mindenki elégedett lesz. A szobrok szobra lesz.

Tulajdonképpen minden úgy történt, ahogy megálmodta. Mit úgy? A valóság a képzeletét is felülmúlta. A vakmerő képzeletét. Helénának imponált, hogy alakja bronzba öntve fittyet hány majd az enyészetnek, az idő rpúlásának. 4hhoz azonban, hogy a modellt állásba beleegyezzen, erre sem kellett gondolnia: büszkesége bőven elegendő volt hozzá. Az örökkévalóság tudata szinte csak ráadásnak számított.

Gábor Ivánt még sohasem hevítette olyan tűz alkotás közben, mint amikor Helena szobrát mintázta. Előbb rajzokat készített róla. Húsznál is többet. Talán mégsem megfelelő modellt választott?- kérdezte váratlanul Helena. Az jutott eszébe, hátha 6 az oka, hogy napok múltán is csak a vázlatoknál tartanak. Mindegyik csodálatos - válaszolta Iván. Nem tudom, melyiket válasszam. Ezt-e?- vette kezébe azt a rajzot, melyen Helena kancsóba vizet merít. Vagy inkább ezt? - mutatott egy másik rajzra, mely vízbe lépve ábrázolja a lányt. Aztán a nádszállal a kezében megörökített Helena tűnt neki a legmegfelelőbbnek. De csak néhány percig, mert újabb ötlete támadt: a haját összefogó nő. Amint haját a fürdősapka fölvétele előtt éppen összefogja.

Tüstént hozzá is látott a megfelelő testtartás megkereséséhez. A bal könyökét valamivel magasabbra emelje! - utasította a modellt. - A jobbat pedig húzza hátrább! A fejét csak annyira hajtsa le, hogy az arca teljesen látható legyen! A jobb lábával enyhén lépjen előre, mintha máris indulna a víz felé!

Helena ezekben a percekben nem is modellnek érezte magát, hanem filmcsillagnak, akinek minden mozdulatát centi- méternyi pontossággal forgatókönyv írja elő, s aki hírneve ellenére köteles engedelmeskedni a rendező utasításainak. Most is utasítás utasítást követett. A haját fogja szorosabbra! Vagy mégse: tartsa inkább lazábban! Ne legyen olyan merev!

A művész minden mozdulat után hátrált néhány lépést, hogy megtalálja a megfelelő távolságot és látószöget. Tekintete már-már teljes elégedettségről árulkodott, de végül mégis minden kezdődött elölről. Helena először élte át az alkotás izgalmát és gyönyörűségét.

A szobrászból sugárzó izgalom már benne is ott vibrált. Erezte, amint arcát tűz árasztja el. Amikor Iván megérintette a vállát, hogy jelezze, mennyire forduljon oldalvást, saját magát is meglepve ezt mondta: „Kár, hogy nem én vagyok a szobrász“. Iván csak a tekintetével kérdezte, miért. „Szeretném megörökíteni ezt a pillanatot... Amint szinte önkívületbe esve keresed azt, amit talán sohasem fogsz megtalálni“ - tette hozzá halkan.

Gábor Iván most nézett igazán Helena szemébe. Egészen közelről, s szoborrá meredt. Szólni sokáig nem tudott. Végül ezt suttogta: „Máris megtaláltam“. Aztán átkarolta és szorosan megához vonta a lányt, akinek ruhátlan testét ekkor már nemcsak az alkotás láza hevítette.

Mire a fürdőváros megrendelésére készített szobor végleges helyére került, művész és modellje házastársak lettek. Sót, rövidesen a „Reményteli várakozás“ című szobrot mintázta feleségéről Gábor Iván. Aztán az „Anyaság“ - sorozatot, mely újabb sikert, igazi hírnevet hozott neki. Az öt darabból álló sorozattal egy országos pályázaton nyert. Ettől kezdve könnyebben jutott megrendeléshez, mint régebben, s a bizottságok elég magas árat szabtak alkotásainak.

Mégsem volt elégedett. De ezt senkinek sem mondta el. Minek is panaszkodna? Ugyan ki venné komolyan szavait? Hisz sikeres ember, akit sokan irigyelnek Legalábbis Helena szerint, aki különösen akkor hajtogatja ezt, ha férje arra panaszkodik, hogy nincs megfelelő lelki állapota a munkához. Ami természetesen nem azt jelenti, hogy nem akar dolgozni Vajha az akarat az ő munkájához is egymagában elegendő volna!

Amióta idejár, többet dolgozik. Nem egyenletesen, de többet. Megesik, hogy néhány napig tapodtat sem halad előbbre munkájával, ám egyszerre meg-megló- dul. Nem tudná megmagyarázni, minek köszönheti ezt: az itteni levegőnek, az újabb és újabb szépségeket fölvillantó tájnak; annak-e, hogy kiszabadul panelszürke környezetéből, vagy a mozgásnak. Igen, itt mindig tesz-vesz - kapálgat, permetez, karót ver, zöldséget locsol. Mikor mi kell. Vagy inkább mikor mire szottyan kedve. A nehéz munkát Feri

bácsi végzi, aki úgy kapja föl a cementeszsákot, mint más egy zacskó lisztet. És milyen gyorsan dolgozik! Tavaly együtt ásták a kertet, s bizony nem bírta vele tartani az iramot. Pedig Feri bácsi hatvanhárom éves, 6 viszont csak ötven lesz.- Olyan erős, mint egy élsportoló, pedig sosem volt edzőtáborban - mondta neki, amikor föladta a versenyt.- Engem az élet edzett. Méghozzá már gyerekkorom óta - nevetett a szomszéd. - Nekem a munkából mindig bőven kijutott.

Jóllehet már nyugdíjas, még most is napestig dolgozik. És nemcsak a saját portáján, hanem az egész faluban. A családi házat építők veszik a leggyak-* rabban hasznát, hiszen kőműves, ácsmunkához egyaránt ért. Olykor a szövetkezetből is üzennek érte, ha váratlanul kiesik egy-egy etető, gyalogmunkás.- Mennél több dologhoz értünk, annál többet érünk - vallja. - Ismerek én olyanokat is, akik semmihez sem értenek, csak a kritizáláshoz, meg a parancsolgatáshoz. Akik csak a szájukkal tudnak megcsinálni valamit.

xxx- Megjöttünk? - ütötte meg Gábor Iván fülét a köszönést is gyakran megelőző kérdés. - Már azt hittem, megunta a falusi házat - lépett elő egy bokor mögül Feri bácsi.- Ezt megunni? - nyújtott kezet Iván.- A világ minden pénzéért sem válnék meg tőle.- Pedig itt nincs lift-mosolygott a bajusza alatt Feri bácsi.- Jaj, a felvonót ne is említse - sóhajtott a szobrász. - Már egy hete nem működik. Van és mégsincs. Bizony majd a lelkünk száll ki, mire fölkaptatunk a tizenkettedik emeletre.- Oda legalább nem mennek föl a szúnyogok. Meg a legyek.- De mire fölér az ember, már maga is olyan gyönge, mint a légy.- Aki olyan magasan lakik, legalább messzire ellát.- Csak a szomszédos toronyházig- legyintett Iván. - Az eltakarja a kilátásunkat.- De a felhőket jobban látják, mert közelebb vannak. Közelebbről nézve őket, nem állapítható meg, mikor lesz végre egy kiadós eső?- Bizony elkelne már - vágott kapájával a kiszikkadt földbe Iván. - Látom, a füvet megöntözte - mutatott a kaputól a ház végéig húzódó pázsitra.- Le is kaszáltam.

Közben szinte észrevétlenül elérkeztek a pincéhez, melynek ajtaján súlyos lakat függött. Iván a zsebéből előkotorta a kulcsát. Miután kinyitotta az ajtót, felkattintotta a villanyt, és elindult lefelé a lépcsőn. Feri bácsi úgy követte, mintha ez volna a legtermészetesebb dolog a világon. Talán az is, hiszen találkozásuk után mindig ez következik. Legalábbis akkor, ha Iván egyedül érkezik. És ez a gyakoribb. Feri bácsi meg is lepődik, ha hébe-hóba az egész család letuccan.- A vörösből szívok - vette kezébe Iván a saját kertjében termett looót.- Nekem mindegy - hagyta rá szomszédja. — Éiyt a vöröset is meg a fehéret is egyformán szeretem, mint a gyerekeimet.

A szobrász mindig eltöprengett az ilyen válaszokon, melyeknek talán túlzottan nagy bölcsességet tulajdonít.- És aki egyiket sem szereti?- Az bizony szánnivaló. Azt már az öregapám öregapja is tudta, hogy a kevés borocska a legjobb orvosság. Pláne ha ilyen pincében isszák. Mert nemcsak a maga ideje van meg mindennek, de a maga helye is.- Egyik kollégám szerint ez a pince többet ér, mint az egész ház - koccintott Iván.

Feri bácsi szertartásosan emelte ajkához a poharat. Mintha azt mondaná, hogy a bor az italok itala.

Miért, miért nem, ma nem két pohárral hajtott fel, hanem kétszer kettővel. A dupla adagtól Feri bácsinak nemcsak a szeme csillogott kétszer annyira, mint máskor, a nyelve is feloldódott. Iván élvezettel hallgatta szavait, melyek úgy csengtek, mint egy csöndes nyári eső tiszta' cseppjei. Kiejtésében nem volt semmi modorosság. Nem soká kereste a szót, mégis mindig azt fejezte ki, amit gondolt és érzett. Igaz, ebben nemcsak hangja, tekintete segítette, minden arc- és kézmozdulata is. Közben kétszer is jót kanyarított magának a füstölt szalonnából, s vastagon megpaprikázta. Most Ivánnak is ízlett a falat.- Régebben másképp becsülték a ke-. nyeret, mint ma - szólt Feri bácsi. - Kilószám kerül a házakból a szemétbe a maradék. Pedig a világon sok helyen éheznek A tévében olyan sovány gyereketet mutattak, mint a csontváz.

Iván nemcsak hallgatta szomszédját, nézte is. Olykor hátrább is csúszott a lócán, hogy messzebbről, máskor meg előbbre húzódott, hogy közelebbről lássa Feri bácsi arcát, melynek minden vonása titkos írásjelnek tűnt. Mint szobrászt mindig is az olyan arcok vonzották, melyeken számára érthető „jeleket“ fedezett föl. Egy-egy üzenetként továbbítható vonást. Abban persze sosem volt biztos, hogy mások is megértik üzenetét. Most ez a kételye kezdett eloszlani.- Mit szólna, ha lerajzolnám?

Feri bácsi körülnézett, vajon mit akar a szomszédja lepingálni.- Magát szerelném lerajzolni.- Engem???- Igen. Az arcát. A fejét... Máris hozok papírt. - Alig hogy kimondta, már föl is pattant, hogy induljon. Egykettőre visszaért. Kezében rajztömbbel meg egy skatulya szénnel.- Hát ez meg milyen ceruza? - csodálkozott Feri bácsi a szén láttán.- Mi ilyennel rajzolunk - magyarázta türelmesen Iván, s átnyújtotta a dobozt szomszédjának, hadd vegye szemügyre.

Feri bácsi óvatosan vizsgálta a széndarabokat. Mire felpillantott az imént még tiszta lapra, már egy fej körvonalait láthatta. Szórakoztatta, amint Iván hol rátekintett, hol meg a papírr?, miközben a szénrudacskát bűvészi ügyességgel mozgatta. A rajzolás ötletét amolyan játéknak találtá.- De erről se feledkezzünk meg!- nyúlt a poharáért Iván.

Feri bácsi is kortyintott az italból.

A művész egy pillanatig azt hitte, úgy kellene megörökíteni szomszédját, amint éppen ajkához emeli a poharat. De valóban csak egy pillanatig, mert amikor az öreg letette a poharát, tekintete olyan kifejezővé vált, mint amilyen eddig még sohasem volt. Még hallgatott, de azokból a bizonyos vonásokból már jól kivehető volt, hogy mondani akar valamit. Csakhamar meg is szólalt.- A fiam hív magához - mondta, s elhallgatott. Talán azt várta, hogy Iván kérdezzen valamit, de az most teljesen elmélyült munkájában. - Azt akarják, adjam el a házat. Hogy költözzem föl hozzájuk a városba... Mit szól hozzá? Maga mit szól hozzá? *

Iván csak most fogta föl, hogy hozzá beszélnek.-A fia hivja? Azt akarja, adja el a házát?- De erről szó se lehet - rázta a fejét Feri bácsi. - Én oda nem megyek. Mit csinálnék ott? - folytatta, mintha azt kérdenék tőle, miért. - Semmi dolgod nem lesz, mondjaafiam. Egész nap sétálhatsz, meg fekhetsz. Hát beteg vagyok, hogy feküdnöm kellene? - kérdezte hevesen, mintha csak a fiával vitatkozna. - Mindened meglesz - hajtogatja. Még színes tévét is nézhetsz. Nem érdekel a tévétek: nem értem, mondtam neki. Mesélhetsz az unokáidnak, mondta a fiam. Azok meg engem nem értenek, mondtam én. Hogyan meséljek nekik, ha nem értenek?- tárta szét a karját, mintha Ivánnal vitatkozna.

Pedig a művész nem ■vitatkozott. Még csak meg sem szólalt. De a keze szaporán járt a papíron. Feri bácsi tekintetét nézve most már egészen biztos volt abban, hogy megtalálta a régen keresett modellt. Hogy mindent, de mindent kifejez, amit olyannyira el szeretne mondani.- A vén diófát se lehet átültetni - szólalt meg hosszú szünet után Feri bácsi, mintegy lezárva a vitát, melyet képzeletben a fiával folytatott.

A szénrajz addigra el is készült. A majdani szobor vázlata.

*