Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1984-06-29 / 26. szám
zsef ŐSZEBB MÉNY nat ablakában három fiatalem- >zen odahajigált szóvirágokkal fiatal lánytól, akik eddig velük ik és most megérkeztek, leidja az egyik legény - belevaló na a végállomásig... Tyű!... Nz a kis barna, gombszemű, az sm!... ci meg én tetszettem - veti oda < a legszerencsésebb - vigyo- mert nekem a szöszi jobban itt is velem állandóan... ezett, hát szemezett!... Neked t belőle, mint nekünk a gombálja meg lehurrogni alig leplezi. pbiztos! - szól közbe a fülke hatvanon túlinak látszó férfi, k. Nem is bánják, hogy a férfi dnyájan úgy érzik, hogy jobban íját tetszésük szerint folytatni solatos eseményeket. Hogy :ödö képzelődés többet ér, mint éssel ugratni egymást... Hall- íak; a valóságban is, gondolat- ,,szerencsés“ töri meg: ad meg egy-egy lány után?... i lány, a nő, az asszony marad tágéban - feleli meggyőzödés- íztán megint hallgatnak egy kis kérem? - kérdezi a szemben arra lehet következtetni, hogy asszonnyal volt...izé, ...szép íttővel volt „szép élményem“ lát az öreg. :ebbiket?...- Szívesen, hiszen most időmilliomosok vagyunk. Csak nehéz ám választani... Nagyon nehéz. Úgy hiszem, az lesz a helyes, ha á legénykorit mondom el, kegyeletből... Mert, tudniillik, annak a történetnek a másik szereplője már nem él!...- Ő idősebb volt, mint a bácsi? - fordul feléje az ablak melletti fiú.- Igen - mondja kurtán az öreg... A fiúk összekacsintanak. Szemük tágra nyílik, ami egyik jele, hogy érdeklődéssel várják a pikantériát sejtető történetet.- Teljes két évig voltam oda - kezdi az öreg. - Se írni, se üzenni nem tudtam haza! Először a front, aztán a hadifogság. Nehéz idők voltak, de legnehezebb volt a bizonytalanság, az, hogy az otthoniakról semmit sem tudtunk! Ijesztő szorongásokkal telt el minden nap. -Ha olykor fölengedett a hangulat, tarkábbnál tarkább formáját tudtuk kiötleni a hazatérésnek, a szeretteinkkel való találkozásnak... Mit mondunk majd először a szívünkhöz legközelebb álló lánynak, asszonynak?!... Aztán egyszer - mint jelenlétem is igazolja - mégis hazakerültem. A mi falunk akkor még igazi isten háta mögötti hely volt. Se vonat, se autóbuszjárat nem kötötte össze a várossal. így gyalogszerrel kellett nekivágnom a tizenkét kilométernyi útnak. De nem a kiadós januárvégi séta riasztott, hanem az, hogy mi is vár rám odahaza?! És egyáltalán, van-e még otthonom?!... Hiszen távollétem alatt ezen a tájon is sok szörnyűség történt!... Áll-e még a szülői ház? Apám, anyám, rokonok, jóbarátok emlegetnek-e, várnak-e vissza? S vajon a falumbéli nőszemélyek közül gondol-e jószívvel rám valaki?... Mert én egy asszonyra különösen nagy szeretettel gondoltam... minden napnak minden órájában eszembe jutott. Ilyesfajta tépelódéssel eltelve értem a falu végéhez. Hogyan, hogyan se, egyszer csak a saját nevemet hallom, több irányból is, ismételgetni... Lelkendezve adják szájról szájra, mint a hajdani indiánok az üzeneteket. így köszöntött, így üdvözölte jöttömet az én akkori falum jóravaló népe! Amikor a mi utcánkba befordultam, egy izgalomtól kipirult arcú, kezében fejkendőjét markoló asz- szony rohant felém, de úgy ám, mint akit éppen most ért utal a téboly! Amikor „összeütköztünk“, átölelt, belém csimpaszkodott és csókolt, csak csókolt, úgy mintha senki sem lenne az utcán, pedig akkor már a fél falu minket bámult. Engem olyan földöntúli boldogság öntött el, hogy még röstellkedni is elfelejtettem, pedig azelőtt nagyon szégyenlős legényke voltam...- No, de valamit csak mondott a „csókos“ asz- szonynak?! - kíváncsiskodik a „szerencsés“ fiú.- Igen - válaszolja az öreg bólogatva. - Mondtam neki, hogy: Most már ne sírjon, Édesanyám! Látja, hogy szerencsésen előkerültem!... LMOS JÁN PONICAN IEDVE k. e ismét. SETA Akácvirágos dombhajlatok. Miért fáj szívem, miért sajog? Azért fáj, azért, mert magam vagyok. Akácfürtöt letört ágról, illó hímport a virágról, lelkem üdvét s olthatatlan vágyam, vajon kinek adjam? Kinek adjam?- Utolért az ég haragja: szárnyas felhők feketéknek, s eső zúdul a nyakamba. <o </>-<0 > ü tr D >ü </) Ui Z-Ui o k hozzá nyék zöldje jut róla eszembe. Megkérdezem, mindig ebbe a mo- rám, mit ziba szokott-e járni. Ó, dehogy, llenállni. mit is képzelek. Elmegy ő akárho- vá, kétszer hetente, kedden és pénteken, a második előadásra. Mint egy műsor-kalauz, oly pontosan elsorolja, hol mit játszanak. Azt is fejből tudja, hogy a Bányász-mozi A és B termében mi az e'heti és jövő heti film.- Egyedül tetszik élni? - érdeklődöm. ' Egyedül, azaz mégsem. Van egy társbérlője, „egy drága angyal“ - igaz, hogy sosincs otthon. Sétálni nem szokott, olvasni nem szeret, van egy rövidke nyugdíja, de a lánya is segélyezi, aki vidékre ment férjhez, ott tanít. Kérdem, mit szokott vacsorázni. Legyint, mosolyog.- Nekem az evés nem fontos, öt deka töpörtyű, egy zsömle, egy sszapil- kovászos uborka, többet nem kívánok. járni? - Egy minyont sem? - kérdem, noziban - Mit gondol? - néz rám megbántódva. - Ha akarnám, vehet- h. Csak nék tíz deka sonkát, de minek? c hangja Inkább egy extra mozi, az többet banövé- ér... Kérdem, melyik film tetszett neki a legjobban. Sokáig tűnődik, aztán azt mondja, a Ben Húr. Kérdem, milyen a jó film. Az a jó film, mondja, amelynek jó a vége, és amelyben szép nők játszanak... Rövid gondolkozás után megismétli, hogy amelyben szép nők játszanak, az a jó.- Miért? - kérdezem. Megrökönyödve néz rám.-Az ember lát egy szép női arcot... Sóhajt, legyint.- Ezt maguk nem értik, férfiak. Megszólal a zene, a hosszú csőben hunyorogni kezdenek a lámpák, lassan elsötétül a moziterem. Elnézem a szomszédnőmet; a fénnyel együtt eltünedeznek arcáról a ráncok, szeme aljáról a táskák, áliáról az üres bőrlebenyek. Egy fénysugár csap el a fejünk felett, s ettől visszaköltözik a régi csillogás és szemében, bal füle mögött pedig kék és zöld és arany pompájában feltündöklik a paradicsommadár... Arca elré- vül, szája mosolyra hajlik: megy tovább a film, gyámoltalanok vigasztalója, öregek világossága. BRANKO CSOPICS A férfiak nemigen különböztetik meg a színeket, de akkora színvakot, amilyen nagyapám volt, még elképzelni is nehéz. Az ő színképe mindössze négy alapszínre korlátozódott, más színek nem léteztek számára, legfeljebb (ha jókedvében volt az öreg!) egészen meghatározatlan leírást adott róluk: „sárga, vagy ha nem is sárga - olyan is, meg nem is.“ Minthogy pedig ezen a mi cifra világunkon a teremtmények és tárgyak többsége „olyan is meg nem is olyan“ színű, ebből rengeteg félreértés és kalamajka támadt. Egy ízben, szinte egyik napról a másikra, a házunk előtti kertben kivirágzott a fekete mályva, és kedvesen ott virított a dárdahegyű reves kerítés mögött. A csendes, napsugaras reggelen olyan bizalomgerjesztőén és szelíden tündökölt, hogy ez még nagyapónak is szembetűnt, aki az udvaron matatva elégedetten motyogta maga elé:- Nini, kéklik az egész kert, akár az indigócserje. Persze, az igazság az, hogy a mályvavirágon csupán halvány nyomai látszottak a kéknek, de ha nagyapó egyszer azt mondta, hogy kék, akkor az kék és kész. Ugyanígy megtörtént aztán, hogy valamelyik évben ugyanerre a kertre nagyapó azt mondta, hogy piroslik, s akkor az évben ez volt az érvényes: a mályvának pirosnak kellett maradnia. Nagyapó rokona Sava Damja- novió, a néhai malactolvaj, vénsé- gére pedig nagyhangú fecsegő, még ha nem akarta is, fel tudta paprikázni az én drága jó nagyapámat. Mert miközben nagyapám mesélt, egyszer csak csodálkozva félbeszakította:- Már hogy lenne a róka vörös, amikor sárga!- Hm, sárga? - mereszt szemet nagyapó. - Sárga a te orrod. Sava nyugtalanul megtapogatja a rózsaszín paprikaorrát és fölfor- tyan:- ... Vörös?! Hisz innen kezdve Bihacig minden nemzet tudja, hogy sárga, te meg... Sava világa Bihacig terjed, mert nagyapó több ízben is hűsölt itt a börtönben, de akkor is, őt még egy ilyen érveléssel sem lehet meggyőzni.- Hm, Bihacig! Más emberek is hüsöltek a bihaci „Toronyban“ és mégsem mondják, hogy a róka sárga. Különben is, jobban tennéd, ha a pálinkámat nyakalnád és hallgatnál, ahelyett, hogy az unokáimat rontod.- Az unokák pedig, mi hárman, behúzódtunk a sarokba, az öregek mellé, és lestük, mikor fog már bele Sava malactolvaj élményei kiteregetésébe. A színek körüli csetepaté a legkevésbé sem érdekelt bennünket, mert a róka az róka, bármilyen legyen is a színe. Nagyapónak a színekkel kapcsolatos konokságáért én is bajba jutottam, alighogy kitettem a lábam a házból. Az eset az elemi iskola első osztályában történt. Valahol a tanév derekán tanítónőnk a farkasról mesélt, hogy így él, úgy táplálkozik, mígnem egyszer megkérdezte:- Gyerekek! Ki tudja, milyen színű a farkas? Elsőnek nyújtottam fel a kezem.-» No, majd Branko megmondja.- A farkas zöld! - vágtam ki büszkén. Tanítónőnk összerezzent, és csodálkozva felvonta a szemöldökét.- Jóságos ég, ezt meg kitől hallottad, gyerekem?- A nagyapámtól - böktem ki magabiztosan.- Szamárság, a farkas nem zöld.- De igen, zöld! - makacsoltam meg váratlanul magamat a tisztességes Rade nagyapó unokájához méltón. Tanítónőnk egészen mellém- jött, dühösen az arcomba ordított, és megcibálta a fülemet.- Mondd meg annak a bölcs nagyapádnak, hogy tudatlan fajankó. A farkas szürke. Szürke, jegyezd meg. Majdhogynem bőgve kotródtam aznap haza és szipogva meséltem el nagyapámnak, hogy mi történt az iskolában. Nem is sejtettem, mekkora vihar támad még ebből. Micsoda! Az egész osztály előtt megrángatni a kedvenc unokája fülét, őt, a köztiszteletnek örvendő öreget pedig zsémbesen bölcsnek, meg tudatlan fajankónak nevezni! Hát ide jutottunk? És mindezek után még azt bizonygatni, hogy a farkas nem zöld, hanem valamilyen... hm! Ezt aztán nem lehet csak úgy lenyelni. Másnap, lihegve, mint a liba, nagyapó velem együtt baktatott be az iskolaudvarba és az egész gyereksereg szeme láttára ráförmedt a tanítónőre:- Mondd csak, te foncsikos eszemadta, te nálam is jobban tudod, hogy milyen a farkas, mi? Még hogy nem zöld? No, nézd csak! Én születtem, én nőttem fel a farkasok között, egész életemben velük vergődtem, s most te egyszerre... Ezzel a bottal kellene téged jól elnáspángolni, hogy megokosodj. Nagyapó kitombolta, a tanítónő meg elbőgte magát, nekünk, diákoknak pedig annyi hasznunk lett az egészből, hogy aznap nem volt tanítás. Nagyapámat már másnap reggel elvitték a csendőrök. Leült az öreg hét napot a járási „bolhafészekben“, s azon az estén, amikor visszatért, sápadtan és magába roskadtan felemelt ujjal megfenyített:- Te, te szószátyár, gézengúz! Csak egyszer is mondd még, hogy ki milyen és megemlegeted. Még hogy a farkas zöld, mi! Hát mi közöd hozzá, hogy milyen.- De ha egyszer kérdezte.- Kérdezte, hm! Hallgatnod kellett volna, és kész. A következő tavasszal, amikor minden burjánzott az esőtől, úgy csattant ki kertünkben a mályva, mint soha eddig, de nagyapó ész- * re sem vette. És nem segített ezen az izgága Sava rokon heccelödé- se sem, nagyapó közömbös maradt a színekre és a világ valamennyi virágára. Az embernek még a szíve is belesajdul. E szomorú napok óta idestova egy fél emberöltő is elmúlt már, nagyapó régen nincs az élők sorában, de én még máig sem tudom egészen biztosan, milyen színű a mályva. Csak azt tudom, hogy tavasszal, kertünk reves kerítése mögött egy kedves, áttetsző tündöklő virág virít elő, olyan, hogy szinte sírnod kell, akkor is, ha fogalmad sincs, hogy mid fáj és mi az, amit elvesztettél. SZŰCS IMRE fordítása • Ivan Schurmann: PARTIZÁNOK Hősök voltak * >
