Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)

1984-07-06 / 27. szám

I fiúból, a behavazott mezőn hótorla- bá fagyott bogáncskórók meredeztek; újt, a magányos fák vergődve rázták le az ágaikra fagyott havat; itt-ott fekete kantak eléje, szánnyomok, lótrágya, egyéb állat ürüléke. A lovak galoppban szán könnyű volt, tisztán hallatszottak > patáik: ping-ping, fém a fémhez, éjsza- cor a szikrák is látszanak, a kihegyezett >k keményen belevésődtek a fagyos hó- : hagyva maguk után; így haladt hosszú sző fölött lebegő ködben, a lovak hátát ó lábaikat, látta, miként válik zúzmarává hasukon és sörényükön a pára, amelyet k, s a lovak csak ügettek megszakítás szte a fehér mezőt, a lovak hátsó lábait,- de mi történt? - a lovak oldalra íztán megálltak és nyeríteni kezdtek, itlan nyerítéssel, és váratlanul curikkolni itsó lábukkal a szánt csapkodták, a lán- >k, s egyre hátráltak, majdhogy a sáncba tták. Rájuk csapott az ostorral, kiáltott, ott: a lovak elindultak, rángatóztak, né- után hirtelen megálltak, földbegyökere­l, erősen horkolni kezdtek, idegesen farkukkal, elülső lábuk patkóival az út 'ét tépték. ikkor vette észre azokat az erdő szélén túl sorakozó fekete foltokat: farkasok gszámolta, hat volt. Furcsa, de mosó­ja támadt, és el is mosolyodott, mintha >lna váratlanul az eset, mintha előre látta ’ találkozni fog velük, s lám, az a gondo- gérzés most beteljesült; igen ott vannak, túl, hallgatagon, jelenlétük nem kétsé- sak neki tűnik úgy, bizonyítja, hogy ott hogy farkasok, a lovaknak ez a legyűr- jlme is. A völgyben kellett mennie, erdők it útja farkasok közt vezetett, talán épp oda ki, mert tudták, hogy ő arra megy. kezdett, kurjongatott, de azok a fekete mozdultak. Kiabálva nekivágott az erdő- irkasok továbbra is ott maradtak mozdu- igabiztosan, próbára téve akaratát, ere­szét; vajon mi a teendő? - ha visszafor- i, nevetségessé válik, különösen, hogy felhajtással készült a vásárba, és titok- kra gondolt, amelyeket az erre a célra sapdákban fog találni, mintha látta vol­na őket, miként vergődnek, és látta magát, hazafelé jövet, amint a rókákkal teli szánnal beér a faluba, de élve hozza őket, a felesége és az utca gyerekei nagy rémületére, mindenki ámulatára, aki eljön, hogy szájtátva megbámulja őket, és ama kíséretre, amely utána csődül, amint beér a faluba; vaktában ment most, amikor maga mögött valami zajt hallott, hátranézett, a lovakat látta, hogy elfordítják a szánt és balra indulnak, az erdőnek, ellenkező irányban, gyors, apró lépésben futottak a mezőnek, letérve az útról, 6 pedig kábán távolodott tőlük, a farkasokat nézte, feléjük tartott, mint régen vágyott, előre beszámított találkozóra. Végül a szán felé vette útját, még egyszer rávetette tekintetét az erdőre, kiért az útra, letért róla, nekivágott a mezőnek, itt a hó álltak, merev lábtartással, azokat az éles patkósze­geket a hóba fúrva; éles szél kerekedett, egy pillanatra belepte őket a felkavart hó, érezte, hogy az arcába csapódik és leolvadt rajta, kesztyűjével csapkodni kezdte fekete posztóruháját, mely telje­sen megfehéredett, mintha darabos, fehér liszttel hintették volna be... észre sem vette, hogy közben megkerülte a szánt, méregette, az ostor nyelével rá- rácsapott a deszkákra meg a szántalpakra; nézte a mereven álló, remegő lovakat; hátukat, nyakukat, a hámot és a hasukat vékony zúzmararéteg borítot­ta, a kilélegzett párát most alig látta, mert áttetsző köd ereszkedett a mezőre; a farkasok ott voltak most is, hat mozdulatlan fekete folt az erdő szélén. Hirtelen elhatározással gyorsan felszállt a szán­Vasile Rebreanu RÓKAMMsm szűz volt, és bocskora belesüppedt a fagyos hóba, rákiáltott a lovakra: Hoooól, hooól, a lovak lelassítot­tak, majd bevárták, kérdő tekintetüket feléje fordí­tották, már megnyugodtak, patáikkal nem csapkod­tak, mint azelőtt, akárhogyan is, a veszély már nem előttük volt, most háttal álltak a farkasoknak. Meg­fogta a kötőféket, megfordította a lovakat, kerülővel az út felé indult, de a lovak lökték, erőszakkal balra kényszerítették, abba az irányba, amelyikből jöttek, ismét horkolva megálltak, csapkodni kezdtek patá­ikkal, hátráltak, a szánnak taroltak. Ordított, rájuk csapott az ostor nyelével, a farkasok felé érthetetlen szavakat kiáltott, énekelt, fenyegetőzve üvöltözött, szitkozódni kezdett, de nem az istent káromolta, rókákat, farkasokat, az erdőt, erdők nevét keverte szitkaiba, ismét a lovakra csapott, derűs türelmet­lenség kerítette hatalmába, lázas nyugtalanság, de a lovak csak nem akartak elindulni, csökönyösen ra, lábára húzta a lópokrócot, orrát istállószag és lóverejték szaga csapta meg. - Gyí, te, fiúk - szólt a tavakhoz, és az ostor hegyével ráhúzott a hátukra, a lovak elindultak balra, megzabolázta őket, próbált irányt változtatni, de azokat mintha láthatatlan erő fékezte volna, tüzcsóva, melyen nem tudnak átha­tolni; az ősi öröklött félelem volt ez, ősidők kancái­ból vérükbe átömlött félelem, a feledésbe merült időkből, amikor a földet csupa erdő borította meg hatalmas, kövér, nedvdús füvek, vizek, rengeteg állat, és farkasok, és lovak; azóta, néhai szétszag- gatottságuk és vérontásuk óta, a farkas sóvárog és szomjúhozik, izzó szomj kínozza, lóhúst és lóvért kíván, a ló viszont bizonyára azóta fél, azóta érez súlyos, borzongató félelmet, ha farkasüvöltést hall, farkasfalkát szimatol, vagy a farkas agyarait, alatto­mos támadását sejti; most vitték a lovacskái - vajon merre? - minél távolabb a farkasok kiéhezett, nyálat csurgató, üvöltő és szőrös sóvárgásától; könnyed, gyors galoppban haladtak, a tavak is azt érezték, amit ő; egyre csak balra mentek, elmaradt mögöttük az út, eltávolodtak az erdőtől; befagyott patak medrén vágtak keresztül, egy pillanatig nem érezték a szelet, és a farkasokat sem látták, és mintha sötétedni kezdett volna, de a szán nyílsebe­sen a dombnak ugrott, és most simán siklott a szűz havon; hátranézett, a falka messze elmaradt, alig lehetett látni a sor fekete foltot, aprók voltak és távoliak, mintha valaki szántszándékkal rakta volna ki őket a behavazott erdő mellé. Lám, a lovak messze viszik a veszélytől, ők is megkönnyebbültek most, könnyed galoppban vágtattak, fehér port kavartak maguk mögött az áttetsző ködben, ismét hallatszott patáik pengése, láncuk könnyedén, kel­lemesen zörgött, leheletük hátracsapódott hozzá, összekeveredett az ö leheletével, és mindenütt fehérség honolt, és a lovak fáradhatatlanul ügettek, mintha örömüket lelték volna ebben a könnyed siklásban, a könnyű szánban, most már megköny- nyebbültek, és ő érezte ezt, arra gondolt, hogy ő is könnyű, mert ha nehéz volna, vagyis nehéz lenne a lelke, terhes volna, fekete, bűnökkel terhelt, anyja ellen elkövetett bűntől, anyagyilkosságtól vagy leány­gyilkosságtól, hát azt az embert nem lehetne vinni, nem lehetne feltenni egy szekérre, vagy szánra, ha tíz pár ló vagy ökör húzná azt a szánt vagy szekeret, addig nem tudja elmozdítani, amíg a ter­hekkel sújtott lelkű ember rajta van; neki viszont könnyű a lelke, azért repül úgy a szán, azért viszik a lovak, messze elkerülve az erdőt, elhagyva az előttük keresztbe húzódó utat, hogy aztán ismét találkozzanak vele; majd miután megteszik ezt a nagy kerülőt, ismét rátaláljanak az útra az erdő szélén, majd a mezőn, aztán megérkeznek a város­ba, bevásárol, a lovak esznek, ő megiszik egy deci pálinkát, és estefelé visszaindulnak, a csapdák felé jönnek, lehet, holdvilág lesz, és látni fogja, hogyan verdesnek vörösen, tehetetlenül, vicsorogva a ró­kák az ő csapdáiban. Mintha belenyillalt volna a hátába, és abban a pillanatban a lovak hirtelen megálltak. Hátrafordult és meglátta őket, könnyűek voltak, látszik, hogy kiéheztek, gondolta, egy ideig nézte őket, és látta, hogy ismét megállnak, és leülnek, tekintetüket rájuk szegzik, mint akkor, ott; hat fekete, mozdulatlan folt, az erdő szélén, távol, a fagyos hóra rögzítve. KÁNTOR ERZSÉBET fordítása lykeritéssel körülvett három fenyőfa a dí- íber az egyik fenyőfa hajnal van, derékig rában halad, az ös- nyőfa irányából nem teztelen talpával ér- enyőfa tövében van Mackó, a nagy fehér ra szúköl, gazdáját a, de érzi; az ember oz ér, lehajol Mackó- űnik a ködpárában tja és lekapcsolja az akáról a láncot, imló kutya után kiált: a házra, Mackó!“ os, ahova az ember inkilenc kilométerre yától, az ember ezt |Ot valamikor három atte meg, valamikor ;or, amikor nemcsak olt, hanem jólábú is, ikor még nem ment szénával megrakott reke a csípőjén; jár , -teljesen nem nyo- neg, jár, csakhát jó­ebben, mint annak- il lábával egészsége- 5 a jobb lábát a keze reI kell a bal után mezítláb könnyebb ezért is kora tavasz- őszig mezítláb jár, felesleges nehezék úly, ami azon kívül, be is kerül, minden­kiére van. >er ezt a valamikor s utat hét óra alatt az épület elöszobá- be a falak tövében ak, az ember leül az a, szusszan, s azon ik: most is pont ebben a szobában nint amikor hosszú előtt itt járt, s mintha dón ült voína akkor srnek soha nem volt idő múlását gyomrá- sli; a padokkal tele át, ki és be, embe- ; s mennek, szótla- i vagy hangosan be- külön-külön vagy ki- obb csoportban, és fiatalabbak, nők r^e- jpkább férfiak; lő ember mellé nem enki; de a többi pad- senki; a pádon ülő kapus veszi észre , megbámulja, aztán kérdezi: „Maga milyen ügyben van itt?“ ‘ Az ember, éhségérzetét csillapítandó, lenyeli a szájá­ban összegyűlt nyálat, s azt mondja: „Én az igazságomat keresem.“ A kapus bólogat, mint aki nagyon is érti a hasonló ügy­ben idelátogatókat, s mert alapjában véve jóindulatú. A szobába hárman lépnek be hangos beszélgetés közben, egy idősebb és két fiatalabb férfi; az idősebb egy lépéssel a fiatalabbak előtt jár, s a szo­ba közepén megállva fordul vissza feléjük: „Az igazságos­ság, kérem - mondja moso­Szenyei Sándor Milyen lyogva - csak felerészben nyugszik a törvények ismere­tén. A másik fele már a józan körültekintés meg a hit dol­ga..." A két fiatal az idősebb férfi előtt áll; az egyik megszó­lal: „Kellő tisztelettel kérdem: hit dolga? Ugyanis nem egé­szen értem. ..“Az idősebb férfi felkacag: „Igenis, hit dolga? Hit, önmagunkban!“ A kapus ott áll a pádon ülő ember előtt s a beszélgetők láttán izgatottan topogni kezd; az idősebb férfi most veszi észre: „Mi van, János?“ - mo­solyog a kapusra. „Ez az em­ber itten - mutat a kapus a za­vartan a pádon ülőre, ellépve előle - azt mondja, az igaz­ságát keresi...“ Az idősebb férfi elkomolyodik s csücsörí­tett ajakkal bólogat. „Hát ez az - szól kis idő múlva. - A dolgok fontossága - fordul újra két fiatalabb kísérője felé - csak azoknak az agyában létezik, akik életükben egyebet sem tettek, mint elméleteket agyal­tak ki a dolgokról... Itt ez az ember - int az idősebb férfi a pad irányába, anélkül, hogy arra fordulna - az igazságát keresi. Nyilván, nem az első és nem az utolsó, aki ezt teszi, mondhatnám azt is: valameny- nyien, mi, emberek, kivétel nél­kül valamennyien ezt tesszük egész életünkben. Erről aztán eszembe jut..., de miért ne ül­nék le egy percre, hiszen itt a sok üres pad - indul meg az idősebb férfi az egyik pad irá­nyába, s a két fiatalabb követi -, mint mondtam volt, az igaz­ságkeresésről eszembe jut boldog ifjú korom, amikor még igy vélekedtem: aki nem tudja három mondatban megfogal­mazni a lényeget, az egyéb gaztettre is képes... Szóval if­júkorom, amikor még igy hit­tem abban, hogy...“ A szobán át ki- és bejárók közül mind többen állnak meg s a széles gesztusokkal ma­gyarázó idősebb férfi köré hú­zódnak. Figyelmesen hallgat­ják. A kapus a pádon ülő ember előtt áll, háttal neki, mozdulni nem mer, hogy ne hívja fel magára a figyelmet, az idő­sebb férfi előadását figyeli ö is, s bár alig-alig ért valamit az elhangzott szövegből, lenyű­gözi a jelenlévők arcából-test- tartásából sugárzó nagy-nagy érdeklődés. Mennyi idő telhetett, el, nem tudni, a kapus, talán azért, hogy a pádon ülő ember figyel­mét is felhívja az idősebb férfi­ra, hátrafordul, egy ideig bá­mul, aztán a megdöbbenéstől az előadó hangjánál jóval han­gosabban szakad ki belőle a szó: „Eltűnt!" Csend lesz a padokkal és az emberekkel tele szobában, né- hányan pisszegni kezdenek, és rosszalló fejcsóválással néznek az elsápadt kapusra; az idősebb férfi szólal meg új­ra: „Ki tűnt el, János?“ A ka­pus a mögötte lévő padra mu­tat, s rekedten nyögi: „Aki itt' ült... Azt mondta, tetszik emlé­kezni, hogy az igazságát ke­resi...“ Az idősebb férfi körülnéz az őt feszülten figyelőkön, s csaló­dott-szomorkás mosollyal az arcán, bólogatva szólal meg: „Hát... ilyen az ember, kérem...“ Julio Cortázar Én vagyok a ház csöveinek a mackója, és amikor csönd van, fölsétálok a melegvizes csöveken, a központi fűtés vezetékein meg a szellőzőjáratokon, lakásról la­kásra megyek a vízvezetékeken; én vagyok az a mackó, aki a csö­vekben jár. Azt hiszem, szeretnek, mert a szőröm tisztán tartja a járatokat, ugyanis örökké a csövekben fut­kározom, és az a kedvenc szóra­kozásom, hogy emeletről emeletre csúszkálok a vízvezetékeken. Né­ha kidugom a mancsom valame­lyik csapon, és akkor, mondjuk a lány a harmadikról kiabálni kezd, hogy megégette magát, vagy brummogok egyet a második emeleti tűzhelynél, és Guillermina szakácsnő dühös lesz, hogy rosz- szul szelei a kémény. Éjjel csend­ben vagyok, akkor járok a leghal­kabban, a kéményen át kikukkan­tok a tetőre, megnézem, hogy fönt táncol-e a hold, aztán meg mint a szélvész lecsúszom a pincébe, egész a kazánig. A nyári éjszaká­kon a ciszternában lubickolok, ott, ahol a csillagok is fürdenek; elő­ször az egyik mancsommal mo­som meg az arcom, aztán a má­sikkal, utána mind a kettővel, és nagyon, de nagyon boldog va­gyok. Akkor fogom magam, és végig­csúszkálom a ház összes csövét, és elégedetten brummogok hoz­zá, a lakók pedig fölriadnak és azt hiszik, hogy valami baj van a csö­vekkel. Van, aki fölgyújtja a villanyt és fölírja magának, hogy reggel el ne felejtsen szólni a házmester­nek. Én meg a nyitva hagyott csa­pokat keresem, mindig akad ilyen, kidugom az orrom, és figyelem a szobák sötétjét, ahol ezek a lé­nyek laknak, akik nem tudnak csö­vön járni, és kicsit sajnálom őket, amikor látom, hogy milyen nagyok és esetlenek, és hallom, ahogy horkolnak, meg álmukban beszél­nek, és olyan egyedül vannak. Reggel, amikor mosdanak, megsi­mogatom az arcukat, megnyalom az orruk hegyét, és mint aki jól végezte dolgát, továbbmegyek. DÉS MIHÁLY fordítása Hősök voltak i dán Zelibsky: > VISSZAVONULÁS A HEGYEKBE

Next

/
Thumbnails
Contents