Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1984-01-13 / 2. szám
Rossz szomszédság török átok - tartja a közmondás. Azt viszont már nem a népbölcsességből, hanem tapasztalatokból merítve állítjuk, hogy a szomszédok közül mindig a gyengébb húzza a rövidebbet, neki kell alkalmazkodnia, míg a másik, a hatalmasabbik diktálja a feltételéket. Nemcsak emberek, hanem államok esetében is érvényes ez a megállapítás. Sokkal inkább átoknak, nyűgnek érzi az USA-val való szomszédságot északon Kanada, délen pedig Mexikó is. Az északi és a déli szomszéd a múltban sem élvezte ennek a földrajzilag meghatározott kényszerű egymás mellett élésnek az előnyeit, de ez ma sincs másként. Kettejük „nagy szomszédja“ viszont politikai, gazdasági és nem utolsósorban katonai erejére támaszkodva évtizedeken át olyan „munkamegosztást“ próbál kialakítani - többnyire sikerrel hogy Kanada és Mexikó úgy táncoljon, ahogy Washingtonban húzzák a talpalávalót. A mostani fehérházi vezetés nem jó szemmel nézi, hogy az ottawai kormány az utóbbi időben - ha csak egy mód van rá - rakoncátlankodik. Persze, csak mértékkel teszi, hiszen ott a fékentartó „bilincs“: Kanada esetében a szoros gazdasági kötődés, no meg a NATO- tagság, Mexikó viszont kénytelen visszafogni indulatait tekintettel arra, hogy legfőbb hitelezői épp az egyesült államokbeli bankok. j C T3 :í| " Q) ! «"o S a hozzájárult ahhoz, hogy az Egyesült Államok a szibériai terepviszonyokhoz hasonlító Alberta tartományban végezze el robotrepülőgépeinek a kipróbálását, miközben a közvélemény hevesen tiltakozott a döntés ellen. AZ EGYIK TÜSSZENT, A MÁSIK MEGFÁZIK Kanada valahogy úgy van ezzel a szomszédsággal, hogy ha az Egyesült Államok tüsszent egyet, akkor a vele szorosan összefonódó - és a tőle nagy mértékben függő - kanadai gazdaság tüstént megbetegszik náthalázban. A hetvenes évek derekától állandósult USA-beli válság éveiben ennek megfelelően tartós „meghűlésben“ szenvegőségét az USA gazdaságától és jobban szét kellene néznie a nagyvilágban. Moszkvai látogatásakor és nyugat-európai kőrútján egyaránt azt tapasztalhatta, hogy a Szovjetunió is szívesen fogadná ezt a gazdasági partnerséget, s Nyugat-Európa sem zárkózik el az együttműködéstől. A Trudeau-kormány tehát a jelek szerint meg akar szabadulni az amerikai gazdasági bilincsektől. Míg gazdasági téren lázong a mozgásterét alapvetően korlátozó amerikai béklyók ellen, külpolitikai téren nagyjáFÜGGETLENSÉG ÉS FÜGGŐSÉG Miközben Kanadában visszaesés után most lassú növekedés tapasztalható, az USA déli szomszédja, Mexikó, gyors ütemű gazdasági növekedést ért el a hetvenes évek második felében, amit gyakran japán mintára gazdasági csodának is neveztek. Az évi gazdasági növekedés nyolc százalékos volt, a kőolajipari kapacitások 100 százalékkal bővültek, évente átlagosan negyedmillió új munkahelyet létesítettek, ami rendkívül dett, s ez a kórtünet a mai napig tart. A jelek szerint tavaly lassú ütemű gazdasági növekedés indult meg az Egyesült Államokban, ám ez csak később, bizonyos fáziseltolódással érezteti majd hatását Kanadában is. Ott jelenleg az infláció 8 százalékos, a munka- nélküliség még mindig 12 százalék körül mozog. A gazdasági növekedés tavalyi végleges eredményei még nem ismeretesek, az elmúlt év első kilenc hónapjában tapasztalt 2 százalékos növekedés kétségtelenül jobb az 1982-es év 5 százalékos csökkenésénél. A gazdasági mutatók alakulásából ítélve Kanadának az idén és jövőre ki kellene evickélnie az évek óta tartó válságból, ha a megkezdődött élénkülés tartósnak bizonyulna. Csakhogy mindez nem a kanadai gazdaságban dől el, hanem annak a függvénye, hogy mi történik a déli szomszédnál, ahol idén elnökválasztás lesz. Persze az is örökös kérdőjel, hogy a Fehér Ház nem léptet-e életbe az idén is újabb védővámokat és más, a kanadai áruknak az Egyesült Államokba való bejutását nehezítő intézkedéseket. Erre ugyanis az utóbbi két-három évben nemegyszer sor került. A washingtoni kormányzat ugyanis önző módon visszaél azzal, hogy Kanada gazdaságilag szinte köldökzsinórral kötődik az Egyesült Államokhoz, és kereskedelmének javarészét is a déli szomszéddal bonyolítja le. Trudeau kanadai kormányfő tavaly nyugat-európai körútjáról hazatérve erélyesen bírálta országának azon gazdasági vezetőit, akik szerinte nem látnak tovább az orruknál, sem az Egyesült Államoknál, illetve ha mégis tovább merészkednek gazdasági partnerek után kutatva, számukra is Nagy-Britannia jelenti a „világ végét“. A miniszterelnök szerint Kanadának fel kellene számolnia kizárólagos fügból tényleg úgy táncol, ahogy azt az Egyesült Államok elvárja. A hasonlatnál maradva pontosabban úgy mondhatnánk, hogy ugyanazt a táncot járja, de olykor már lépésvariációkat alkalmaz. Ezt a külön koreográfiát konkrét példákkal is alátámaszthatjuk. Kanada kezdetben beszállt a Carter- kormányzat által meghirdetett szovjetellenes gabonaembargóba, de rövidesen egyike volt azoknak az országoknak, amelyek az USA fenyegetései ellenére mégis szállítottak búzát a Szovjetuniónak. Az ottawai kormány a rakétatelepítés kérdésében sem képvisel különvéleményt, hiszen megszavazta az amerikai rakéták nyugat-európai telepítését. Álláspontja mégsem fedi teljesen a hivatalos amerikai illetve NATO-platformot, hiszen Pierre Trudeau kormányfő a katonai tömb legutóbbi decemberi ülésén úgy vélekedett, hogy az egyetemes stratégiai egyensúly elemeként valahol számításba kellene venni a brit és a francia nukleáris eszközöket: Ennek ellenére még sincs Ottawának a kérdésben kiforrott különvéleménye, hiszen konkrét alternatív javaslatot nem terjesztett elől, ám érzi, hogy helytelen a Reagan-kormányzat álláspontja, miszerint a brit és francia atomütőerőt kezeljék tabuként, és ne vegyék figyelembe semmilyen leszerelési tárgyaláson. Trudeau állítólag nagy szerepet játszott abban is, hogy a williamsburgi tőkés csúcstalálkozón elfogadott politikai nyilatkozat szovjetellenes élét némileg enyhítették. A kanadai politika kettősségét- hiszen egyrészt szabadulni próbál az USA árnyékától, másrészt viszont olykor Washington kedvében próbál járni- mi sem tükrözi jobban, minthogy egyéves valódi vagy megjátszott habozás után az ottawai kormány fontos az átlagosan négy és fél százalékkal gyarapodó lakosság létszámát figyelembe véve. Az egyedülálló ütemű fejlődés az ország hatalmas olajkincsére épült, hiszen Mexikó a nem szocialista világ negyedik legnagyobb olajtermelője. A válsággal terhes tőkés és fejlődő világban nem volt példa ilyen gyors fellendülésre az említett években, ám ez a folyamat 3—4 éve hirtelen megtorpant. Az olajválság éveiben meggazdagodott ország súlyos helyzetbe került a „fekete arany“ árának csökkenése következtében. Portillo elnök, hogy folytatni lehessen a bőség éveiben beindított ambiciózus fejlesztési programokat, sorozatban vette fel a külföldi hiteleket. A legfőbb hitelezők az amerikai bankok voltak, amelyek adtak kölcsönt, de leggyakrabban húsz százalékos kamatért. Portillo hatéves elnöksége alatt 80 milliárd dollárt meghaladó adósságot halmozott fel és tavaly olyan helyzet állt elő, hogy az ország képtelen volt az esedékes összeg törlesztésére, ezért Mexikó haladékot kért hitelezőitől. Az amerikai bankok rövid tanakodás után beleegyeztek a halasztásba, de ez nem nagylelkűség volt a részükről, hiszen bárhogy is döntöttek volna, Mexikó akkor sem tudott volna azonnal fizetni. Az USA-beli nagytőke tisztán látta a helyzetet, ugyanis a szeme előtt történt Mexikó eladósodása, majd fizetés- képtelenné válása. Az északi nagybankok „megértő“ döntése nem együttérzésük, hanem elsősorban önzésük jele: ha azt akarták, hogy Mexikó későbbi időpontban visz- szafizethesse tartozásait, akkor feltétlenül haladékot kellett adniuk ahhoz, hogy a kormány előteremtse az ehhez szükséges pénzt. Az Egyesült Államoknak az sem lehetett közömbös, hogy Mexikó kitermelt kőolajának a felét neki adja el kedvező áron, hiszen szomszédról lévén szó nem kell fizetni a magas szállítási költségeket. Az olajtermelés folyamatosságának és a törlesztések későbbi időpontban való hiánytalan kiegyenlítésének a biztosításában Washington is érdekelt volt. Az északi szomszéd számára egyébként sem lehet közömbös a mindenkori mexikói gazdasági helyzet, ugyanis a mexikói külkereskedelem háromnegyede az USA-val bonyolódik le. Ily módon Mexikó szempontjából is létfontosságú az USA- val fenntartott gazdasági együttműködés. Ennek távlatai Mexikó szemszögéből nézve egyre kedvezőtlenebb képet mutatnak mivel a mexikói exportcikkek, főleg a nyersanyagok árai folyton csökkennek, míg az USA-ból behozott késztermékek egyre drágulnak. Ilyen súlyos helyzetben lépett két évvel ezelőtt Jósé Portillo örökébe Miguel de la Madrid elnök, aki beiktatásakor nem túlzott, amikor kijelentette, hogy Mexikó riasztó gazdasági helyzetben van. Jelenleg is a világ egyik legeladósodottabb országa, hiszen több mint hetven millió lakosára fejenként 1200 dollár adósság jut. A legkülönösebb az egészben az, hogy a tetemes adóssághegyet olyan években halmozta fel Mexikó, amikor gazdasága gyors ütemben fejlődött. Az új államfő közölte, hogy az ország egyelőre újabb hiteleket nem vesz fel, mert először az eddigi adósságokat kell rendezni. Hogy ez lehetővé váljon, kérte hitelezőitől az esedékes visszafizetések átütemezését. Az elnökségének harmadik évébe lépett de la Madrid e rövid idő alatt olyan intézkedéseket hozott, amelyekkel pár év alatt egyensúlyba hozható a felbillent gazdasági mérleg. Erőfeszítései a belső gazdasági fellendülés visszahozása mellett főleg arra irányulnak, hogy rendszabályozza az országból tetszés és pillanatnyi érdekek szerint hol ki, hol pedig beáramló észak-amerikai tőke mozgását. Számos kormánytisztviselő azt a nézetet vallja, hogy a mexikói gazdaság helyzete nem lenne ennyire súlyos, ha az amerikai tőke és a mexikói burzsoázia nem esküdött volna össze ellene, főleg azután, hogy még az előző elnök államosította a bankokat. Volt egy olyan időszak, amikor 30 milliárd dollárt vittek ki hetek alatt az országból. így akartak pénzhiányt előidézni, és a talajt így készítették elő arra, hogy a mexikói kormány még húsz százalékos kamat mellett is amerikai hitelek felvételére kényszerüljön. Mexikó jelenlegi helyzete még nem rózsás, de lényeges javulás tapasztalható. Az északi szomszéd vegyes érzelmekkel figyeli mindezt. Washingtonban úgy vannak ezzel, hogy a kölcsönös gazdasági függés miatt az USA-nak stabil szomszédra, megbízható kliensre van szüksége, aki rendet tart országában és idejében fizet. Másrészt viszont az USA nem szeretné, ha 3500 kilométeres déli határánál egy gazdaságilag és politikailag ingatag ország lenne. Alapjában véve Washingtonnak megfelelt azonban a mexikói szorult helyzet is, mert úgy látszott, hogy eljátszhatja a fölényes szomszéd szerepét, és mivel ő van nyeregben, diktálhatja nemcsak a gazdasági, hanem a politikai feltételeket is. Abban bíztak, hogy Mexikót független, sok esetben a Fehér Háznak nem tetsző politikájának a módosítására késztethetik. Ennek megvalósítása kemény diónak bizonyult, pedig Shultz amerikai külügyminiszter tavalyi mexikóvárosi látogatása igazolta, hogy erre megy ki a játék. Nem kevesebbet követelt, mint azt, hogy Mexikó ne ragaszkodjon ezentúl a közép-amerikai helyzet rendezésére vonatkozó korábbi elképzeléseihez, hanem csatlakozzon inkább a Reagan-féle elképzelésekhez. Mexikó nem adta be a derekát, ez egy pillanatig sem volt kétséges. Azóta is a térség válságos helyzetének a békés eszközökkel történő rendezését szorgalmazza a Contadora-csoporton belül. A Reagan-de la Madrid találkozón az derült ki, hogy Washington inkább egy stabil országot lát szívesen déli határainál. Az amerikai elnök így tette fel a kérdést: „Vajon el kellene-e fogadnunk, hogy az egész közép-amerikai helyzet destabilizá- lódjon, kezdve Panamától egészen déli határainkig, Mexikóig?“ S tüstént maga válaszolt nemmel erre a kérdésre. Ám ugyanakkor az sem vitás, hogy jó egy éve, a mexikói válság mélypontján kárörömmel figyelték Washingtonban az ottani helyzet alakulását, mert azt remélték, Mexikót annyira sarokba kényszerítik, hogy feladja önálló külpolitikáját és behódol az amerikai elképzeléseknek. Ez abban a gondterhes gazdasági helyzetben sem történt meg, most pedig kizárt, hogy ilyesmi bekövetkezzen. Miguel de la Madrid egyértelműen leszögezte: az amerikai monopóliumok mesterkedései ellenére úrrá lesznek a helyzeten, és Mexikó folytatja a konfliktusok párbeszéd útján történő rendezését, az országok közötti egyenjogú együttműködést szorgalmazó politikáját. Nem könnyű tehát az Egyesült Államok szomszédjának lenni. Pedig mennyi „figyelmet szentel“ Kanadának és Mexikónak, mennyi energiát pazarol mindkettejükre. Fel-fel támasztja, leporolja a hírhedt Mon- roe-doktrínát és azt esetünkben úgy módosítja, hogy Eszak-Amerika kizárólag az amerikaiaké. Egy hibája van ennek az elméletnek: már idejétmúlt, mert Kanada sem igényli, hogy Washingtonban mások döntsenek arról, mihez is igazodjon az ottawai kormány, az egykor elmaradott Mexikó is már túlságosan felnőtt ahhoz, hogy egyszerűen csak a Fehér Ház szájíze szerint cselekedjen. P. VONYIK ERZSÉBET .0) N !! E| E t 0) (Q C «8 c i2 2 r2 1 2.1 i~ o a>
