Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)

1984-05-04 / 18. szám

ÚJ szú 5 1984. V. 4. A gépkocsivezető fékezni kezdett, s én elbúcsúztam vendéglátóim­tól, az össz-szövetségi szerzői jogvédő ügynökség munkatársaitól. A járdára lép­ve csak néhány másodperc múltán tuda­tosítottam, hogy esteledik: kigyulladtak a kirakatok neonjai. Körös körülöttem moszkvaiak siettek dolgukra. A szálloda portáján vettem csak észre, hogy már hat óra múlt, s nekem még nagy terveim vannak. Szobámba érve gyorsan tárcsá­zok. A vonal másik végén egy hang mondja: ,,Alo!“ Bemutatkozom. Egy öb­lös férfihang ugyanezt teszi:- Rebcsuk. Amikor mondanám, hogy a második világháborús élményeiről, s főleg a Cseh­szlovákia területén folytatott harcokról szeretnék vele beszélni, holnapi időpon­tot javasol. Csakhogy én már nem leszek itt. ,,Kemény szíve“ akkor lágyul meg, amikor közös ismerősünkre hivatkozom, aki mellesleg a Szovjetunió bratislavai főkonzulja. De még így is a fejemre olvassa - persze tréfásan miért nem kerestem fel hamarabb. Igaz, ami igaz, de hát a hivatalos program, miegyebek, ahogy az lenni szokott, úgyhogy egysze­rűen nem volt...- Na jó - szakítja félbe magyarázko­dásomat. - Elmegyek magáért. Hol lakik?- A Minszk szállóban.- Tíz perc múlva ott vagyok, várjon a bejáratnál... Leteszem a kagylót, s táskámba kerül a fényképezőgép mellé a magnetofon is. örülök, hogy találkozni fogok ezzel az emberrel, akinek az élete állítólag egy kész regény... A 60 ÉVES „ÖTVENES“ A szürke Volgából megtermett férfi száll ki, lehet úgy ötvenéves. Ezen egy pillanatra fenn.is akadok, de máris betes­sem kell félni. Nézze, itt van például az apám esete. Négy osztállyal és néhány éves felcseri gyakorlattal Rosztovba küldték az orvostudományi intézetbe. Ta­lán kétségbe vonja az iskola színvonalát, de higgye el, kiváló orvost neveltek belő­le. Aztán az Észak-Kaukázusról Kijevbe költöztek... Apja céltudatossága, kitartása nyilván példaként szolgált számára. A szekrény­ből saját iskolai bizonyítványát húzza elő. A hetedik osztályban a legjobb tanuló volt. A Komszomol speciális iskolába kül­di, ahol az általános ismeretek mellett a tüzérségi tudnivalókkal foglalkoznak a legtöbbet. Nyáron és télen gyakorlatok éleslövészettel. Emellett még a helyi pio­nírház lövésszakkörébe is eljártak. robbanékony természetét, aki környeze­tében általános figyelmet kelt, s ha a kö­zelben lányok is vannak. . . Mosolyogva, s jó adag öngúnnyal a hangjában meséli ilyen „kalandjait“. Igen, a humor, a vidámság jellemezhette mai ünnepeltünket a Nagy Honvédő Há­ború első hónapjaiban. S nehéz hónapok voltak azok, amelyek elszánt harcosokat igényeltek, olyanokat, akik például egy­szerű, gázolajjal teli üvegből készült gyúj­tóbombákkal vették fel a harcot Lenin- grádnál a fasiszták harckocsijaival. Nem magáról beszél. A Tomacsov melletti harcok résztvevőire emlékezik. Ott voltak köztük a környező falvak 15 éves kamaszai is, akik nem akarták, hogy evakuálják őket. „HA VALAMIT NAGYON EL AKARSZ ÉRNI...“ Találkozás Dmitrij Rebcsuk vezérőrnaggyal sékel a kocsiba. Én meg fel is teszem az első kérdést, s tudakolom, hogy Moszk­vában született-e? Rázza a fejét, s mosolyogva meséli családfája történetét. Egészen a 17. szá­zadba megyünk vissza egy isten háta mögötti kis faluba, ahol a helyi földesúr­nak egyszer igen megtetszett az épp arrajáró kereskedő kutyája. Két jobbá­gyát adta érte. Az egyik volt Rebcsuk, beszélgetőpartnerem ükapja. Aztán be­szél apja szülőfalujáról, Sztanisovkáról, a parasztok akkori sanyarú sorsáról. Mint mondja, apja 18 éves koráig még a nad­rágot sem ismerte... (Beszélgetésünk fo­lyamán többször is szóba hozza édesap­ját, s szemében még mindig a meleg fiúi szeretettel áthatott kifejezés játszik.)- Tudja, nadrágja ugyan nem volt, de kijárta az alapiskola négy osztályát, tudott írni, olvasni, s ez akkor már jelentett valamit. A polgárháborúban szanitéc volt, s utána egy kórházban dolgozott. Egy fejjel mindenkinél magasabb volt, olyan férfi, aki vonzotta a lányok tekintetét. Nos, amikor a falujukba új doktornő érkezett, még hajadon... szóval nem csak a mun­ka hozta őket össze, összeházasodtak, s így születtem én 1924. március 21-én. Meghökkenve nézek órám naptárára, hiszen ma van március 21! Az én „ötve­nesem" tehát épp ma hatvanéves. Hát ezért javasolta a holnapi találkozót. Bizo­nyára családi ünnepre készül... Elszé­gyelltem magam, hogy ilyen erőszakos voltam. Mentegetőzök, de csak legyint. Egy vendéggel több... A fékre tapos, s a volga Moszkva központjában egy klasszicista stílusú épület előtt áll meg. Kiszállunk. A lakás már szinte tele. Bemutat fele­ségének, fiainak, unokáinak. Megint bo­csánatot kérnék, de a háziasszony máris betuszkol minket a kisebbik szobába, amely valamikor biztos a gyerekeké volt.- Itt nyugtuk lesz, az únnepeltre még amúgy sincs szükségünk. Csak dolgoz­zanak nyugodtan, van még egy kis idejük. Az asztalra teszem a magnetofont, és kérem vendéglátómat, folytassuk az au­tóban elkezdett beszélgetést. „TÜZÉRTANONC“ ÉS „ORVOSKOLLÉGA“- Talán a jelszavammal kezdeném, nevezetesen, hogy ha az ember valamit nagyon, de nagyon el akar érni, semmitől- Itt is az volt a szabály, hogy a leg­eredményesebb diák felvételi vizsgák nél­kül kerülhetett a katonai főiskolára. Nos, amikor elvégeztem a középiskolát, én voltam az első tanuló és a leningrádi mechanikai és optikai katonai főiskolát választottam. 1941. május 16-át írtunk akkor.. Negyvenegy május közepe. Hány hét volt még hátra? Számolom a napokat, amelyek a Szovjetunió megtámadásáig maradtak. Bizonyára azért jött a parancs, hogy a tüzérségi szakiskola végzősei csak saját szakterületükön folytathatják tanulmányaikat. Három nap múlva már Leningrádban volt, de az orvosi bizottság a vizsgálat után nem javasolta a továbbtanulást. Gyerekkori baleset, leesett az almafáról, eltörte a kezét. Mutatja, hogy még ma sem tudja megvakarni a tarkóját.- Fogtam a papírjaimat, kiléptem az épületen, átmentem az utca másik olda­lára, egyenesen az orvosi akadémia pa­rancsnokához. Idg szintén fel kellett ven­niük tanulmányi eredményeim alapján. A mai napig büszke vagyok arra, hogy három egész napon át a Kirov orvosi akadémia hallgatója voltam. Ha orvosok közé kerülök, mindig eszembe jut, tulaj­donképpen kollégák vagyunk... Mindketten nevetünk. Fia lép be a szo­bába, természetesen megpúpozott tálcá­val, no és telitöltött poharakkal. Ö is nevet, amikor megérti, hogy az „orvos­kollégákról“ beszéltünk.- Bizony, csak három napig voltam orvostanhallgató, amikor június 22-én megkezdődött a háború. Gondoltam ma­gamban, az egész ország harcol, s épp én tanuljak öt évig? Megint fogtam a pa­pírjaimat, átmentem az utca másik olda­lára, egyenesen a tüzérségi akadémia parancsnokához. Sikerült őt meggyőz­nöm arról, hogy már jól felkészültem a harcra. Fogta az irataimat, s ráírta: ,,Az orvosi bizottság döntése érvénytelen. Szanyev ezr. “ VORONYEZS, KURSZK, KIJEV Magam elé tudom képzelni az energiá­val és optimizmussal teli fiatalembert, aki büszke arra, amit addig elért. Ereiben a bátrak, sőt vakmeröek forró vére foly­hatott, csak nehezen ijedhetett meg bár­mitől is. Hihetetlen biztonsággal és hatá­rozottsággal haladt kitűzött célja felé. Ehhez hozzávehetjük az olyan ember Szeretném felgyorsítani az esemé­nyek elbeszélését, hogy hamarabb jus­sunk el a Csehszlovákia felszabadításá­ért vívott harcokhoz. Megérti, s csak egy mondat erejéig említi a kosztromi féléves gyorstanfolyamot, ahol hadnagyi rangot kap, s ahonnan ismét irány a front. Voro- nyezsnél teljesít szolgálatot, ahol a szov­jet hadsereg először védekezik, majd hatalmas ellentámadásba lendül. Ezeket a pillanatokat tartja harci tevékenysége kezdetének. Az utolsó óráig harcolt. A háború pedig Prágában ért véget! Per­sze itt még nem tartunk. Voronyezsnél vagyunk, majd Kurszknál. Aki pedig Kurszknál harcolt, az nem szoríthatja emlékeit egyetlen mondatba! És bennem sincs annyi tiszteletlenség, hogy erre ,, kény szer ítsem“, annál is inkább, mivel az, amit mond, felér egy történelem- könyvvel. A csehszlovákiai események 1944_45-ben zajlottak le, tudom, részt vett bennük ő is, hát mostmár kivárom!- Kurszk? Itt tényleg a szovjet hadse­reg utolsó, jobban mondva első katonája voltam a felszabadított területeknek a legnyugatibb csücskében. Előttem csak a ,,senkiföldje“ volt, aztán a németek. . Mint tüzérségi megfigyelőnek és az ezred felderítőjének itt volt az ,,állomáshe­lyem“. Vajon milyen érzésekkel várhatta a fa­siszta támadást? Hiszen akkor már tud­nia kellett, hogy szörnyű csata lesz!- Felkészültünk a német támadásra. Tudtuk, hogy körül akarnak minket zárni. De 1943-ban már tudtunk harcolni is és a győzelemben is hittünk. Igyekszem megérteni a szovjet kato­nák és tisztek érzéseit, amelyek a sztá­lingrádi történelmi ütközet után alapvető­en megváltoztak. De most érdekes dolog fejtegetésébe kezd.- Nézze, amikor Voronyezsnél harcol­tunk, bizonyára nem voltam eléggé óva­tos, mert a fasiszták megfigyelője, nyilván az én ,.kollégám“ észrevette a napsuga­rakban csillogó rangjelzéseimet, miköz­ben a lövészárok előtt kúsztam. Szóval, tüzet nyitottak rám. De legalább két had­osztály! És két év múlva? Például a Kár­pátokban, Dukla alatt teherautókkal jár­tunk a frontvonalakhoz. Senki sem lőtt ránk. Miért? Mert már nem telt nekik erre. Ellenkezőleg, én adtam parancsot be- osztottaimnak: menjetek már, lövöldöz­zetek egy keveset, nehogy berozsdásod­Dmitrij Rebcsuk tábornok (A szerző felv.) jón a géppisztolyotok csöve ebben a sűrű ködben! Ez alapvető különbség volt. Gazdasági is... Nagy hévvel, a tények ismeretében beszéli el a szovjet hadsereg jól előkészí­tett hadműveleteit, amelyekben maga is részt vett, a kurszki győzelemtől a Dnyepr folyón való átkelésen keresztül egészen Kijev felszabadításáig...- Az elsők között értem Kijevbe, ame­lyet szülővárosomnak tartottam, a háború előtt ugyanis szüleimmel itt éltem. Re­méltem, hogy találkozhatok édesanyám­mal. Megyek felfelé az utcánkon, minde­nütt rombadőlt házak. A mienknek is csak a leégett falai álltak. Sehol senki. Hát azért csak felírtam: ,.Otthon voltam 1943 november 6-án“, s odaírtam alakulatunk nevét és címét. Képzelje el tényleg meg­találtak, édesanyám írt is. Két éve, ami­kor Kijev megalapításának jelentős évfor­dulóját ünnepelte, sok házat renováltak. Megtalálták az én üzenetemet is. Az újságírók - micsoda kíváncsi nép! - meg természetesen sorra kerestek fel engem... DUKLÁNÁL Édesanyja leveléből tudta meg, hogy apja elesett a fronton. De ez a tragikus hír nem bizonyult igaznak, s most hallgatom apa és fiú hihetetlen találkozásának tör­ténetét. De feszülten figyelem a rohanó perceket is, mert tudom, hogy már nem sokáig tartóztathatom föl vendéglátómat.- Duklánál a 38. hadsereg soraiban harcoltunk - kezdi az engem leginkább érdeklő emlékei felidézését. - S ami magát biztosan érdekli, a Svoboda tábor­nok által vezetett 1. csehszlovák hadtest kötelékében. Hogyan harcoltunk? A mi 135. tüzérségi dandárunkat kitüntették a Lenin renddel, a Kutuzov renddel, a Szuvorov renddel... Nos, ilyen volt a mi dandárunk! S a harcok? Szörnyű még rá gondolni is. Éjszaka az akciók tervezése, reggel a támadás tüzérségi előkészítése, majd maga a támadás, s estére egy-két kilométerrel odébb voltunk. Erdős he­gyek, október-november, agyag, sár hi­deg, majd az esők, viz és víz mindenütt. Az ágyúkat pedig kézzel kellett felhúznunk a hegytetőre. Gondolja el, nehéztüzérség. Aztán megint új célok és új tervek. Nem emlékszem, hogy az egész háború alatt annyi tartalékot kapott volna valaki, mint mink. Nagyok voltak a veszteségeink, de nagyok voltak a céljaink is...- Emlékszem, november elején egy napra, amikor a fasiszta tüzérek igencsak ,,elárasztottak“ bennünket. Fel kellett de­ríteni, honnan lőnek. Rádiósom, Baldirev, ez a fiatal uráli gyerek, akit sapkája miatt, amelyet mindig a fején hordott, csak ,,Csónaknak“ neveztünk, most is velem jött. Egy erdei tisztásra érve távcsővel elkezdtük a megfigyelést. Hgfnar felfe­deztük őket. Jeleztem Baldirevnek, te­remtsen a mieinkkel rádiókapcsolatot. Antennára volt szüksége, s ezt általában úgy oldottuk meg, hogy egy drót végét feldobtuk a fára. Baldirev alatt három lépés után akna robbant. De még így is összeköttetést tudott teremteni, s én hív­hattam a szanitécokat, no és leadhattam a fasiszta ágyúk koordinátáit. Ilyen volt a mi „Csónakunk“. De nem csak ő, ezrével voltak a hozzá hasonlók, lányok is... Egy pillanatra elhallgat, képzeletében bizonyára Dukla halott és élő hőseinek arcképei vonulnak el. Lehet, megint a sa­rat tapossa, az ágyútalpat támasztja vagy távcsövével az ellenséges állásokat fi­gyeli ... Mialatt beszélgettünk, szép számú vendégsereg gyűlt össze. Rokonok, ba­rátok, régi harcostársak. Igazán illetlen­ség lett volna tovább szóval tartani az ünnepeltet. Persze, el nem mehettem. A másik illetlenség az lett volna, ha nem kóstolom meg a valóban finom muskotá- lyos pezsgőt. Amikor már tényleg búcsúzom, ven­déglátóm ismét „megró“:- S ha megint eljön Moszkvába, talál­jon megfelelőbb időt a találkozásra... Mentegetőznék, elnézést kérek a za­varásért.- . . Nem erről van szó - szakít félbe hanem arról, hogy elmesélhessem a többi csehszlovákiai élményemet is. Mielőtt még kezet nyújtana, egy név­kártyát húz elő.- Hiszen még fel sem irta a,, koordiná­táimat“. Nehogy sokáig keressen legkö­zelebb, mert remélem találkozunk még! Én is remélem. Elköszönök. Az autó­ban olvasom a névkártyát: Dmitrij Reb­csuk vezérezredes, a katonai tudomá­nyok doktora, tanszékvezető professzor, az OSZSZSZK érdemes tudósa... LADISLAV TAKÁÓ

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents