Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1984-09-14 / 37. szám
'ok én, tigris vagy ;n teremtményeket ban szeretem a tü- ^fejhúst, kedvesebb mint az a piperkőc, r. A magamfajta ne n, legyen tudatában ts igy számos alan- gen tőle. Nem, nem iket, sem a másikat, ts leszek hozzájuk, srkőcnek összenyá- valahányszor alkal- tól úgysem mer el- nordulok, máris beim ártana egyszer újét, melyet mindig z előszobában. Ami illeti, világos, hogy harosabb szeretet- érhetek célt; majd 3 megint vatahol, és mit tudok, a földre több ember csödül- tm haragudni, soha- 1. Remekül tudtunk iszke volt a hósies- sorogtam, és a fo- a kezét, de persze a tollpihét tartanék, is kutyák képesek. wa) de nem olyan hosz- ' válóper befejeződ- pontosan tudta, hol a, és olyan gyakran így a keszeg szőke- degösszeom láshoz. az asszonykájának ncsak a szarvasbőr íanem a velúrkalap- mint amit a kitartó i. bérházat körülvevő liz gazdája azzal az etné elvinni otthon lójában azért ment és a dogot sétáltató levő) feleségét, és ásul nem volt hol jóriájú garzonlakás elsöprő szeretettel odasiető Háláné azt in; a férjét segítse-e lelgesse-e, s egy- válófélben levő) jtyatulajdonos e ka- 3zét tördelte, vagy tte a szemét, ki-ki L , ápzelni, hogy elvál- i, - de sajnos téged legnevezni se akailizt illeti, gyávának zememben az ilyen i az asszony. - Nyu- bádban. ist könnyebb, mint /égjátékot, a szerel- jvésekkel és ígére- cát. Nekünk elsösor- őként a kutyaszoká- ; magunkat. itt házaspár aludni izéjük huppant, és igy az éjszakát a leiben töltsék, hogy asszonykája kétfelől ét vakargassa. Mert jtya számára nincs kai gyönyörűség! ^NY IVAN fordítása GRIGORIJ BAKLANOV A háború véget ért, de még mindenki a háborúval élt, gondolkodott, várták haza azokat, akik már soha nem térnek meg. Újra kezdtünk hozzászokni a békéhez. A beköszöntő békés életben nekem is kezdeni kellett valamit magammal. Már írogattam, de titkoltam mindenki előtt, mint valami szégyellnivalót. Nagyravágyó álmok nem feszítettek, de éjszakánként, bezsaluzva az ablakot, ültem és írtam, mert ezt kellett tennem. És elhatároztam, egyetemre megyek, mint sokan azok közül, akik a frontról visszajöttek. Ehhez szükség volt az iskolai tanulmányaim elvégzését bizonyító igazolásra, de arra se emlékeztem, hol, mikor veszett el. Mindazt, amit a térképtáskámban magammal hordtam - otthoni fényképek, bátyám két utolsó levele Moszkva alól, negyvenegyből - eltűnt, amikor megsebesültem. Lehet, hogy az Uralon túl, ahol a háború nem űzte el az embereket lakhelyükről, nem bombázták, lőtték a városokat, ott megmaradtak a frontlevelek, gyászjelentések és mindazok a papírok, amelyek végigkísérnek életünkben, bizonyítva, hogy mi - éppen mi és nem mások - életben maradtunk. De N-városban sokáig állt a front, hol erről, hol arról az oldalról lőtték, robbantották, bombázták - mi maradhatott épségben? Nem maradt épen az iskola, amelyben tanultam, sem a házunk, lényegében az egész várost összerombolták. Ezért olyan rendelkezést hoztak: ha három tanár megerősíti, hogy elvégezted az iskolát és a maga idejében megkaptad a bizonyítványt róla, kiadhatják a másolatát. Három - ez nem is olyan kevés, ha figyelembe vesszük, hogy egyesek a fronton haltak meg, mások a hátországban, betegségben, éhezéstől, megint másoknak az evakuációban veszett nyomuk... írtam osztálytársamnak, Nágyának - így fogom nevezni öt -, aki felkutatott három tanárt, mindhárman nők, köztük szigorú igazgatónkat, kémiatanárunkat, Jekatyerina Nyikolájevna Popovot, akiről nem annyira magunk irtunk, mint inkább a puskini szavakat formáltuk át: „Hidd el: megjön Jekatyerina - álmosan dőlünk szerteszét - s az ellenőrzőbe beirja, mindegyikünknek a nevét...“ Akkoriban ez nagyon szellemesnek tetszett nekünk. Reggel érkezett a vonat a lerombolt N-i pályaudvarra. A legszükségesebb úti holmikat tartalmazó, német oldaltáskámmal a karomon, korábban kimentem a vagon előterébe, a fejek fölött pillantottam végig a peronon. A várakozók között ott állt Nágya. Gyapjúkendö- ben, hócsizmában, lábait tanácstalanul váltogatva, úgy tetszett, zavarban van. Vagonok, ablakok, arcok villantak fel előtte, fejét gyors mozdulattal kapkodta utánuk. Leugorva, odafutottam hozzá a letaposott havon, de éppen másfelé nézett. Aztán felkiáltott, könnyekig meghatódott, olyan örömmel ölelgettük, csókolgattuk egymást, mint soha ezután. Egész nap, kéz a kézben, karonfogva kóboroltunk N-ben, felkerestük tanárainkat és mindenhol örültek nekünk. Az igazat megvallva, számítottam rá, hogy örömmel fogadnak, különösen engem - visszatértem a frontról. A Forradalom Sugárúton ebédeltünk Nágyával, a Bristol Étteremben. A háború előtti években lakásunk ablakából, vagy az erkélyről láttam ennek az étteremnek hatalmas ablakait - pontosan szemben laktunk. Krémszínű redőnyei mögött esténként zene szólt, élte saját, ismeretlen életét, késői órákban az admirálisra hasonlító portás kitárta az ajtót, kituszkolta a részegeket, akik azonnal visszaigyekeztek. Az étterem alatt üzletek helyezkedtek el, az udvarban boltívek választották el őket, és ott, az udvarban lakott Nágya. Hányszor álltunk sorba az üzletek előtt: vajért, herin- gért, cukor helyett olcsó cukorkáért. Vajért már reggel ötkor összeállt a sor, négyszáz grammot adtak fejenként, a sorszámot, tintaceruzával a tenyerekre írták. Egyszer hetvenöt gramm kandiscukorra váltottam blokkot, száz grammra nem futotta. Az elárusítónó mindenki előtt rám pirított: „Mi az, fiú, így kiszámítottad?" A ruhatárban lesegítettem Nágyáról a félbundát, kendőt, tenyere élével végigsímított a haján, helyre rángatta ruhájának kissé szűk ujjait, súgva megkérdezte: „Nem baj, ha nem veszem le a csizmámat?“ Előre mentem, úgy követett, mint egy iskoláslány. És most itt ülünk egymással szemben, a nagy, hideg terem magas ablakánál. Az asztalt keményítőtől érdes terítő borítja. Az ablakon túl erősen hull a hó, nézem, hogy a túloda- lon bezuhog házunk belsejébe, ahová beszakadt a tető, be a födémek és a valaha olajjal mázolt, agyonmosott padlózatok. Hull az erkély fém csontvázán keresztül, amely megmaradt az üresség fölött. Faládákban egykor virágok illatoztak rajta. S a most törmelékkel, hóval borított köfeljárón - jól emlékszem - futott ki az erkélyre nővérem: „Tányával megyünk a frontra!...“ És most, íme, a Bristolból bámulom, hogy zuhog házunk belsejébe a hó és az egész élet, amely nincs és mintha soha nem is lett volna a szemem előtt. Odajött a pincérnő, letéve az üvegeket, a sokat megélt asszony tapasztalt, értékelő tekintetével pillantott Nágyára, majd kis mosollyal rám. Pillanatra én is az ő szemével láttam Nágyát, a szokatlan éttermi helyzettől zavartan, nem bízva magában, hajfonatai ritkás perecformákat képeztek a tarkóján, púderezett pattanásokkal a haja tövénél, magas, kiugró homlokán. Hányszor írtam le matematika-dolgozatát az egész nyolcadik és kilencedik osztály számára, míg át nem mentem tanulni a repülőtechníkumba.- Emlékszel, nálunk jöttünk össze, a nyolcadik osztályban? - kapott Nágya a múlt után, amelyben magabiztosabb volt. - És emlékszel, itt állt azelőtt a Mihaj- lovszkij-óra? Igen, a Mihajlovszkij. Már nem tudom, miért nevezték így, elvitték még a háború előtt, nem sokan emlékeznek a Forradalom Sugárúton állt zöld fabódéra. Odanéztem, ahol az óra állt és láttam, hogy ugyanitt, a Bristolnál, egy kerti pádon vizsgáztam le kémiából a szigorú igazgatónőnél, Jekatyerina Nyikolajevnánál. Folyt már a háború, de a mi évjáratunkat még nem hívták be. Egyszer csak híre járt, hogy először azokat veszik be, akik elvégezték a tízosztályost, én pedig még nem fejeztem be, a kilencedik osztályból átmentem a repülótechnikumba. Iskolai barátommal, Gyimka Manszurowal arra jutottunk, hogy magántanulóként azonnal le kell vizsgáznom a tizedik osztályos anyagból - együtt akartunk a frontra menni. Kémiából a kerti pádon fogadtak, a másik pádon Gyimka ült, súgott, aztán mellé ült egy részeg és jó hangosan vigadni kezdtek. „Megnézheted magad! - háborgott Jekatyerina Nyikolajevna. - Magad és Manszurovot! Manszurov elmegy, megértem,'hasznos ember lesz. De te hová mégy?" És most él Jekatyerina Nyikolajevna, élek én, ideutaztam N-be a bizonyítványomért, Gyimka Manszurov pedig nincs többé! Egyszer télen, fürdőből jövet, együtt kószáltunk a fagyban, sehogy sem akaródzott elválnunk egymástól. Hol ő kísért el engem, hol én őt. Arról határoztunk, hogy élünk tovább és erre jutottunk: én befejezem a repülötechnikumot, elmegyek dolgozni és segítek neki, amíg elvégzi az egyetemet. Azután én megyek egyetemre, ö segit nekem. Ez volt az utolsó, háború előtti tél, következő télen, vagy tavasszal - nem tudom pontosan - Gyimka Manszurov bennégett a harckocsiban. Emlékszem, hogyan bukkantunk fel a pályaudvaron, hogy jegyet vegyünk Szmolenszkig - ott, Vjazma és Szmolenszk körzetében harcolt az az ezred, amelyben a bátyám lövegparancsnok volt, hozzá akartunk szökni. Szmolenszket már elfoglalták, de híre terjedt, hogy a mieink újra felszabadították a várost. Mennyire hittünk akkor a szóbeszédben, mennyire akartunk hinni! Az állomásügyeletes bevitt magához, óvatosan kikérdezett: igaz, hogy Szmolenszk megint a mienk, honnan I. mondta. Kérték, hogy még i, mondjon valamit, de ő csak a a vállát vonogatta. Mit mondréd nem akart elérzékenyülni, kiürítette poharát és felállt. Még össze sem csomagoltam, vaságy szélén, és a szoba közepén tornyosuló papírhalmazt bámulta. A levegőben rengeteg apró porszem keringett, mintha a napsugarak vékony fonalain kúsztak volna a magasba. Libegtek össze-vissza, mint a hópelyhek. Az igazgató már máskor is hívatta. Apró-cseprő ügyeket intézett irodájában, négyszemközt, fontoskodva, összevont szemöldökkel. De most nem volt egyedül. A bőrfotelban vendég ült. A tanfelügyelő hideg pillantásától Frank Alfréd torka összeszorult. Szeptembertől át kell magát helyeznünk, mondta, és a kávéskanalat visszaengedte a csészébe. Az igazgató hallgatagon ült íróasztala mögött. Frank Alfréd mondani akart valamit, de a gyomrát mintha görcs szorította volna össze. Kevesebb a gyerek, szólt a férfi a bőrfotelból, és fanyar mosolya végleg elnémította Frank Alf- rédot... Valaki kopogott. Frank Alfréd összerezzent. Az asztalért meg a székért jöttem, mondta a pedellus kissé restellkedve. Frank Alfréd bólintott, és segített visszavinni az iskolába a két éve kölcsönkért tárgyakat. Tudja a leltár, magyarázkodott az öreg, s a vaságyon ülve még elszívtak egy cigarettát. Aztán Frank Alfréd egyedül maradt. Kinyitotta az ablakot, s megvárta, míg a friss szellő körbenyargalva a csupasz falakat, magával sodorja az utolsó füstfoszlányokat is. LENDVAY TIBOR Azwfafaf mp ? jak, belenézett a poharába, aztán kinézett az ablakon. Szerettem itt lenni, szólt végül kis- t ~ fiúsán. Ugyan, ne légy szomorú, vigasztalták, bor meg pogá- , csa mindenhol akad. Frank Alfmentegetözött. A karja tele volt virággal. Amikor összecsomagolt, a szoba olyan üresen állt, mint két évvel ezelőtt, mikor először lépte át a küszöböt. Ült a tudjuk? Jegyet, természetesen, nem kaptunk. A pályaudvaron át pedig mentek, mentek a szerelvények, a tehervagonok nyitott ajtajában álltak, ültek az egyenruhás, fiatal fiúk: nekik sikerült, egy-két évvel idősebbek voltak nálunk. A szerelvények elvágtattak, vitték azokat a gyerekeket, most is látom őket, amint kinéztek a vagonokból. Gyakran gondolok a sorsukra. Késő estig sétáltunk Nágyával N-ben, egyszer egymás mellett, máskor egymást követve a taposott ösvényeken. Néha villamos csörgött el, fagyos ablakain át megvilágítva maga körül az utcát és elvitte magával a fényt. Gépkocsi alig járt, a színháztér oszlopain lámpák pislogtak, köztük kecskét vezettek, öregember húzta szarvára kötött kötélen, öregasszony nógatta egyújas kesztyűben, a kecske a tér közepén megmakacsolta magát. Telihold függött a város fölött, megvilágította az apácazárda romjait. Emlékezetemben még éltek a cellák lakói, megrendelésre hímezték a lepedőkbe, ba- tiszt-zsebkendökbe, párnahuzatokba a nagy, idegen monogrammokat. A havas téglatörmelék távolból görbehátú, bottal járó szerzetes fekete sziluettjére emlékeztetett. Mentünk, a hold világított fölöttünk, s mintha a szerzetes is mozdult volna a rézsút szakadó hóban. Nágya elmesélte, hogy e romokból, miután a németek eltakarodtak a városból, egy vadember kinézetű férfi mászott elő, szakállasán, hosszú körmökkel... Ott rejtőzött a pincékben... Sok hasonló legenda járt akkoriba N-ben. Nágya most a város szélén lakott. A hólepte fakerítésnél sokáig álldogáltunk. Kigomboltam a köpenyem, szárnyaival átfogtam Nágyát, magamhoz húztam.- De hiszen nem szeretsz - mondta, készen rá, hogy elhiggye az ellenkezőjét. Ez megállított. A földre ágyaztak nekem. Nágya húga, újra és újra kitalált valamit, hogy benézzen: kíváncsi volt, miért ülünk kettesben, a konyhában teázva. Félálomban még sokáig hallottam a suttogást a vékony válaszfalon át, az anyja súgott valamit Nágyának. Másnap Nágya kikísért. Újra ott álltam a vagon előterében, elindult a vonat, integettem, a peron is, a hócsizmás Nágya is - egyre távolodott a ferdén szállongó hóban. Es ebben a pillanatban semmire se gondoltam, semmit sem éreztem, csak homályos bűntudatot Nágyával szemben. Hiszen két nappal ezelőtt a vőlegényét várta itt, akit a sors megőrzött neki, de ezt csak jóval később értettem meg. Kit is várhatott volna, ha az egész osztályból, valamennyi fiú közül, egyedül én tértem vissza a frontról. HAVAS ERVIN fordítása VLADIMÍR REISEL FELSZABADÍTÓK Már jó negyed évszázad telt el - lehet ez? hogy a tornácon kint üldögéltél a göndörhajú mérnökkel Ogyesszából? Katicabogár útjába fűszálat helyezett. Hol lehet most? Álmodik, él, vagy holtan fekszik nálunk valahol? Már jó negyed évszázad telt el. Lehetséges? Az idő oly szédítő gyorsan rohan? A gyermeknek, ki először kiáltott fel akkor, ma már mély, férfias hangja van. Már jó negyed évszázad telt el. Lehetséges, hogy mi is, mint ő, már ötvenen túl járunk? Mit is mondott ott a tornácon, amikor valahova a távolba nézett? Igen, már emlékszem: sóhajtott egy mélyet, s magaramaradt anyját szólította. Vajon édesanyjával mi lehet? Még itt jár a földön, vagy nyugszik alatta? Még megölelhette a göndör mérnököt, vagy elesett fiát máig is siratja?
