Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1984-08-03 / 31. szám
► ÚJ szú 5 984. Vili.3. • Franz-Josef Strauss, a CSU vezére egy azon nyugatnémet politikusok közül, akikre a re- vansisták mindig számíthatnak. Ezúttal is „jó társaságban“ látható - Pieter Botha dél-afrikai kormányfővel. shingtoni avanturista irányvonalban ezek alapján kirajzolódik még egy irányzat. Az egyik svéd lap szerint ,,az USA célja most nemcsak abban rejlik, hogy megtömje Európát nukleáris fegyverekkel, hanem abban is, hogy megváltoztassa a meglévő határokat. De ez a háború tervezését jelenti.“ Semmi mást nem jelenthetnek az NSZK revansista erőinek bólogató eszmefuttatások sem „Európa szétszakadá- sáról", amelyeket a NATO-tanács közelmúltban megtartott ülésszakán elfogadott „washingtoni deklaráció“ tartalmaz. A nyugatnémet fővárosban értik - mert nem lehet nem érteniük - merre is tart a washingtoni és a NATO-beli katonai masinéria. Ennek ellenére Bonnban- mind revansista, mind kormányszinten- nemhogy nem tiltakoznak ez ellen, hanem egyenesen szolidaritásukat fejeKomoly figyelemre méltó megjegyzéseket tartalmaznak a Teheráni konferencia anyagai, melynek résztvevői - a Hit- ler-ellenes koalíció élén álló három nagyhatalom vezetői - kifejezték, tartanak attól a lehetőségtől, hogy újjászülethet a német militarizmus. Sztálin és Roosevelt 1943. november 29-i megbeszéléseinek feljegyzésében ez áll: „Sztálin tart attól, hogy ha Németországot semmi sem fogja korlátozni, akkor Németország újjáéledhet. Ehhez nem sok évre lesz szüksége. A Németország által kezdett első nagy háború az elmúlt század 70-es évében 71 -ben fejeződött be. Mindössze 42 évvel e háború után, vagyis 1914-ben Németország újabb háborút robbantott ki, s 21 évvel később, tehát 1939-ben Németország újra háborút kezdett. Mint látható, csökken az az idő, amely Németország talpraállásához szükséges.“ Termép ini Nyugatnémet földön ismét felemelte fejét a revansizmus. Talán ha elkülönítve szemlélnénk, akkor úgy tűnhetne fel, hogy ez csak az ország bonyolult szociális-politikai élete felszínének máza, s nem érdemelne komolyabb figyelmet, ha... Ha mögötte nem lehetne észrevenni azoknak az erőknek a tevékenységét, amelyek törekvéseik által mind jelentősebbek és vészjóslóbbak, ha megnyilvánulásai csak a hírhedt „germán szellem“ kifényes ítésére tett kísérletekről tanúskodnának, amely már négy évtizeddel ezelőtt megsemmisítő vereséget szenvedett és semmi köze sincs a német nép érthető nemzeti érzelmeihez. Valójában mi reálisra számíthatnak mindazok az - ahogy igazságosan nevezik őket - „örök tegnapiak“, akik arról álmodoznak, hogy a kapitalista rendszerbe visszatérnek a mindörökre elveszített „keleti földek“, és várnak az „élettérre“, amelyet az elbukott führer ígért nekik? Talán ezek - elnézést a kifejezésért - az „utópisták“ nem tudják, hogy Európa területi-politikai elrendezése, ahogyan az a második világháború és a háború utáni fejlődés eredményeként kialakult, végleges, megbonthatatlan és nem lehet semmiféle revízió tárgya? Természetesen, tudják. Ugyanúgy, ahogy azt is, hogy a fennálló helyzet érinthetetlenségének rendkívül jelentős anyagi garanciája a szocialista országok védelmi-politikai szövetségének, a Varsói Szerződés Szervezetének szilárd és elvhú álláspontja ebben a kérdésben. A szocialista országok kategorikus álláspontját elsősorban az európai béke megszilárdításáról való őszinte és mélyreható gondoskodás indokolja. Ez pedig az egész huszadik századi nemzetközi fejlődés tapasztalatainak logikus következménye. Eme álláspont helyességének vitathatatlan beismerése volt, hogy azt egyhangúlag támogatták a helsinki európai biztonsági és együttműködési konferencia résztvevői. És nem akárki, hanem az NSZK vezetői fejezték ki teljes egyetértésüket ezzel az állásponttal, amikor 1970-ben Moszkvában egyezményt írtak alá a Szovjetunióval, s úgyszintén megfelelő egyezményeket Lengyel- országgal, az NDK-val és Csehszlovákiával. A „sziléziaiak“, „pomerániaiak“, „poroszok“ és hasonszőrűek nemlétezéséből eredő hangos „akaratnyilvánítások“ következtében megalapozottan nyugtalankodó európaiakat ma azzal nyugtatják, hogy a néhány millió „száműzött“ - úgymond - senkit sem képvisel önmagán kívül. Szabad legyen tehát megkérdezni, kit képvisel a Bundestag 44 képviselője - a revansista szervezetek tagjai? Vagy kinek a nevében lép fel a Bundestag bejelentésekkel az NSZK és NDK közti kapcsolatokról, amelyek - ahogyan azt a Neues Deutschland megjegyezte- „tarkállanak a revansista felhívásoktól“? Nem, távolról sem olyan veszélytelen a dolog, mint ahogy azt Bonnban szeretnék feltüntetni. Különösen ha figyelembe vesszük, hogy egy bizonyos idő óta a kormányzó CDU/CSU - a szociáldemokrata kiadású Parlamentarischer-poli- tischer Pressedienst szavaival élve - ismét „a Szovjetunióval szembeni egyértelműen ellenséges viszonyt“ kezdte propagálni. Ezzel összefüggésben helyénvalónak tűnik emlékeztetni a bonni alaptörvény, vagyis az alkotmány 26. cikkelyére: „Alkotmányellenesek az olyan tettek, amelyek megbonthatják a nemzetek békés egymás mellett élését és ezzel a céllal hajtják őket végre, valamint az agresszív háború előkészítésére.“ A mostani piszkos hab a nyugatnémet politikai élet felszínén, amelyet a revansista vágású zajos propaganda vert fel, (a revansista szíveknek oly kedves katonai kifejezéssel élve - felderítés harccal) mindössze leplezése a nagyon is veszélyes jellegű akciók előkészítésének, s nemcsak magának az NSZK-nak a részéről, hanem az imperialista erők részéről, és az úgymond döntő csapásnak a washingtoni kormányzó körök részéről. Az események sorozatából kiderül, hogy stratégiai méretű manőverről van szó, amelyet a célból szerveztek, hogy aláássák a háború utáni békés rendezés egész komplexumát, amelyben a Hitler- ellenes koalíció tagjai - a Szovjetunió, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, majd a hozzájuk csatlakozó Franciaország- megállapodtak. Még pontosabban Jalta és Potsdam elveiről van szó, amelyek becsülettel kiállták az idő próbáját. A rajnai revansistáknak a Németország „erőszakos szétszakítása“, „keleti“ és „déli“ földjeinek „elszakítása“ miatti lamentációit nem lehet nem összefüggésbe hozni az óceánon túlról ismét szított kampánnyal a háború idején elfogadott szövetséges döntések „jogtalanságáról“. Éppen a Reagan-kormányzat vezető személyiségei vállalták most magukra a küldetést, hogy előkotorják a feledés homályából a „hidegháború“ koncepcióját, amely vitatja az európai országok közti meglevő határokat, és az Európában kialakult területi-politikai realitások ellen irányul. Patrónusát követve, aki megígérte, hogy a szocializmust „a történelem szemétdombjára“ száműzi, George Bush amerikai alelnök 1983. szeptember 21- én Bécsben kijelentette: „Jogtalannak tartjuk Európa felosztását.“ A stockholmi európai bizalomerősítő intézkedésekről, a biztonságról és leszerelésről tárgyaló konferencián George Shultz amerikai külügyminiszter is kétségbe vonta a létező európai határok „törvényességét“. Az európai kontinenssel kapcsolatos wazik ki az USA kormányzó köreinek céljaival. Itt már nem helyénvaló a szellemeskedés vagy a csevegés arról, hogy a Szovjetunióban - úgymond - mesterségesen szítják a nyugtalanságot a revansista körök aktivizálódása miatt: a revansizmus szövetkezése az Egyesült Államok militarista politikájával Nyugat-Európá- ban még inkább fokozza e reális fenyegetést a béke ügyére. A Stern újságíróinak diplomatikus megállapítása szerint, az európai elrendezés problémái, egybevetve az amerikai rakétákkal „új jelentőségre tesznek szert“. Ez így van, mivel ismét német földről fenyeget egy nagy háború kirobbanásának veszélye. És megbocsáthatatlan könnyelműségről tesznek tanúbizonyságot az NSZK-val szövetséges országok egyes személyiségei, mint például a francia ellenzék egyik vezére, Jacques Chirac, aki kész lenne elgondolkodni arról, hogy milyen feltételek alapján vegyék be Bonnt a nyugati nukleáris fegyverek „közös“ ellenőrzésébe. A német imperializmust mindig is az erőszakosság jellemezte és az, hogy sosem válogatott az eszközökben. Vlagyimir lljics Lenin már 1918-ban rámutatott, hogy a német háborús párt „nagyon rászokott arra, hogy a kard erejére támaszkodjon. ..“ A német imperialisták hűek maradtak természetükhöz a következő időszakban is: a második világháború éveiben tengernyi vérrel árasztották el Európát. mészetesen nem a népgazdaság és a jómódú békés élet feltételeinek helyreállításáról van szó, hanem a hírhedt német militarizmus újjászületésének lehetőségéről. Figyelembe véve ezt a veszélyt, a szövetségesek a potsdami konferencián komoly döntésekben állapodtak meg, melyek célja az események ilyen irányú fejlődésének megakadályozása volt. Sajnos a nyugati hatalmak megszállási zónáikban eltértek az ilyen irányú megállapodások következetes megvalósításától. A Szovjetunió és más békeszerető, demokratikus erők lépései ma Európa központjában határozott akadályt támasztottak a nyugatnémet militarizmus és revansizmus útjába. Ezzel együtt a történelmi tanulságok ma is megkövetelik az éberséget. Az emberiségnek jó az emlékezőtehetsége, és azok, akik ma az amerikai Pershingeket meglovagolva újabb kalandokba szeretnének kezdeni, nem számíthatnak feledékenységére. A népek közös kötelessége mindent megtenni annak érdekében, hogy megőrizzék a békét a mostani nemzedék és az elkövetkező generációk számára. „Erre köteleznek bennünket - mondotta Andrej Gromiko, az SZKP KB Politikai Bizottságának tagja, a Szovjetunió Minisztertanácsa elnökének első helyettese, külügyminiszter a Hans-Dietrich Genschernek, az NSZK külügyminiszterének tiszteletére adott reggelin - a potsdami megállapodások, a moszkvai egyezmény, a Helsinkiben aláírt Záróokmány.“ (KOMMUNYISZT) • A revansizmus felmelegítése helyett a konstruktív párbeszéd folytatása lenne az az út, amely Európa és az egész világ érdekeit szolgálná. - A felvételen: Konsztan- tyin Csernyenko üdvözli vendégeit, Kohl kancellárt és Genscher külügyminisztert. 0 A nyugatberlini falfeliratokban az egyesek által visszasírt véres múlt kísért.
