Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1984-03-09 / 10. szám
(önarckép) éha eltűnődöm. Magam sem értem, hogyan is férhetett bele mindaz, ami velem történt, aminek részese voltam, viszonylag ilyen rövid időbe. Még manapság is sok fiatal keres fel, és amikor életsorsomról beszélek nekik, elcsodálkoznak: így volt ez, így lehetett? Pedig inkább le-lecsípek az emlékeimből, mintsem hozzájuk tennék bármit is. Mégis a kérdőjelek. Mert ezek a fiatalok még nem tapasztalhatták, hogy a legtehetségesebb és a legnagyobb képzelőerö- vel megáldott író maga az élet. “ Ezek voltak első szavai a méltóságteljes Dunára és a Csaloqányvölqy felé kanyargó forgalmas útra a domboldalról letekintő villa lakájos kis szobájában, otthonában. Kimondatlanul felkiáltó- és kérdőjelet idézett fel bennem az elhangzott néhány szó: ,, viszonylag ilyen rövid időbe...“ Hiszen Blüh Irén, ez a közepes termetű, ősz hajú, szerényen és tiszteletparancsolóan ható, közvetlen, szellemileg teljesen friss asszony március 2-án volt nyolcvan éves. Csakhogy rögvest felsejlik bennem mindaz, amit bő két évtizeddel ezelőtt egy közös szanatóriumi kényszerpihenőnk erdei sétáin mondott el nekem önmagáról, s amit annak idején talán én is kissé tamáskodva fogadtam. Eszembe jut az is, amit elvétve olvastam különféle enciklopédiák, évkönyvek. Ki kicsoda? kiadványok róla szóló ténydús címszavaiban, egy-egy hazai és külföldi rangos fotóművészeti szaklapban. S midőn ehhez hozzátettem mostani sok-sok órás beszélgetéseink élőszóban elhangzott magyarázatát, ködbe foszlott kételyem. A mozaikkockákból kirajzolódott az összkép: erről a nyolc évtizedről regényt lehetne és kellene írni. Mint ahogy az ötvenes évek végén színes, élénk elbeszélése alapján társszerzőként a szlovák írónő, Krista Bendová vetette papírra egy kisregényben gyerek- és ifjúkorát. A polcokon könyvek, a vitrinekben értékes kerámiatárgyak sorakoznak, s a falakról lenyűgöző szépségű képek néznek le ránk. Néhány éve elhunyt férjének, a jeles modern festőművésznek, Weiner-Kráf Imrének alkotásai. „Ezen a kis festményen a gyermekéveim idején alig háromezer lelket számláló szülővároskám, a mai Po- vazská Bystrica egyik utcarészletét örökítette meg. Ebben a földszintes kis házban láttam meg a napvilágot. És itt, alig egy kőhajításnyira tőlünk laktak Weine- rék. Családjaink baráti kapcsolatban voltak, Imre pedig gyermekkori pajtásom.“ Haladó, szociális érzületű volt a családja. A városka egy kis vegyeskereskedése volt az apjáé. Jövedelme éppen csak a szűkös megélhetéshez volt elég. Hiszen hat gyermekről kellett gondoskodni. S Irén alig tizenhat éves, amikor meghal az édesanyja. A családi gondoskodás „váltóbotját“ a nagymama veszi át, aki annak idején maga is tizenegy gyereket nevelt fel és százkét évet élt meg. Irén asszony elbeszélésében kis szünetet tart, majd évtizedeket átugorva, halkan mondja. Jóval később öt testvérem közül egyedül én maradtam meg írmagnak. A többit - egy kivételével, aki természetes halállal halt meg - apámmal együtt a fasiszták ölték meg. . .“ . Szépen, ízesen, folyékonyan beszél magyarul. „Pedig szókincsem már nem a régi. Dehát magyar elemibe jártam, sőt, magyarul érettségiztem, és a pedagógiai főiskolán magyar irodalom volt a szakom. Meg aztán a családban három nyelven beszéltünk és olvastunk - szlovákul, magyarul, németül. Még ma is sokat olvasok magyarul. Meg fog lepődni, történelmi és filozófiai műveket is. “ Az első világháború éveiben Trencínben végzi középiskolai tanulmányait. A felsőbbfokú leányiskolában mindig osztályelsö. Jómódú, gyengébb elömenetelú osztálytársai tanításával fedezi tanulási költségeit. De amikor gimnáziumi különbözetire készül, kegyetlenül közbeszól a háború. ÚJ SZÚ 9 1984. III. 9. „Apám már az elején bevonult. Édesanyám néhány év műlva súlyosan megbetegedett. Így azután gimnázium helyett tizennyolcban haza kellett jönnöm. Tizennégy évesen álltam munkába. Egy ügyvédnél. Megtanultam gépelni. Kezemen főleg a földosztással kapcsolatos adásvételi szerződések mentek át. Itt nyílt tá- gabbra a szemem. Már ezt megelőzően sokat hallottam a háború borzalmairól, a szegényeket senyvesztő igazságtalanságokról a frontról hazalátogató katonáktól, városkánk munkásembereitől, az egyik iskoiaoan berendezett hadikórház sebesültjeitől. S ezt a képet egészítették ki a világégést követő Ínséges években a polgári köztársaság földosztásának „nesze semmi - fogd meg jól“ jellegéről tanúskodó kérvények, a szaporodó végrahajtási végzések. Szenvedélyes természetrajongóként rendszeresen róttuk a Vág völgyét. Láttam, milyen mérhetetlen nyomorban él a földhöz „MÉG NAGYON SOK A FELADATOM ÉS A TARTOZÁSOM“ ragadt ember. Egy évtizeddel később pedig, amikor politikai tevékenységem miatt büntetésből áthelyeztek Öadcára, még talán ennél is megrenditöbben hatott rám az, ami a Kysuca vidékén jellemezte az élet peremére taszítottak sorsát.“ E személyes tapasztalatán kívül szociális és politikai eszmélésének volt egy másik gyökere is. A Magyar Tanácsköztársaság bukása után a fehér terror üldözése elől városukban menedékre talált Emil nagybátyja, a szociáldemokrata párt tagja. Tőle sajátította el a marxizmus alapjait. S életében, fejlődésében határkő, hogy a húszas évek elején feljárt Bratislavába, távúton akart érettségizni. Roth Imre - Rotor volt a mozgalmi fedőneve - a kommunista párt egyik nagyon szerény, de annál hasznosabb munkát végző, a fiatalokat nagy gonddal nevelő fáradhaiatlan tisztségviselője családjában szállt meg ilyenkor. Ö készítette fel az érettségire és nem kis mértékben neki köszönhette, hogy belekerült a mozgalom vérkeringésébe, az elvtársak körébe. A párt alapító tagja lett. Egyike azoknak, akik szülővárosában titkon megszervezték az első pártsejtet. S az 1931. évi községi választások idején már az, ö neve is szerepel a párt jelölőlistáján. Képviselő mégsem lett, s ennek külön története van. „A pártnak legalább négy jelöltet kellett indítania, de legfeljebb két elöljárósági hellyel számolhatott. Engem tudatosan a negyedik helyre tettek. Ekkor már ugyanis eldöntött dolog volt, hogy a Sarló kongresszusa - pártmegbízatásom volt tartani a kapcsolatot ezzel a mozgalommal -, majd az említett községi választások után Dessauba megyek, a Bauhausba tanulni.“ (A budapesti Akadémia Kiadó Művészeti Lexikonjában a Bauhaus címszó alatt egyebek között ezt olvashatjuk: „Német művészeti főiskola, amely az építészettel való legszorosabb együttműködés szellemében a művészet minden ágában új oktatási módszert dolgozott ki. Stílust teremtett, s kiváló mesterek és tanítványok munkássága révén a 20. század művészeti fejlődésének egyik legfontosabb tényezője volt.“ Különben Walter Gropius német építész és iparművész alapította 1919-ben Weimarban, a Képzőművészeti Akadémia és az iparművészeti iskola egyesítésével. Innen került ez a főiskola a jobboldal előretörése következtében Dessauba, majd Berlinbe, ahol a nácizmus hatalomra jutása meggátolta további tevékenységét.) Két éven át, 1931 és 1933 között tanul világhírű mesterek, főleg Peterhans, Albers, Kandinszkij keze alatt ezen az avantgarde főiskolán, amelynek arany- szabálya volt a merész kísérletezés eredményeinek összeötvözése a gyakorlati megvalósítással. Az általános művészetelméleti tantárgyak mellett a műhelymunkában főleg a fotóművészet, a nyomdaipar, a propagandatevékenység gyakorlatát sajátítja el. Abban Blüh Irén «-----------a műhelyben is, amelynek alapítója Moholy Nagy László volt. Rengeteg érdekeset mesél a Bauhaus haladó tanítási módszereiről. Ezek nemcsak a hivatásra készítettek fel. Ez egyben - így mondja - az élet, a bensőséges közösségi kapcsolatok iskolája is volt. Néhány beküldött fényképe, egy rövid elméleti tanulmánya, s az életrajza alapján már a „behívó“ is komoly sikernek számított. S képességeit, tehetségét bizonyítani tudta a tulajdonképpeni felvételin, a próbakőnek számító Vorkursban, az egyszemeszteres előtanfolyamon is. Most ennek a sikernek csak az előzményeire térhetünk ki. Tulajdonképpen Blüh Irén tartalmas életének a mozgalmi tevékenység mellett a legjelentősebb és legkimagaslóbb vonulatára - szociofotó munkásságára. Midőn a húszas évek elején természet- és falujárása közben első ízben fényképezett Görtz-Tenax típusú gépével, dehogyis tudta, hogy a világ több táján már a századforduló előtt voltak elődjei. Haladó, éles látású, humanista szemléletű emberek, akik a fényképezőgép és a fénykép segítségével feltárták és vádolták az embertelen társadalmi viszonyokat. „Számomra, majd több más társam számára is a párt szolgálatában álló fegyverré vált a fényképezőgép. Főleg 1925-től, amikor a lázongást szító, kétségbeejtő létfeltételek ellen Horná Maríková, egy hegyvidéki község tiltakozó nagygyűlésén készítettem első fényképriport-sorozatomat. “ Ezek a képek pőrére vetkőztették a polgári köztársaság álhumanizmusát, „demokráciáját“. Technikailag ugyan még nem voltak tökéletesek, de a kommunista képviselők a parlamentben bizonyító dokumentumokként használhatták fel őket a rendszert vádoló interpellációikban. A szociofotósok azokban az években nemcsak az elnyomottak, a kizsákmányoltak, a kisemmizettek életviszonyait vették objektívukkal célba. Feladataik közé tartozott a kommunista sajtó hasábjairól „kifehérített“, elkobzott cikkek lefényképezése. A reakciós pártok üzelmeire éles fényt derítő okmányok megörökítése. A kommunista agitációt és propagandamunkát segítő harcos fotóanyagok készítése. A falukutató szociográfiai mozgalomban a részvétel - a Sarló keretében is. Meggyőződésből, ingyen csinálták ezt, költségeiket maguk fedezték és fáradságot nem ismertek. A leközölt fényképek alatt többnyire még a nevük sem szerepelt. Csak a szerző csoportja volt feltüntetve. Blüh Irén a harmincas években egyik szervezője volt a párt munkáját segítő haladó fényképészek Szociofotó elnevezésű szervezetének. A második világháború tüze felemésztette a húszas és a harmincas években készült sok száz negatívját. Megmaradt szuggesztív erejű felvételei alapján azonban - ha késve is - a hetvenes évek elején hazai és külföldi szakkörökben Blüh Irént már a csehszlovákiai szociofotó legmarkánsabb egyéniségeként tartják számon. A Lipcsében tavaly pazar kiállításban megjelent, Csehszlovák fényképészet 1900-1940 című kiadvány róla szóló ismertetése így summáz: „A két világháború közötti tevékenysége úgy jellemezhető, mint az egyik legértékesebb csehszlovák hozzájárulás a világ korabeli szociofotó mozgalmához. “ 1933 óta napjainkig sok bel- és külföldi szociofotó kiállításon mutatták be műveit. Április 12-én nyílik meg a bratislavai Mirbach-palota kiállítási termeiben mintegy 140 fényképét és a munkásságához kötődő számtalan dokumentumot felsorakoztató életmű kiállítása. S képtárak, múzeumok sora őrzi alkotásait, amelyek kiváltképp a Vág-mente, a Kysuca és az Árva vidéke múltban kitagadottjainak világába kalauzolnak el bennünket. A birkapásztorok, a tutajosok, a kosárfonók, a vasúti pályaépítő munkások, a koldusok, a fizikailag és a szellemileg megnyo- morodottak és megnyomorítottak világába. S a felszabadulás után, de már annak előtte is - hiszen férjével együtt szenvedélyes szerelmese volt a sportnak, a hegymászásnak, a turisztikának, a síelésnek - a természet költőien látott és megörökített csodálatos birodalmába is. xxx A munkásmozgalomban, a pártban, a szocializmus építésében végzett áldozatos, serény munkássága külön fejezet. Egy-egy fontos állomása volt 1933-tól 1941 -ig a neve alatt regisztrált, de a párt fedőszervezetének számító, rendkívül hasznos kultúrpolitikai és illegális mozgalmi tevékenységet is kifejtő Blüh könyv- kereskedés vezetése; a megszállás éveiben, majd a Szlovák Nemzeti Felkelés előkészítése éveiben nem egyszer életveszélyben végzett munkássága; a szabadság első három esztendejében helytállása a Pravda Könyvkiadó igazgatói posztján, majd sok-sok más tisztségben, ahová a párt állította, s amiért még 1964- ben megkapta a Munka Érdemrendet is. S nemkülönben az, hogy élete delén túl végezte el a pedagógiai főiskolát. Mindezt alkalomadtán maga is elmondhatná a magyar olvasónak. Hiszen fordulatosán fogalmazó, lebi- lincselöen érdekes és ugyanakkor a fényekhez szigorúan ragaszkodó nagyszerű elbeszélő. Csak időt tudjon erre szakítani, mert a nyolcvan esztendő határkövénél így fogalmaz: „Nekem még nagyon sok a feladatom. Sok mindennel tartozom főleg a fiataloknak. Meg aztán a Szlovák Nemzeti Képtárnak szeretném befejezni férjem műveinek dokumentációját. Hiszen évtizedeken át nemcsak a társa voltam, hanem művészi fejlődésének a tanúja is, és ezt a munkásságát kezdettől fogva fotódokumentációmban is rögzítettem. S hátravan még a saját fotóanyagom rendszerezése és teljes feldolgozása...“- Tartós, jó egészséget ehhez - mi mással búcsúzhatom ettől a pátoszmentes, társadalmilag elkötelezett, őszinte szavú és lelkületű, tartalmas életű kommunista asszonytól. GÁLY IVÁN
