Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1984-05-04 / 18. szám
V "ft I mi m ' f flf fii i^m Betértem a kocsmába. Ha van pénzem, ha nincs, a kocsmáros, ha van söre, mindig megkínál legalább egy pikolóval ingyen is. A kocsma tátongott az ürességtől, hiszen a falusiak, azok is, akiknek telik rá, nemigen járnak kocsmába hétköznap délelőtt. Az egyik hosszú, zöld faasztalnál azonban ott ült a parancsnok. Alighanem éppen öt kerestem. Szétterített papírcsomag hevert előtte, abból szedegetett valamit. Az illata alapján hal lehetett. Amikor két asztallal távolabb leültem, sőt már amikor a parancsnok mellett elhaladtam, tudtam, hogy nem tévedtem, talán egy kis ideig még irigyeltem is tőle a halat, vagy csupán a kíváncsiság furdalt, hogy hol szerezhette. Letelepedtem, és még mielőtt letettem, a pádhoz támasztottam volna a mankóimat, felemeltem a kezemet. Ő azonban nem köszönt vissza. Ette a halat, az ujjaival turkált benne, mintha tudomásul se venné, hogy beléptem. Nem történt volna semmi, ha ott a közelben a kocsmáros, de az elugrott valahová, és senki más se volt a közelben, akivel beszédbe elegyedhettem volna. Alighanem balszerencsém volt. Kölyök- koromtól örömest bocsátkozom szóba az emberekkel; ilyen a természetem, s ha sokáig maradok valahol és nem látok a közelben egyetlen cimborát se, hát keresek magamnak, vagy továbbállok. Leültem. Es mert többnyire biztos vagyok a dolgomban, és azt képzelem magamról, hogy az ellenséget is baráttá tudom szelídíteni, hát rámosolyogtam erre az alakra is, akiről időközben már sikerült megállapítanom, hogy osztrák. Szinte barátságosan mosolyogtam rá, s csak amikor megszólaltam, rémlett fel bennem, hogy szeretném megsérteni, sőt, alighanem kerestem a vele való találkozást:-Jó étvágyat! Hogy van? Egyre pocsékabb minden, nicht wahr? A kerékpárok jól szolgálnak? Nem volt maga valaha versenyző? Én ugyanis annak idején Bécsben szolgáltam. Akkoriban kevesebb volt a bicikli. Igaz is, őrnagy úr, tudja, én már csak úgy kíváncsiságból kísérem figyelemmel a dolgokat. Csak úgy kérdezősködöm. Mi fogy jobban? Az ember vagy a bicikli? Hirtelen ráébredtem, hogy sokkal több van a begyemben. De föltettem magamban, hogy óvatosabb, körültekintőbb leszek, és hogy lassan, de olyan alaposan megmondom neki a magamét, hogy attól koldul. Nem szól. Én azonban beszélni akarok vele. Ha kell, egy kis hízelgéstől sem riadok vissza.- Őrnagy úr, tudja, hogy nem is csodálkozom magán? Hitemre, maga alighanem egykorú velem, bizonyára sok mindent megélt, ha én a maga helyében volnék, feltehetően nekem sem lenne, kedvem beszélni. De rajtam se csodálkozzon. Még mindig hallgat. Talán egy kicsit félek is. Ő azonban mintha csak kérlelne, úgy ül ott. Szívesen vissza is fognám magamat, de ha nem felelnek a kérdéseimre, vagy ha úgy érzem, hogy senki meg sem akar hallgatni, bennem mindig, bármennyire próbálnék is uralkodni magamon, bármennyire próbálnék is alakos- kodni, bennem mindig elkezd valami emelkedni, halljátok, és ha egyszer már emelkedik, bármennyire nem akarom is, sokszor a jólelkű hallgatag embert is megbántom.- Nem akartam megbántani! Dehogy akartam! Őrnagy úr, én senkit nem tudok megbántani! Ha összevissza fecsegek vagy kérdezősködöm, csupán kíváncsiságból teszem. Bocsásson meg, őrnagy úr! Nem érek rá újságot olvasni. Nincs is miből megvennem. Időnként azonban bele-belenézek az újságokba, és már egy hónappal ezelőtt, de alkalmasint van már az több is, azt olvastam, hogy azok a betyárok, akik Normandiában partra szálltak, már átkeltek a Szajnán, megtanulták természetesen önöktől, miként kell Rommel módra harcolni, és hogy az önök frontvonalából már akkor, nem is akarom * * A neves szlovák író Vojak (A katona) című regényéből. mondani, átjáróházat csináltak. És valóban áttörtek a Marne folyónál is? Állítólag ugyanott, ahol az első világháborúban, 1914. szeptember 7-én von Kluck vezér- ezredes német hadseregét úgy megizzasztották, ez azonban még a háború kezdetén történt, és a vezérezredes úr meg a szárnysegédei, bizonyára az alacsonyabb sarzsik és a közkatonák is soksok kitüntetést kaptak, mert meghiúsították Joffre marsall hatalmas átkaroló hadműveletét. Akkor, ott a németek derekasan állták a sarat. Ámde az első világháború végén a Marne-tól mégsem a német került ki győztesen, hanem a francia Foch marsall. És tessék, már megint ott a baj. Már egy hónappal ezelőtt olvastam valahol, hogy a Szajna vonalát is áttörték. A támaszpontok, amelyekkel a németek biztosítani akarták maguknak Párizst, már elestek. Szegény fiúk, igazán nem könnyű ott a helyzetük! Erre se szólt semmit. Ismét hergelni kezdtem:- Őrnagy úr, tudja, mit hallottam? Meglehet persze, hogy olvastam. Most hirtelenjében nem tudom, hallottam-e vagy olvastam, alighanem csak valaki mondta, hogy már Rommel is kaput, állítólag valami köze volt a vezérünk, a Führer úr ellen szervezett merénylethez. Saját kezűleg lőtte agyon magát. De én úgy gondolom, hallja, hogy elsősorban a sok visszavonulás miatt lett öngyilkos. Hiszen nemrég még Afrikában parádézott. Azt tartották róla, hogy ő Afrika rókája, és tessék, egyszerre csaknem otthon, Normandiában kell hadakoznia?! Tankot kér, erre tölgyfa vagy bükkfa deszkát küldenek neki, készítsenek belőle tankot a fiúk. Repülőgépet kér, nesze még egy szál deszka, de ha kell, akár kettő is, vagy szerezz valahol papundek- lit, és tégy a szárnyakra holmi villanykörtét, eszkábálj magadnak repülőgépet, mert a háború már régóta tart, és hátha Göring nem küld többé új repülőgépeket? Hirtelen felém fordul, és megkérdi:- Honnan veszed ezt?- Őrnagy úr, én már öreg katona vagyok. Ha az ujjamból szopnám is ki, maga is láthatja, hogy tele a mellem kitüntetésekkel. És mivel a háború engem már csak annyiban érint, amennyiben érint, tudom, amit tudok, és azt kerek perec ki is mondom. Beszélhetek őszintén? A szövetségesek támadást intéznek a maguk papunkedli röptére ellen, a légierejükkel támadják, de tudja, miért? Olykor csak azért, hogy nevetségessé tehessék magukat, támadnak, mert ők egy jó mókára soha nem sajnálják a benzint, és csupán fa, fából esztergályozott bombákkal szórják meg. Állítólag már megtették, hallottam róla. Talán el se mondtam az egészet. Meglehet, csak szándékomban állt, de alighanem többet is szerettem volna mondani, erősen éreztem, hogy mérsékelnem kellene magamat, de csak járt, járt a szám... Hirtelen szemem közé vágta a maradék halat. Valószínűleg nem akart bántani, meglehet, csupán azt remélte, hogy megijedek. Hm, csakhogy én katona vagyok. És ezt egyszeriben magamnak is be akartam bizonyítani. Talpra szökkentem, elfeledve, hogy nincs lábam, lezuhantam a földre, felemeltem az öklömet, és csak azután kezdtem tapogatózni, hogy a mankóimat megtaláljam, reszkettem a dühtől, szerettem volna odacsapni velük. Ember, ezt nem lett volna szabad megtenned. Én öreg katona vagyok, és bár magasabb a rangod... A halmaradékra, nem is tudom honnan, hogyan került oda, rávetette magát a kandúr, én azt a kandúrt megragadtam, és teljes erőmből az őrnagy képébe vágtam. Ott helyben lepuffanthatott volna. De még csak meg sem ütött. Láttam rajta, milyen nehezen vett erőt magán, mert még távozóban is visszanézett egyszer, mintha valami mocskot akarna hozzám vágni a tekintetével. Én meg örültem, hogy eltűnhetek. Ámde éppen abban a pillanatban belépett a kocsmáros.- Egyedül vagy? - keresi szemével a parancsnokot. - A hordót vertem csapra. Annyi időm se maradt, hogy elmoixl- jam a kocsmárosnak, mi történt, máris ott álltak az ajtóban a katonák. Hitemre, mindjárt négyen, sőt alighanem öten. Hogy riaszthatta őket ilyen hirtelen? Géppisztolyaikat rám szegezik, a tekintetük azonban olyan riadtan repked a kocsmában, mintha az egész falu kiirtását kapták volna parancsba, ők is csodálkoznak, hogy csak egyedül vagyok. Valószínűleg sebtében riasztott fiúk voltak. A géppisztollyal jelzik, hogy induljak, összecsattantom a mankóimat. Megyünk. Néhány pillanat múlva már a faluban vezetnek, és az emberek meregetik rám a szemüket, két-három ijedt asszony keresztet vet. Én azonban megpróbálok mosolyogni:- Ne féljetek, öreg katona vagyok én, engem nem bántanak. Látjátok, rokkant is vagyok, nekem nem eshet bajom!... Ámde amikor már a keskeny utcában a magas téglafal és az alacsony kőkerítés között az iskola felé vezetnek, össze- rándul a gyomrom. Képtelen vagyok elhessegetni magamtól a félelmet... Mit akarnak velem? Hiszen nem követtem el semmit. Vagy ha mégis... Elvégre igazam volt... Katona vagyok és rokkant is! Hát illik egy hadirokkantat megtámadni?... Mit akarnak velem? Hát mégis a kitütetéseim? Vagy a híd? Minden bűnömet a fejemre akarják olvasni? Az iskola fáskamrájába csuktak. Lehet, hogy itthagynak éjszakára, egy kicsit meg akarnak büntetni, azután majd elengednek. Hát csak büntessenek, büntessenek csak! Aludtam én már rosszabb helyen is. De hátha mindent szigorúbban vesznek? Hátha mindent kiforgatnak? Ha úgy fogják fel, hogy megtámadtam a parancsnokot? Hiszen minden egyes-egye- dül csak rajtam múlik. Kisvártatva hívatott a parancsnok. Még további ketten üldögéltek ott vele, egy tisztecske, meg azt hiszem, egy közkatona, alighanem csak tisztiszolga. Mentegetőzni szerettem volna, vagy legalább ezt-azt megmagyarázni, de a parancsnok csupán rövid, pattogós válaszokat akart hallani. És én, noha ismerem a regulát, mindjárt láttam, hogy itt pórul járok. Szerettem volna mindent részletesebben kifejteni, de ő folytonosan lehurrogott. Igazoltatni is akartak, de a papírjaim se voltak rendben. Húsz éven át ugyanis semmiféle iratra nem volt szükségem. Ha jártam is ingyenlevesekre, soha nem tudtam, hová forduljak koldusutalványért, vagy ha tudtam, túl messzinek találtam az illetékes hivatalt. Senki se vette rossz néven tőlem, sem a papírjaimat nem kérte soha senki, mert azt, hogy ki vagyok, és mi mindenen mehettem keresztül, elárulták az embereknek a mankók meg a kalapomra tűzött kitüntetések... A mindenségit, ezek a gyalázatosak, úgy látom, nem engednek el! Rosszat sejtek, de nem akarok mindjárt a legrosz- szabbra gondolni... No tessék! Megyünk. A templom elé vezettek, s noha semmi jót nem vártam, azért egy kissé mégiscsak meglepett, hogy az egyik ágról kötél lógott alá. Hm. Ráadásul egy hársfáról. El sem akartam hinni. Ránéztem az egyik katonára, úgy rémlett, ismerem. A tekintetemmel kérdeztem: Kötél? Bólintott. Megnéztem a többieket is, de a tekintetem újra meg újra ugyanazon a legényen állapodott meg: Hiszen én katona vagyok. Akkor hát miért kötél? Ó azonban meg se moccant, a szeme se rebbent, de így is újból megerősítette: Kötél. Mindez estefelé történt. A kis utcából, amelyen nemrég én is végigjöttem, amelyen kísértek, ugyanúgy, mint azelőtt oly sokszor, kerékpárok fordultak ki, úgy tetszett, hogy szájharmonikaszót hallok, és mert egész életemben, ha csak egy kicsit is, de mindig becsaptam valakit, mivel magamat is áltatnom kellett, úgy tűnt fel, hogy néhány pillanatig még most is azon töprengtem, hogy azok a kerékpárok, illetve kerékpárosok reggelre ismét megfogyatkoznak-e, s egy vagy két ember hiányzik-e majd közülük. Úgy tetszett, hogy a macskák is nyávognak. Mintha a parancsnok velem együtt a kandúrt is meg akarná büntetni, a falu valamennyi kandúrját és nősténymacskáját, a faluét, amely befogadott. De már nem maradt időm a nézelődésre. A parancsnok előrelépett, odajött egészen hozzám, és bár a kitüntetéseimet már a koszlott civil ruhámon viseltem, lefokozott. Letépte a kitüntetéseimet, előbb azokat, amelyeket a mellemen viseltem, és amelyeket, ha csakugyan katona volt, bizonyára irigyelt is, utána azonban lerántotta a kalapot is a fejemről, és még a kalapomat is megkopasz- totta. Tele volt a marka a kitüntetéseimmel. Ám egyszerre, és ekkor már biztos voltam benne, hogy valóban osztrák, nem tudta, mit kezdjen velük. A földre nem merte ledobni. így aztán előbb a kezembe nyomta a kalapot, egyáltalán nem sajnált, de alighanem hirtelen megérezte, hogy én sajnálom ót, ám ennek ellenére beledobta őket, egy marék első világháborús kitüntetést a kalapomba, és már- már megszégyenült tekintettel jelezte a katonáinak, hogy fejezzék be a munkát. Hozzám ugrottak, és amilyen szívélyességgel köszöntöttek azelőtt, most szinte ugyanolyan szívélyesen, példás katonai szívélyességgel fölemeltek, sőt magam is előzékenyen megemelkedtem, és amikor a hurok már a nyakamon volt, elengedtem a kalapomat, hogy egy kissé segítsek a fiúknak, és hogy a mankóimat szabaddá tegyem. Aztán már nem történt semmi. Az égbolton ragyogott a hold. Még sápadt volt ugyan, de később mind fényesebben világított. Úgy tündökölt, akár egy kiglancolt trombita. TÓTH ELEMÉR fordítása S 35 2 iS a i I :0 N (0 (0 K (0 '55 <u 4-> c < ’n :0-£ r; © «í ■<s ^ > í
