Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1984-02-24 / 8. szám
I * E lőkelő hely illeti meg Ivan Bu- kovőant a kortárs szlovák drámairodalomban: noha korán eltávozott közülünk - 1975-ben alkotóereje teljében, ötvennégy éves korában érte öt a halál aránylag rövid élete alatt mégis a szlovák drámairodalom egyik kiemelkedő életművét sikerült megalkotnia. Éppen ezért egyáltalán nem csodálkozhatunk azon, hogy a Magyar Területi Színház - alig két esztendő leforgása alatt immár a második Bukovőan müvet tűzi műsorára: a Fata morgana című tragikomédiájának bemutatására 1982. február 26- án került sor Komáromban (Komár- no). Legföljebb csak azon töprenghetünk el, hogy színházunk miért nem fedezte föl már korábban is az 6 munkáit. Hiszen színmüvei java részének már szinte közvetlenül a megírásuk után megszületett a magyar fordításuk, s többet megjelentetett közülük a Szlovák Irodalmi Ügynökség (LITA) színmükiadója és egyiket-másikat sugározta a budapesti rádió is. A legismertebb és többek által a legjobbnak tartott Bukovőan-múvet, a Mielőtt a kakas megszólal... című drámát pedig 1975-ben a Miskolci Nemzeti Színház is műsorára tűzte, sőt 1977- ben a Magyar Televízió is elkészítette és közvetítette ennek tévéváltozatát, Várkonyi Gábor rendezésében. Bizonyára akadnak néhányan az Új Szó olvasói között is, akik még emlékeznek erre a tévéjátékra, s annak parádés szereposztására, amit az érdekesség és az emlékezet felfrissítése kedvéért most e hasábokra is idemásolok. A fiatal diáklány, Fanka szerepét ebben a feldolgozásban Goda Márta, az egyetemista Ondrejét Hegedűs D. Géza, az öreg Terezöákét Páger Antal, Babjákné bábaasszonyét Gobbi Hilda, Sustek doktorét Sinkó László, Uhrík borbélyét Tordy Géza, a Csavargóét - aki a komáromi feldolgozásban Idegenként jelenik meg - Garas Dezső, Tomko tanítóét Mensáros László, a Gyógyszerészné- ét Bánki Zsuzsa, a prostituált Mondok Marikáét Almási Éva, Fischl fakeres- kedöét pedig Benkö Gyula játszotta. A mű ősbemutatójára egyébként 1969. augusztus 28-án, a Szlovák Nemzeti Felkelés negyedszázados évfordulója tiszteletére került sor a bratislavai Szlovák Nemzeti Színházban - ugyancsak az érdekesség kedvéért vállalkozva a névsorolvasásra, s az előző sorrendet követve- Bozidara Tu'rzonovová, Juraj Slezá- cek, Samuel Adamőík, Hana Meliöko- vá, Vladimír Durdík, Jozef Kroner, Jozef Adamoviő, Ladislav Chudík, Of- ga Sykorová, Elena Pappová-Zvarí- ková és Frantiéek Dibarbora közreműködésével. A dráma ma esti- a Felkelés 40. évfordulójának tiszteletére - megtartandó komáromi bemutatóján az előzőekben már említett szerepekben és sorrendben Varsányi Mária, Fabó Tibor, Fazekas Imre, Fe- renczy Anna, Ropog József, Boráros Imre, Pöthe István, Tóth László, a hosszú idő után ismét színésznőként bemutatkozó Németh Ica, valamint Kucman Eta és Bugár Béla lépnek színpadra. Közel hét esztendővel ezelőtt állapította meg a Mielőtt a kakas megszólal .. ,-ról Katarina Hrabovská, a mű egyik kritikusa, hogy a dráma sikeresen ellenáll az idő múlásának, s ,, minden jel szerint mind Ivan Bu- kovcan életművében, mint pedig egész drámairodalmunkban egyike lesz azon műveknek, amelyekhez mindig vissza lehet térni, s amelyeknek évek múltával nemzeti irodalmunk klasszikus értékeinek csúcsai között lesz majd a helyük". Ivan Bu- kovcan újságíróként, majd filmgyári dramaturgként és filmforgatókönyvek írójaként kezdte a pályafutását a fel- szabadulás után, s noha első színmüvével már 1954-ben elkészült, első igazi drámaírói sikereit csupán a hatvanas évek második felében írt szabálytalan trilógiájával érte el. E rendhagyó trilógia egyes darabjait - a Pátrosí veőierok (Struccok estélye, 1967), a Kym kohót nezaspie- va... (Mielőtt a kakas megszólal..., 1969) és a Zazen vlka! (Űzd el a farkast!, 1970) című színmüveit - nem egyéb, mint az árulás problematikája teszi egybetartozóvá. ,,E ciklus valamennyi főszereplőjének a körülmények nem kis nyomása alatt kell döntenie, miközben választásukat megnehezíti a tény, hogy döntsenek bárhogy is, minden esetben (...) önmaguk ellen döntenek" - írta egy helyütt e három drámáról Bukovőan jeles monográfusa, Zoltán Rámpák. S ha előbb elidőztünk néhány pillanatra Katarina Hrabovská jóslásánál, annyit kell még hozzátennünk ahhoz, hogy idézett szavai az azóta eltelt hét esztendő alatt is csak beigazolódni látszanak, s a Mielőtt a kakas megszólal... semmit sem vesztett értékeiből, és időszerűségéből sem. Az utóbbi esztendőkben a Magyar Területi Színház egy-egy évadra szóló dramaturgiai tervei egy-egy központi mag, központi gondolat vizsgálata köré szerveződnek. A most folyó évadban az emberi kapcsolatok elemzése volt a színház elsődleges célkitűzése, azaz konkrétabban annak feltérképezése, hogy a múlt vagy a jelen szélsőségesen kiélezett helyzeteiben hogyan viselkednek az emberek, hogyan alakítják ezeket a helyzeteket, vagy hogyan deformálják ezeket a kapcsolatokat, s hogy e kiélezett helyzetben milyen körülmények között válik, illetve válhat az ember hőssé. Ennek a hőssé válásnak a körülményeit, folyamatát vizsgálja Bu- kovcan most szóban forgó színműve is. A dráma cselekménye egy szlovákiai kisvárosban játszódik a Felkelés leverése után: a megszállók az egyik katonájuk meggyilkolása miatt tíz túszt tartanak fogva egy pincében, akiket, amennyiben a tettest nem sikerülne kézre keríteni, hajnalban kivégeznek. Később változik a város- parancsnok elhatározása, s a tíz foglyul ejtett polgári személy közül hajnalban csak egynek kell meghalnia, ám ezt a személyt maguknak a túszoknak kell kiválasztaniuk maguk közül. A tét tehát világos: nem kevesebb, mint élet és halál kérdése forog kockán ezen az éjszakán, s a foglyul ejtettek mindegyike - különböző embertípusok, magatartásformák és társadalmi rétegek képviselői - megmérettetik, kénytelen szembesülni önmagával, s hitet tenni az emberség, az igaz emberi értékek mellett, vagy pedig, ki-ki a maga bőrét mentve lealjasodni. A színmű valamennyi alakja a puszta életéért küzd ezen a jellempróbáló, végzetes éjszakán, s e küzdelem valamennyiüket pőrére vetközteti: kivétel nélkül esendő emberek ők, akik a nehéz órákban tanúsított erkölcsük és emberi tartásuk szerint ítéltetnek majd meg. Nem hősnek született egyikük sem, s valamennyiüknek megvannak a maga gyöngéi, valamennyiüknek megvan a maga takargatnivalója, de előbb vagy utóbb mindegyikük számára világossá válik, hogy léteznek pillanatok, helyzetek, amikor puszta életének minden áron való megőrzése helyett az ember számára sokkal fontosabbá válik emberségének, emberi voltának megőrzése. Az embert nem utolsósorban éppen a döntései, a választásai tették, s teszik emberré, még az olyannyira embert próbáló időkben is, amilyenek a háborús esztendők voltak, bármilyen nehéz legyen is a döntés, a választás, e kettőt kikerülni, elodázni nem lehet, s az életünk, a sorsunk által föltett kérdésekre sem lehet más válaszunk, mint a becsületes helytállás és emberségünk, emberi mivoltunk megőrzése. Mélységesen politikus dráma tehát Bukovcané, de - éppen mert dráma - nem a szólamok, nem az elkoptatott frázisok hangján politizál, hanem az emberi magatartásformákat vizsgáló kérdéseivel, s az e kérdésekre adott válaszaival. Mivel e színmű által föltett kérdések, s az ezekre adott válaszok nemcsak egyetlen konkrét történelmi helyzetben, nemcsak egyetlen konkrét térben és időben, hanem ennél általa- nosíthatóbban is érvényesek, magától értetődően a dráma időszerűsége sem lehet kérdéses számunkra. Maga Bukovőan is megjegyzi egyik nyilatkozatában, hogy ...ez a színmű nem a Szlovák Nemzeti Felkelésről szól, csupán egyetlen éjszakának, csupán tizenegy embernek a drámája (...) akik egymás társaságában élik át életük legnehezebb éjszakáját". De elegendő csak fellapoznunk bármelyik napilapunk külpolitikai rovatát, vagy megnéznünk esténként a tévéhíradót, hogy lássuk, szerte a világban mennyi olyan válsággóc és háborús tűzfészek van, ahol napjainkban is átélhet (s bizonyára át is él) emberek egy csoportja a Bukovőan hőseiéhez hasonló éjszakát. Éppen ezért a Mielőtt a kakas megszólal... színpadra állítása közben különösen kézenfekvő feladatnak találtatott e dráma időszerűségének, napjainkkal való érintkezési pontjainak, illetve ezen érintkezési pontok lehetséges voltának többféle megközelítésben is történő kihangsúlyozása. Mert a szóban forgó színmű véleményünk szerint nem több és nem is kevesebb, mint az emberi helytállás drámája, s ilyen értelemben a tanulságai is sokkal inkább általánosíthatóak és szélesebb körben - mondhatnánk, hogy még napjaink általános emberi kapcsolatainak javítása közben is - alkalmazhatóak, mintsem azt esetleg az első pillantásra vélhetnénk. TÓTH LÁSZLÓ Káló Flórián-Aldobolyi Nagy György Egyedül című darabjában, amelyet a budapesti Madách Kamaraszínházban mutattak be, Almási Éva játssza azt a színésznőt, aki Dómján Edit alakítására készül egy, a tragikusan elhunyt színésznőről írt darabban. Almási Éva alakításában mindez felzaklatóan hiteles és igaz. Zsuzsa, a színésznő Domjánt-játszani készül, s közben a tragikus sors mellett saját életének problémái is foglalkoztatják. (Archív-felvétel) AZ EMBERI HELYTÁLLÁS DRÁMÁJA Jegyzetsorok Ivan Bukovőan Mielőtt a kakas megszólal... című színművéhez Mellékzörejek Színházakban „mellékzörejként“ emlegetik azokat a nem kívánatos jelenségeket, melyek az előkészületeket vagy az előadást zavarják, és a színész figyelmét elvonják a játéktól. A színpadhoz szokott - helyesebben: edződött - színésznek nem a szerepalakítás jelenti a nagyobb gondot, nehézséget, hanem a „nyugodt" játékhoz, alkotáshoz szükséges körülmények hiánya. Ezek az úygnevezett: „mellékzörejek“ jobban próbára teszik (tehetik) idegrendszerét és esetenként több energiát szippanthatnak el tőle, mint egy-egy szerep megformálása. Megpróbálom a szereposztástól a reprízekig nyomon követni ezeket a szívet-lelket elszomorító jelenségeket, s ha szerencsével járok, talán még egynémelyiknek az okára is sikerül rátapintanom. Az egyik legfontosabb színházi esemény a szerep- osztás. Annyira fontos, hogy nehéz lenne megcáfolni azt az állítást, miszerint a darab sikere a szereposztásnál dől el. Eltekintve attól a néhány ésszerűtlen esettől, amikor a rendező valamelyik színész „javára“ elfogult, a szereposztás legtöbbször észokokon nyugvó szempontok alapján történik. De a színházban (akárcsak másutt!) néhány gyakorlatlan s több gyenge tehetség is akad! Ezek néha titkolózva, de nem egyszer elég „szemérmetlen“ módon „sutyorogják" el a szereposztással kapcsolatos ellenvéleményüket. Részükről ez egyrészt amolyan felszínre kapaszkodás, másrészt: akadtak közöttük olyanok is, akiknek mindegy! Igen ám, de a komoly feladattal megbízott színésznek nem mindegy, hogy a kollégák részéről együttérzés, bizalom és drukk kíséri szerepformáló igyekezetét, vagy netán ellenszenv. Hiszen talán egyetlen művészeti ág sem igényli annyira az összehangoltságot, mint a színművészet! Legtöbb esetben persze a sértett fél úgy tesz, mintha a féltehetségek csipkelődését ártalmatlannak tartaná és rangon alulinak tartja perbe szállni a döngicsélökkel. Az igazság azonban az, hogy a közöny tettetése, megjátszása máris mellékzörejként van jelen, és bizony néhány megnehezíti a szerep kibontását. Rokon kategóriába számít az egyenrangú felek rivalizálása. Szép Ernő egyik jelenetében szellemesen kihangsúlyozza, hogy még a szerelmes színészpárok között is megbocsáthatatlan véteknek számít, ha egymás művészi köreit megzavarják. Színészek között meghittebb barátság is csak úgy jöhet létre, ha kölcsönösen elismerik egymás talentumát. Thália óvja meg azt a pályáján felfelé haladó színészt attól, hogy olyan főszerepet kapjon egy darabban, ahol elismert és hiú kollégája partnerként melléje kerül. Kétségtelen, hogy minden második esetben a színpadon előforduló ármánykodás teljes skálájával találja magát szemben a szépreményű élszínészjelölt Olyankor aztán vagy túr, vagy robbant. Ha a robbantás sikerrel jár, akkor , berobbantja“ magát a nagyobbak közé, ha nem, akkor egy karakán csillaghullás az eredmény. A színházban sok olyan dolog történik, amiről a színész maga sem tudja megítélni, hogy objektív eredetű-e vagy sem. Például: a darabot műsorra tűzték, szerepet kapott benne. A ráosztott szerep ellen nem ildomos berzenkedni, mert (különösen kezdetben!) nagyon könnyen kétségbe vonhatják az illető szakmabeli rátermettségét, illetve tehetségét. (Igen, de ha eleve „nem lát benne fantáziát?“) Ilyen helyzetben biztathatja magát azzal, hogy majd előszedi a már régen bevált trükkjeit és a kínos helyzeteket áthidaló rutinériát. Végső reményként ott van még a „rendezői koncepció“, amit, hogy őszinték legyünk, a „jobb konstellációjú“ napokon lemosolyog a színész. Ha a szerepértelmezés dolgában dilemmába esett színészt a rendezőnek nem sikerül „gatyába rázni“, akkor mindenért a színész szorul, különösen, ha közte és a rendező közötti erőviszonyok az utóbbi javára egyenlőtlenek. Ezek a mellékzörejek természetesen a darab „ítészei“ előtt ismeretlenek, a közönség felé meg jobb, ha ebből nem szivárogtatnak ki semmit. Ha az előadás három fontos összetevője - az írói képzelőerő, a rendezői felfogásmód és a színészi alakítás - nem érvényesülhet úgy, hogy az előadáson egymás értékeit maximális művészi szintre emelje, akkor valamelyik összetevőben keresendő a hiba. Mivel ilyen esetben mindenki a másik munkájában igyekszik meglelni a hibát, a színész (végén megint csak rajta csattan az ostor) úgy érzi, hogy az egész darab összebütykölése nem volt valami „fair“ dolog. Ez természetesen sem a szakma iránti vonzalmát, sem az alkotás kínálta gyönyör érzetét nem növeli! A tájoló színházak (mint például a MATESZ, de annak is főleg a kassai (Koéice) társulata) esetében állandó jellegű az a „mellékzörej“, hogy az - úgynevezett - anyaszínháznak méreteire szabott díszletek a vidéki kultúrházakban nem mindenütt férnek el. így a reflexszerűen beidegződött mozgás a játéktér megváltoztatásával kiszámíthatatlanul módosul és bizony az állandó improvizáció ronthat a játék könnyedségén. Együtteseink elleni vétek lenne „említés nélkül“ hagyni egyes vidéki öltözőink kapcsán felmerülő nehézségeket. A kultúrálatlan, elhanyagolt állapotban lévő, téli időszakban szinte teljesen fűtetlen öltözővel üzemelő kulturházaink problémáját semmi szín alatt sem nevezhetjük objektív jelenségnek. Ez a „mellékzörej“ azonban külön fejezetet érdemlő kategóriába tartozik és alkalomadtán „rangjához illő“ módon kívánunk vele foglalkozni. KOVÁCS JÓZSEF * ÚJ SZÓ 14 1984. II. 24.*
