Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1984-06-15 / 24. szám
„JÓL ÉREZTEM MAGAM AZ USA-BAN, DE NEM SZERETNÉK OTT ÉLNI“ Elmondja: Szergej Gyuzsev, a Moszkvai Lihacsov Autógyár munkása- Az amerikai békemozgalom aktivistái meghívtak néhány szovjet békeharcost, tegyenek látogatást az Egyesült Államokban. Az egyik meghívó hozzánk, a gyárba érkezett, és a Szovjet Békebizottság gyári részlege engem javasolt az utazásra. Amikor huszonötén megérkeztünk Amerikába, „szétosztottak" bennünket különböző családokhoz. Én még a repülőgépen összebarátkoztam Borisz atyával, egy pravoszláv pappal, aki jól tudott angolul, és nagyon örültem, hogy vele egy városkába kerültem, a Detroit közelében levő Sylvaniába, sőt egy helyre is: Ravine és Ralph Miks családjához. A házigazdák, két lányukkal, Judittal és Clariaval együtt nagy gondoskodással és szeretettel vettek körül bennünket. A szomszédok rendszeresen meghívtak vendégségbe, és maguk is gyakran vendégeskedtek nálunk. Új barátainkkal gyakran utazgattunk az országban, igyekeztek megmutatni nekünk mindazt, ami érdekelt bennünket. Természetesen szüntelenül kérdezgettek bennünket arról, hogyan élnek a Szovjetunióban, életem történetét pedig olykor naponta többször is el kellett mesélnem. Moszkvában születtem 1954-ben, szüleim munkások: anyám nyomdai szedő, apám pedig villanyszerelő. Amikor elvégeztem a középiskolát, nagyon szerettem volna pilóta lenni, de mivel gyerekkoromban volt egy középfültőgyulladásom, végül nem vettek fel a repülőiskolába. Olyan határtalan elkeseredés kerített hatalmába, amilyent csak tizenévesek érezhetnek. Ilyen hangulatban mentem az utcán, amikor egy ismerős asszony rám köszönt. Nyilván érezhette, hogy valami nincs rendjén, mert csatlakozott hozzám, és kitartóan faggatott, mi a bajom. „Tudod mit - mondotta -, egyelőre gyere el hozzánk a gyárba, azután majd meglátod, mit tegyél...“ Így kerültem a Lihacsov Autógyárba (ZIL), ahol teherautókat gyártanak. Itt kitanultam azt a szakmát, amelyet mai szemmel a legvonzóbbnak tartok: modellkészítő lettem. A modellkészítőktől függ, milyen lesz az új autó arculata. Ők készítik el olyannak, ahogyan a tervező megálmodta. Csakhogy nem acélból, hanem fápól. A munka igen érdekes, mert nagy hozzáértést kíván: egy modellnél két tizedmilliméter a pontossági tűréshatár. Legjobb munkásaink az évtizedek folyamán hallatlan kézügyességre tesznek szert. Én a legjobbak közé nem sorolnám magam, de azon vagyok, hogy elérjem az ő színvonalukat. Amikor mindezt elmeséltem amerikai barátaimnak, rendszerint megkérdezték tőlem: „És ha nem találkozott volna azzal az ismerős asszonnyal, mit tett-volna?“ Első alkalommal, amikor ezt kérdezték, nagyon elcsodálkoztam, és azt válaszoltam, elmentem volna máshová dolgozni, esetleg tovább tanultam volna valamilyen technikumban vagy főiskolán, mert akkortájt mindegy volt nekem, mire adom a fejem, ha már egyszer nem lehetek pilóta. Később azonban megértettem amerikai barátaim kérdésének a lényegét, és részletesebb választ adtam. Elmondtam nekik, hogy nálunk minden gyár bejáratánál ott függ a hirdetés: „Felvételre keresünk...“ Elmondtam továbbá, hogy minden kerületben van munkaközvetítő iroda, ahol egyszerre több munkahelyet is ajánlanak az embernek. Éppen ezért nem az a gond, hogy az ember munkát találjon, hanem az, hogy kedve szerint valót válasszon. Vendéglátóim elcsodálkoztak ezen, én viszont meg azon lepődtem meg, milyen keveset tudnak a Szovjetunióról. Azt is kifejtettem nekik, hogy főiskolára is beiratkozhattam volna, mert nálunk nincs tandíj, hanem éppen ellenkezőleg: minden diák állami ösztöndíjat kap. Feleségem, Léna például két főiskolát is elvégzett: először egy közgazdasági-statisztikait, majd egy fizika-műszakit, és programozóként dolgozik. Amerika egyre jobban elnyerte a tetszésemet. A nagyvárosok égbe törő épületei, az üzletek vakítóan csillogó kirakatai, a hangos diszkók, a tévéadások nagy választéka, és természetesen az autók! Az emberek mindenütt barátságosak, egyszerűek és közvetlenek voltak hozzánk. Még a milliomos is, aki meghívott bennünket házába, úgy viselkedett, mintha régi ismerősök lennénk. Külön szeretnék szólni az amerikai szolgáltatásokról. Amikor Borisz atya egy diplomatatáskát akart vásárolni, megkérdeztük házigazdáinkat, melyik áruházat keressük fel. Azt válaszolták, ne menjünk sehová. Elővettek egy katalógust, ebből kiválasztottunk egyet, amelyik tetszett, telefonon felhívtuk az üzletet, és fél órán belül házhoz szállították, amit rendeltünk. Nálunk, sajnos, ilyen kiszolgálás egyelőre nem létezik. Különösen érdekeltek engem az amerikai autógyárak, és ez természetes is. Jártam Detroitban a Ford műveknél és Toledóban a Jeep terepjárók gyárában. Érdeklődéssel jártam végig az üzemeket, megfigyeltem, hogyan működik a futószalag, a Ford művek egyik tervezőirodájában még a legszentebb titkukat, a legújabb Mustang modellt is megmutatták. Mindenütt meglepett a szigorú munka- fegyelem: munkaidőben mindenki a munkájával törődött, nincsenek „cigarettaszünetek“, sehol nem látni csellengő, trécselő embereket. A gyárakban eszményi tisztaság uralkodik, nem hevert a földön szétszórt csavar, nem fordult elő, hogy kiömlött gépolaj éktelenítette volna a padlót. Mindez őszinte tiszteletet ébresztett bennem az amerikaiak iránt. Remek fiúk, gondoltam magamban, mindenki teljes odaadással dolgozik, mégpedig olyan körülmények között, amikor senki nem hajtja, senki nem ellenőrzi őket. Az egész valamiféle lélektani talány volt számomra. Hiszen végső soron valamennyien gyarló emberek vagyunk; akad aki ma éppen gyengélkedik és rosszabbul dolgozik, mint tegnap, akad, aki természettől fogva lustább, mint munkahelyi szomszédja. Itt viszont valamennyien szinte gépies pontossággal dolgoztak. Később azután megértettem a titok nyitját. A Champion gyújtógyertyagyárban ott álltám a szerelőcsarnokban. Mint mindenütt, itt is olajozottan ment a munka, mindenki végezte a maga dolgát. Véletlenül egy pillantást vetettem a szerelőcsarnok egyik sarkára, ahol üvegfalak mögött emberek ültek teljesen tétlenül, és a dolgozókat figyelték. Tekinteftükkel egy pillanatra sem tévesztették szem elöl a futószalagot. Olykor, amikor belefáradtak az ülésbe, változtattak a testhelyzetükön, ám tekintetük változatlanul követte a műhelyben történteket. Megkérdeztem kísérőimtől: „Kik ezek az emberek?“ Azt válaszolták, hogy ők a dublőrök. Valamikor ők is gyertyákat szereltek össze más üzemekben, de különböző okokból munka nélkül maradtak: volt ahol beszüntették, felszámolták a termelést, volt ahol gépek vették át azt a munkaterületet, amelyet korábban ők végeztek. És most itt ülnek és várják, esetleg valaki a munkások közül megbetegszik és elmegy az orvoshoz, vagy valakit halaszthatatlan dolga hazaszólít: ebben az esetben egy-két órát, esetleg egy fél műszakot is dolgozhatnak. Este elalvás előtt megpróbáltam elképzelni magamnak, mit éreznék, ha odahaza a gyárban állandóan türelmetlenül várakozó tekintetek szegeződnének a tarkómra. Vagy pedig hogyan tekintenék saját magamra, ha ülnék az üvegfalak mögött a terem sarkában. Sehogy sem tudtam elképzelni ezt a helyzetet. Annyi bizonyos, ilyen körülmények között nem tudnék élni. (SZPUTNYIK) • A Gyuzsev családban szeretik a zenét: az apuka meghallgatja kislánya zongorajátékát, majd megmutatja neki, ő hogyan képzeli el ezt a zenedarabot ÚJ SZÚ 15 1984. VI. 22. A hallei sólepárlók múzuema (Halloren- und Salinenmuseum) nemcsak az egykori hallorok, a valaha messze földön híres-nevezetes sófőzők életével és történetével ismerteti meg a látogatót. Ha a vendégnek kedve van, s ideje is engedi, bepillanthat a sófőzés rejtelmeibe is. Régmúlt korok ma is kifogástalanul működő alkalmatosságain a szeme láttára készítik a sót a múzeum szakavatott külső munkatársai, a hallor családok leszármazottai. S mire véget ér a nagy bemutató, a vendég úgy érzi, kitanulta a szakmát, s akár maga is beállhat hallornak. Noha ezt természetesen nem kívánják tőle, figyelméért és érdeklődéséért illő jutalomban részesítik: egy csomag sót kap ajándékba abból, ami a szeme előtt került ki az ősrégi készülékekből. Aki nem sajnálja megbontani a gusztusos, címeres zsákocskát és megkóstolja tartalmát, némi fogalmat nyerhet arról, hogy miért álltak olyan nagy becsben a hallei sófőzők. Még ez a múzemi só is különösen kellemes ízű, tiszta, finom szemcséjű készítmény. Nagy tekintélyüket keserves küzdelem árán vívták ki maguknak a hallorok. A Saale parti Halle jórészt nekik köszönheti felvirágzását, de munkásainak a város sokáig nem volt hálás. A sófözők jónéhány századon át Halle legszegényebb lakosainak számítottak. Nagyon sokáig tűrtek - az első feljegyzések 806-ban említik először a várost és a sólelöhelyeket -, mígnem 1474. november 13-án azután sztrájkba léptek. Alighanem ez volt a világ első munkabeszüntetö akciója. A hallorok így tiltakoztak a részvényesek - itt már a XII. század óta léteztek részvénytársaságok - muhkabércsökkentö intézkedései ellen. A sztrájk sikerrel járt, s a hallorok ezután nyolc képviselőjüket küldhették a városi tanácsba. Még többet javult a hallorok helyzete, amikor 1524- ben, a nagy német parasztháború idején megalakították céhüket. A Hallei Sófözők Testvériségének az utókorra maradt legrégibb alapszabályzata 1699-ből származik. A sófőzők kötelezettségeit és a nekik nyújtott kiváltságokat felsoroló okiratot maga III. Frigyes brandenburgi választófejedelem hitelesítette kézjegyével. Az okmány tanúsága szerint a hallorok kötelesek voltak részt vállalni a város védelméből ellenséges támadás és természeti katasztrófa esetén egyaránt. Különösen a tűzoltásban és az árvízvédelemben álltak helyt derekasan. Ezt támasztja alá a hallorok ezüstkincse, amely három évszázad alatt gyarapodott tekintélyes vagyonná. A gazdag polgárok, patríciusok ezüsttárgyakkal jutalmazták a várost védő sófözó munkásokat. A hallorok ezüstkincse a Testvériség tulajdona volt. A zsoldosoktól, martalócoktól, rablóktól évszázadokon át sikeresen megmentett ezüstkincs ma kultúrtörténeti érték. Hetven darabja közül a legelső 1671-ből származik, a neves aranyműves, az ifjabb Kaspar Bose műhelyéből. A legutolsó darabhoz nemrégiben jutott hozzá a múzeum. De nemcsak Halle védelméért, hanem kiváló sportteljesítményeikért is kaptak ezüstöt a sófőzők. A Saale folyón rendezett ünnepi versenyeken szigonyhajításban ügyeskedtek. Ebben olyan hírnévre tettek szert, hogy még Erős Ágost is meghívta őket udvarába, hogy megbizonyosodjék képességeikről. Az ezüstkincs egyik megbecsült darabja az a kapu, amelyet Ágost ajándékozott a szigonyhajítóknak. Hasonló ünnepi versenyeket ma is rendeznek Halléban. Ugyancsak hallor hagyomány a Pfingstbier ünnepe, amelyen az ezüstkincshez tartozó kupákban szolgálják föl a jóféle hallei seritalt. Az utolsó sófőző műhelyt 1964-ben zárták be, ám a Hallei Sófözők Testvériségének szellemét ma is ápolják a hallor családok leszármazottai. A Testvériségnek most 65 tagja van. Halléban, Berlinben és az NDK más városaiban élnek, s persze más-más foglalkozást űznek. Szabad idejüket azonban a Testvériségnek szentelik. Évente mintegy 40 összejövetelt rendeznek, közéjük tartoznak a nevezetes hallor ünnepségek, s a múzeumi sófőzés is. (PANORAMA) • Szergej Gyuzsev munkahelyén, a Lihacsov Autógyárban A hallorok ezüstkincse
