Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1984-06-01 / 22. szám
ÍJ SZÚ 5 984. VI. 1. Május utolsó napján volt hatvan éve annak, hogy a Szovjetunió és Kína megállapodott a diplomáciai kapcsolatok felvételéről. Az Októberi Forradalom győzelme után a szovjet kormány azonnal javasolta ezt, ám a burzsoá körök uralta Kína csak hosszas habozás után szánta rá magát erre. Az azóta eltelt hatvan év alatt számos fontos mérföldkő - pozitív és negatív kihatású esemény egyaránt - fémjelezte a két nagy ország kapcsolatainak az alakulását. H at évtizeddel ezelőtt fontos nemzetközi eseményt jelentett a két szomszédos ország diplomáciai lépése, hiszen megteremtette az egyenlőségen, a szuverenitás tiszteletben tartásán, a kölcsönösen előnyös együttműködésen nyugvó kapcsolatok alapját. Szovjet szempontból egyúttal a lenini külpolitika győzelmét is jelentette, bizonyította, hogy a fiatal szovjet állam békés, egyenjogú kapcsolatokra törekszik minden országgal, szilárdította a Szovjetunió nemzetközi helyzetét, lehetővé tette Kína eltávolodását az imperialista rendszertől, s nem utolsósorban ösztönzőleg hatott a kínai nép nemzeti felszabadító harcára. Röviddel ezután Szunjatszen elnöknek, a kínai nemzeti demokrata párt, a Kuomintang vezérének a kérésére szovjet szakemberek érkeztek Kínába, akik segédkeztek az országépítésben és a tiszti káderek képzésében. Halála után Csankajsek lett a Kuomintang vezetője, aki ellenforradalmi puccsot hajtott végre, sorozatban tartóztatta le az 1921-ben megalakult Kínai Kommunista Párt tagjait, majd megszakított mindennemű kapcsolatot a párttal. A burzsoázia árulása következtében a kínai nemzeti demokratikus forradalom ideiglenes vereséget szenvedett. Csangkajsek pedig szovjetellenes politikát kezdett folytatni annak érdekében, hogy az imperialista hatalmaknál jó fénybe állítsa be magát. Ellenőrzése alá vonta a Szovjetunióval határos Mandzsúriát, elfoglalta a Dalnyijból Port Arthurba vezető, orosz közreműködéssel épült kelet-kínai vasutat, letartóztatta a Kínában dolgozó szovjet szakembereket, és fehérgárdistákat vezényelt a szovjet határok közelébe. A Szovjetunió 1929-ben határozottan tiltakozott e provokációk ellen, s mivel Peking nem változtatott a szovjetellenes hangulatkeltés politikáján, a kínai fővárosból visszahívták a szovjet diplomáciai személyzetet. A diplomáciai kapcsolatok három éven keresztül szüneteltek, majd felújításukra olyan időszakban került sor, amikor Japán megszállta Mandzsúriát, és az ország japán agresszió célpontja lett. A Szovjetunió volt az egyedüli állam, amely kiállt a kínai nép érdekei mellett, s ekkor Peking bizonyos fokig szovjetellenes politikájának felülvizsgálására kényszerült. Alig öt évvel később újabb fontos esemény szemléltette a lassú közeledést: a fokozódó japán agresszív akciók légkörében 1937-ben sor került a szovjet-kínai megnemtámadási szerződés megkötésére. A felek ebben lemondtak a katonai eró egymás elleni alkalmazásáról, s kötelezték magukat arra: ha bármelyiküket támadás éri, nem nyújtanak segítséget az agresszornak. Japán diplomáciai vereségeként könyvelték el világszerte ezt a lépést, mivel a tokiói militarista köröknek nem sikerült Kína elszigetelése. A Szovjetunió ezekben az években minden nemzetközi fórumon kiállt Kína mellett, és Japán ellen kollektív akciókat sürgetett. A diplomáciai síkon túlmenően sokoldalú anyagi és katonai támogatást is nyújtott Kínának. 1938 márciusában 50 millió dolláros hitelt folyósított, majd három hónap múlva újabb 150 milliót, valamint szovjet önkéntesek csoportjai érkeztek az országba, akik bekapcsolódtak az agresszor elleni küzdelembe. A második világháború éveiben a Szovjetunió hatékonyan támogatta a kínai nép fegyveres nemzeti felszabadító harcát a japán betolakodók ellen, és döntő szerepe volt az agresszor legyőzésében. A moszkvai vezetés 1945. augusztus 9-én hadat üzent Japánnak, majd a kínai népi felszabadító hadsereggel s a mongol egységekkel közösen pár nap alatt megtörte a japánok ellenállását, és a megszállókat fokozatosan kiszorították Kínából. Augusztus 14-én került sor a szovjet-kínai barátsági és szövetségi szerződés aláírására, melyben kötelezték magukat a felek arra, hogy közösen harcolnak Japán végső vereségéig. Szükséges megjegyezni, hogy a Szovjetunió olyan időpontban kötötte ezt a barátsági szerződést a csangkajsekista kormánnyal, amikor a kínai nép a kommunista párt vezetésével a Csangkajsek elleni döntő fontosságú küzdelemre, a szocialista forradalom véghezvitelére készült. A Szovjetunió ezzel tisztában volt, s bár egyértelműen a kínai forradalom pártján állt, mégsem mellőzhette azt, hogy a Kuomintang kormány képviseli Kínát a nemzetközi politikai színtéren. A szovjet be nem avatkozási politika bizonyítéka az, hogy a forradalom kiteljesedésének időszakában fenntartotta a hivatalos kapcsolatot a Csangkajsek-rezsimmel. Az 1945 nyarán létrejött szerződésnek volt egy további óriási jelentősége is: lehetetlenné tette, hogy az Egyesült Államok a Kuomintang oldalán beavatkozzon Kínában a forradalmi erők ellen. A Port Arthur és Dalnyij kikötőkről létrejött megállapodás - amelynek értelmében ezeket harmadik ország nem használhatta - megakadályozta Washington azon terveinek a kivitelezését, hogy Kína északkeleti tartományaiban bázisokat építsenek ki a polgárháborúba való beavatkozás céljából. A japán megszállás alól felszabadított Mandzsúria lett a kínai forradalmi erők hídfőállása. A kínai nép forradalmi harca győzelmesen fejeződött be, s 1949. október 1-én megalakult a Kínai Népköztársaság. A moszkvai kormány már másnap, elsőként elismerte a KNK-t. A forradalomban született fiatal állam a szovjet fél sokoldalú támogatásában részesült. A megalakulást követő időszak fontos dátuma 1950. február 14-e - Moszkvában ekkor írták alá a két ország barátsági, szövetségi és kölcsönös segítségnyújtási szerződését. A szerződés 20 évre szólt azzal a kikötéssel, hogy újabb ötéves időszakra automatikusan meghosszabbodik, ha a felek valamelyike nem mondja fel azt, egy évvel érvényességének lejárta előtt. Kína szempontjából a szerződés katonai védelmet jelentett a hazai és a külső reakció ellen. A felek kötelezték magukat arra, hogy sokoldalúan együttműködjenek a béke és a biztonság megszilárdítása érdekében, nem kötnek a másik fél ellen irányuló szerződést és szövetségeket, valamint konzultálnak minden fontos nemzetközi kérdésről. A Szovjetunió a szerződés'értelmében segített a fiatal államnak az imperialista erők támadásának az elhárításában, amelyek a Tajvanra menekült Csangkajsek-klikk fel- használásával próbálták a szocialista előrehaladást feltartóztatni a kínai szárazföldön. Elsősorban a kínai kérésre érkezett szovjet légi alakulatoknak köszönhető, hogy a koreai válság idején sikerült elhárítani az amerikai légi provokációkat. Szovjet segítség nélkül elképzelhetetlen lett volna a Kínai Népköztársaság gazdasági előrelépése is. Például 1960-ban a szovjet segítséggel épült üzemekből került ki az acél 40 százaléka, a hengerelt termékek 50 százaléka, a traktorok 90 százaléka és a teherautók 80 százaléka. 1950 és 1960 között mintegy 10 ezer szovjet szakember segédkezett a kínai gazdaságban. A kétoldalú együttműködés egy évtizeden át mindkét fél javára fejlődött, majd a pekingi vezetés hibájából hirtelen megtorpant, a későbbiekben pedig egyre inkább visszaesett. A kínai párt- és állami vezetésben azok az erők kerültek fölénybe, amelyek a marxizmus-leninizmus és a proletár internacionalizmus elveitől eltérve soviniszta és hegemonista külpolitikai irányvonalat kezdtek folytatni. Peking gyakorlatilag 1960 nyarától kezdve minden fórumot kihasznált a szovjet külpolitika bírálására és lejáratására. A közös államhatáron sorozatos fegyveres provokációkat hajtott végre, s a Szovjetunió ilyen szovjetellenes kampány légkörében Kínában dolgozó szakembereinek a visszahívására kényszerült. Érthető, hogy ilyen helyzetben alaposan visszaesett a kétoldalú kereskedelmi forgalom, 1961-ben 47 százalékkal volt kisebb, mint egy évvel korábban. Nyilvánvaló volt, hogy Peking mind a gazdasági kapcsolatok, mind pedig a párt- és államközi kapcsolatok felszámolására törekedett. Ennek következtében rendkívül visszaesett a kínai népgazdaság teljesítőképessége. M oszkva a szovjetellenes hisztéria közepette javasolta, hogy kezdjenek tárgyalásokat a vitás kérdések megoldása érdekében. 1964-ben több magas szintű találkozóra került sor változatlan szovjetellenes kampány közepette. Kína ezeken a tárgyalásokon kezdte erőltetni a ,.történelmi területek kérdését", holott korábban kínai vezetők sosem vonták kétségbe a határ jelenlegi vonalát szabályozó szerződés érvényességét és a határokkal kapcsolatos kérdés csak néhány lakatlan sziget hovatartozásának tisztázására korlátozódott. A kínai fél láthatólag azért állított teljesíthetetlen feltételeket és területi követeléseket, hogy tovább élezze a viszonyt. Azzal vádolta a Szovjetuniót, hogy nagyobb kiterjedésű kínai területeket kebelezett be. A kínai fél magatartása miatt holtponton vesztegeltek, majd 1964-ben megszakadtak a tárgyalások. f Az Usszuri határfolyón 1969-ben kiprovokált kínai fegyveréé összetűzés nyomán a szovjet kormány indítványozta a tárgyalások felújítását a határok kiigazításáról. Kína féléves halogatás után az év őszén egyezett bele ebbe, de ezek a külügyminiszter-helyettesi szintű tárgyalások a későbbi években - s mind a mai napig - nem jártak eredménnyel. K ína szovjetellenes kampányának egyik szemléletes példája volt annak kinyilvánítása 1972-ben, hogy a „két szuperhatalom" közül a Szovjetunió a ,,veszélyesebb", s ezzel Peking tulajdonképpen a szovjetéi lenességet a hivatalos állami politika rangjára emelte. Találóan írta erről az időszakról egy japán lap, hogy „Kína ekkortájt kezet rázott minden erővel pusztán azért, mert szovjetellenes platformot követett." A szovjet vezetés még ilyen helyzetben is nagyfokú önuralomról, türelemről és nagyvonalúságról tett tanúságot, amikor javasolta a kétoldalú kapcsolatok normalizálását, a két szomszédos nép baráti viszonyának a helyreállítását. A szovjet vezetők az SZKP 1976-ban megtartott XXV. kongresszusán kinyilvánították: készek rendezni a viszonyt a békés egymás mellett élés elvei alapján. A kínai vezetés azonban kitért minden szovjet javaslat elfogadása elől, sőt a maóista politika újabb szovjetellenes lépésre ragadtatta el magát: 1979 tavaszán felmondták a 29 évvel korábban megkötött barátsági szerződést. A Szovjetunió még e döntésre is higgadtan reagált, és arra törekedett, hogy megakadályozza a kapcsolatok további romlását, valamint azt, hogy az ideológiai viták és ellentétek az államközi kapcsolatokban is éreztessék hatásukat. A 70-es évek pekingi szovjetellenes hisztériája ellenére a szovjet diplomácia nemzetközi fórumokon következetesen kiállt Kína érdekei mellett, s nem kis szerepe volt abban, hogy 1971-ben a Kínai Népköztársaság foglalta el az országnak kijáró helyet az ENSZ-ben, amelyet addig az USA manővereinek köszönhetően a Csangkajsek-klikk bitorolt. A szovjet álláspont abból indult ki, hogy Kína rendszerét tekintve továbbra is szocialista ország, s bár külpolitikája károsítja a szocializmus érdekeit, még így is több az összekötő kapocs Kína és a szocialista országok között, mint az őket elválasztó különbség. Moszkva fáradhatatlan erőfeszítéseket tett a viszony normalizálása érdekében. A Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának Elnöksége a Kínai Országos Népi Gyűléshez intézett felhívásában javasolta, hogy kezdődjenek mielőbb tárgyalások a kapcsolatok rendezéséről. A szovjet kezdeményezés nyomán pár hónap múlva Moszkvában sor került az első konzultációkra, majd megállapodtak abban, hogy a második fordulót Pekingben tartják meg. Kína azonban az afgán forradalomnak nyújtott 1979-es szovjet internacionalista segítség ürügyén közölte, hogy egyoldalúan megszakítja a tárgyalásokat. Csak hároméves szünet után folytatódtak ismét ezek a tárgyalások, jóllehet Kína máig sem tágított az ismert három feltételétől, amelyek a szovjet tárgyaló féi számára végképp elfogadhatatlanok, mivel harmadik országok érdekeit sértik. Eddig 4 külügyminiszter-helyettesi szintű fordulóra került sor, az utolsó idén márciusban fejeződött be Moszkvában, a következőt őszre tervezik Pekingben. A párbeszéd a jelek szerint tehát folytatódik, de ez korántsem jelenti azt, hogy Peking felhagyott volna a szov- jetellenességgel. Habár a kínai vezetés azt hangoztatja, hogy egyforma távolságot tart a két „szuperhatalomtól“, valójában azonban külpolitikai irányvonala sok pontban érintkezik a legagresszívabb imperialista körökével. Peking szavakban ugyan cáfolni próbálta ezt, tettei és az amerikai kormányzathoz egyre szorosabban fűződő kapcsolatai azt jelzik: valójában nem zárkózik el az esetleges szovjetellenes amerikai-kínai katonai együttműködéstől sem. Ezt igazolta Ronald Reagan áprilisi pekingi látogatása is, márpedig ez esetben Kína lényegében az amerikai imperializmus ázsiai stratégiai érdekeinek kivitelezőjévé válik, amelyek kifejezetten szovjetellenes élűek. A kínai hegemonista törekvések és Washington militarista szándékai tehát ezen a ponton találkoznak. Korántsem turistautat tett tavasszal Kínában a híres nagy falnál látható Weir berger (képünkön elöl) amerikai hadügyminiszter. Áprilisban Reagan elnök is elzarándokolt ide, ám neki ssm ez volt elsődleges úticélja. A Fehér Ház ura és a Pentagon vezetője egyaránt a szorosabb katonai-stratégiai kapcsolatok kiépítésére ösztönözte a túlságosan nem is vonakodó pekingi vezetőket. A fentiekben körülír helyzetben pillanatnyilag kétségtelenül már az is eredmény, hogy egyáltalán folyamatban van a szovjet-kínai dialógus. A szovjet fél változatlanul konstruktív álláspontot vall a kapcsolatok normalizálását illetően. Konsztantyin Cser- nyenko szovjet legfelsőbb párt- és állami vezető februári választási beszédében világosan megfogalmazta: „A szocializmus nemzetközi szerepét kétségtelenül növelné a Kínához fűződő kapcsolatok normalizálása. Mi a viszony rendezésének következetes hívei vagyunk. A politikai konzultációk azonban azt bizonyítják, hogy számos elvi kérdésben továbbra is léteznek ellentétek. Mi nem fogadhatunk el semmilyen, harmadik ország érdekeit sértő szerződéstervezetet sem. A véleménycserét azonban folytatjuk, s azt eredményesnek tartjuk. A szovjet fél amellett száll síkra, hogy a kapcsolatok a mindkét fél számára kívánatos szintre emelkedjenek." P. VONYIK ERZSÉBET KÖZELEDÉSEK ÉS TÁVOLODÁSOK A szovjet-kínai diplomáciai kapcsolatok hat évtizede
