Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1984-03-16 / 11. szám
Csorba Tibor (Tornász Chelmoríski felvétele) az akkori elnök, felszólított: kolléga úr, mondjon nekünk valamit a magyar irodalomról. Elnök úr, teleltem, megtiszteltetésnek veszem, de én még nem tudok jól lengyelül. Az nem baj, mondta, tessék csak megírni, majd mi kijavítjuk. Az előadásomat megtapsolták, majd megjegyezték, hogy ez a szimpatikus magyar azt hitte, lengyelül beszél. Azt feleltem erre, hogy önök a szimpatikusak, mert megtapsoltak, sőt következő előadásra is felkértek. • Ez harminchatban volt, s ön azóta is tart előadásokat...- Igen, a lengyel kultúráról Magyarországon, a magyarról Lengyelországban. Fél évszázada munkálkodik Csorba Tibor a két kultúra, a két nép kapcsolatainak elmélyítésén. Az ötven év alatt sok mindenre figyelmeztetett: arra például, hogy (ez évtizedekkel korábban történt), Andrzej Strug regénye magyar fordításban mint „az orosz irodalom klasszikusa“ jelent meg. Csorba Tibor helyesbített. S arra is ő figyelmeztetett, hogy mái B mmihmrn Emum vészeti Főiskola abszolvenseit, akik rajztanári képesítés nélkül tanítottak rajzot. Ez kétéves tanfolyam volt. Egy-egy tanfolyamban ötven-hatvan hallgatóm volt, s még ma is tartják velem a kapcsolatot. A volt növendékek gyakran felkeresik Csorba Tibort leveleikkel, vagy tanítványaikkal együtt személyesen is - a Piwna utcai műteremben nem ritkaság egy osztálynyi gyerek. A gyerekek tisztelete, ragaszkodása megható. S megható volt az is, amikor Csorba Tibort a Mosoly Érdemrend lovagjává ütötték. Különös a Mosoly Érdemrend története: Egy újságírónö meglátogatott egy kórházat - ahol nyomorék gyerekeket kezeltek. Az egyik kisbeteg odabicegett hozzá: Néni kérem, a doktor bácsi olyan jó hozzánk, mondta, nem lehetne neki valamilyen érdemrendet adni? Az újságírónö megírta a történetet, s pályázatot hirdettek. Több mint 4000 gyerekrajzból választották ki azt a vidám napocskát, amely a Mosoly Érdemrend nevet kapta. Minden évben odaítélik a gyerekek; azok a felnőttek kapják, akik a gyerekek érdekében fejtenek ki tevékenységet. Csorba Tibor népszerűsítő előadásainak, volt tanítványainak köszönheti, hogy - mint egy szerkesztő mondta - az egész ország rá szavazott. (A kitüntetettek között van például Kurt Waldheim, Indira Gandhi is.) Az avatás úgy történik, hogy három szál szegfűvel a jelölt vállára ütnek, majd ki kell innia egy pohár ecetet (a gyerekek könyörületességén múlik, hogy esetleg citromlét engedélyeznek), és a lovagnak fogadalmat kell tennie, hogy gyerekek társaságában minden körülmények között jókedvű lesz. ÚJ SZÚ 1984. III. 16. VARSÓI TALÁLKOZÁS DR. CSORBA TIBORRAL Sok évvel ezelőtt lengyel nyelvű Fábry Zoltán tanulmány került a kezembe, s a szerző személye kíváncsiságot keltett bennem, ugyanis a neve magyar volt: Dr. Csorba Tibor. Levelezni kezdtünk, majd amikor pár éve a Szlovákiai írók Szövetségének meghívására hazánkban tartózkodott, személyesen is találkoztunk. Akkor derült ki, hogy szükebb hazája a Szepesség. Spisské Podhradieben született 1906-ban. Felesége, Helena Csorba (Hanka néni), lengyel. Csorbáék Varsóban élnek. * •- A tátraaljai városból származom, amely szépséges környezetével és híres történelmével nagyon a szívemhez nőtt. Az őseim ott voltak orgonaépítők: tavaly jelent meg Szlovákiában egy könyv az orgonaépítőkről, s ott említés történik anyai nagyapámról és dédapámról is. Gyermekkoromban magyarul, szlovákul és németül beszéltem, nagyapám mindig azzal dicsekedett, hogy ez a gyerek három nyelven beszél. Szülővárosában tizenéves koráig maradt, majd Budapest következett, az érettségi, aztán a Képzőművészeti Főiskola hallgatója lett, évek múlva pedig a tanársegéde. Tanított magyart és rajzot, ifjúsági regényei jelentek meg és elbeszéléskötete, könyvet írt a halasi csipkéről; 1944-ben doktori disszertációja megjelent könyv alakban (A humanista Báthory István), viszont Zúgnak a szirénák című könyvét a Horthy-cenzúra letiltotta. • Hogyan került kapcsolatba a lengyel nyelvvel, a lengyel kultúrával?- Egy angliai kiállításon megragadott a lengyel iskolai munkák színvonala, nagyon tetszettek, azt hittem, jól megszervezett rajztanítás eredménye. Engedélyt kértem, hogy idejöjjek tanulmányútra, s kibővíthessem rajztanári diplomámat. Ez harminchatban volt. De már az úton, a vonatban kiderült, hogy Lengyelországban nincs kötelező rajztanulás, a gyerekek választhatnak az ének vagy a rajz között. Elmentem a Kézimunka- és Rajztanárképző Intézetbe, ahol az igazgató párperces beszélgetés után felajánlotta, maradjak, adnak ösztöndíjat. De én nem tudok lengyelül, szabadkoztam. Az a szerencse, mondta az igazgató, mert itt dolgozni kell, nem pedig beszélni. Lengyelül akkor még nem tudtam. Szlovákul tudtam. Érdekes, hogy a lengyel-magyar barátság hagyományai ellenére nem létezett semmilyen segédeszköz, hogy az ember megtanulja a nyelvet, hiányzott a nyelvkönyv, a szótár. Német nyelvkönyv segítségével tanultam lengyelül. Rádöbbentem, hogy nem elég az, hogy szeretjük egymást, hanem meg kell ismernünk egymás kultúráját, s meg kell írni a két nép közötti kapcsola tfelvevés eszközeit: a nyelvkönyvet, a szótárt. A lengyelek részéről az első pillanattól kezdve megértésre találtam. Amikor jelentkeztem a Pen Clubba - Magyarországon már tag voltam -, Barandowski, Slowacki Mazeppájának ősbemutatója Budapesten volt, egy lengyel darabot német fordítás segítségével pár hónap leforgása alatt magyar színpadon mutattak be - Slowacki Gyula néven. Az író nem is tudott róla. ötvennyolcban ötévi munka eredményeként megszületett a Lengyel-Magyar szótár - amelyet az Akadémiai Kiadó szótárszei kesztösége az ö vezetésével szerkesztett. (Huszonöt év elteltével mostanában jelenik meg második kiadásban.) Magyarra rendszeresebben fordítanak, véli Csorba Tibor, lengyelre inkább ötletszerűen. Gyakran összeveti a fordítást az eredetivel; Madách Az ember tragédiájának - mondja - például több fordítása létezik, de egyik sem hű, a legújabb sem. Körülöttünk könyvek, akvarellek. Irodalomról beszélgetünk a festőművésszel. Tréfásan azt mondogatják róla, hogy a legjobb lengyel akvarellista a magyar Csorba Tibor. • Hány önálló kiállítása volt?- Erre nehéz válaszolni, mint ahogy azt sem tudom, hány képet festettem, azt sem, hogy hány jó képet festettem, - mert az ember nem alkot mindig kiválót. Dolgozni kell, akkor mindig sikerül valami, ami jó, érdekes. De ötven óta minden évben legalább három önálló kiállításom van. • Minek tartja magát: festőnek, vagy írónak?- Pedagógusnak. Akár írok, akár festek, mindig a táj szeretetére tanítok. Az volt az én nagy örömöm, hogy Lengyel- országban hosszú évekig a rajztanítás módszertanára oktathattam a Képzömú• A nyugat-lengyelországi Boleslawi- cében a városka egyik iskolájában létezik egy Csorba Tiborról elnevezett képtár. Hogyan jött létre?- A boleslawicei 8-as számú általános iskola igazgatója létrehozott egy képtárat, először csak gyermekrajzokból, később a környék festőinek alkotásaiból. Egyszer felkeresett, s elmondta, hogy szeretné rólam elnevezni, olvasta cikkeimet. Ha már így van, az iskolának ajándékoztam tíz akvarellt, öt lengyel és öt magyar tájat, s a művészettörténetben, illetve a rajzban kiváló gyerekek - évenként Csorba-ösztöndíjat kapnak. Az ösztöndíj régebben 1000 zloty értékű művészeti könyvet, valamint oklevelet jelentett s egy Csorba-képet. De nemcsak a saját képeit ajándékozta a festőművész az iskolai képtárnak, hanem a gyűjteménye egy-egy értékes darabját • Milyen kapcsolatai vannak a csehszlovákiai magyar írókkal?- A legszorosabb és legigazibb a Ko- mensky Egyetem magyar tanszékének munkatársaival, de kapcsolatban álltam Fábry Zoltánnal, Egri Viktorral és Szabó Bélával is, s még Budapesten a Képzőművészeti Főiskola hallgatójaként megismerkedtem Lőrincz Gyulával. Csorba Tibor hetvennyolc éves. Fél évszázada azon munkálkodik, hogy a két nép kapcsolatait elmélyítse. Nemes küldetést vállalt. Január közepén végre Varsóban is havazik. Csúszósak az utak, vigyázva kell vezetni az autót. Jó lenne hazalátogatni, mondja. Erős a szülőföld vonzása. A Piwna utcai műteremben van egy kép. Talán a legkedvesebb festménye. A szepessé- gi vár romjait ábrázolja. KOPASZ CSILLA A Piwna utcai műteremben van egy kép... (Leszek Lozynski felvétele) Mese a bábjátékosról Roland Gráf rendezőt úgy ismerik a DEFA stúdióban, mint aki mindig különös figurákat, furcsa történeteket filmesít meg Előző filmjeinek hősei (Vacsora Achilles tiszteletére, Kedves Robinsonom) mind olyan emberek, akiknek az életében valami titok lappang, valami felderíthetetien homály. A Német Demokratikus Köztársaságban hamarosan bemutatják Gráf legújabb filmjét, a Fariahót, ami sokban hasonlít korábbi alkotásaihoz A film középpontjában megint egy furcsa, talányos ember áll; Sebastian Fussberg, a vándor bábjátékos A történet az 50-es években játszódik. Fussberg eddigre még se testileg, se lelkileg nem heverte ki a koncentrációs tábor szörnyűségeit, ahova szinte véletlenségből hurcolták el, mert - mint a rendező mondja -, „Fussberg nem úgy volt antifasiszta, ahogyan azt eddig a DE- FA-filmek ábrázolták. Nem, Fussberg nem volt ellenálló, ö idealista álmodozó volt inkább, de éppen ezért még jobban megrázták az események, mint azt, aki pontosan tudta, mi vár rá... Filmem tehát kitágítja azoknak a körét, akik valamilyen módon szembe kerültek a fasizmussal, olyan emberek történetét mondja el, akik átélték a fasizmust, gyakran szenvedtek is tőle, de nem voltak abban a helyzetben, mint például a kommunisták, hogy szembe szegüljenek vele. És talán egyáltalán nem is akartak szembe sze- güini. Ne feledjük, hogy a németek többsége általában így viselkedett." Fussberg tehát éli a vándorkomédiások életét, majd összetalálkozik két fiatallal, egy fiúval és egy lánnyal. Megpróbálja nevelni, formálni őket, leckét adni nekik emberségből, s közben ö maga is kezd lassan-lassan megváltozni, felejteni. Ö úgy győzi le magában a fasizmus emlékeit, a koncentrációs tábor lidércnyomását, hogy a következő generációt megtanítja a másik ember megbecsülésére, a durvaság, a közöny és a közönyösség legyőzésére. Gráf úgy gondolja, hogy a nézők nem fogják megérteni a filmet, ha saját élményeikkel próbálják összehasonlítani. Csakis akkor találják meg majd hozzá az utat, ha képesek előítéletek nélkül, készségesen és naivan követni a történetet úgy, mint egy mesét. Mindezek után világos, hogy a film hősét, kulcsfiguráját, minden gondolatok hordozóját nem személyesítheti meg akárki. Sokáig kereste a rendező a megfelelő színészt, mígnem meglelte Fran- ciszek Pieczka személyében. (Pieczka nálunk is jól ismert, játszott többek között a Menyegzőben, de legtöbben bizonyára A négy páncélos és a kutya című tévésorozatból emlékeznek rá - a szerk.) Gráf Pieczkában vélte felfedezni azt a színészt, aki képes megmutatni Fussberg összetett jellemét: erejét és gyengeségét, idealizmusát és gyakorlatiasságát, lázas tevékenységét és csendes nyugalmát. Szerencsés találkozásnak mondható Pieczka és Gráf együttműködése. Pieczka szerint vannak ugyan iskolák és módszerek Diderot-tól Sztanyiszlavszkijig, ö azonban minden egyes szerephez másképpen közeledik. Néha szinte el sem olvassa a forgató- könyvet, csakis a rendező utasításaira, a vele folytatott beszélgetésekre támaszkodik; amikor megformálja. elképzeli magában a figurát. Ehhez persze az kell, hogy tökéletesen megbízzon a rendezőben. Emocionális színészalkat lévén ezért is fogadta el szívesen Fussberg szerepét, aki hisz a hivatásában, s erejét, hitét hivatása hagyományaiból is meríti. A szerep lényege megfelel a lengyel színész ars poeticájának, miszerint előbb az érzelmekre kell hatni, s csak aztán lehet az értelemre is. (K. M.)
