Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1984-08-10 / 32. szám
% ÚJ szú B A világűr katonai célú felhasználásával kapcsolatban a nemzetközi sajtó előszeretettel alkalmazza a „csillagok háborúja" szófordulatot, főleg amióta Ronald Reagan 1983 márciusában bejelentette, hogy az USA tökéletes rakétaelhárító fegyverrendszereket szándékozik kifejleszteni, s ezek alapján az elrettentés stratégiáját a védelem stratégiája válthatja fel, a támadó nukleáris fegyvereket pedig a védelmi fegyverek. Tömören megfogalmazva ez lényegében a fegyverkezési verseny kozmikus területre történő kiterjesztését jelenti. A programot először az amerikai sajtó nevezte a csillagok háborújának, utalva az azonos című, nagy sikert aratott tudományos-fantasztikus filmre, amelyben különböző bolygók élőlényei gyilkolták egymást halomra, kétségkívül technikai bravúrt jelentő csoda- fegyverekkel. Csakhogy ami fotelből nézve kellemes izgalmat kelt, az állami politika szintjére emelve már elrettentő - még a nyugati átlagpolgár számára is. Ami pedig a reagani érvelést illeti, annak van egy alapvető logikai hibája, amit a kard és a pajzs példája érzékeltet a legjobban. A történelem igazolja ugyanis, hogy a támadó fegyverek tökéletesítése mindig maga után vonta a védelem eszközeinek fejlődését is. Ma ez fordítva is érvényes. Maguknak a SALT -egyezményeknek a létrejöttében is fontos szerepet játszott az a felismerés, hogy a támadó és védelmi fegyverrendszerek között rendkívül szoros az összefüggés, az egyik fegyverfajta fejlesztése törvényszerűen maga után vonja a másik típusú fegyverfajta tökéletesítését. Az amerikai külpolitikai törekvések és a nukleáris támadó potenciál ismeretében szintén nehezen képzelhető el, hogy stratégiájukban a támadó fegyverek átadják helyüket a védelmi fegyvereknek. Már csak azon egyszerű oknál fogva sem, mert sokkal egyszerűbb és olcsóbb, de főképp biztonságosabb lenne mindenki számára, ha a további csillagászati összegeket felemésztő védelmi rendszer kiépítése helyett megállapodnának a Szovjetunióval a támadófegyverek korlátozásáról és leszereléséről. Erről azonban szó sincs, a washingtoni doktrína lényege: úgynevezett tökéletes biztonságba helyezni az Egyesült Államokat mindenfajta interkontinentális rakétatámadás elöl, s azután megsemmisítő atomcsapást mérni az ellenségre, azaz a Szovjetunióra. Ez az elképzelés szintén egy több évtizedes amerikai illúzióra épül, amely a másik fél műszaki-gazdasági elmaradottságával, tehetetlenségével számol. Az atomfegyverkezés történetében ez mindvégig így volt. Az USA szüntelen új típusokat fejlesztett, hogy megszerezhesse az erőfölényt, s amikor ezt a Szovjetunió meghiúsította azzal, hogy nem maradt le, hanem kiegyenlítette a számlát, akkor megindították a propagandakampányt a szovjet fölényről, így készítve elő a talajt a fegyverkezési verseny újabb fordulójához. Szovjet javaslatok A Szovjetunió álláspontja ismeretes. Ennek alapja az, hogy mindenkor kész komoly tárgyalásokat folytatni az egyenlőség és egyenlő biztonság elve alapján, de nem hajlandó az amerikai politikai komédia szája íze szerint látszatpárbeszédet folytatgj a semmiről. A szocialista országok katonai doktrínája védelmi doktrína, melynek célja a Szovjetunió és szövetségesei bizton- ságánok szavatolása, s ezért amint a legfelsőbb szovjet vezetés is többször hangsúlyozta: nem engedi meg az erőegyensúly megbontását - ez a másik olyan alapetv, amelyről szívesen megfeledkeznek Washingtonban. A kozmosz békés felhasználására, a világűr militari- zálásának megakadályozására a Szovjetunió már több javaslaton tett, az elsőt még az ötvenes években, tehát amikor az első műholdakat küldték fel. A genfi leszerelési konferencián elhangzott figyelmeztetések is felhívják a figyelmet, hogy az USA már a hatvanas években megkezdte a müholdelhárító fegyverek kutatását és fejlesztését, figyelmen kívül hagyva a Szovjetunió ajánlatát. Az elmúlt év augusztusában a Szovjetunió kötelezettséget vállalt, hogy nem helyez el a világűrben semmiféle müholdelhárító fegyvert, s moratóriumot rendel el mindezekre a fegyverekre, ha a többi nagyhatalom is ezt teszi. Június végén Moszkva ismét javasolta az amerikai kormánynak: kezdjenek tárgyalásokat a kozmikus térség militarizálásának megakadályozásáról. valamint egész sor műhold- és rakétaelhárító fegyverrendszer betiltásáról, akár az űrben, szárazföldén, repülőgépen vagy tengeri bázison vannak elhelyezve, s amelyek célja az űrben elhelyezett objektumok megsemmisítése. A javaslatot Washington nem vetette el egyértelműen. A jól bevált gyakorlat szerint olyan előzetes feltételeket kezdtek hangoztatni, amelyek a Szovjetunió számára elfogadhatatlanok. Azt, hogy az ürfegyverek kapcsán ismét szóba kerülhetnek az interkontinentális és a közepes hatótávolságú atomeszközök. Az ezekről folytatott genfi tárgyalások, mint ismeretes, az amerikai rakéták nyugat-európai telepítésének megkezdése miatt a múlt év végén megszakadtak, mert értelmetlenné váltak. (Washington jól ismeri az ezzel kapcsolatos szovjet álláspontot is: Moszkva akkor hajlandó párbeszédet folytatni ezekről a rakétákról, ha visszaállítják a rakétatelepítés előtti helyzetet.) Mivel Washington szándékosan félremagyarázta a javasolt tárgyalások témakörét, a Szovjetunió két héttel később ismét pontosító javaslaton tett. Felszólította az Egyesült Államokat, hogy hozzanak nyilvánosságra közös közleményt, amelyben egyértelműen leszögeznék, készek megkezdeni á tárgyalásokat a világűr militarizálásának megakadályozásáról, a vonatkozó megállapodás kidolgozásáról és megkötéséről. A közleményben a felek leszögeznék, hogy lemondanak a müholdelhárító rendszerekről, s moratóriumot hirdetnek — a tárgyalások kezdetétől fogva - a kozmikus fegyverek kísérleteire és telepítésére. Mindeddig érdemi, konstruktív választ Washington nem fogalmazott meg, bár - választóira való tekintettel - Reagan engedékenyebb hangú kijelentéseket tett. Megfigyelők szerint a novemberi elnökválasztásokig a Fehér Házban nem is fognak komolyan foglalkozni az üggyel. A washingtoni stratégák szemléletére jellemző Weinberger hadügyminiszternek az első, tehát a júniusbein tett szovjet javaslat után pár nappal megjelent interjúja. Ebben kifejtette: minden körülmények között folytatni kell a rakétaelhárító fegyverek kialakítására irányuló elnöki program megvalósítását, s ellenzi az előfeltételek nélküli tárgyalásokat a műholdelhárító fegyverekről, mivel „ha tárgyalásokat fognak folytatni, akkor az emberek 99 százaléka elvárja, hogy valami eredményt is érjenek el.“ A SALT-1 felrúgása Számos katonai szakértő egybehangzó véleménye, hogy a reagani védelmi program megvalósítása egyet jelent a SALT-1 szerződés felrúgásával, s teljesen figyelmen kívül hagyja a másik fél biztonsági érdekeit. Mikor 1972-ben aláírták a szerződést, úgy tűnt, megnyugtató módon rendezték a védelmi rendszerek problémáját. Egyes vélemények szerint akkor a dolgot az könnyítette meg, hogy a védelmi rendszerek még csak kezdetleges állapotban voltak. A SALT-1 ugyanis két ellenrakéta-rendszer - vagy védelmi gyűrű - kiépítését engedélyezi a feleknek. Egyet-egyet a két főváros körül 150 km sugarú körben (száz indítóberendezéssel, ugyanannyi rakétával és hat radarkomplexummal), egyet-egyet pedig a szárazföldi interkontinentális ballisztikus rakéták indítóállásai térségének védelmében. A szerződés ugyanakkor megtiltotta olyan rakétavédelmi rendszerek létrehozását, amelyek tengerről, a levegőből vagy a világűrből működnének. Tiltja olyan indítósilók építését is, amelyek több ellenrakéta indítására alkalmasak. Két évvel később, az 1974-es szovjet—amerikai csúcstalálkozón újabb előrelépésre került sor. a felek jegyzőkönyvben kötelezték magukat arra, hogy a kettő helyett csak egy térségben telepítenek rakétavédelmi rendszereket. A Szovjetunió ennek alapján elsősorban a főváros, Moszkva védelmét kívánta biztosítani, az Egyesült Államok pedig a Minuteman rakéták índitóál- lasait Grand Forks körül. A jegyzőkönyv a csere lehetőségét is fenntartja, ha arról tájékoztatják egymást a foiolz ICItíA. Ezzel a szerződéssel áll szöges ellentétben az amerikai program, amely minőségileg új, csaknem teljesen ellenőrizhetetlenné váló újabb fegyverkezési versenybe sodorja az emberiséget. Fantasztikum vagy valóság? A méltóságteljesen vonuló robot vadnyugati hidegvérrel előrántja a lézerpisztolyt és csípőből tüzel. Egyetlen sugárnyalábbal szétlövi a másikat - aki (vagy ami?) szintén robot. Egy ilyen film után csemetéim katonásdi közben elhagyták a hagyományos bum- bumot, sziszegtek, mint egy lézerfegyveres ürbandita. Mi még a felkardot részesítettük előnyben. Nos, sokan felteszik a kérdést, a technika mai állása alapján meg tudna-e az ember vívni egy olyan űrháborút, amilyet eddig csak a filmrendezők produkáltak. Azt kell mondani, hogy szerencsére nem. De az ötvenes évek elején egy mai interkontinentális rakétát szintén elképzelhetetlennek, műszakilag megvalósíthatatlan- nak tartottak. Hol tart hát az űrfegyverkezés? Az elképzelések szerint az Egyesült Államok az elkövetkező öt évben 26 milliárd dollárt, az ezredfordulóig pedig jóval több mint 100 milliárd dollárt fordít űrfegyverekre. Két évvel ezelőtt létrehozták Colorado Springsben az amerikai úrparancsnokságot (Space Command), majd egy úrhadviseléssel foglalkozó műszaki központot (Space Technology Center). Mindkettő a Pentagon irányítása alá tartozik, úgyhogy rendeltetésüket illetően nem lehetnek kétségeink. A Pentagon terveiben számos űrfegyverkezéssel kapcsolatos program szerepel. A legismertebb a Space Shuttle, vagyis az űrkomp, avagy az űrrepülőgép, melynek jelentőségéről Reagan elnök 1982-ben, a Columbia űrrepülőgép negyedik útja után kijelentette, hogy az a nemzeti megújulás egyik jele, s már akkor nyíltan utalt arra, hogy az USA felkészül egy úrháborúra. A Columbiáról kezdetben azt állították, hogy polgári célokat szolgál, azonban hamar kiderült, hogy már a tervezés során is több változást eszközöltek éppen a Pentagon óhajainak megfelelően. Ma már nyílt titok, hogy a Columbia útjai elsősorban katonai jelentőségűek azért is, mert kapcsolatban vannak a lézerfegyverprogrammal. A lézerfegyver beállításához és elsütéséhez olyan nagyméretű, világűrben elhelyezett tükrökre van szükség, amelynek szállítását csak az ürkomp mintájára megszerkesztett egység tudja biztosítani. Hatalmas összeget, 18 milliárdot fordít a washingtoni kormányzat a kozmikus távközlés tökéletesítésére. Ezzel kapcsolatban ismertette Grigorij Hozin a Novoje Vremjában az amerikai légierő Milstar tervét, amely lehetővé teszi az évtized végéig, hogy az amerikai hadászati erők parancsonksága a különböző térségekben levő többi haderőnem parancsnokaival állandó kapcsolatot tarthasson fenn úgy, hogy ezt az ellenség ne tudja megakadályozni. E szerint geostacionáris pályára, kb. 40 000 km magasságba vezérelnek 4 műholdat, az Indiai-óceán, a Csendes-óceán keleti és nyugati része, valamint az Atlanti-óceán fölé. További két, esetleg több műholdat összekötőként magas pályára helyeznek a sarkok felett. A műholdak szükség esetén arra is képesek, hogy megváltoztassák helyzetüket, s így elkerüljék a „támadónak,“ „elfogónak,“ esetleg „sarkantyúsnak“ is nevezett műholdak támadását. Ez még nem minden. Több „alvónak“ vagy „némának“ nevezett műholdat 200 000 kilométeres magasságba vezérelnek tartalékként, minden eshetőségre számítva. Ezek mindenkor képesek lesznek megsemmisített társaikat pótolni. Előrehaladott állapotban van egy olyan hagyományos robbanófejjel ellátott űrfegyver kifejlesztése is, amelyet F-15-ös vadászgépen helyeznek el. Az innen kilőtt rakétát infravörös érzékelő berendezés irányít a megsemmisítendő úrobjektumra. Az első kísérletet már el is végezték január elején. Csípőből még nem megy Igen, csípőből még nem lehet tüzelni a lézerpisztoly- lyal, van még egy-két műszaki akadálya a dolognak. Komolyra fordítva a szót: akár lézer-, akár részecskefegyverről beszélünk, technikai probléma, hogy mindegyiknek több mint egy másodpercig rá kell állnia a célra. A legkisebb elmozdulás is nagyon akadályozza a sugarak fókuszállását. Ezért lézerrel egyelőre csak lassan mozgó vagy álló célpontot lehet megsemmisíteni. Egyelőre tehát nem lenne könnyű lézerrel védekezni a ballisztikus rakéták ellen, habár már vannak különböző elgondolások a probléma megoldására. Egyelőre azonban csak elméleti szinten. Ami mégis vonzóvá teszi az amerikai stratégák szemében e fegyvereket: a lézersugár esetében egy nagy koncentrációjú sugárnyaláb a fény sebességével halad, tehát szinte lehetetlen elmenekülni előle. Másrészt - ahogy a londoni Time beszámol róla, - a sugárfegyverekre nincs hatással a gravitáció, „ezért a nyílegyenesnél is egyenesebb pályát képesek leírni.“ Különböző lézerekkel folytatott kísérletekről számol be a nyugati sajtó. Ilyen például a vegyi lézer, amely a hidrogén és a fluor spontán égéséből származó energiára épül. Jelenleg e fegyverfajtával folytatott kísérletek vannak a legelörehaladottabb szakaszban. A részecskenyaláb-fegyver a proton és ion részecskék gyorsításán alapszik, fejlesztése még csak elméleti stádiumban van. Energiáját a röntgensugaras lézer- fegyver egy kis erejű atomrobbanásból nyeri, s nagy energiájú röntgensugarakat lövell az ellenséges rakétára. Állítólag ez a legígéretesebb, bár még csak kezdeti fejlesztési szakaszban álló fegyver. Az említett elméleti és műszaki problémák miatt több nyugati szakember véleménye az, hogy a Reagan által elképzelt „tökéletes“ védelmi rendszer megvalósíthatatlan, sokan pedig csak a jövő század zenéjének tartják a csillagok háborúját, ami egyébként a földi civilizáció végét is jelentené. A haditechnika rohamos fejlődése azonban kétségtelenné teszi: a jövő század békéjét is már ma kell megalapozni. Egyébként sincs olyan sok idő, hiszen a ma született gyermek már a jövő évezredben fog érettségizni. A legutóbbi szovjet javaslat szerint szeptember 18-án, Bécsben kellene megkezdeni a tárgyalásokat a világűr militarizálásának megakadályozásáról. A javaslat egyenes, becsületes párbeszédre szólít fel, nem csupán elterelő manőverre, ahogyan a tárgyalásokat Weinberger és társai értelmezik. MALINÁK ISTVÁN '■K^’kyjr ~ :,<fry~■r^'\^'tvtl. .•jU ’-y ly.^fö■* v%y‘£*i ^A''ré -f' “" T^>^SM5wS’•’,5?^y?íj''?•
