Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)

1984-10-05 / 40. szám

ÚJ szú 15 Mi történnék az emberi fajjal és a földi civilizációval egy nukleáris összeütközés után? íme, egy biológus véleménye. E gy esetleges nukleáris háború min­denekelőtt tömegesen semmisíte­né meg az embereket. Ha az emberiség túlélése lehetőségeit mérlegeljük, első­sorban azt kell szemügyre venni, hogy a nagy erejű nukleáris fegyverekkel mért csapások milyen közvetlen pusztítást okoznának. A csapás nagysága megha­tározza, hogy az érintett társadalom szer­kezete és gazdasága utóbb miként állít­ható helyre, és helyreállítható-e egyálta­lán, továbbá, hogy erkölcsileg, mi több: biológiailag képes lenne-e a regeneráló­dásra a szóban forgó társadalom. Az állat- és növényvilág vizsgálatából az a tapasztalat szűrhető le, hogy minden populáció esetében van egy kritikus mér­ték, lélekszám, s ha a populáció ez alá csökken, akkor az a veszély fenyegeti, hogy kipusztul. A kritikus mérték az éle­lemnek, az éghajlati viszonyoknak, a fajta ellenségeinek és a reá leselkedő beteg­ségeknek a függvénye. De a döntő sze­repet a fajtasajátosságok játsszák. Gene­tikailag minden egyes élő szervezet „Nem kell ezerszám robban­tani, elég, ha egyetlen egyme- gatonnás bomba robban fel, ez is példa nélküli tragédiát okoz­na, szörnyűséges következmé­nyekkel. Például annyi ember szenvedne égési sérülést egy ilyen bombától, hogy Európa és az Egyesült Államok valameny- nyi kórháza nem volna elegen­dő az elhelyezésükhöz. Meghalna az orvosok tetemes része, elpusztulna a kórházak zöme, s azokban az egészség- ügyi intézményekben, amelyek nem válnának romhalmazzá, sem felszerelés, sem gyógyszer nem állna rendelkezésre a gyó­gyításhoz, nem lennének szállí­tóeszközeik és nélkülöznék a hírközlési eszközöket is.“ B. Lawn professzor (USA) egyedi. Az egyedek számától függ a po­puláció genetikai sokfélesége, s ez utób­bi határozza meg a populáció további sorsát, jövendő létét. Nagy testű állatok (például a patások) esetében a kritikus mérték a 150-300 egyed, rágcsálók ese­tében ennél jóval kevesebb is lehet. Ha viszont az emberi fajt vizsgáljuk, abból kell kiindulni - mivel az örökletes beteg­ségek genetikailag igencsak tizedelnek -, minél nagyobb a pusztítás mértéke, annál kisebb az esély a faj fönnmaradá­sára. Az Ambio című népszerű svéd tudo­mányos folyóiratban egy cikk jelent meg, mely egy világméretű nukleáris háború különböző forgatókönyveit ismertette. A feltételezés úgy szólt, hogy a szem­benálló felek öt és félezer megatonna rob- banóerejú fegyverzettel mérnek csapást egymásra. Ebben az esetben az északi féltekén a nukleáris összecsapás körze­tében élő egymilliárd 290 millió emberből 750 millióan azonnal meghalnának, to­vábbi 340 millió pedig megnyomorodna vagy sugárfertőzést szenvedne. A né­pességnek csupán töredéke, mindössze 10 százaléka kerülne ki sértetlenül a nuk­leáris pokolból, de az ö további sorsuk is teljesen bizonytalan lenne. Ők magijk és leszármazottaik áttételesen viselnék a nukleáris háború különféle következ­ményeit. Soraik megritkulnának a levegő, a víz és a talaj mérgezettsége, radioaktív fertózöttsége következtében, pusztulná­nak amiatt, mert nem lenne elegendő élelmük, vizük, mert nem lenne hol lakni­életben, de sorsuk egyáltalán nem lenne irigylésre méltó, hiszen a háború követ­kezményei alól ók sem bújhatnának ki. Hirosima és Nagaszaki példájából tud­juk, hogy a sugárfertőzés hosszú ideig lappang az emberekben, s csak évekkel, olykor évtizedekkel az atomcsapás után tör ki rajtuk rosszindulatú rákosodás for­májában. A nagy mennyiségű sugárzás hatására rohamosan megfogyatkoznak a vörös vérsejtek és fehérvérűség lép föl. A hirosimai és nagaszaki túlélők körében a leukémiás megbetegedések száma há- rom-négyszer akkora, mint olyanoknál, akiket nem ért radiáció. A sugárfertőzés megtámadja a pajzsmirigyet, a tüdőt, a tejmirigyet... Az Egészségügyi Világszervezet nem­zetközi orvosszakértő bizottsága 1983- ban jelentést készített, s ebben megálla­pította, hogy egy nukleáris háború túlélői közül legalább 19 millió ember szenved­ne különféle egészségi károsodásoktól, ok, mivel világítaniok. Akik mégis életben maradnának, azokra járványok leselked­nének - pestis, kolera, vérhas és más fertőző betegségek, melyek állandó kísé­rői a háborúknak. Egyszóval, a nukleáris ütközet színte­rén mindössze maroknyi ember maradna „A nukleáris robbanás foly­tán keletkező sugárzás rendkí­vüli módon megkárosítaná az emberi szervezetet. A neutron- bombából kiszabaduló neutron néhány másodperc alatt öl. Nagyobb adag (5000 röntgent meghaladó) sugárzás megbé­nítja a magasabbrendü idegte­vékenység alapját képező elekt­romos mechanizmust, jóváte­hetetlen károsodást okoz az agyban. Ha netán rögtön nem hal meg az áldozat, pár nap múltán mindenképpen elpusz­tul. Ha 2000 röntgen erősségű besugárzás ér valakit, tápcsa­tornája betegszik meg az emésztőrendszer dehidratáló- dása folytán, majd az utóbbi teljesen felmondja a szolgála­tot. A kétszáz röntgent megha­ladó sugárzás megkárosítja a csontvelőt, s zavar támad a vörös- és fehérvérsejt-terme­lésben. Az ember elveszti im­munitását a fertőzésekkel szem­ben, s a legparányibb sérülés esetén is annyi vért veszít, hogy belehal.“ W. Linden, a hamburgi egyetem professzora s ebből 12 milliónyian az Egyesült Álla­mokban, illetve Nyugat-Európában és a Szovjetunióban. A nukleáris katasztrófa közvetett mó­don a legsúlyosabban ökológiai és gene­tikai téren éreztethetné a hatását. S ezek a következmények sok nemzedéket ká­rosítanak, nem úgy, mint a rosszindulatú daganatos megbetegedés, amely csak a közvetlen túlélőket sújtja. „Kiszámították, hogy a Lon­donra ledobott egyetlen egyme- gatonnás bomba 3,3 millió em­beréletet követelne. J. Rothblat, a londoni egyetem tiszteletbeli professzora A nukleáris háborúval kapcsolatos számítások rendszerint a hirosimai és nagaszaki tényeket, tapasztalatokat ve­szik alapul. Ez azonban félrevezető, mert különböző nagyságrendekről van szó. Ezek a városok porig égtek, a pusztulás epicentrumai voltak, de az ország maga, mely körülvette őket, bár nagyon sokat szenvedett a háborútól, életképességét nem veszítette el, arra legalábbis képes volt, hogy segítségére legyen az atom­bomba áldozatainak. Egy világméretű nukleáris háborúban azonban pontosan ellenkező lenne a helyzet: általános pusztulás és létfenyegetettség közepette parányi szigeteken pislákolna csak vala­minő szánalmas élet, s e szigetek lakói, kiket betegségek, páni félelmek és ször­nyű nélkülözések tizedelnének, semmifé­le segítségre sem számíthatnának kí­vülről. A nukleáris robbanások „emlékei“ „Ha New York városban, Manhattanén egyetlen egyma­gatonnás nukleáris töltet rob­banna, a halottak száma meg­haladná a másfél milliót, a sú­lyos sebesülteké megközelítené a hárommilliót. S ezek a számok nem foglalják magukba azokat, akik a robbanás közvetett kö­vetkezményeinek esnének áldo­zatul, feltéve, hogy a robbanás pillanatában valamennyien va­lamely épületben tartózkodtak. A robbanás napján huszonnégy óra leforgása alatt a keletkező tűzvészben kétmillió-kétszázöt- venezren lelnék halálukat, és három és félmillióan sérülnének meg. A kutatások szerint legalább százmillió közvetlen halálos ál­dozata lenne egy ilyan atomcsa­pásnak, amely szigorúan csak stratégiai célokra irányult, vagy­is föld alatti rakétatámasz­pontokra, tengeralattjáró-tá­maszpontokra, nagyobb iparte­lepekre. A radioaktív csapadék további milliókat pusztítana el az élők sorából.“ P. Bower, a Columbiai egyetem tanára nemzedékről nemzedékre örökítődnek át, mégpedig abban a formában, hogy gyakoriak lennének a természetes veté­lések, az újszülöttek fejlődési rendelle­nességekkel jönnének a világra, és az örökletes betegségek folytán óriási mér­téket öltene a csecsemő- és gyermekha­landóság. Ma még korántsem tudjuk pontosan felbecsülni, minő következményei lenné­nek a nukleáris háború okozta sugárfer­tőzésnek. Szerencsére hiányoznak a ta­pasztalati fényeink. De a rendelkezésre álló adatokból bizonyos következtetése­ket azért le tudunk vonni. Bármilyen nuk­leáris fegyvert vetnének is be, minden­képpen súlyos genetikai következményei lennének. S nem csupán a közvetlen hatással kell számolni, hanem azzal is, hogy a természetes környezet erőszakos megváltoztatása szintén genetikai követ­kezményeket vonna maga után. Meg­bomlana a természet évezredes egyen­súlya. Az embernek újfajta mikroorganiz­musokhoz, átalakult növény- és állatvi­lághoz kellene alkalmazkodnia. Ismeret­len betegségeknek, korábban nem ta­pasztalt bajoknak lenne kitéve. Naivitás képzelni, hogy az emberi faj újjászületne, az evolúció új emberfajtát hozna létre. A külső környezet sokkal kedvezőtlenebb lenne, mint bármikor az ember fejlődéstörténetében, a történelem előtti korokat is beleértve. Akik túlélnék az atomkatasztrófát, védtelenül állnának a zordon világban, nem lenne mitenniök, mit inniok, nélkülözniök kellene a techni­kát. Egy totális atomháború leküzdhetet­len nehézségeket zúdítana a világra. Az atomháború a biológus szemében egyenlő az önmegsemmisítéssel. ALEKSZANDR BAJEV akadémikus (Szputnyik) Családi tanács a munkahelyeken A Bakui Transzformátorgyár nem tartozik az óriások közé, mindössze nyolcszázötven ember dolgozik benne. Termékeivel azonban találkozhatunk az atom­erőmüvekben éppúgy, mint a metrókban, vagy a mező- gazdasági üzemekben és a bányákban. A bakui transz­formátorokat negyven országban ismerik. Egy olyan gyárban, amelynek termékei keresletnek örvendenek, a jövedelmek természetszerűleg is magasab­bak, s az elégedetlenek száma is kisebb. Úgy tűnik azonban, hogy van egy fordított összefüggés is. A munka ott halad igazán, ahol egészséges a belső légkör, jó kapcsolat alakult ki a vállalatvezetés és a munkások között, kevesebb a konfliktushelyzet.- Konfliktusok persze a legjobb családban is adódnak - mondja Aszim Kuliev igazgató -, hát még egy üzemi kollektívában. Ez Így természetes, hiszen munka közben olykor ütköznek az emberek érdekei. Van, aki úgy érzi, hogy méltatlanul kevés prémiumot kapott, vagy az igazga­tóság döntésével nem ért egyet. Ha pedig valakinek a panaszát, észrevételét kézlegyintéssel intézik el, az illető a felsőbb szervekhez fordul. Egyszóval, az összeütközé­seket nem lehet kikerülni. De nem is erről van szó, hanem arról, hogy e konfliktusok mennyire élesek, és hogyan oldhatók fel. Csaknem minden vitás helyzet tisztázható vállalaton belül is. Csak éppen idejében fel kell figyelni a jelekre. Nálunk az ellentmondások megoldásának egyik eszköze az úgynevezett,,családi tanács“. így nevezik a munkások és a vállalatvezetés rendszeres^ találkozóit. Lényegét tekintve ez nem más, mint munkata­nács, a megnevezés azonban hangsúlyozza a résztvevők egyenjogúságát. A találkozókat nem a nagyteremben tartják, ahol a pódium és az elnökségi asztal elválasztja a résztvevőket, hanem az üzemcsarnokban vagy valame­lyik szomszédos helyiségben. Ezeken a találkozókon nincs napirend és nincs ügyrend. Az igazgató és közvetlen munkatársai - helyettesei, a közgazdászok, az üzemegy­ségek vezetői - a munkásokkal mintegy „családi körben“ vitatják meg a legégetőbb problémákat. Senki számára nem kötelező a megjelenés, bár olykor a találkozók négy­öt óra hosszat eltartanak. Mégsem igen megy el közben senki. * A beszélgetések a legkülönbözőbb témákról folynak. Előfordult, hogy az egyik részleg akadozó munkája zökke­nőket okozott a szerelőcsarnokban. Ez természetesen éreztette hatását a gyár egész munkáján. A munkásta­nácsban megvitatták a helyzetet. A bajok egyik okaként a munkások a rossz előkészítést jelölték meg. A vállalatve­zetés viszont a technológiai fegyelem betartását kérte számon a munkásoktól. Ahhoz, hogy megnyugtatóan tisztázzák a helyzetet, alakítottak egy munkabizottságot. Ennek javaslatait a gyár vezetése figyelmesen áttanulmá­nyozta. Két hét alatt sikerült rendbe tenni az üzemegység munkáját.- Az igazgatóság képtelen felfigyelni minden problémá­ra - folytatja Aszim Kuliev -, és különben sem foglalkozik mindennel, hanem kikéri a munkások és üzemmérnökök véleményét. A termelési és szociális kérdésekben a mun­kások véleménye a döntő. Ennek köszönhető, hogy élénk figyelemmel kísérik a gyár ügyeinek alakulását. Ezeken a tanácsokozásokon a munkafegyelem kérdé­seit sem személyektől elvonatkoztatva tárgyalják. A késé­sek okainak elemzésekor például kiderült, hogy a gyere­kek óvodába vitele, vagy a lakóhelytől való nagy távolság miatt egyeseknek valóban nagyon nehéz időben beérniük a munkahelyükre. Kétségtelen, hogy az igazgatóságnak jogában állt volna, hogy csak a blokkolóórát nézze, hiszen a kollektíva munkafegyelme fontosabb az egyes tagok érdekénél. De akkor egyesek kiléptek volna, és a lakóhe­lyükhöz közelebb kerestek volna munkát, mások pedig továbbra is kénytelenek lettek volna elviselni a kényelmet­lenségeket. Az igazgatóság azonban más megoldást választott. A nem brigádkötelékben dolgozóknak megen­gedték, hogy a műszakot 15-30 perccel később kezdjék. Azóta a bejáratnál szinte állandóan ott függ a tábla: „Ma senki sem késett“. Vagy vegyünk egy másik példát. Panaszkodtak az asszonyok, hogy munka után a fodrásznál mindig sokat kell várniuk. Azt kérdezhetnénk, hogy ehhez mi köze van a vállalatvezetésnek. Hát annyi, hogy a közelmúltban a gyárban férfi- és női fodrászatot nyitottak. De a vezető­ség sok esetben meg sem várta a panaszt, elébe ment az igényeknek. Most a gyárkapun belül lehet ruhát csináltatni, tisztíttatni, órát javíttatni, bevásárolni. Az étkeztetést a dol­gozók kérésére úgy szervezték meg, hogy 10-15 perc alatt meg lehessen ebédelni. A maradék időben le lehet játszani egy parti sakkot, beugrani az üzemorvoshoz vagy elüldöl- gélni a teázóban. A teázó melletti könyvtárban meg lehet nézni az újdonságokat. A szomszédos helyiségben taná­csot lehet kérni a vállalati jogásztól. Ha komoly ügyről van szó, számítani lehet a vállalat közbenjárására. A bakui transzformátorgyár dolgozói közül évente csak három hagyja ott a vállalatot. V. ZUBKOV (Szovjetunió)

Next

/
Thumbnails
Contents