Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1984-05-11 / 19. szám
Mészáros András jA felvilágosodás kora óta él a magyar kulturális közvéleményben egy előítélet (ami azonban a valós helyzetből táplálkozik) a filozófiai el- és lemara- dottságról. Ez a felgyorsult európai társadalmi-politikai változásokat tudatosító és azt a szinte mozdulatlan magyar valósággal egybevető elemzések megkövült eredménye. A történelmi fáziseltolódásként ismert tény ugyanis arra mutatott, hogy a honi gondolkodók általában külföldi mintákat másolva, és ezáltal azokat időben követve, művelték a filozófiát, amely vagy mozdulatlan és az élettel alig érintkező rendszerré (amennyiben ez egy tanár-filozófus műve volt) vagy pedig a konkrét politikai-irodalmi cselekvésben feloldódva és annak gyakorlati követelményeihez alkalmazkodva eklektikus gondolatfüzérré változott. Nagyító alatt keresendő az a filozófus, aki a hazai viszonyokra reagálva és az öntörvényű bölcseleti fejlődés logikájára támaszkodva fejtené ki saját rendszerét. Ezt a hamis túláltalánosítást éppen Erdélyi János támadja meg először A bölcsészei Magyarországon című művében, ahol elismeri ugyan, hogy a filozófiai műveltség tekintetében „más nemzetekhez valánk, vagyunk is támaszkodva“, de a fejlődésnek ez a formája olyan, hogy ,,nem nyomaikba léptünk, hanem oldalukra, nem utánuk^ mentünk, hanem velük. Hogy éreznünk kelle valamely kényszert, bizonyos; de az nem volt több, mint a párhuzam szüksége, mikor az idegenből vett hatásra önfentartási erélyűnkkel feleltünk, mint kölcsönhatással, s a belső felé irányult...“. E rövid idézet is arra mutat, hogy Erdélyi nagyon pontosan értelmezte a ,,nemzetekfölötti“ és ,,nemzeti“ filozófia kapcsolatát az eredetiség és aktualitás kérdéseiben. A mindenáron mástól-való-különbözés- re törekvő gondolkodói magatartás ugyanis még nem szül eredetiséget, míg ellenben, egy korszerű szellemi áramlathoz való csatlakozás és eredményeinek belső viszonyokra való alkalmazása jelentheti a meglévő problémák újszerű megragadását és a belső fejlődéssel való párhuzamossága az eredendő aktualitást. R övid cikkünkben éppen azt keressük, mennyiben eredeti és aktuális Erdélyi filozófiai alapállása saját korában, és megkockáztatjuk azt a feltevést is, hogy aktualitása - a gondolatok megfogalmazásának általánosságában - ma is érvényes. Ehhez elkerülhetetlenül érintenünk kell nemcsak Erdélyi kapcsolatát a korabeli filozófiai áramlatokkal, hanem általában és nagyon röviden a magyar filozófia 19. századi fejlődését és helyzetét is. Az ismert tény, hogy a magyar filozófia ebben a korban csaknem kizárólag német mintákat követ, és az sem elhanyagolandó körülmény, hogy sokáig felekezeti színezete van, éppen annak okán, hogy a filozófia főként mint iskolai bölcselet élt. A század elején még a felvilágosodás és a kantiánus bölcselet Krug-féle változata az uralkodó, sőt, a kantianizmus a kezdeti viták és dogmatikai kifogások ellenére szinte egyeduralkodóvá válik és bizonyos hatásaiban átnyúl századunkba is. Hegel filozófiájának viharos sorsa volt Magyarországon: az első ún. He- gel-perben a hegeliánusokat (nemcsak logikai érvekkel) kiszorították a porondról, később azonban, éppen Erdélyi tökéletesen rehabilitálta a „berlini filozófiát”. A század közepén az ún. egyezményes filozófia uralta a terepet, míg a század végén a mechanikus materializmus és a pozitivizmus térhódításával találkozunk, valamint egyes idealisztikus rendszerek visszahatásával. Erdélyi, aki filozófusként (mondhatnánk: kényszer szülte filozófusként) az ötvenes években lép föl, Hegel követője: erről vall Toldynak írt levelében is: .....soha nem írtam má s, mint hegeli szellemben éspedig eleinte akaratomon kívül, később aztán rendszeresen is". Hegeli beállítottsága nemcsak az egyezményes rendszer ellen írott vitairatában, A hazai bölcsészet y'e/ené-ben, hanem esztétikai tárgyú cikkeiben és irodalomkritikai írásaiban is állandóan jelen van. J oggal vetődik fel tehát a kérdés, mi az eredeti Erdélyi bölcseletében, és mi lehet az aktualitása, ha több mint húsz évvel Hegel halála után állítja azt magáról, hogy neki „Hegel szellemében kell szólnia", és elméleti vitát folytat a korabeli mechanikds materializmus ellen. Nos, a választ egyrészt a cikkünk elején idézett álláspontjából olvashatjuk ki, másrészt azokból a konkrét állásfoglalásokból, amelyek megvilágítják viszonyát a filozófia alapkérdéseihez és egyes problémáihoz. Elsősorban említésre méltó az, hogy Hegel mellett való kiállása nemcsak bizonyos előítéletek elvetését jelentette, amelyek élénken éltek a kulturális köztudatban, hanem állásfoglalás is volt amellett a bölcselet mellett, amelyet a filozófiai és általában a szellemi reakció a harmincas években Magyarországon minden eszközzel támadott. Bebizonyítja, hogy a homályosnak és érthetetlennek kikiáltott Hegel nyomán is lehet világosan gondolkodni és közérthetően írni, és hogy a magyar szellem nem idegen a hegeli filozófiától, általában pedig az elvont gondolkodástól. A szellemi restség és az elvonatkoztatástól való idegenkedés az, amit száműzni kell a köznapokból és a tudományos életből is, mert a kizárólagosan közvetlen haszonra irányuló spekuláció öli ki a nemzetből a történelmi öntudatot. E rdélyi azért fordul Hegelhez, mert segítségével véli elérni célját, ,,legalább egy vonallal tenni mélyebbé a hazai gondolkodást. Ez adja minden munkásságom erényét, hibáját. Ez legyen óvásom az úgynevezett józan ész bölcsészei ellenében“. A józan ész bölcsészei az ún. egyezményes filozófia képviselői, Szontagh és Hetényi, akik hazafiúi nekibuzdulásukban eredeti magyar filozófiát kívántak létrehozni, olyan bölcseletet, amely „a magyar nemzet szellemében“ gyökerezik. Mivel pedig a magyar nemzet ,,hazájának földje dél és észak között a középvonalon terül el“, a nemzeti szellemben is „az érzékiség és ész közötti ritka egyensúly fa-. Iálható“ - állítja Szontagh, ezért aztán a nemzeti filozófiának is ki kell egyenlítenie a racionalizmus és az empirizmus, érzékiség és ész ellentmondásait. .Az egyezményes filozófiának tehát kettős kiindulópontja volt: egyrészt egy hármas alapelv („életrevalóság, köz- érthetőség, nemzetiség"), másrészt pedig a harmónia elve („egyezmény") mint világtörvény. Erdélyi pontról pontra kimutatta, hogy ezek az alapelvek olyan előítéletek, amelyek akadályozzák a filozófia fejlődését Magyarországon. Az életrevalóság, tehát a filozófia tanításainak a gyakorlatra való alkalmazhatósága mint általános követelmény helyes, de ha közvetlen alkalmazásáról beszélünk, akkor értelmetlen dolgot kívánunk, hiszen a valóság fogalma ellaposodik, a filozófiát pedig a gyakorlati tudás szintjére süllyesztjük és eltekintünk a közvetítések bonyolult rendszerétől. A közérthetőség megkövetelhető a bölcselet életben érvényesülő formájával, a világnézettel szemben, de nem a bölcselettel magával; itt a viszony fordított: az embereket kell felemelni arra a szintre, hogy megértsék a filozófia igazságait. A filozófia nemzeti formáját tekintve Erdélyi bírálata többrétű: szemére veti az „egyezményeseknek", hogy, ha a magyar elme annyira kivételes, mint ők állítják, miért nem tűnt ez ki a tudományok addigi fejlődésében, és hogyan történhetett meg az, hogy a többi nép ugyanazon földrajzi körülmények közt nem rendelkezik hasonló adottságokkal?; ebből adódik, hogy a nemzetihez való közelítés és annak meghatározása náluk külsődleges és hamisan biologizáló; végül pedig a filozófia nem lehet más és más minden népnél, mert „a bölcsészet tárgya a gondolat, mi egyenlően fejlődik minden népnél“.Erdélyi a nemzeti kérdésében következetes filozófiai álláspontot foglal el: a nemzeti mint különös meg- szüntethetetlenül azonos alapokon nyugszik az általánossal, az emberiséggel. A gondolkodásnak ezt a kölcsönösséget kell megvilágítania és védelmeznie, nem pedig bezárni az egyént a nemzeti ,.választó, elfalazó, különítő, tehát éppen azért tagadólagos" határai közé. Ezért állítja, hogy ,,nem lehet mindig csak különösnek maradni az egyetemes irányában, mert összeütközés esetére amannak nincs megállása imez utóbbi ellen“, ezért kell ,,lenni először különösnek faj és nyelv szerint, de azután jő az egyetemes műveltség, és lenni bölcsészinek, vagy az egyetemes világforgással haladónak“. Az egyezményes filozófia az összemberi tartalomnak és a nemzeti formának ezt a szerves egységét szakította ketté és emelte ki a tartalmatlan formát mint követendő eszményt. Általános és különös, tartalom és forma összefüggésének fel nem ismerése vezette Erdélyi szerint az egyezményes filozófiát ingoványos területre, továbbá az, hogy idő- és térbeli sajátosságokat figyelembe nem véve a harmóniának mint világtörvénynek olyan fogalmát vezették be bölcseletükbe, amely egy múltbeli eszményt kíván ráerőszakolni a mai valóságra. Az ellentmondások egysége helyett így létrejön „az azonosságok harmóniája, vagyis üres, tartalmatlan, egyoldalú általánosság", „üres egyetemesség", ami nem más, mint „tudat lét nélkül... a mit tudsz, igaz, de létbe nem megy át, mert igazságod abstract, olyan, melyben nincs számítva a létre, a létesü- lésre". Erdélyinek az „egyezményeseket" illető bírálata több témát is érint, de számunkra az itt felsoroltak is elegendőek arra, hogy feleletet adjunk az általunk felvetett kérdésre: miben rejlik Erdélyi eredetisége és aktualitása? Tán nem kell külön bizonyítanunk, hogy eredetisége a hegeli gondolatok hazai viszonyokra való alkalmazásának mikéntjében rejlik, abban, ahogyan a legeivontabb ontológiai és logikai kategóriákat mozgósítja a változó lét tudati megragadásának érdekében nemcsak a filozófiai vitákban, hanem esztétikai írásaiban is, ahol szintén tartalom és forma egysége az alapvető követelmény, amelyet elengedhetetlennek tart minden művészi alkotásban. Aktualitását abban ragadhatjuk meg, hogy egy általános nemzeti, de főként eszmei ernyedtség idejében mozgósít a hegeli dialektika segítségével új célokat találni és leküzdeni azt az utilitarikus és pragmatikus álláspontot, amelyet az egyezményes filozófia sugallt, és amely kizárólag a partikuláris érvényesülés érdekében fejt ki szellemi tevékenységet. Nem elhanyagolható a nemzeti kérdéskörben kifejtett racionalista álláspontja sem, hiszen ez ugyancsak a bezárkózás ellen harcol egy széles körű műveltség érdekében és segítségével. M indez átvezet’ bennünket saját korunkba és ahhoz az elkerülhetetlen kérdéshez, aktuális-e ma Erdélyi filozófiai munkásságát felemlíteni? Erre már írásunk elején igennel feleltünk. Miért? Elsősorban azért, mert Erdélyi - kritikai gondolkodást követelve minden előítélet és mítosz ellenében - azt az ún. józan észt támadta és bírálta, amely ,,mindig a bevégzettet akarja, örömest ragaszkodik a kész igazságokhoz, melyeket valamely bölcsészeti vagy politikai felekezet valaha elvekké tett, mintegy örökig tartó érvényességgel felruházott“; tehát azért, mert a történelmi mozgás alapirányát megragadni igyekvő és a minden valós és ésszerű alapot nélkülöző véleményeket és gyakorlati megnyilvánulásokat elvető dialektikus magatartás a mán való túllépés alapfeltétele. Ami pedig Erdélyi specifikusan filozófiai álláspontját illeti, benne sok máig ható gondolatot fedezhetünk fel pl. az ember kettős jellegéről, annak magában-va- ló és magáért-való létéről, vagy pedig az esztétikai „különösség" kategóriájáról, amely a Lukácsféle magyarázat felé mutat, stb. Ha tehát Erdélyi születésének évfordulójára emlékezünk, ezt nemcsak a történelmi visszapillantás szempontjából tesszük, hanem azért is, mert a magyar filozófia története nem bővelkedik olyan személyiségekben, akiknek a műve (mint Erdélyié) annyi idő után is élő kapcsolatot tud teremteni múlt és jelen között. A — újságolvasó, rá- dióhallgató, tvnéző ember - mondjuk így -, a civilizált ember mindent tud arról, mit jelent a háború napjainkban. Tudjuk annál is inkább, mert földünkön rendre-sorra lobbannak fel a „kis“ helyi háborúk, látjuk a támadó gépeket, a tankokat, a tüzérséget a híradóban, látjuk a hullákat és sebesülteket. Látjuk, megszokjuk. És olvassuk az Információkat és elemzéseket a lehetséges új világháború következményeiről. Már tudunk mindent arról, hány perc alatt lehet elpusztítani az egész földgolyót, az egész emberi civilizációt. Látjuk az egész ugrásra kész gigantikus azrzenált, az atom-tengeralattjárókat, az interkontinentális rakétákat, a lézerfegyvereket, a készülődést az űrhadviselésre. Látjuk és megszokjuk. Megszokjuk? Elképedten legyintünk és gyámoltalanul motyogjuk: nem lehet igaz. Az emberiség, végül önmagát mégsem pusztíthatja el. És ennek a gondolatsornak a végén az író felkiált: hát ez az! Ez az, amit nem engedhetünk meg: hogy megszokjuk, hogy beletörődjünk a világégés gondolatába. Hogy ráhárítsuk a felelősséget az „emberiségre“. Ha volt valaha is felelőssége az írástudónak az emberiségért, a társadalomért, melyben él és dolgozik: hát most van. Soha ilyen felelősség nem nehezedett ránk, hogy kimondjuk az igazságot: szó sincs itt arról, hogy „az emberiség önmagát akarja elpusztítani.“ És ezt az óhajt együtt mondjuk szovjet és szocialista barátainkkal. Igen, mert az emberiség azt akarja, hagyják, hogy gyarapítsa anyagi és szellemi javait, megtalálja a maga számára a mindennapok örömeit. Nem hallgathatunk, némaságunkkal és közönyünkkel nem vállalhatjuk a cinkosságot a vétkesekkel. Szólnunk kell messzehangzó szóval, mesteségünk minden eszközével, minden műfajban a béke arany napjainak védelmében. Felelősségünk, hogy leleplezzük a hazugságot és ujjal mutassunk a vétkesekre, az új háború gyújtogatóira. Nem engedhetjük, hogy a közöny, a megszokás, a beletörődés mérge felszívódjon az emberi gondolkodásba és magatartásformává váljék. MOLNÁR GÉZA (Papp Katalin rajza) Táncritmusban ERDÉLYI RUDI. dl Hl
