Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1984-01-13 / 2. szám
o </) N U Q > Z-l o IN </> O * Amikor felesége betegeskedni kezdett, áldozatot mutatott be a mindenre emlékeztető Minervának, aki a nyavalyások hideglelését, főfájását, nyilallását is számon tartja. Akkor az asszony valamivel jobban lett. Nem köhögött annyira, járni is tudott, egy kicsit. De utána ágynak esett. Perilla már egy éve feküdt. Silus rabszolga volt; kis termetű, szűk homlokú, köpcös. Követ faragott a Jani- culumon. Bőrsipkát viselt télen-nyáron, egyetlen zöld, pecsétes tunikát öv nélkül. A Circus Flaminius körül lakott, egy óriás bérház negyedik emeletén, ahol örökös a szutyok és gyerekzsivaj. Csupa rabszolga élt itt, kocsisok, bi- borfestők, takácsok, ágrólszakadt kis kézművesek, akik azzal növelték sovány keresetüket, hogy néha madarakat lőttek, és eladogatták. Az ö szobájának ajtaja olyan alacsony volt, hogy amikor be- és kiment, még neki is le kellett görnyednie, úgy kellett bebújnia, mint holmi odúba. Ezen a rekkenó nyári reggelen fölébredt. Először is az asszony ágyára pillantott. Perilla sárgán, mozdulatlanul nyúlt el, félig nyitott szemmel.- Varjam - becézgette Perillát, amint szokta - kis varjam. Az asszony kinyitotta szemét. Ezzel jelezte, hogy érti a szavát. Oly gyönge volt már, hogy csak így felelt. Silus a csempe agyagkorsót megtöltötte friss vízzel, hogy míg ő távol van, a beteg olthassa lázas szomjúságát. Odatette melléje az ágyhoz, a földre. Arcáról elhessegette a legyeket, kezét megsimogatta, még egyszer rátekintett. Elindult a munkába. De annyira sietett, hogy amikor kilépett az ajtón, belevágta fejét a szemöldökfába, feje zengett, mint a márvány, melyre pöröllyel csapnak. Fölszisszent a fájdalomtól. Künn a kánikula sötétbarna melege párolgott, ragadós és bűzös, mint az enyv. Róma már fölébredt. A műhelyekből kopácsolás hallatszott, társzekerek zörögtek, gyümölcsárusok ordítottak. Egy szenátor gyaloghintója úszott a levegőben: lila tógáját vállára csapva hevert, s nézegette hosszú, gyűrűs ujjait. Magas patríciusok haladtak, délceg lovasok lassan és büszkén. Silus a hőségtől bódultán loholt. Közben tapogatta sajgó homlokát. A Janiculumon a proconsul kastélyát építették négerek, etruszkok, bythiniaiak. Ő, mihelyt ideért, levette tunikáját, börsip- káját, hegyes papírsüveget nyomott feje búbjára a tűző nap ellen, s meztelenül, kezében a kalapáccsal, vésővel munkahelyére állt, a szökökúthoz, melyen már hónapok óta dolgozott. Szerette ezt a müvét. Valahányszor megpillantotta, mindennap újra gyönyörködött benne. De csak ímmel-ámmal kalapált-vésett, abba-abbahagyta. Vakította a márvány fehér csillogása. Meleg is volt nagyon. A mocsárláz pállott gőzei émelyítették. Lábait belelógatta a szökőkút medrébe,, leült a kávájára, eltűnődött.- Mit lógatod a kobakod? - harsant föl mögötte egy kemény hang. - Lustálkodsz? No majd fölpezsdítelek. Szíjostor csattant. Az ostorcsapás alighogy megcsiklandozta lapockáját. Csak épp viszketett a helye. Hátrafordult. A felügyelő állt előtte, sötét ércszakál- lával. Eléje rogyott, kegyelmet esdekelve. A felügyelő nem volt rossz ember, csak szigorú. Elnevette magát.- Mi az a homlokodon hékás? - kérdezte tőle. - Púp nő rajta? Kivel verekedtél, te pisze? A felügyelő továbbment. A rabszolgák röhögtek. Silus felé hunyorogtak, a napfényben. Látták, hogy a homlokán egy galámbtojásnyi duzzanat van. Silus lehajtotta fejét. Főképp azt szé- gyellte, hogy pisze. A kis orrú embereket hígvelejüeknek, szellemteleneknek tartották. Társai egész délelőtt bosszantották Si- lust, tódítgatva a felügyelő tréfáját. Általában nem kedvelték őt. Ők csak terheket vittek, kifejtették a bányából azokat a márványtömböket, melyeket Silus remekbe faragott. Tudták, hogy különb náluk. Ezért gyűlölték. Most a tömeg gyáva, homályos ösztönével kiszimatolták azt is, hogy belül bizonyára valami nagy-nagy bánata is lehet, hogy titokban szenved, s összefogtak ellene. Munkaszünet alatt köréje telepedtek a szökőkút kávájára. Silus benn a szökö- kútban babrált a köveivel. Ők ettek, lencsét, hagymát, répát, olcsó halakat. Egy néger a fejére köpködte a hal szálkáit. Erre a többiek vérszemet kaptak, és gránátalmamagokkal, dinnyéhéjakkal vették célba. Hahota, diadalordítás harsant föl, amikor végre eltalálták a homlokát. Napszállat után letette papírsüvegét, felöltötte bőrsipkáját, tunikáját. Hazaballagott a Janiculumról a Circus Flaminius felé. Kétszáz rozoga falépcsőn kellett fölmásznia a negyedik emeletre. Kinyitotta szobája ajtaját.- Varjam - mondta az ágy felé -, itt vagyok már, kis varjam. Az asszony hallgatott. Silus meggyújtotta a lámpát. Perilla arcába világított. Az úgy feküdt ott, amint hagyta. Csak az álla esett le. Kiégett fekete szeme fénytelenül tekintett a forró éjszakába. Borostyánsárga haja még nedves volt a halál verejtéktől. Perilla megsemmisült. Elgondolkozott. Tíz éve éltek együtt. Mindig engedelmes asszony volt, mindig dolgos asszony volt, mindig kedves, hűséges asszony volt. Gyermeket nem szült, de szerette őt. Most ő is elhagyta. Szilaj fájdalom facsarta el szívét. Sajnálta magát is, de az asszonyt is. Tudta, hogy lelke az alvilágban tovább él majd, de azt is tudta, hogy ez a tengö-lengő élet az elíziumí mezőkön vajmi homályos, színtelen és komor, s annál még egy elcsigázott, beteg rabszolganő élete is többet ér. Tenyerével eltakarta arcát. Majd két kezét az égnek emelte, kelet felé fordult, és jobbra nézett. Imádkozott.- Perilla - mondotta hangosan, a szertartás szerint -, Perilla - és szájával egészen közel hajolt a szájához, hogy fölfogja régen elszállott, haló leheletét -, ave, Perilla, ave. A halott ujjáról lehúzta a vasgyűrűt. Vizet öntött, az agyagkorsóból egy tálba, azzal megmosdatta. Akkor kotorászni kezdett zsebeiben. Valami rézpénzt keresett, hogy a halott nyelve alá tegye, s megfizesse az alvilági révésznek a fuvardíjat, aki majd átszállítja a Styxen. De nem volt egyetlen vasa sem. Bambán, fásultan az utcára ment. Ott ténfergett sokáig, hogy valakitől kölcsönkérjen egy kis pénzt, mert olajat is akart venni, illatszereket, hogy megkenje. Ismerőse azonban nem akadt. Részegek gajdoltak dévaj nótákat, magasra emelve a borostömlöt. Barátai nem voltak. Nem tudott kihez fordulni, Később jutott eszébe, Manilius, az öreg varga. Az sem igen szerette őt, de még ismerte az édesapját. És nem mesz- sze lakott tőle. Futni kezdett, hogy mennél előbb odaérjen, és visszatérhessen halottjához. Csillagtalan éjszaka volt, fülledt és felleges. Amint egy közbe ért, egy pálmafa mögül kutyaugatás hallott. Egy kis fekete kutya ugatott, vicsorította szikrázó fogait.- Menj innen - szólt rá, mint egy emberre. De a kutya nem tágított. Amikor Silus egy utcasaroknál, már közel a varga házához, befordult, a kutya némán és gyorsan, mint a szél, utolérte. Hátulról ráugrott, beleharapott lábikrájába. Silus megállott. Lábikrájához kapott. Érezte, hogy nedves. Vérzett. Eddig még sohasem harapta meg kutya. Leült egy kőre, hogy szemügyre vegye sebét. Az olyan volt, mint a villám: cikcakkos és égő. Semmiféle korbácsütés, nyílt seb nem fáj annyira, mintha eleven mar meg elevent. Úgy tüzelt, mint a parázs. Vére lassan, gömbölyű, sötét csöp- pekben hulldogált a porba.- Jaj - sóhajtott -, megvertek engem az istenek és megvertek az emberek is. Elhagyott mindenki. Egész életemben gúnyoltak, semmibe vettek, leköptek. De miért támadt rám ez az oktalan állat? Miért harapott meg éppen engem és éppen ma éjszaka? Ezt nem értem. Rázta megalázott fejét, nyomogatta sebét, mely égyre jobban lüktetett. Mindezt már nem bírta el. Keservesen sírni kezdett. DÉNES GYÖRGY ^ Mellembe áll a penge Megkéseltek az éjszakák, mellembe áll a penge, szememből úszik el a szád, haljak a szerelembe, gyilkosom vagy, mert úgy hiszed el kell fújnod a lángot, álmaim'magaddal viszed és lassan eldobálod. Néma ujjhegyek Áttetszöbbek az ujjaid, gyönge erek derengenek a csukló magányában. Már tétovábban indul a szándék: babrálgatnak a néma ujjhegyek. Egymástól kérdezgetik: mitévők legyünk? Tóparti csönd Rézkopoltyús halak merev szögbe zárták a híg derengést, formájuk födetlen rendjét s a szürkészöldbe gyűrt eget. Amíg a csönd hullatta szirmát, kis léggyöngyön szakadtak partra^ kövek bögyén tapadt az alga s himbálóztak aranykalitkák. Egymást karolva, megtiporva Lélek lélekbe habarodva, test testet nyögözve s már a beteljesülést remélve - viseli a tűrést. Egymást karolva, megtiporva,- ahogy tajték tajtékra tör, fény nyeli fényét - egyesülve és haldokolva. Végül a semmin elnyujtózva, szótlanúl, megtöretve. - Ásító közönyét két vicsorgó vadállat óvja. A jó szédület Az éjbe csöppent fényjelek kinyílnak, szirmuk csöndesen remeg, szemem felissza szép csermelyeit, már tántorogva viszem az eget, viszem a hitté változottat, a felfakadó látomást, meglódul a világ kereke, vad körhintában száguldók tovább, mélység, magasság kifordul belőlem, a jó szédület felvet a zenitre, forgok a Tejút csillagaival, s várok, várok az örök üzenetre. Z eng a szél. Süvít, visít, hancúrozik az ember hátán, ruhájába kapaszkodik. Ing-, lábujjakon, galléron, gomblyukon testközelbe ér, csiklandozik, huncutkodik. Falum kibontja vitorláit. Falum úszik a rétek, szántóföldek tengerén. - Ring a vetések lágyivű hullámain, átlendül egyetlen magasabb pontja fölött, a Szőlődombon, úszik így évszázadokon. Az ablakokat is megzörgeti a szél. A jó, öreg, déli jövevény, a sirokkó játékosan, csintalanul lohol a falu utcáin. Port űz és szoknyát libbent, s bezúditja a településre a kinti rétek szagát. Menj, sirokkó, tengeri meleg szél, szállj! Izig-vérig izgalomba hozol. A sirokkó most felszökken, megrázza diófáink koronáit, fésüli őket. Apám diófáit. Apám diófáit valószínűleg anyám ültette. Minden, mi bennünket körülvett, anyám varázslata. A kérges markú valóság... Apámról csak álmaim vannak, s olyan áttetszőek, mint a tiszta forrásvíz. Egy régi tévedés folytán öltöttek alakot a két diófában.- Apám munkája volt - mondtam. - Ő fordította ki a két ásónyi földet... Mondtam, apám volt, ki egyszer szintén ebben a házban élt. Csillagtávolságú időkben történt ez, mikor még ő volt a leghatalmasabb. Mondtam, apám volt, kinek mély tekintetét már akkor is a halál hűsítette, dg én ezt másképp véltem. Apám és én félreértettünk valamit. Ö az életet, én őt. Azt sem fogadtam el, hogy meghalt. Csak elmaradtak a megvalósítások, amelyekről ketten határoztunk. Ö ötvenévesen, én ötévesen. Csalódott voltam, hogy nem beszéltük meg az ördöghinta tervét. Ő nem hiányzott, mert bennem élt. Egyszer mégis megtörtént, hogy meghaltál bennem apám. Akkor már nem voltam veled szemben olyan megértő, mint régen. Vádoltalak. Tépett, mart a hiány. Óriási szakadék lettem, s belém zuhant a falu, nehéz légkörével, kiállhatatlanságával, rengeteg apával, pihent anyákkal, hencegő, jól tartott gyerekekkel, takaros házakkal, gondosan müveit kertekkel... Csodák csodájára belém torkolltak a környező táj patakjai, magukkal hozták a kinti világ más ízeit, örömeit, elhozták hozzám az erdők hús csöndjét. Üzenetet kaptam. Kitárult előttem a vidék kapuja, csalogató, dalos hangját hozta a szellő. Színek rengeteg változatával kedveskedett, vonzott, olyan erővel vonzott, hogy erejének ellenállni nem lehetett. így lettem rétek, mezők, akácosok vándora, zugainak, lugasainak, istenháta mögötti lápjainak rajongó, kíváncsi és társta- lan felfedezője. Feledtem bajt, gondot, bánatot, árvaságot, s egyre messzebb merészkedtem a patakok mentén, erdők homályos gyomrába, magányos tanyák határába, tavak füzeseibe és nádasaiba, fácános birodalmába, nyulak, özek, rókák felségterületére. Történt, hogy egy alkalommal, alkonyat idején, mikor visszaérkeztem a hazai tájakra, úgy tetszett, hogy falum szinté lebeg a gabonatáblák színén. Úgy tűnt nekem, mint egy POÓR JÓZSEF csalogató, kedves sziget, lombkoronás-vi- torlájú úszó sziget, amint útnak indult a láng- baborult látóhatár peremén. Szaladtam, hogy el ne mulasszam a kalandot, a forró pillanatokat ígérő perceket, szaladtam, akár az az ember, ki fut a védelmet, biztonságot, megnyugvást jelentő várába. Történt ez alkalommal, hogy a főutcán Tatával találkoztam, a féllábú harangozóval, s megörültem neki. Utána Puki vezér vadász, halász, madarász torzonborz csapatába ütköztem, s már nem féltem tőlük. Úgy esett aznap estéjén, anyám, hogy végre megértettelek. Rangodat, súlyodat felbe tem. Ősz hajad megsirattam. Meleg ká\ kamaszosan szürcsölgettem. Az éjszaka háromszor állítottuk fel a rákat a sakktáblán. Anyám védekező kos. Akárcsak az életben. Mindig csak v kezeit. Emberekkel, éhséggel, hide szemben. Talán azért nem tudta elvi lázadásaimat. Talán azért, mert még s sem támadott. Jóval később jöttem cse nagy tévedésemre. Az anyai ösztön e csupán írott és olvasott, de meg nem e szót jelentett számomra. Rengeteg fog: gyökerét még nem tapogattam ki, nem tem, a lelkieröm nagy része a hang decibeljében rejtőzve illant el a leveg Pedig akkor is lecsaptál rám, sirokkó, a falusi pódiumon, hol felsorakoztunl négyen, beat-bárdok, s torkom szakadt daloltam a mikrofonba: Zöld erdőbe /senkitől sem fél / kérges a keze/ö art
