Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1984-07-13 / 28. szám
' fljgzd 5 1984. VII 13 I zraelben nemzeti társasjáték lett a politikai jövendőmondás. Nagy keletjük van a közvélemény-kutatóknak, az újságok nap, mint nap közlik a népszerűségi statisztikákat, amelyekkel azt kivánják bizonygatni, hogy ez vagy az a párt ilyen és olyan arányú sikerre számíthat az ismét előbbre hozott parlamenti választásokon. Mint mindig, most is csak a két nagy vetélytárs, a Likud tömb és az Egyesült Munkapárt esélyei, kilátásai hozhatják izgalomba a közvéleményt, hiszen a voksolók kegyeiért vívott mérkőzés minden bizonnyal köztük dől majd el.- Kicsit restelkedünk a hebehurgya előrejelzések, jóslások, komolykodó kombinációk miatt - kesereg egy kávé mellett Tel Aviv-i újságíró kollégám. - A jövendómondás nálunk sem biztonságosabb üzletág, mint az USA-ban, vagy Nyugat-Európában. A nyolcvanegyes választásokon különben alaposan felsültek a közvélemény-kutatók, a politikai tenyérjósok. Ami 1981 nyarán a tévénézők szeme láttára lezajlott, ahhoz hasonlót legfeljebb manapság látnak Latin-Amerikában, ahol az ellenfelek nagysi- etve megállapítják: „Én lettem a győztes“. Akkor magam is ott ültem azon a sajtókonferencián, ahol először a Munkapárt ünnepelte önmagát győztesként, - de láttam azt is, hogy az egymás után érkező hírek után hogyan hervad le a mosoly a gyözelemittas pártkorifeusok arcáról. Pedig a jövendómondás ismét fellendült Izraelben. A felkért vagy önjelölt, a profi vagy botcsinálta jósok azonban nem is annyira látni és láttatni kívánják a választási eredményt, mint inkább - befolyásolni. Miként tették három éve is. De ez már történelem, mint ahogy történelem lett az a távirat is, amelyet az akkori osztrák kancellár, Bruno Kreisky abban a hitben küldött Simon Peresznek, hogy a — győztest üdvözli. Az osztrák szociáldemokraták akkori vezetője többek között ezt írta az izraeli szociáldemokraták vezetőjének: „Az Osztrák Szociáldemokrata Párt köszönti önt a Maárách nagy választási győzelme alkalmából, és reméli, hogy a Maárách politikai erejének gyarapodása elősegíti a térség problémáinak békés rendezését“. A Kreisky-táviratban kevés volt a konkrétum, mint ahogy az izraeli munkapártiak sem nagyon tudtak túl sok konkrétumot felsorakoztatni a választási érvek között. Túl könnyű dolguk ezúttal sincs, hiszen most sem egyszerű dolog egyértelműen elhatárolni egymástól a kormányzó tömb és az esetleges kormányképessé váló ellenzék koncepcióját. Mégsem számíthatunk arra, hogy unalmas, lagymatag választási csatára kerül sor. Az izraeli történelem során bebizonyosodott: valódi érdekellentétek nélkül is lehet nagy csinnadrattával lebonyolítani a választási harcot. És az is többször nyilvánvalóvá vált: a jelenlegi izraeli pártok nem jelzik egyértelműen a politikai belső határokat, s a pártkeretek sem mindenben alkalmasak az érdekek elkülönítésére. Izrael „nagy pártjai“, amelyek valamiképpen részesei a hatalomnak, kialakították a „cionista nemzeti konszenzust“. Ez azt jelenti, hogy a párthatárokon és kereteken túlmutató egyetértés van az ország arab és palesztin politikáját illetően: ennek lényegét nem is szabad megkérdőjelezni. Emiatt érdemi eltérést most sem gyaníthatunk a vallásos tömb és a Munkapárt között. Megvan az egyetértés Camp David fenntartásában és folytatásában, mint ahogy abban is, hogy meg kell akadályozni a palesztin államalapítást. Ám a Munkapárt nem zárkózna el a palesztin kérdés olyasfajta rendezésétől, amely Jordániára támaszkodva „hatástalanítaná“ ezt a problémát. A Likud mindent az egyiptomi kártyára tett fel, de a Szadat utáni Egyiptom befagyasztotta az autonómia-tárgyalásokat. A Munkapárt nem tartja megváltoztathatatlannak a megszállt arab területek bekebelezésére hozott döntéseket - a Likud ragaszkodik ezekhez. A Likud folytatni akarja a megszállt területeken a zsidó paraszti-félkatonai telepek létesítését a Maárách hajlik arra, hogy levonja a tanulságokat a telepítés-politika kudarcaiból (amelyekért egyébként ez a párt is felelős). Ami a külpolitikát illeti, nincs szó alapvető különbségekről, inkább a stílus más, inkább a hangsúly tér el.- De ezeket az eltéréseket nem szabad lebecsülni- magyarázza hevesen egy jeruzsálemi újságíró kollégám.- Olyan kérdésekről van szó, amelyekkel a mi népünk messzemenően tisztában van, érti és érzékeli az apró eltéréseket, az árnyalati differenciákat is. A legtöbb külpolitikai-biztonsági vonatkozású törvény, rendelet, határozat, állásfoglalás érinti a lakosság viszonylag nagy rétegeit, igy, mondhatnám, tisztában vagyunk még az ígéretek súlyával is. És éppen ez vezet el bennünket ahhoz a folyamathoz, amit én nemzeti skizofréniának neveznék.- Nemzeti tudathasadásról lehet beszélni?- Igen. Az izraeli választópolgár pontosan érzékeli- mint említettem - a differenciákat. A szavazó békét is szeretne. Mégis, amikor arra kerül a sor, hogy döntsön, akkor rendre olyan politikára adja áldását, amely újabb és újabb háborúkhoz vezet. Amikor három évvel ezelőtt Begin ismét megkapta a felhatalmazást, kevés embernek lehetett kétsége afelől, hogy mi is lesz a folytatás. Hiszen Begin az akkori választási hadjárat finisében lebombáztatta az iraki atomreaktort, nem sokkal ezelőtt pedig légicsapásokat mért a PFSZ bejrúti központjaira. És Menahem Begin nem is ígért jobb folytatást. Garancia volt erre a kormány személyi összetétele is. A jelenlegi miniszterelnök, Samir vitte a külügyeket, a hadügy pedig az azóta - ki. tudja, mennyi időre - megbukott Sáron kezébe került. Vagyis az izraeli választópolgárok tekintélyes része szívesen látja a hatalmat olyanok kezében, akik nem haboznak fegyverhez nyúlni. Nemrég Európát járta az izraeli békemozgalom reprezentatív küldöttsége. Voltak köztük kormánypártiak, ellenzékiek, egyebek közt a „Békéi most“ mozgalom képviselői is. Arra a kérdésre, hogy milyen erős az izraeli társadalomban a békeakarat, jelent-e valamiféle politikai erőt az a körülmény, hogy a lakosság egy része elítélte a Szabra és Satila palesztin menekültjeinek legyilkolásáért felelős izraeli politikusokat, ilyenfajta válaszokat adtak:-A „Békét most“ mozgalom jelenleg négyszázezer aktivistával rendelkezik. Majdnem félmillió olyan polgár címét és nevét őrizzük, aki hajlandó cselekedni, szervezkedni, tüntetni, ha békeakcióra hívjuk fel. Azt hisszük, aktiv és nagybefolyású része ez Izrael lakosságának.- Jelent-e majd valamit ez az erő a júliusi izraeli választásokon? Nincs, aki felelőssége tudatában válaszolni merne a kérdésre. A békeaktivisták is töredelmesen megvallják: más dolog ellenezni egy politikus néhány lépését és megint más dolog szembefordulni az egész - végeredményben háborút termő - politikával. Most már sokan látják: a legutóbi választási végeredmény alakítását talán éppen azok befolyásolták döntően, akik „eddig“ mindig a Maáráchra szavaztak, de nyolcvanegyben hátat fordítottak neki. Nem adták vissza a tagkönyvet, de - a voksot másra adták. A meteorológia rémisztgeti az izraeli szavazópolgárt: pokoli meleget ígér július huszonharmadikára, a parlamenti választások napjára. A hőség Izraelben politikacsináló tényező, különösen választások idején. Aki teheti, külföldre menekül a kánikula elől, a forróság így néha meg-megtizedeli az egyes pártok szavazóit. A jobb módúak az állam fennállása óta a Munkapártot követik, így a forróság várhatóan a munkapárti esélyeket csorbítja majd. A melegnek Izraelben valóságos irodalma van. Jehuda Klein professzor több, mint húsz tanulmányt szentelt a témának, s egyébként árnyalt fejtegetéseit frappáns közérthetőséggel így foglalja össze: „Amikor az idegrendszer egy nem várt külső veszélyre összpontosít, akkor kénytelen feladni megszokott tevékenységi területeit. Ezek közé tartozik az agyműködés egy része is. Vagyis, a kánikula butit." Ám amikor a választás időpontját kitűzték, mégsem ebben reménykedtek az illetékesek: A Likud bízott abban, hogy a forróság száműzi majd az ellenzéki szavazók egy részét. A megélhetési költségek emelkedését, a nehézséSamir csupa optimizmus. gek megnövekedését bíráló ellenzék pedig abból indul ki, hogy egyelőre elég kevés ember engedheti meg magának a turizmust, a boldog kikapcsolódást, így aligha fenyegeti veszély a párt érdekeit. Izraelben valamennyi párt, csoportosulás, pártocska készül a választásokra, összeállították a jelölőlistákat, megtörténtek a vezérválasztások és elszabadultak a - választási indulatok. És hangot kapnak a kételyek is. Sokan azzal vádolják a pártvezetőket és a jelölő konvenciókat: megint megakadályozták, hogy Izrael valóban választani tudjon, hiszen nem változott a kínálat sem programban, sem politikai személyiségekben. A legnagyobb csalódást a Likud okozta. Miniszterelnökjelöltje a jelenlegi kormányfő Jichak Samir. A jelölő konvención a szavazatok ötvenhat százalékát nyerte el, ezzel biztosította a vitathatatlan elsőséget. A kormányzó tömb változatlan politikát ígér - ez pedig nem sok jóval kecsegteti a világot, különösen pedig az arab környezetet. Mindamellett Samir sikere nem felhőtlen, hiszen vetély- társa, a kormányból már többször kibuktatott Ariel Sáron ... Peresz nemkülönben volt hadügyminiszter ugyanezen a gyűlésen negyvenkét százalékot szerzett. „Arik király“ (így nevezték még nemrég, amikor alig titkoltan Begin örökségére, a miniszterelnöki posztra pályázott) a szavazás szerint olyan befolyással rendelkezik, hogy mindenképpen számolni kell majd vele. A szavazópolgár - aligha véve tudomást a pillanatnyi vetélkedésről — amúgyis a Samir-Saron kettőst ítéli meg igenlő vany nemleges voksával. Az izraeli politika ismerői elég pesszimista következtetéseket vontak le ebből a két százalékszámból, hiszen ez azt tanúsítja: a háborúpártiak, a szélsőségek vetélkedése jellemzi a jelenlegi kormánykoalíciót. Igy aligha valószínű, hogy esetleges Likud-diadal után egyszerűen Samir-arcú kormány alakul majd, hiszen messzemenően figyelembe kell venni a Saronra esett szimpátiavoksokat is. Ez pedig aligha ígér sok jót. Újításra és megújulásra az ellenzék vezető ereje, az Egyesült Munkapárt sem volt képes. Megtörtént az ismételt kiegyezés a két volt tábornok, a két -volt pártvezér és a két volt miniszterelnök, Jichak Rabin és Simon Peresz között, s Peresz neve került a zászlóra. A párt ezzel széles körben okozott csalódást, hiszen ismét olyan politikusra bízta sorsát, aki már kétszer alulmaradt a Likuddal szemben. A csalódás annál nagyobb, mivel számítottak a pártvezetés személyi megújulására. A szociáldemokraták tartalék nagyágyújaként emlegették Jichak Navon volt államelnököt, akit népszerűnek ismernek és tárgyalóképesnek tekintenek arab körökben is. Navon - jóelöre meghatározott forgatókönyv szerint - visszavonult a csupán jelképes jelentőségű államfői posztról azzal a szándékkal, hogy- legalábbis ez volt a közhiedelem - az ellenzéket miniszterelnök-jelöltként győzelemre vezesse. A vezérválasztó konvención aztán váratlanul gyengén szerepelt, a munkapárti királycsinálók másként döntöttek. Egyelőre nem tudni, mi is történhetett, mert a Navon- kurzus forgatókönyvét jóelöre, már évekkel ezelőtt kidolgozták, s látszólag minden eszerint is történt. Csak az utolsó pillanatban „siklott ki a cselekmény“. Amiből aztán Tel Aviv-i megfigyelők egy része arra következtetett, hogy a Munkapárt sem akar olyan politikussal a színre lépni, akinél sokat nyom a latban az arabok előtti népszerűsége, vagyis jelentős lenne az „arab kártya“. Emiatt Izrael népének fogalma sincs arról, mi lesz, ha a választásokon mégis az ellenzék győz. A kormányképes ellenzék - miközben bírálja a kabinetet - mind ez ideig nem vette magának a fáradságot, hogy egyértelműen meghatározza programját. Az ellenzéki kritika elsősorban a gazdasági, belpolitikai, szociális kérdésekre irányul. A belpolitikában pedig bőven van bírálnivaló. Hiszen a Begin- majd a Samir-kormány teljesítménye lesújtó, akármit is tesznek a mérlegre. Igaz ugyan, hogy az ellenzék képtelen voit nagyhatású akciókkal megragadni a hatalmat, de a kormány is tehetetlen volt azzal az ellenszenvvel párosult közönnyel szemben, amellyel a társadalom egyre szélesebb körei szemlélik a tevékenységét. Az államapparátus és a szolgáltatások akadoznak. Gyakran szünetel az oktatás és az orvosi ellátás. Üzletek ezreit zárják be. Növekszik a munkanélküliség, s ma már nincs hitelük azoknak a statisztikáknak, amelyek csupán negyvenezer munkanélkülivel számolnak. Ámi viszont tény: félmillió ember életszínvonala válságszintre süllyedt. Nyolcvanegyben a Likud „félgyőzelme“ 200 százalékos infláció idejére esett, a közgazdászok az idei esztendő végére ötszáz százalékos inflációt jósolnak. Hihetetlen tempóban dolgozik a bankóprés, - ám az árak és a bérek szédítő licitálásával nem bírják a versenyt. Izraelben a politikai harcok egyik döntő tényezőjének látszott a nagyhatalmú szakszervezet, a Hisztadrut. A Hisztadrut állam az államban (munkaadó is, a legnagyobb vállalkozó) - és régebbi, mint maga az állam. A szakszervezet évek óta ígéri az államapparátus megbénítását - s valóban a sztrájkokkal eléggé lelassította az állam néhány funkciójának működését. Ám a szakszervezet mégsem lett politikacsináló. Sőt, defenzívába szorult, hiszen nagyhatalmú pénzügyi vezetőjét, az ellenzék pénz- politikájának fejét éppen nemrég kompromittálták és kény- szeritették öngyilkosságra. Levinsohn tragédiája jelez valamit a hatalmi harcok hevéből és abból, hogy a küzdelem legfontosabb összecsapásai egyelőre a színfalak mögött zajlanak.- A fő baj az - véli most egy Hisztadrut-aktivista hogy hiába okoztunk jelentős károkat a kormányzatnak, mégsem tudtunk döntő csapást mérni rá. Nem tudtuk kihasználni a saját lehetőségeinket sem. Ehhez a mi erőink összefogására is szükség lett volna.- És mi történt volna, ha a Hisztadrut is, az ellenzék többi erői is nagyobb sikerrel küzdöttek volna?- Akkor korábban és gyorsabban kirobban a kormányzati válság és talán már más kabinetje lenne Izraelnek- válaszolja nem túl magabiztosan. Nagy kérdés aztán, hogy ez a más kormány más politikát is hozott volna-e? KRAJCZÁR IMRE aooscocosöocoooaocooosooooooeooccocosooocosocccoecocooscooooecoooooooeooeccoooooocccocosoooscíoccosccosíaoeosooccí Nemzeti egyetértés és nemzeti skizofrénia IZRAEL - VÁLASZTÁSOK ELŐTT I.