Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1984-08-17 / 33. szám
ÚJ szú 5 )84. Vili. 17. Ml JÖN AZ ELSZALASZTOTT LEHETŐSÉGEK NÉGY ÉVE UTÁN? Zárószakaszban az amerikai elnökválasztási kampány A kormányzó republikánusok hétfőn Dallasban kezdődő elnökjelölő gyűlésével lezárul a zajos csinnadratta közepette folyó amerikai elnökválasztás meglehetősen unalmasra sikerült első két harmada. Az ellenzéki demokraták már júliusban megtartották elnökjelölö gyűlésüket, melyen az a döntés született, miszerint a Mondale-Ferraro páros indul az őszi választási küzdelemben, hogy négyéves kényszerszünet után a demokraták ismét megkíséreljék a visszajutást a Fehér Házba. A republikánusoknál előre lefutottnak tekinthető a dolog, párton belüli rivális nélkül Ronald Reagan jelenlegi elnök az egyedüli biztos jelölt, s alelnöké- vel, George Bush-sal az oldalán veti bele magát a voksvadászat sűrűjébe. A neheze még csak most jön. Eddig a Reagan- pártiak felhőtlen bizakodással néztek a november 6-i „szuperkeddre“, de újabban egyre sötétebb gondfelhők gyülekeznek Reagan választási stábja felett. Reagant le kell győzni! Ezt hangoztatták az előválasztásokon és a konvención a demokraták. Reagan nem verhetetlen! A futószalagon készülő felmérések az utóbbi időben egyre inkább ezt igazolják. A mostani elnök kezdeti előnye alaposan csökkent és a tekintélyes Gallup közvéleménykutató intézet adatai szerint is pillanatnyilag Reagan alig 1-2 százalékkal vezet, s ezért a továbbiakban fej-fej melletti küzdelemre van kilátás. DEMOKRATA RIVALIZÁLÁS Reagan választási stábja biztosra vette, hogy az elnököt nem késztetik komolyabb erőpróbára a demokraták. A Fehér Ház ezt az optimizmusát a demokraták táborán belül tapasztalt széthúzásokra alapozta. S nem is indokolatlanul, hiszen tavasszal az előválasztások beindulásakor még nyolc demokrata politikus tartott igényt a párt elnökjelöltségére. Számuk később ötre, majd háromra morzsolódott le, mert többségük kifogyott a pénzből, s nem bírták anyagiakkal a költséges kampányt. Végülis három legény maradt a gáton: az 56 éves Walter Mondale, Carter egykori alelnöke, korábban minnesotai szenátor, Gary Hart 46- éves colorádói szenátor és a 42-éves Jesse Jackson néger lelkész. A Reagan-tábor a kampány első szakaszának tekinthető előválasztások lezárulásával elégedetten dörzsölte a markát, amikor mindhárom jelölt közölte: egyikük sem mond le a másik javára az előválasztásokon szerzett delegátusokról. A Fehér Házban így kalkuláltak: hadd marcangolják egymást a demokraták, így erejüket már felőrlik az egymás elleni viaskodásban. Csakhogy a demokraták is tisztában voltak ezzel, s egyre gyakrabban sürgették a párt egységének a helyreállítását, mert csakis egy egységesen fellépő demokratapárti tábornak lehet esélye Reagan legyőzésére. Mivel Mondale biztos győztesnek érezte magát, ezért azt várta Harttól és Jacksontól, hogy a konvención az egység érdekében nem tesznek kísérletet az ő jelöltjeinek az átcsábítására. (A konvención ugyanis a delegátusok arra a jelöltre szavaznak, amelyikre akarnak, nem köti őket semmilyen előzetes ígéret.) Mondale egyébként az előválasztásokon a szavazatok 38,6, Hart 36,2, Jackson pedig a voksok 18 százalékát szerezte meg. Mondale a konvencióra érkezett delegátusok közül csaknem 600-zal több támogatására számíthatott, mint Hart. De az utolsó pillanatig fennállt az a veszély, hogy Hart és Jackson még egy utolsó kétségbeesett kísérletet tesz, és támadást indít Mondale ellen. Ennyire fej-fej melletti küzdelemre sem Mondale, sem pedig az ő biztos jelöltségére épülő demokrata választási stratégia nem számolt. Az eredeti elképzelés az volt, hogy az ex- alelnöknek nem lesz komoly párton belüli ellenfele, s minden energiáját kezdettől fogva Reagan megverésére összpontosítja. A gyors győzelmek taktikája Hart kezdeti győzelmei miatt nem jött be, s ezért felborult az eredeti elképzelés, s kétségtelenül sok energiát felemésztett a három demokrata politikus rivalizálása. Ezért a konvenció közeledtével sürgető szükség volt az egység helyreállítására. A „békéltető“ szerepére Edward Kennedy vállalkozott, aki tető alá hozta Mondale és Hart találkozóját. Ezen egyetértettek abban, hogy Reagan pozícióit erősíti a folytatódó demokrata belháború, azonban Mondale nem tett arra utalást, hogy Hart visszalépése esetén viszonzásul megteszi alelnök-jelöltjének, de Hart sem tett célzást esetleges meghátrálására: hogy elfogadja a másodhegedűs szerepét. KÉSŐI KIEGYEZÉS A demokrata táboron belüli kiegyezés szinte csak az utolsó órában, a San Francisco-ban július 16-án megtartott konvención jött létre. Mondale biztosan lett a párt elnökjelöltje 2191 szavazattal, míg Hartra 1200, Jacksonra pedig 465 voks esett. A helyszínről tudósítók szerint csak a tévé képernyőjén tűnt egységesnek a demokrata tábor, mert egyes kulisszák mögötti elszólásokból az derült ki, hogy csak ideiglenes fegyverszünetet kötöttek. Az ország tévénézői csak azt látták: a pódiumon mindhárman megjelennek, széles mosolyok közepette hatásosan, kezet ráznak egymással, majd bejelentik: számukra egyetlen ellenfél létezik, s ez Ronald Reagan. MIÉRT MONDALE? Jelölése várható volt, hiszen őt tartották a legesélyesebbnek. Hart nem várt előretörésével azonban sokan már meglepetésről beszéltek. Az, hogy Mondale mégis megállította Hart kezdeti sikersorozatát, három momentumnak köszönhető. Egyrészt nagyobb politikai tapasztalata van, hiszen Carter idejében volt már álelnök, neki gyűlt össze a legtöbb pénz a választási kampány céljaira, s végsősoron öt támogatják a szakszervezetek is. Lényegében a felsorolt három körülmény ad választ arra, miért nem Hart lett a győztes. Ő az utóbbi fél évben rendkívül nagy népszerűségre tett szert, a főleg a fiatal választókat nyerte meg újat sürgető, változásokat ígérő kijelentéseivel. Általános az a vélemény, hogy ő mindenképpen még a jövő embere. A demokrata kampány során sok szó esett az ún. Jackson-jelenségről. A néger lelkésznek, aki a meggyilkolt néger polgárjogi vezető, Martin-Luther King közeli munkatársa volt, eleve nem volt esélye, hiszen választói bázisát a mintegy 20 milliónyi néger lakos jelentette. A kampány során viszont tekintélyt vívott ki magának, s országos formátumú politikussá érett. Fellépésével olyan tömegesen mozgósította a néger választókat, mint egy politikus sem korábban. Ez főleg Ronald Reagannak lehet káros, hiszen Jackson várhatóan a szavazáson való tömeges részvételre lelkesíti majd a színesbőrű szavazókat, s a négerek hagyományosan a demokratákra szavaznak. Sokak szerint valójában csak egy szenzációs eseménye volt a demokrata elnökjelölő maratonnak. Ez a pillanat az volt, amikor Walter Mondale közölte - épp a konvenció szerdai napján, amikor már Hart is elfogadta volna oldalán az alelnök-jelöltséget -, hogy a 48 éves, szőke Geraldine Ferraro New York-i képviselőnővel az oldalán veszi fel a küzdelmet a Reagan-Bush duóval. Sokak szerint ez merész, de ügyes húzás. Az Egyesült Államoknak még sohasem volt eddig nő alelnök-jelöltje. Ferraro kiszemelése rafinált választási fogás, hiszen az amerikai választópolgárok 52 százaléka nő. Nem kétséges, hogy többségük a gyengébb nem képviselőjére szavaz. MIT KÍNÁLNAK A DEMOKRATÁK? A kínálatban nincs hiány! Pontosan azt, amit a Reagan által követett irányvonalban elutasítanak. Legfőképpen az elnök mértéket nem ismerő nukleáris fegyverkezési politikáját bírálják, jómaguk pedig javasolják az atomfegyverek befagyasztását. A választási platform szorgalmazza a Szovjetunióhoz fűződő kapcsolatok javítását és a jövő évtől a két nagyhatalom vezetői között rendszeres évenkénti csúcstalálkozót javasolnak. Rendkívül élesen, többször is Reagan szemére vetették, hogy ötven év után ö az első amerikai elnök, aki négy év alatt nem találkozott szovjet partnerével. A demokraták elképzeléseit tekintve meg kell állapítani, hogy valójában ők sem békegalambok, de a tárgyilagosság végett azt is le kell szögezni: egyes kérdésekhez reálisabban közelítenek. REAGAN HELYZETI ELŐNYE Reagan demokrata ellenfele már hetek óta ismert, a republikánus párton belül viszont nincs egyetlen ellenjelölt sem, s ezért ő helyzeti előnyből indul, mivel pártja egységesen mögötte sorakozik fel. Míg Hart és Mondale farkasszemet nézett egymással, addig Reagan kényelmesen a demokraták bírálatára és az őt érő kritikák kapcsán az önmentegetőzésre összpontosíthatott. Nem kétséges, hogy az elnökjelöltet állító republikánus gyűlés 2234 küldötte egyhangúlag a párt színeit képviselő, jelenleg 73 éves elnökre voksol. Párton belüli pozícióját nem fenyegeti veszély, viszontstatisztikákszerint egyre inkább fogy a Mondale-lal szembeni előnye. Közvetlenül a demokrata gyűlés után készült felmérések szerint a Reagan-Bush duó előnye szinte elhanyagolható, 2-3 százalék, de egyes felmérések viszont a Mondale-Ferraro páros ugyanilyen arányú előnyét jelzik. Figyelemre méltóbb azonban, hogy a Fehér Ház jelenlegi ura egy hónappal ezelőtt még 7-8 százalékkal vezetett. MÁST MOND, MÁST TESZ A közvélemény és az ellenzék kétségtelenül másként vélekedik Reagan elnökségének eddigi négy évéről, mint Reagan jómaga. Helyesen hangsúlyozta a demokraták konvencióján az egyik küldött, hogy a szavazóknak különbséget kell tenniük Reagan személye és az általa képviselt politika között. Hiába a jó fellépés, a jó szónoki tehetség - ami egy exszínésznél alapkövetelmény -, a döntő az, amit a mindennapok politikájában tesz. S jól tudjuk, mit tett: esztelen ütemű fegyverkezésbe hajszolta bele az országot, a katonai fölény kivívását tűzte ki célul, dühödt szovjetellenes kampányba kezdett, rendkívül veszélyes új fegyverfajták gyártási és telepítési programját indította meg, s ezzel a militarista irányvonalával zátonyra futtatott minden leszerelési tárgyalást. Mindennél többet árulnak el a reagani irányvonalról Averell Harrimannak, öt amerikai elnök tanácsadójának, volt londoni és moszkvai nagykövetnek a szavai, aki „Elszalasztott lehetőségek négy éve“ című cikkében ezt írta az International Herald Tribune-ban: „A Reagan-kor- mányzat diplomáciájának siralmas eredménye így fest: ha tovább folytatódnak az eddigi fejlemények az atomfegyverkezés és az amerikai-szovjet viszony sikján, előbb-utóbb már nem az atomháború kockázatával, hanem az atomháború valóságával kell szembenéznünk. “ ...„Csakhogy a Szovjetunió hibáztatása nem stratégia vagy politika, a Reagan kormányzat hivatalba lépése óta mégis ragaszkodik a politika ezen szűklátókörű értelmezéséhez. Nemcsak külpolitikai tehetetlenségének vagyunk tanúi, hanem annak, hogy elsősorban Reagant terheli a felelősség a mai helyzetért. Nem lesz könnyű felszámolni a nukleáris könnyelműség négy esztendejének következményeit.“ A belpolitikát tekintve Reagan választási beszédeiben gyakran hivatkozik elért eredményeire. Arra, hogy 10 millióról ismét 7 millióra csökkent a munkanélküliek száma, azt viszont már elhallgatja, hogy amikor négy éve elfoglalta az ovális elnöki irodát, akkor „csak“ 6 milliós munkanélküliséget örökölt Cartertől. Nem kevesebbszer apellál az első jeleit mutató gazdasági fellendülésre, ami közgazdászok szerint aligha lesz tartós. Legnagyobb sikerének azt tartja, hogy 13 százalékról 4 százalék közelébe szorította le az inflációt. Azt már itt sem fűzi hozzá, hogy olyan szigor árán, amellyel a költségvetés szociális és egészségügyi közkiadásaihoz nyúlt. Nem kérkedik azzal sem, hogy négy év alatt több „rekordot“ döntött meg: idén 200 milliárd dollár közelébe várható az államháztartás deficitje, a kamatok ismét csillagászatiak, 13 százalék táján mozognak, a dollár szintén rekordokat dönt meg, s jelenleg tényleges értékénél jóval magasabb az árfolyama. Ugyancsak rekordnak számít az idei 265 milliárdos katonai költségvetés. összegezve tehát: külpolitikai téren egyértelmű a kudarc, míg a belpolitikában sem olyanok az eredmények, mint ahogy a kormányzat a választási kampányban próbálja elhitetni. Találóan jegyezte meg az egyik újságíró, hogy a valódi stratégia nélkül hánykolódó amerikai külpolitika egyetlen biztos pontja a hisztérikus elkötelezettség a fegyverkezési hajsza mellett. AKIK NEM JUTOTTAK SZÓHOZ Miközben korlátokat nem ismerve, az összegyűlt adományokból a két burzsoá párt zavartalanul folytatja a választási kampányt, addig az amerikai kommunistáknak lehetetlenné tették azt, hogy tényleges választási küzdelmet folytathassanak. Az egyes szövetségi államokban számos olyan törvény van érvényben, amelyek egyenesen zavarják más politikai pártok jelöltjeinek az indulását. Gus Hall és Angela Davis, a párt két jelöltje az USA 50 állama közül húszban nem folytathatott kampányt. De nemcsak a törvények szóltak közbe, hanem a pénz is, mert a választási kampányban elsősorban mindig a pénz beszél, s anyagi vonatkozásban a kommunisták lehetőségei meglehetősen korlátozottak. A párt egyébként a programjához közelebb állónak a demokraták választási elképzeléseit tekintette, nem utolsó sorban azért, mert a munkások érdekeit képviselő szakszervezetek i$ így tettek. A jövő hét végétől tehát beindul a kampány harmadik, legzajosabb és mindenképpen legköltségesebb szakasza. Vélemények szerint a két párt választási hadjáratra fordított költségei elérik majd a 300 millió dollárt. A hátralevő alig három hónapban két dolog lesz a döntő: kinek mennyi pénze lesz a szavazatvadászatra, másrészt pedig az, ki mennyire tudja elhitetni: amit most ígért, azt a politikai gyakorlatban később meg is valósítja. Mert az elnökválasztás a hagyományoknak megfelelően nemcsak a jelöltek, hanem a később be nem váltott ígéretek párharca is... p. VONYIK ERZSÉBET • USA-szerte szinte mindennaposak a hasonló megmozdulások, melyek résztvevői a munkanélküliség csökkentését sürgetik, ugyanakkor tiltakoznak a szociális kiadások további megnyirbálása ellen. Felvételünk New Yorkban készült. (CSTK-felvétel)