Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1984-08-10 / 32. szám
IV/IQ már ország hegymáIVId szósportjának színvonalát úgy mérik, hogy hány olyan csúcsot vettek „leltárba“ hegymászói, amelynek orma nyolcezer méternél magasabban mered az ég felé. Nos, ebből a szempontból a hazai hegymászás ázsiója nem állt rosszul, hiszen ez év kezdetéig öt 8 kilométernél magasabb hegy tetején állt már csehszlovák hegymászó. Fokozatosan „hódolt meg“ a Nanga Parbat után a Makalu, a Kacsanjunga, a K2, a Csho Oju... Ennek ellenére 1984. május 20-a fontos dátuma a hazai hegymászásnak, hiszen ekkor érte el a Lhoce Shar 8400 méter magas csúcsát DEMJÁN ZOLTÁN, majd egy nappal később további három alpinista tette ugyanezt. így sikeresen zárult az idei első csehszlovák Himalája-expedició első szakasza. Ugyanis a sikeres hegymászás sosem a hegy tetején ér véget, hanem alul, a hegy lábánál, s mindig a visszaút a nehezebb... Ezt azonban így „kinyilatkoztatni“ a részemről - aki lényegében jobban érzem magam az alföldön, mint akár a „zordon Kárpátokban“ - enyhén szólva is nagyképűség lenne. De a „tételt" hitelesítette maga Demján Zoltán, akinek elsőként egyedül sikerült följut nia a Lhoce Sharra. Mégpedig azon az úton, amelyről nem is olyan régen azt nyilatkozta a „hegymászókirály“ Messner, hogy a „jövő század regénye“ feljutni a háromezer méteres déli falon a csúcsig, ahol ezidáig még csak egyszer járt ember: mégpedig egy osztrák expedíció, de az a tulajdonképpeni „legkönnyebb“ úton, a délkeleti gerincen jutott fel a csúcsra. Ezek szerint a Lhoce Shar a végletek csúcsa... A legkönnyebb út után a legnehezebbet sikerült teljesíteni, ami ezután következik, a hegymászás mércéi szerint e kettő közé kerül az értéklistán. Amikor mindezt a „koronatanú“ elmondta, már jóval túl volt idei első „hegymászóolimpiáján“, ahogy a sportág berkeiben a nyolcezer méteres csúcsok megmászását nevezik. S még csak reménykedett, hogy része lehet abban is, amiben csak keveseknek - a hegymászás hazai történetében pedig még senkinek: Ezidén másodszor is olimpiai csapat tagja lesz, mégpedig a világ tetejére, a Mount Everestre (avagy a Csomo Lungmára) induló expedícióé. Azóta bizonyára még Jugoszláviában megkapta a kedvező hírt, ahová találkozásunk idején családjával készült. Ezért is találkoztunk meglehetősen szokatlan időpontban, július egyik szombatján, reggel fél hétkor... Amíg vártam rá, még csak reméltem, hogy hosszúra nyúlik a beszélgetés, s szidtam magam, amiért sosem érdekeltek igazán a nagy hegyek, a hegymászás meg végképp nem, mert ha nem így van, kérdezni is könnyebb lenne... Nagyjából eddig jutottam el a morfondírozásban, amikor kerékpár fékezett mellettem, s kiderült, hogy nem keil tovább várnom. • Edzésben...? - mutattam a „drótszamárra“, melyet közben kikötöttünk a lépcsőházban.- Kell a kondíció, a nagy hegyekben még inkább, mint idehaza, s ha igaz, akkor nemsokára ismét útra kelek... Akkor már ugyan útra kelt Nepál felé a több tonnányi felszerelést szállító kamion, hogy a Mount Everestre induló expedíció számára a helyszínre szállítsa a legszükségesebb holmit, élelmet és műszereket. A dátumról sem lehet, hogy ne jusson az eszébe eddigi legnagyobb hegymászó sikere:- Éppen két hónapja, hogy fölértem a csúcsra - mondja és elmereng. Próbálnám kitalálni mire gondol, de ahhoz legalább a hegyeket kellene sokkal jobban ismernem, de most éppen a hozzá nem értésem az, ami kisegít.: • Azt hinné az ember, ilyen nagy út után eltart egy darabig, amíg összeszedi magát a hegymászó annyira, hogy ismét útra keljen még nagyobb cél felé...- Nem rossz észrevétel, mert voltak olyan „szakmabeliek“ is, akik állították, hogy egy évben két ekkora „túrát“ nem lehet fizikailag megoldani. Én azonban jó erőben érzem magam. Igaz, a Lhoce Shar megmászásának mintegy két hónapja alatt lefogytam tíz kilót, de egy hónap otthoniét alatt felszedtem tizenkettőt és tettem róla, nehogy elhájasodjak... Általában 74-75 kilós vagyok, tehát a versenysúlyomat már hozom. a cél előtt azt mondja valaki: nem megy, visszafordulok.. Pedig évekig arról álmodott, hogy teljesítse azt, amitől szinte csak egy karnyújtás választja el! Ráadásul szinte biztos, hogy mégegyszer nem adatik meg számára ugyanaz a lehetőség, esetleg egy másik sem. De a biztonság a fő. Különösen a Himalájában, a Pa- mírban vagy a Hindukusban, hiszen 7-8 ezer méter magasságban egy csúszás nem ugyanezt jelenti mint a középhegységekben. Míg az Alacsony-Tátrában vagy 100 méternyi csúszás után szinte biztos, hogy megállók, ott egy-két kilométert csúszik legalább az ember, ha nem vigyáz, s azután szinte mindegy már, hol áll meg... Egy lábtörés itthon gyerekjáték, ott fönt a hegyekben halálos sérülés! (csaknem) Sport - ég és föld között • Oxigénpalack nélkül 8400 méterre a tengerszinttől • „A jövő század regénye...“ - 52 nap alatt • Négyhónapos kirándulás • Hegymászóolimpia után - és előtte... • Kondíció, versenysúly - még ha ez utóbbi csak közvetve rokonítható a hegymászással - olyan szakkifejezések, amelyek a laikusban is kérdőjeleket vetnek föl, mindenek előtt azt, hogy mennyiben sport a hegymászás, és hogy sport-e egyáltalán, mégha oda sorolják is...?!- Mindenképpen sport is, mert lényegében fizikai teljesítmény, bár ez nem mérhető úgy, mint a „tiszta“ sportágakban. Igaz, hogy egy hegycsúcs magassága adott, de arra feljutni, stopperórával a kézben, képtelenség, sőt még az is az, hogy valaki mérje az időt, vagy hogy ketten odaálljanak „megmérkőzni“ ki lesz fent előbb. Itt nincsenek kijelölt pályák, még a járt utak sem ugyanazok, ha nem azonos időpontban járják... Mivel itt nemcsak fizikai teljesítményről van szó, hanem a hegymászó pszichikája is legalább annyira fontos, mint a fizikai teljesítőképesség, azt mondanám, hogy a hegymászósport több a sportnál. Ez nem nagyképűség, hiszen most a Lhoce Sharon is bebizonyosodott, hogy aki nem bírta idegileg, az nem jutott fel a csúcsra, pedig ott volt alatta. Szinte már csak méterekre... És itt van egy lényeges momentum is: aki nem tudja felmérni a fizikai és pszichikai állapotát, és amikor először elbizonytalanodik, akkor azonnal nem fordul vissza, az nem hegymászó, az hazardőr! Mert - döntse el bár laikus - nem kell-e nagy Ielkierő ahhoz is, hogy • ... viszont ha a hegymászó eléggé képzett, eléggé felkészült, eléggé elővigyázatos, akkQr feljut a Lhoce Sharra, akár egyedül, oxigén nélkül is...- Ez igaz, de az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ott oxigénpalack a biztonság kedvéért azért kell, hiszen a hegymászó tüdőgyulladást is kaphat az ilyen magasságban honos, mostoha éghajlati viszonyok között, és akkor oxigénpalack híján az is végzetes. • Ezek szerint el kell majd még hosszabban időznünk a kérdésnél: mi is a hegymászás, kik a hegymászók. Előbb azonban jussunk föl a Lhoce Sárrá! ... ha van hozzá türelme végig hallgatni... • Azért kértem ezt a „randevút“!- Tehát - ha jól emlékszem - március 3-án keltünk útra. Az egész expedíciót Ivan Gálffy vezette, és 14 hegymászó vett benne részt, velünk volt egy orvos és két filmes. Nagyjából két hét utazás után értünk Kathmanduba, majd onnan Jiribe mentünk, ahol elkezdődött a „nagy menetelés“. Nem kevesebb, mint 185 hordár segített vinni a fölszerelést, és március utolsó napján fejeződött be az expedíció első fázisa. Miptegy 5200-5300 méteres tengerszint feletti magasságban megépítettük az alaptábort, amelyről Ivan Gálffy azt mondta, hogy „fönnállásának legrosszabb alaptábora...“ • ... kezdetnek nem túlságosan kecsegtető. ..- Persze ez csak a táborlakók számára volt kellemetlen, akik a mászást végzik- illetve folytatják - azok ennél sokkal rosszabb körülmények között töltik napjaikat, de tény, hogy a kiindulópont, az alaptábor, általában 4500 méteres tengerszint feletti magasságban szokott lenni. Ott még általában, ha sütött a nap, a hőmérséklet nulla fölötti volt, de árnyékban fagyott. Ami számunkra ezután következett, az sátorban, hálózsákban vagy kötélen telt a 3000 méteres „falon“, amelynek kezdete mintegy órányi gyaloglásra volt az alaptábortól. Innen sziklán mászhattunk tovább, és 5750 méteres magasságban létesítettük az első tábort, ahonnan még vagy 500 méternyit haladhattunk fölfelé sziklákon, tovább azonban már hó- és jégpáncélon vezetett az út. Körülbelül 6350 méterre a tenger- szinttől volt a második tábor, nagyjából újabb 500 méterrel magasabban a harmadik, míg a negyediket 7150 méteres magasságban létesítettük. Ezután eléggé kellemetlen körülmények között haladhattunk egészen az ötödik magaslati táborig, amely körülbelül 7500 méteren volt. Itt még 14-en voltunk, és nagyjából 5 kilométernyi fix kötelet húztunk az útvonalunkon körülbelül 7900 méteres magasságig, ahol a hatodik tábort létesítettük. Szerencsénk is volt, mert az óriáshegységekben szinte állandó lavinaomlást ezúttal végig elkerültük, így nem jártam úgy mint hat éve a Nanga Parba- ton, amikor az alázúduló sziklák eltörték három bordámat, így aztán én nem voltam a csúcson... • Viszont itt már „csak“ fél kilométernyire volt a Lhoce Shar 8400 méteres magasságban végződő csúcsa...- Itt már csak tízen voltunk, így két ötös csoportra oszlottunk. Én a „kis“ Gálffyval, Robival, Jakeásal, Martissal és Smíddel dolgoztam együtt. Az utolsó éjszakát - május 19-ről 20-ra virradóra- mind az öten egy kis sátorban töltöttük. Majd először Jakes és Martis indult útnak hajnali kettőkor, Smíd rosszul érezte magát, maradt. Hajnali öt órakor mi is útra keltünk Robival, de ő lemaradt. Amikor találkoztam Jakessal és Martissal, meglepődtem. Azt mondták, hogy olyan rész következik, amit lehetetlen megmászni, azért vissza fordulnak. Én - nem tudom miért - különösen jó hangulatban mégis folytattam, és egyáltalán nem tűnt nehéznek a hátralevő szakasz. Még vártam is közben Robira, de nem tudtam mire vélni, hogy nem jön. Aztán nekivágtam egyedül, egy pillanatig sem jutott az eszembe, hogy nem fog sikerülni. • Milyen ilyenkor az egyedüllét? Nincs szükség esetleg valamilyen „pótcselekvésre“, amivel elterelhető a figyelem a jelenlévő veszélyről, esetleg nem kell az ember „unalmát“ elűzni...?-Vannak, akik hangosan beszélnek, mintegy „közvetítik“ amit csinálnak, vannak, akik hangosan biztatják magukat, de olyanok is, akik énekelnek... Én általában semmi mást nem csinálok mint arra koncentrálok, hogy jól tegyem, amit kell. Most azonban - ma sem tudom miért- azon kaptam magam, hogy egy népdalt dudorászok, amit egykor nagymamámtól hallottam... • Mi volt az? ... - „Csillagok, csillagok szépen ragyogjatok. ..“ MÉSZÁROS JÁNOS (A riport befejező részét jövő heti számunkban közöljük) $ÚJSZÓ VASÁRNAPI KIADÁS index 48 097 Kiadja Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottsága, főszerkesztő: Rabay Zoltán, helyettes főszerkesztő: Szarka István és Csetö János, szerkesztőség: 815 81 Bratislava. Gorkého 10, telefon: 309. 331-252. 332-301. szerkesztőségi titkárság: 550-18. gazdasági ügyek: 506-39 Táviró: 092308. Adminisztráció: Pravda Kiadóvállalat, 815 80 Bratislava. Volgogradská 8. Fényszedéssel készül a Pravda, az SZLKP Nyomdaipari Vállalata 02-es üzemében. 815 80 Bratislava. Martanoviőova 21. Hirdetési iroda magánszemélyeknek: 815 80 Bratislava, Jiráskova 5. telefon: 337-823, 337-825. Hirdetési iroda a közieteknek: 815 80 Bratislava. Vaianského nábrezie 15. II. emelet, telefon: 551-83. 544-51. Előfizetési díj havonta - a vasárnapi kiadással együtt - Kős 14,70. A vasárnapi kiadás előfizetési dija negyedévenként Kcs 13 - Terjeszti a Postai Hírlapszolgálat, előfizetéseket elfogad minden posta és kézbesítő. Külföldi megrendelések. PNS. Üstredná expedicia a dovoz tlace. 813 81 Bratislava. Gottwaldovo námestie 6 H Ifi LHU E l ElfEN
