Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1984-10-12 / 41. szám
Az Egyesült Államokban teljes gőzzel folynak az előkészületek a soron következő elnökválasztásra. Minden megszokott és Ismert már e grandiózus politikai karnevál lebonyolításában. A ciklikus megélénkülés ellenére, az USA gazdasága továbbra is a tömeges munkanélküliség és az infláció szorításában szenved, amellyel szemben tehetetlennek bizonyul az állami szabályozás. Soha azelőtt ilyen mély nem volt a szakadék a gazdagok és a szegények között, ilyen erős a csalódottság érzése. Napjaink Amerikájának legfőbb Jellegzetessége azonban a semmihez nem hasonlítható félelem a nukleáris háborútól, a nemzetközi helyzet romlása miatt érzett nyugtalanság. Nem véletlen, hogy évtizedek óta először az elnökválasztások során zajló küzdelem központjában a nemzetközi konfrontáció áll. Az Egyesült Államok jelenlegi elnökválasztási kampányának sajátossága, hogy egy polgári politikus sem tesz említést az enyhülésről. Ezek a közmegegyezéssel elfogadott „játékszabályok“. De bármit is mondjanak vagy tegyenek a jelöltek, kijelentéseik és elhallgatásaik mögött mindenképpen az enyhülés további sorsának a kérdése húzódik meg. Enyhülés vagy a szocializmus ellen indított „keresztes hadjárat“, politikai realizmus vagy reakciós utópizmus, az összes állammal fenntartott békés, jószomszédi, kölcsönösen előnyös kapcsolatokra vett irány, vagy az agresszió és kalandorpolitika, a veszélyes válságok és megalázó vereségek kátyújába vezető tendencia - íme az Egyesült Államok előtt álló mai valós dilemmák. AZ ERŐVISZONYOK VISSZAFORDÍTHATATLANUL MEGVÁLTOZTAK A különböző társadalmi-gazdasági berendezkedésű országok békés egymás mellett élése hosszú időszakon át ható szükségszerűség, mely más-más konkrét történelmi formákban valósul meg. A legmegfelelőbb ezek közül a hetvenes években bekövetkezett enyhülés. A szocialista és a kapitalista országok objektív érdekei egész sorának egybeesése lehetőséget teremtett megállapodások kimunkálására, és alapul szolgált azok gyakorlati megvalósításához. Ugyanakkor különösen világossá vált az enyhülésben részt vevő partnerek, mindenekelőtt a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok politikájának osztályjellege. A Szovjetunió számára az enyhülés elmélyítését és megszilárdítását célzó törekvés külpolitikájának stratégiai vonalát alkotja: ma is minden tőle telhetőt megtesz a nemzetközi feszültség enyhítésére, a fegyverkezési hajsza megfékezésére, a nemzetközi együttműködés fejlesztésére, vagyis a megváltozott körülmények közepette is folytatja az enyhülésre irányuló politikát, de egyben megteszi a szükséges intézkedéseket az imperializmus növekvő agresszivitásának megfékezésére. Az USA vezetői számára az enyhülés politikájára való áttérés kényszerű lépést jelentett, amelyre elsősorban a hatvanas években elszenvedett súlyos vereségek kényszerítették. Az Egyesült Államok akkori politikai realizmusa mindenekelőtt annak tudomásulvételében nyilvánult meg, hogy az erőviszonyok visszafordíthatatlanul megváltoztak a világban, katonai erőegyensúly alakult ki a Szovjetunió és az Egyesült Államok, a Varsói Szerződés Szervezete, illetve a NATO között. Motivációi között jóval kisebb helyet foglal el a törekvés a kölcsönösen előnyös együttműködésre. Ellentétek osztották meg magát az amerikai kormányzatot, melynek külpolitikai irányvonalát a következetlenség és az ellentmondásosság jellemezte. Az USA külpolitikájának legfőbb fogyatékossága a hetvenes években az volt, hogy az eleve megvalósíthatatlan célokat hajszolt. Maximálisan: hogy elérje a Szovjetunió és más szocialista országok társadalmi rendszerének „fellazítását", „átalakítását“, minimálisan: hogy rákényszerítse azokat egyoldalú engedményekre a politika, a gazdaság és az ideológia területén. A messzetekintő és a realitásokat figyelembe vevő politikusok kis száma fogta fel e reménységek hiú voltát. A célok és eszközök összeférhetetlenségének köszönhető az USA „enyhe“ politikai irányvonalának tiszavirág élete. Washington meggyőződés nélküli készségét az enyhülési folyamatban való részvételre felváltotta egy nyíltan agresz- szív irányzat. A REAGANI POLITIKA VÉGSŐ CÉLJA Az 1980-as választásokon győzelmet arató szélsőjobboldali erők elvetik a különböző társadalmi berendezkedésű államok békés egymás mellett élésének elvét. Reagan politikájának végső célját a világszocializmus elpusztításában látja. A világszocializmust már közvetlenül hatalomra jutása után a ,,gonosz birodalmának“ nyilvánította, s e logika szabályait követve lehetetlen vele megegyezésre jutni. Reagan „keresztes hadjáratot“ hirdetett meg a szocializmus ellen. Washington hivatalos képviselői nyíltan beszéltek a „korlátozott“ atomháborúról és „átfogó“ megnyerésének lehetőségéről. Az USA katonai gépezetét egy ilyen háború felkészítésére állították be. Nem lehet azonban „győzelmet aratni a szocializmuson“ csak totális atomháborúval. De ilyen háborúval sem, hiszen, ahogyan azt maguk az amerikai vezetők is elismerték, egy ilyen háborúban nem lesz győztes. Marad tehát a megoldás - újból felszítani a hidegháborút. Ám a hidegháború ellen hat az enyhülési folyamat egész politikai, intellektuális és erkölcsi téren felhalmozódott tapasztalata. Éppen ezért a Reagan adminisztráció mindent elkövet, hogy kiutat találjon a zsákutcából. Ezt mindenekelőtt a nemzetközi feszültség szándékos kiélezése, a fegyverkezési hajsza, a „lélektani hadviselés“, valamint az agresszív, helyi háborúk révén véli megvalósíthatónak. „ABSZOLÚT FEGYVER“ A jelenlegi amerikai vezetők valamiféle abszolút fegyverbe helyezik minden reménységüket, amely - Ronald Reagan szavaival élve - „megváltoztathatná az emberiség történelmének menetét“. Egy ilyen fegyver szerepét a kozmikus rakétaelhárító rendszer hivatott betölteni. Ám az amerikai szakemberek számításai szerint, a technika mai állása mellett egy ilyen, 20 milliárd dollár értékű kozmikus rakétaelhárító rendszer mindössze 15, egyidejűleg útnak indított interkontinentális ballisztikus rakéta elpusztítására lenne képes. Hosszú távon, vélekednek a szakemberek, feltéve, ha egy egész sor új, nagy horderejű tudományos felfedezés megszületik, nincs kizárva annak lehetősége, hogy létrehozzanak egy olyan kiterjedt kozmikus rakétaelhárító rendszert - ennek értéke elérné a 400 milliárd dollárt mely meg tudna semmisíteni 1000 rakétát százhúsz másodperc alatt. Mindazonáltal, még ha egy ilyen rendszert sikerülne is hadrendbe állítani, ez nem lenne százszázalékosan megbízható, következésképpen nem biztosítaná a katonai sérthetetlenséget. Ha kissé megváltozva idézzük az ismert bölcs mondást, megállapíthatjuk, hogy minden politikának olyan szószólója van, mint amilyet éppen megérdemel. Az Egyesült Államok elnökének múveletlen- sége és hozzá nem értése közmondásos. Mindent egybevéve azonban ez igen jól harmonizál az őt hatalomra juttató társadalmi erők filozófiájával és „bárdo- latlan“ politikájával. A fegyverkezési hajsza végső soron nem növeli, hanem ellenkezőleg, csökkenti az USA biztonságát. „Amerika újra- felfegyverkezésének" programja, ameny- nyiben megvalósul, csak még ingatágab- bá teszi az Egyesült Államok biztonságát. „A reaganizmus - olvassuk a Foreign Affairs című amerikai folyóirat 1982/83- as téli számában - megpróbál hatást gyakorolni a Szovjetunió külpolitikai magatartásának belpolitikai indítékára.“ A cikk alapvetően hibásnak ítéli ezt a megközelítési módot, hiszen mint megállapítja, a Nyugatnak nem állnak rendelkezésére azok a reális lehetőségek, amelyek révén befolyásolhatná a Szovjetunió politikai és gazdasági rendszerének belső dinamikáját. A választások évében a Reagan-kor- mányzat természetesen nem hagyhatja figyelmen kívül a társadalmi tudatban végbement jelentős eltolódást. Az 1984. év elején a Fehér Ház hivatalos retorikájában hirtelen gyökeres változás történt. Azok a politikusok, akik közvetlenül felelősek voltak az enyhülés aláásásáért, egyszeriben „békeszeretetükről“ kezdtek beszélni, a „háborúval szemben érzett undorukról“ arról, hogy készek a párbeszédre, sőt a messzemenő megállapodásokra is a Szovjetunióval. Ám ezek a kijelentések szöges ellentétben állnak a korábbi retorikával és a Reagan-kormányzat tényleges politikai irányvonalával. A megfigyelők többsége azon a véleményen van, egyébként teljes joggal, hogy voltaképpen csak egy választás előtti manőverről van szó. De már magába véve az is sokatmondó, hogy a választók szavazataiért folytatott hajszában a Fehér Ház a „békeszerető“ és nem a még harciasabb propagandához folyamodik. Mindez a hatalmon levő szélsőségesen reakciós körök ideológiájának és politikájának tényleges csődjéről tanúskodik. Logikusan csak két kivezető út létezik a reaganizmus zsákutcájából: belesodró- dás a termonukleáris katasztrófába vagy lemondás a szocializmus megsemmisítésére irányuló abszurd törekvésről. OBJEKTÍV ALAPOK A tőkés országok meglehetősen széles objektív alapokkal rendelkeznek az enyhülési politika keresztülviteléhez. Hiszen a sajátosan imperialista érdekek mellett ezeknek jogos nemzeti érdekeik is vannak, osztoznak az egész emberiségnek a béke megőrzésére irányuló érdekeltségében, a nemzetközi munka- megosztás elmélyítésében, a tudományos-technikai forradalom fejlesztésében, a kulturális értékek cseréjében és a globális kérdések megoldásában. Különlegesen nagy érdekük fűződik az enyhüléshez a nyugat-európai országoknak. Nem véletlen, hogy több ország vezetői elkötelezettségüket hangsúlyozzák annak elvei mellett, és Washington nyomása ellenére fenntartják politikai, gazdasági, tudományos-műszaki és kulturális kapcsolataikat a szocialista országokkal. A tapasztalatok azt bizonyítják, hogy az enyhülés polgári beállítottságú híveivel, a nézetkülönbségek ellenére, lehetséges a konstruktív szellemben folytatott párbeszéd. Az élet megmutatja a dialógus legcélravezetőbb útját - az álláspontok érintkezési felületeinek, egybeesésének keresetét, a közös megegyezésekre irányuló törekvést, beleértve a kompromisszumokon alapulókat is, a nézeteltérések szűkítését a kölcsönös bizalom, egymás jogos érdekeinek tiszteletben tartása alapján. Sokan azok közül, akik az enyhülési politikához való visszatérés mellett állnak ki, továbbra sem rendelkeznek kellő realizmussal a hosszú távú külpolitikai célok kijelölésében. Végeredményben minden azokban a próbálkozásokban merül ki, hogy ilyen vagy olyan módon egyoldalú előnyökhöz jussanak, hogy összeegyeztethetövé tegyék az össze- egyeztethetetlent - az enyhülést a konfrontációval. „Tévelygéseik“, sajnos nem nélkülözik a valós megalapozást s ez a békés egymás mellett élés és az imperializmus között levő objektív ellentmondás. Katonai-hadászati téren ezen ellentmondás jellegzetes megjelenési módja az ,.enyhülés a végső határig“ eszméje. Henry Kissinger visszaemlékezéseiben arról panaszkodik, hogy „nemzetközi ügyekben az amerikai álláspont hagyományosan a manicheizmuson alapul, vagyis azon a meggyőződésen, miszerint az államközi viszonyokra vagy a béke, vagy a háború állapota jellemző - semmilyen nyugodt, harmadik állapot nem képzelhető el közöttük. Valójában azonban az Égyesült Államok külpolitikájára éppen ennek a fordítottja érvényes. E külpolitika kialakítói olyan terveket szövögetnek, hogy szabad kezet kapjanak a nemzetközi színtéren, és ugyanakkor bebiztosítsák önmagukat saját meggondolatlanságuk esetleges katasztrofális következményei ellen. így például a jelenlegi kormányzatban helyet foglaló ún. „pragmatikusok“ lényegében azért szállnak síkra, hogy miközben továbbra sem mondanak le a korlátokat nem ismerő katonai-politikai konfrontációról, a fegyverkezési hajsza folytatásáról, meg akarnak egyezni abban a ,.végső határvonalban“, amelyet a feleknek nem szabad átlépniök. A legnagyobb figyelmet a Washingtont Moszkvával összekötő „forró drót“ műszaki vonatkozásaira fordítják, nevezetesen arra, hogy „közvetlen vonallal kössék össze a Szovjetunió és az Egyesült Államok katonai tárcáit, hogy pótlólagos, még korszerűbb berendezéseket szereljenek fel a két ország fővárosában stb.“ A távközlési vonalak tökéletesítése, megfelelő óvintézkedések foganatosítása egy nukleáris háború véletlenszerű kirobbanása ellen természetesen szükséges. De a technika önmagában nem képes kiküszöbölni a politika hibáit. „EGYBEKAPCSOLÁS“ ÉS AMI MÖGÖTTE VAN Politikai téren az „egybekapcsolás“ elvéről van szó, amelyet úgy igyekeznek feltüntetni, mint a bölcsesség tetejét. A Szovjetunió és a többi szocialista ország amellett száll síkra, hogy a már elért megállapodásokból kiindulva kiküszöböljék a nézetkülönbségeket, keressék az ésszgrü kompromisszumokat. Másszóval, kölcsönös engedményekről van szó, az egyenlőség és az egyenlő biztonság elvének szigorú tiszteletben tartásával mindkét fél részéről. Ezzel szemben az „egybekapcsolás" hívei egyoldalú engedmények kicsikarására törekszenek, s csupán ebben látják az enyhülés értelmét. Végeredményben' tehát az enyhülést a zsarolás eszközévé alakítják. Gazdasági téren az „egybekapcsolás“ elve a különféle szankciók alkalmazásának alakjában ölt testet. Ezek a szankciók egyébként alkotó részeit képezik a protekcionizmusnak, mely különösképpen elterjedt az állammonopolista kapitalizmus korszakában, elsősorban az Egyesült Államok külpolitikai és külgazdasági gyakorlatában. Az „egybekapcsolás" teoretikusai igyekeznek kiterjeszteni a szankciók módszerét a szocialista országokkal fenntartott viszonyukban, azonban minőségileg különböző tartalmat próbálnak adni neki. Eszerint a kapitalizmus e sajátos nyomásgyakorlási eszközét az Egyesült Államok katonai-politikai engedmények kierőszakolására, sőt egyenesen más államok társadalmi berendezkedésének megváltoztatására akarja felhasználni. Az általános világgazdasági kapcsolatban rejlő erő hatalmasabb bármely szocialistaellenes kormány kívánságainál. Napjainkban ezt az igazságot a szocialista közösség gazdasági, nemzetközi és politikai eredményei is alátámasztják. Stratégiai téren ezek az országok éberen őrködnek az imperializmustól való műszaki-gazdasági függetlenségük megőrzése felett. Éppen ez az, ami meghatározza az ellenük életbe léptetett szankciók politikai és gazdasági célszerütlen- ségét. Ideológiai téren a polgári politikusok többsége szükségesnek és lehetségesnek tartja az enyhülés összeegyeztetését a „lélektani hadviselés“ kibontakoztatásával. Ez legalább annyira nem tanúskodik egy messzetekintő és reális politikai álláspontról, mint az enyhülés összekapcsolása a fegyverkezési hajszával, az erőszakos nyomásgyakorlással és a hátrányos gazdasági megkülönböztetések alkalmazásával. A kommunisták a képzelet üres szüleményének minősítik azokat a felhívásokat, amelyek arra a hitre épülnek, miszerint „az ideológiai harc megszüntethető“. Amíg léteznek társadalmi osztályok, nem ér véget az osztálykülönbségeket tükröző ideológiai harc sem. Mi több, a XX. század utolsó negyedében kialakult konkrét történelmi feltételek következtében az ideológiai harc éleződése elkerülhetetlen. V. SEMJATYENKOV (A Nemzetközi Szemle alapján) HIDEGHÁBORÚ VAGY ENYHÜLÉS; AZ USA KÜLPOLITIKAI DILEMMÁJA
