Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)

1984-08-24 / 34. szám

Beteljesedett Ifjúkori álmom: gyönyörű otthonokat építhetek az emberek ezreinek - mondja Vojtech Danié

E

rdekfeszítő történetek egész sorát mondta már el eddig is. Most a rövid szünetben ismét egy kortynyi bort vesz a szájába, sokáig Ízlelgeti a jól hűtött italt, majd miután ínyencek módjára végül lefolytatja a torkán, újfent megjegyzi: az ember mindig csak annyit igyék, amennyi jólesik. A bort az becsüli meg igazán, aki az elkészítésén kívül a fogyasztásához is ért. Közben szeme elé emeli, s a fényben hosszasan csodálja az aranysárga színű, szikrázóan tiszta italt, s mintha ennek tükrében régmúlt idők eseményei elevenednének meg újra: Vojtech Danié folytatja élete történetét.- Sajnos, nem tudom, milyen minőségű bor termett 1922-ben, amikor Oroszkán (Pohronsky Ruskov) a világra jöttem. A szüleim akkor a cukorgyárban dolgoztak, mi négyen voltunk testvérek. Szegények voltunk, így nélkülöznünk is kellett gyakran. Gyermekkoromra mégis szívesen emlékezem, hiszen szüleim oltalmazó szárnyai alatt csak nagyon ritkán éreztük meg az égető hiányt. Mint általában a proletár családokban, ók is inkább maguktól vonták meg a betévó falatot, hogy nekünk, gyerekeknek, több jusson. Csakhogy amikor a megfelelő korba léptem, anyám „tarisznyát akasztott a vállamra“, s apai jótanácsokkal ellátva nekivágtam a nagyvilágnak. Kőműves- inas voltam Martinban, majd ugyanitt elvégeztem az úgynevezett mesteriskolát. Húszévesen, 1942 tavaszán behívattak sorozásra, s mert alkalmasnak találtak, alig egy hónappal később már az akkori szlovák hadsereg egyenruhájában masíroztam a martini kaszárnya macskaköves udvarán. Az egyik támadó egységhez kerültem. A mesteriskolában gépkocsivezetői jogosítványt is szereztem, így részben ez határozta meg sorsom további alakulását.

Húszéves fejjel még aligha sejthette, hogy az emberiséget milyen iszonyatos vérfürdő felé sodorja’s sors. Képzeletét akkor még amúgy is korához jobban illő dolgok foglalkoztatták. Egyet s mást akkor kezdett megérteni, amikor a kiképzés lejárta után a keleti frontra szólította őt a parancs. Az ezredparancsnok sofőrjeként teljesített szolgálatot, így módja nyílt betekinteni az akkori tisztikar viszonylag zárt világába.- Betegség miatt 1943 őszén visszatértem Szlovákiába. Következő bevetésre már a Dukla szoroshoz vezényeltek, onnan szöktem át a szovjetekhez. Nem sokkal ezután jelentkeztem az alakulófélben lévő első Csehszlovák Hadseregbe. Innen küldtek Közép-Szlovákiába, hogy mint felderítő részt vegyek a Szlovák Nemzeti Felkelésben. A parancs értelmében a negyedik partizán brigádba kellett jelentkeznem. Miután ez sikerült, az egyik rohamcsopbrt parancsnokává nevezték ki. Cyprich ezredes vezetése alatt akkor úgy 3800 főt számláltunk a dandárban. Sikeres akcióink bizonyítéka, hogy elfoglaltuk Korytnicát, Liptovská Osadát, s felügyeltük PraSivát és környékét. Kicsit később, a Jegorov parancsnok vezette dandárban is tevékenykedtem felderítőként, ahol a Ványa fedőnevet kaptam. Nem én voltam az egyedüli, aki akkoriban

után épült lakónegyedek alapozásának már 6 is aktív résztvevője.- Ez már egy egészen új fejezete életemnek. Szívesen járok el még ma is ifjúságom látványos színtereire. Építés- vezetőként ott voltam például a Kukuéín, a Záhradnická és a Koáická utcai építkezéseken. Később Ruiinov, Podunajské Biskupice és Krasóany épületeit is az én embereimmel emeltük a magasba. Jöjjön, tegyünk egy sétát, megmutatom önnek a múltamat, de a jelenemet is.

Fiatalos hévvel szökken fel a székből, s néhány perc múlva hasonlóan hevesen, s nem kevés lelkesedéssel magyaráz a Miletiőová utcai toronyházak árnyékában. Mint mondja, ez az a hely; ahol már ő is úgy érezte, hogy nemcsak négy falat adnak az embereknek, ahová eső nem esik, s ahol lakni lehet. Itt már olyan lakások épültek, amelyek építészeti és urbanisztikai szempontból is az igényeket tükrözték, s erre máig is büszke lehet. Azóta, persze, sok víz folyt le a Dunán, s a múló évek mély barázdákat vágtak arcába. Nem mindennapi bátorságra vall, hogy 57 éves fejjel elvállalta munkaadó

mwmíLir

fvmucsE

naponta vitte a bőrét vásárra. Akcióink sikere bizonyítja, s ezt akkor nagyon jó minősítésnek könyveltem el, hogy a németek 400 ezer korona váltságdíjat írtak ki a személyemre. Még ma is meghatódva, s tisztelettel gondolok vissza bajtársaimra. Nagyon becsülöm őket azért, hogy ilyen hatalmas összeg egyiküket sem vakította el.

Később történt Stráfiavában, hogy egy heves golyóváltáskor megsebesült. így tehát fölöttébb érdekesen zárult be számára a kör, mert a háború végét is Martinban élte meg. Miután felépült, Bra- tislavába érkezett, ahol rövidesen munkába állt. Ez a viszonylagos nyugodt élet sem tarthatott sokáig, hiszen az országban elszórtan még csaták dúltak. Az egykori fasiszta hadsereg tagjaiból összeverődött kisebb-nagyobb egységeket kellett felszámolni. Erre a feladatra is vállalkozott, s a kerek háromhónapos erőfeszítés eredményeként Terchovánál hetventagú csoportot fogtak el, s átadtak a hatóságoknak. Végleg 1948-ban tette le a fegyvert, s elérkezett az a pillanat, amikor már érett férfiként elkezdhette ifjúkori álmainak valóra váltását. A haza szó szerinti újraépítését Kelet-Szlovákia rombadőlt falvaiban kezdte. Itt kerek két évet töltött el, s ez alatt az idő alatt nemcsak tapasztalatokkal gazdagodott, hanem végre sarkába szegődött a boldogság is, fiuk született. Majd ismét Brati- slavában dolgozik, az első felszabadulás

üzemének, a Bratislavai Magasépítő Vállalat hármas számú egységének igazgatását. Pedig ebben a korban sokan már nyugalomra vágynak, s az élet folyását inkább csak külső megfigyelőként követik, nem sajátjuk az aktív részvállalás. Nem úgy Vojtech Danié, akinek irányítása alatt az 1150 fős üzem öt év alatt négyszer érdemelte ki munkája elismeréseként a vörös vándorzászlót.- Minden esélyünk megvan rá, hogy ötödször is miénk legyen a pálma- mondja immár Petráalka új épülettömbjei közt haladva. - A vállalaton belül éppen nálunk a legnagyobb a munka termelékenysége. Mindez, persze, nem véletlen. Két műszakban dolgozunk, s kétfajta új eljárást alkalmazunk a lakásépítésben. Egy-egy kollektíva 500-600 lakást képes évente megcsinálni, s ilyen csoportunk öt van összesen. Ebből köny- nyen kiszámíthatja, hány lakással járulunk hozzá évente fővárosunk fejlesztéséhez. Az első félévben több mint 1100 lakást már kulcsrakész állapotban átadtunk. Ezekből több mint 700-ban az átvételi bizottság nem talált semmi kifogásolnivalót. A második félévre csaknem 1400 lakás kivitelezését vállaltuk. Korábban úgy módosítottuk erre az időszakra a tervet, hogy 15 millió korona értékkel túlszárnyaljuk az eredeti elképzelést is. Láthatja, zsúfolt a programunk. Az üzem dolgozói azzal is kellemes meglepetést szereztek nekem, hogy egy emberként vállalták, augusztus 27-ig befejezik az összes idei lakás szerelését, ezzel is tiszteletet adva a Szlovák Nemzeti Felkelés emlékének, a kerek évfordulójának. Ma már látom, megtartják az adott szót. Egyébként befejezni és átadni is korábban szeretnénk ezeket a lakásokat a tervezettnél. Úgy határoztunk, hogy tíz nappal az év vége előtt. Tudja miből fakad ez a nagyszabású kezdeményezés üzemünkben? - szegezi nekem a kérdést.- A kölcsönös bizalomból. Nyílt kártyákkal játszunk, a munkacsoportokban minden feladatot előre megvitatnak a dolgozók, s az a vállalás, amely az ilyen eszmecserék eredményeként elém kerül, biztosra vehetően sikerrel zárul. Ezt nálunk egyébként azzal is szavatoltuk, hogy fiatalokat helyeztünk több fontos posztra. Nekünk, korábban születetteknek akaratlanul is tudomásul kell venni már, hogy előbb-utóbb elérkezik az őrségváltás ideje.

Közben elérkeztünk a legújabb építkezésre. Körülöttünk pasztellszínekben pompáznak a toronyházak, előttünk a frissen lerakott alapok közé is betont terítenek a szakemberek. Már az utolsó simításokat végzik. Mire új szállítmány érkezik, egy szusszanásnyi időre megpihennek. Az igazgatót látva baráti köszönésre emelik karjukat, s a következő percekben szót váltanak munkáról, családról, egészségről, örömökről, gondokról egyaránt. Mint látom, barátok találkozója ez a javából. íme, ilyen is egy tartalmas élet beérett gyümölcse. KESZELI BÉLA

Bará tok találkozója - Vojtech Danié az üzem dogozóinak egy csoportjával beszélget

(A szerző felvételei)

Arrafelé, ahol a kék eget go- molygó, szürke füstfelhók takarják, arra, ahol az autópálya közelében vörös salakdombok nőnek és a folyó zavaros, barnászöld színekben hömpölyög a hegyek között már nincs miben gyönyörködnie az embernek: az út jobb oldalán kihalt egy falu; elhagyott házak, ormótlan falak hirdetik a múltat, balról pedig, ameddig csak a szem

ellát, egy hatalmas kombinát képe tölti be a panorámát.

2iar nad Hronom az alumínium városa. A Szlovák Nemzeti Felkelés Művek hazánk egyetlen alumíniumgyára, s Európa egyik legnagyobb kohóipari vállalata. A hétezer embert foglalkoztató gyárat 1951-ben kezdték építeni, s két évvel később, 1953. augusztus 29-én először teltek meg a kádak

alumíniummal. A következő év újabb határkő a vállalat életében: az ünnepnapot nem ismerő kohászok megkezdték az anódmassza gyártását, amelyből Magyarországra és a Szovjetunióba szállítunk a legtöbbet. A magyarázat egyszerű: a gyár magyar-szovjet segítséggel épült, s a legtöbb bau- xitot évek óta Magyarország szállítja.

Tibor Henriczy, az alumínium- kombinát mérnöke több mint huszonöt éve dolgozik 2iar nad Hro- nomban. Gyermekkorát Rozsnyón (Roáöava) töltötte, főiskolai évei pedig Kassához (Koáice) kötik. Azt mondja, maradhatott volna a Kelet-szlovákiai Vasműben, hiszen ott is szükség van a fiatal főkohászokra, ö annak idején mégis inkább a Garam-menti városban keresett munkát. Ott, ahol egyetlen árva órára sem áll le a termelés, ott, ahol nincs szombat, vasárnap, ott ahol még a meghitt ünnepnapokon sem alszik ki a tűz a kemencékben. Élete valósággal elválaszthatatlan a gyár életétől - nincs is olyan

részlege a kombinátnak, ahol idegennek érezné magát.- A termelés bővítésére a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején került sor - mondja -, amikor új, korszerű gépeket vásároltunk, s ezáltal olyan termékek gyártását indítottuk el, amelyeket korábban külföldről kellett behoznunk. Ma körülbelül 2500 féle gyártmánnyal büszkélkedhetünk, s ez nem kevés. Kábeleink, távvezetékeink a gép- és villamosiparban szükségesek, olajteknőinket, dugattyúinkat a járműipar veszi át, az építőipar részére korlátokat, kereteket, hullámlemezeket és hőszigetelő berendezéseket gyártunk, s együttműködünk az edény- és háztartáscikkiparral is.- Hány üzeme van a gyárnak?- Három. Egy Vajskovában, egy Banská Bystricában, ahol a cinkhulladékot dolgozzuk fel, a harmadik pedig Banská Stiavni- cában működik, ahol az egykori ólomkohó falai között akkumulátorokat, cink- és rézöntvényeket gyártunk.- Tudom, a tervteljesítéssel sosincs gondjuk; a ziari gyár évről évre jó eredményeket ér el. Az exportfeladatok sem szülnek kényszermegoldásokat?- Nem. Külföldi partnereink sosem panaszkodnak. Magyarország és a Szovjetunió anódmasz- szát és alumínium-acélvezetékeket kap tőlünk, a tőkés államokba F>edig elektródmasszát szállítunk. Mindehhez természetesen kiváló minőségű bauxitra van szükségünk, s ebből bizony hova-tovább Magyarországon is egyre kevesebb van. Hazai bauxitra viszont a jövőben sem nagyon gondolhatunk, ezért tovább is számolnunk kell a jugoszláviai és guineai nyersanyaggal. De ezek szerencsére mindig időben érkeznek. Nem így a bohumíni acél! Akkor aztán kapkodhatunk, főhet a fejünk. Visszatérve az exportra: a Szovjetunióba építőipari elemeket is szállítunk, főleg ajtó- és ablakkeretet. Aki járt már Moszkvában, a vnukovói vagy a sereme- tyevói repülőtéren, a mi termékeinket js láthatta.- Úgy tudom, a gyár kutatóinté-