Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1984-02-10 / 6. szám
RÉVÉSZ BERTALAN IRODALOMKRITIKÁNK LEHETŐSÉGE ÉS FELELŐSSÉGE-- Megannyi kérdés, melyre a válasz, úgy véljük, elsősorban a fenti okfejtésben keresendő. Kazinczyék óta nálunk a legjobb, legértőbb kritikusok az írók, költők voltak. Mert az elemzés során - lévén az alkotási folyamatnak alapos ismerői - a müveknek azokat a régióit, alkotáslélektani szféráit is feltárták, melyek a tudós kritikusok figyelmét vagy elkerülték vagy felfejtésükre képtelennek bizonyultak. E hagyományt hazai irodalmunkban ma csupán ketten-hárman követik, ám ők sem a szorosan vett műelemzó kritikát művelik elsősorban, hanem inkább egy-egy időszerű esztétikai kérdés megválaszolására vállalkoznak. Pedig fölöttébb jelentős nyeresége lenne kritikai tudatunknak, irodalmi közgondolkodásunknak, ha íróink gyakrabban jelentkeznének elemző bírálatokkal, portrékkal, esszékkel. H a manapság bármilyen fórumon is szóba kerülnek irodalmi életünk fogyatékosságai, bizonyos, hogy a legtöbb elmarasztalás a kritikát éri. Leggyakrabban a Szlovákiai írók Szövetsége magyar szekciójának egyikmásik vezető személyisége vagy egy-egy szerkesztő állapítja meg hivatalból a diagnózist. Eszerint: irodalomkritikánk nem követi az irodalmi élet lépéstempóját, koncepciótlan, esetleges és alkalomszerű, színvonala kezdetleges, hiányoznak egy-egy műfaj és életmű alaposabb elemzései, szintézisei. Hogy irodalomkritikánk valóban ily lehangoló képet mutatna? Most ne vitassuk. Ám akár helytálló a fenti minősítés, akár nem, aligha elegendő a bajokat tényszerűen megállapítani; az okozatnak szükségszerűen megvannak az okai, ha ezek nem is mindig egyértelműek. Sajnos, a puszta ténymegállapításon eddig nemigen jutottunk túl; ugyanis annak időnkénti hangoztatása, hogy szervezeti kereteinkkel elégedettek lehetünk, adottságaink kifogástalanok, most már csak írni kell - nem viszi az ügyet előbbre. Ha valóban megvolnának hozzá a szervezeti keretek - de egyelőre nincsenek -, még akkor sem oldódna meg egy csapásra minden. Például két éve működik a magyar szekció kritikai szakosztálya, de ettől még a kritika aligha lett jobb, színvonalasabb. Időszerű tehát a kérdés föltevése: Mi a föltétele a folyamatos és átgondolt, a megbízhatóan tájékoztató, korszerű és kellő hatásfokú irodalomkritika kialakulásának? Nyilván több körülmény és tényező befolyásolja - úgy véljük azonban, hogy mindenekelőtt az alábbi három: 1. fórum - közlési lehetőség; 2. képzett kritikusi gárda; 3. a publikálás rugalmas szervezése. 1. Miként a tudomány művelése nem létezhet napjainkban szervezeti keret nélkül, hasonlóképpen az irodalomkritika sem művelhető: a súlyához méltó fórum rlélkül. S nemcsak azért nem, mert a kritikai vizsgálódás, a műelemzés maga is kivételes felkészültséget igénylő tudományos tevékenység, s mint ilyen, éltető eleme a folyamatosságot és rendszerességet biztosító szakmai és olvasói visszajelzés - hanem azért sem, mert a kritika - természetéből, hagyományos feladatvállalásából adódóan - a mindenkori irodalmi élet első számú mozgatója, koordinálója, s ezért jelenléte a kurrens lapok hasábjain nélkülözhetetlen. Ennélfogva éppen ez a műfaj bírja legkevésbé elviselni az íróasztalfiókban való elfektetést. Lévén az irodalomkritikának (s általában a műkritikának) ismeretterjesztő, világnézet- és ízlésformáló funkciója - az olvasó ember művelésében s az irodalmi élet szervezésében pótolhatatlan szerepe -, a kritikus egyszersmind kultúrpolitikus is, akivel szemben mind az olvasóközönségnek, mind a szakmának megvannak a maga elvárásai. Az olvasó megbízható tájékoztatást, szakszerű eligazítást vár napjaink folyamként hömpölygő könyváradatában - a szakma pedig azt várja, hogy elemzései, értékítéletei a korszerű esztétikai kritériumokon alapuljanak, s végeredményben használható elvi szempontokat és adalékokat szolgáltasson az irodalomtörténeti rendszerezés, szintézis számára. A kritika gyakran visszajelzi egy-egy mű sikerét vagy sikertelenségét, társadalmi, olvasói fogadtatását, ilyenkor az olvasók véleményét közvetíti az alkotóhoz. Legtöbbször azonban a műalkotás útját egyengeti az olvasóhoz. Mindezen keresztül, törekszik az értékek megőrzésére, s erejéhez mérten ösztönzi az új, korszerű eredmények megszületését. - íme, tömören megfogalmazva: a kritika feladatköre: a kritika lehetősége és felelőssége. P ersze, korántsem elegendő megállapítanunk, így vagy úgy bizonygatnunk, hogy a kritika műnemeinek mily jelentős és pótolhatatlan a társadalmi feladata, az irodalom értését, élvezetét előmozdító törekvése, mint ahogy az sem, ha elvárásainkban megcsalatván, időnként alaposan odamondogatunk neki. Vitáink rendszerint ennél a pontnál véget érnek, anélkül, hogy bármit is elértek volna. Hogy irodalomkritikánk a föntebb vázolt s a feladatköréből adódó immanens lehetőségeit megvalósíthassa, s megfelelhessen a korszerű követelményeknek, azaz hivatását betölthesse: mindenekelőtt bő közlési lehetőséget nyújtó lapokra lenne szükség! A pillanatnyi helyzet ugyanis kedvezőtlenebb, mint 25 éve bármikor. Hiszen az Irodalmi Szemlén és az Új Szón kivül egyetlen lapunk sem képes elegendő teret szentelni e műfajnak (az Új Szó is, politikai napilap lévén, terjedelmi szempontból csak korlátozottan és nem elég rendszeresen). Ámít például a Hét vagy a Nő hétről hétre közöl, az nem kritika, még csak nem is recenzió, csupán: a recenzió rezüméje. Évtizedek során ismétlődő s változatlanul időszerű panaszunk, hogy: sem a művészeteknek, sem a tudományszakoknak nincs szaklapjuk. Pedig ma már - az indulástól számítva - nemcsak az irodalomról mondható el egy igen tisztes mennyiségi és minőségi növekedés, hanem egyik-másik humán szaktudományról is: mindenekelőtt az irodalom- és történettudományi, a helytörténeti és a néprajzi kutatások eredményeire gondolunk. Szaklap és persze szervezeti keret híján, például immár szép számú - állami ösztöndíjjal külhonban végzett! - néprajzos szakembereink közül is alig egy-kettő gyakorolhatja főállásban választott hivatását (legfeljebb más természetű napi munkájuk elvégzése után, ha van hozzá erejük és kedvük). 2. A kritikai élet működésének másik alapvető föltétele: a képzett kritikusi gárda. A kettő - publikálási lehetőség és kritikus - egymás nélkül nem létezhet, a kettő egymást föltételezi, kölcsönösen ösztönzi. Persze, a képzettség önmagában nem elegendő; ehhez óhatatlanul társulnia kell oly hivatásbeli - kutatói, tanári, újságírói - feladatkör napról-napról való ellátásának, amelynek szerves részét képezi a műelemző tevékenység, a kritika művelése. E feladatkör kialakulásához és állandósulásához megint csak két dolog föltétlenül szükséges: optimális létszámmal működő állandó intézeti, tanszéki, szerkesztőségi munkahelyek. Á széppróza vagy a verses műfajok művelői a megmondhatói, mennyire nehezen egyeztethető a rendszeies- séget követelő alkotómunka a mindennapi munkahelyi kötöttséggel. Legtöbbször egy hosszabb-rövidebb alkotószabadság jelenti az egyetlen megoldást: a kézirat határidőre való leadását. A kritikus helyzete semmivel sem könnyebb, mert ugyanolyan rendszerességgel kell dolgoznia, mint a regényírónak, csak éppenséggel sokkal többet s keményebben, és - mert legtöbbjük nem lévén tagja a szövetségnek - jóval kedvezőtlenebb feltételek között. Gyakran kérdezzük: Hol az utánpótlás? Miért nem találkozunk új nevekkel? Mi történt azokkal, akik egy-egy nekifutás után megtorpantak? Mi okozta elhallgatásukat? 3. A feladatát folyamatosan ellátó kritikának, az élénk kritikai életnek további feltétele: az írások publikálásának rugalmas szervezése, a lapok irodalmi, kritikai rovatainak koncepciózus és összehangolt szerkesztése. Aligha szorul bizonyításra, mily jelentőséggel bír a szerkesztés hogyanja és mikéntje, vagyis a terv- és programszerű szerkesztés. Példaképért sem kell messzire mennünk: a nagy szerkesztő egyéniségeK közül elég, ha kettőnek, Osvát Ernőnek és Mikes Lajosnak, a nevét említjük. Pedig az ő idejükben még nem létezett olyan — az irodalom egészét koordináló - csúcsszerv, mint ma az írók szövetsége, feladatukat mégis tisztességgel és felelősséggel végezték- mert tudván tudták: az okos szerkesztés nemcsak a már meglevő eredményeket leltározza, nemcsak értékformáló és értékmegőrző, hanem a megszületendő értékek világ- rajöttét is nagymértékben ösztönzi, elősegíti. A nagy szerkesztők szinte kivétel nélkül mindig az irodalom napszámosai voltak, s igen gyakran csak a maguk alkotó munkájának a háttérbe szorításával, olykor feladásával tudták szerkesztői munkájukat elvégezni. De rendíthetetlenül tették, amit kellett, amit a kor megköyetelt tőlük, pillanatnyilag maguk sem tudván, mily sajátos és pótolhatatlan életművet hagynak az utókorra. Ma ily végletes áldozatot senki sem vár a szerkesztőtől; azt azonban mind az olvasó, mind a szakma igenis elvárja tőle, hogy elvi alapozású és korszerű igényeket kielégítő, dinamikus szerkesztéssel váljék az irodalom motorjává, és- nemzetiségi helyzetünkből adódóan többletként- a nemzetiségi élet óramutatójává. Ma, amikor köreinkben egyre nagyobb méreteket ölt a szellemi restség; egyfajta fásult közöny a nemzetiségi lét gondjai iránt, és önbecsülésünk már-már alagsori szintre süllyedt: a szerkesztői munka plusz feladataként vállalt közéleti elhivatottságú -irodalomszervezői tevékenység: egyenesen korparancs. A feladata magaslatán álló szerkesztő nemcsak abból szerkeszt, ami éppen befut hozzá, hanem tudatosítja, hogy megrendelő is: legfontosabb dolgának tehát azt tekinti, hogy kéziratot kérjen. Végezetül idekívánkozik a közelmúlt jeles kritikusának, Schöpflin Aladárnak, találó kijelentése: „Tévhit ..... hogy az irodalom sorsa a kritika kezében van, holott a dolog fordítva igaz: a kritika sorsa az irodalom kezében van.“ Kell-e a tétel igazát bizonygatnunk? Aligha. Elegendő, ha egy-két jól ismert példát említünk: Miként Gyulai Pál nem képzelhető el Arany János, Jókai, Mikszáth nélkül, vagy Schöpflin a Nyugat első nemzedékének nagyjai nélkül- hasonlóképpen Belinszkij és Csernisevszkij kritikusi munkássága sem jött volna létre a nagy orosz realisták korszakalkotó művészi eredményei nélkül. Persze, mindig voltak többé vagy kevésbé jelentős irodalmi korszakok, adekvát kritikai visszhang nélkül is - ám a fordítottja (jelentéktelen alkotó periódusnak maradandó kritikája) már kevésbé fordult elő. M arxista irodalomkritikánk lehetősége és felelőssége? ízlés- és tudatformáló, értékmegőrző és értékteremtő szerepét - azaz: társadalmi funkcióját - felelősségteljesen csak akkor teljesítheti, ha: a létéhez, életműködéséhez szükséges lehetőségeket számára megteremtjük. A mai középiskolások még a század- és ezredforduló éveiben is aktív dolgozók lesznek. Ezt a tényt a Szovjetunióban teljes mértékben tudatosítják. Ezért a kommunista párt, mint minden jelentősebb döntés előtt, most is a szovjet nép elé terjesztette az SZKP Központi Bizottsága oktatáspolitikai határozatának javaslatát a középfokú iskolák reformjáról. Ennek célját nagyon világosan és egyértelműen körvonalazta Jurij Andropov az SZKP KB tavalyi júniusi ülésén. Eszerint a párt arra törekszik, hogy a Szovjetunióban olyan egyéneket neveljenek, akik gazdag ismeretanyagra tesznek szert, emellett azonban a szocialista társadalom polgárai, a kommunizmus aktív építői legyenek. Több mint fél év telt el az ülés óta, és a szovjet társadalom most családi körökben, munkahelyeken élénken vitatja a javaslatot, és keresi a legkedvezőbb megoldást. A változtatásokat fokozatosan kívánják bevezetni a következő ötéves tervidőszak, azaz 1990 végéig. A javaslat abból indul ki, hogy a tudományos-miT- szaki haladás minden fiatal technikustól, mérnöktől vagy más dolgozótól olyan tudást követel meg, amely megfelel korunknak, a termelés tudományos-műszaki és gazdasági elveinek alapos ismeretét feltételezi, s szellemi és fizikai fejlettséget, valamint a munkához alkotó viszonyt kíván meg. A javaslatban az eddiginél sokkal nagyobb hangsúlyt kapott a művelődés szociális funkciója. Az isko1984. II. 10. Iának a tanulókat olyan tudással kell felvérteznie, hogy eleget tehessenek a főiskolai továbbtanulás követelményeinek s egyidejűleg fel kell készítenie őket a ' népgazdasági tevékenységre is. A munkára nevelést a személyiség formálásának legjelentősebb tényezőjeként és a népgazdaság munkaerő-utánpótlásának eszközeként kell értelmezni. két úgy, hogy a tanulók ne legyenek túlterhelve. A középfokú általános és szakmai képzés rendszerében tehát szerkezeti változtatásokat kell végrehajtani. 1986- tól a gyermekek már 6 éves koruktól fognak iskolába járni és 11 év alatt középfokú általános műveltséget szereznek. Ez azt jelenti, hogy az alapiskolában Tanulás és munka Vita a szovjet középfokú iskolák reformjáról A tanulás összekapcsolása a munkával azt jelenti, hogy a tanulókat bevonjuk a hasznos tevékenységbe, egészségi állapotuknak, a fizikai és értelmi szintjüknek megfelelően. Fontos, hogy a fiatalok megértsék a termelési viszonyokat, saját nézetük legyen a szocialista tulajdonról, a tervezésről, a munkafegyelemről, a keresetről, tehát tudatosítsák a rubel értékét. Ez azt jelenti, hogy emelni kell az oktató-nevelő munka, s valamennyi tantárgy tanításának színvonalát. Fokozni az eszmei-politikai és erkölcsi nevelés hatékonyságát, gondoskodni a tanulók fizikai fejlődéséről. Ez a feladatoknak azonban csak az egyik része. Másik részük: át kell értékelni és tökéletesíteni az eddigi tanterveket, a tanítás programját, a tankönyveket és segédeszközöket, korszerűsíteni az oktató-nevelő munkát és módszere(1-4. osztály) egy évvel hosszabb lesz a tanítási idő, a tanulók tehát jobban megtanulnak írni, olvasni, számolni, s bizonyos készségekre tesznek szert. A középfokú általános és szakiskola feladata, hogy az ifjúságnak általános középfokú műveltséget és szakmai felkészülést nyújtson. Az utolsó négy évben, a 8-11. osztályokban néhány választható tantárgy újabb szakpárosításokkal bővül, ilyen például a fizika-matematika, kémiabiológia, vagy több humán tantárgy. A munkára nevelés a 10. és a 11. osztályban az ismertebb szakmák elsajátítására irányul. A műszaki szaktanintézeteket középfokú technikai intézetekké alakítják át, melyekben osztályonként változik a szakmai felkészítés a fiatalok adottságainak és képességeinek megfelelően. A középiskolák ilyen átszervezése lehetővé teszi a szakmunkások felkészítésének tökéletesítését és általános műveltségük növelését. A fiatalok kommunista nevelésének alapja marxista-leninista világnézetük formálása. A történelem, a polgári nevelés, az irodalom óráin kell alakítani kommunista öntudatukat. A reformjavaslat hangsúlyozza, hogy a munkára nevelést a szavak és a tettek egységében, az ismeretek, a meggyőződés és az alkotó tevékenység egységében kell látni. A tervezet javasolja, hogy tegyenek intézkedéseket a tanulás feltételeinek javítására, valamint az anyanyelv és az orosz nyelv oktatásának tökéletesítésére, melyet a szovjet nép a soknemzetiségű ország népei közti kapcsolatok eszközének fogadott el. A reformjavaslat hangsúlyozza, hogy tovább kell mélyíteni a család felelősségét a gyermekek nevelésében, és szükséges erősíteni a szülők és az iskola kapcsolatát. Az SZKP Központi Bizottsága a javaslatban a szovjet pedagógust olyan személyiségnek nevezi, akit a társadalom az ifjú nemzedék nevelésével bízott meg. Ezért a párt a pedagógus tekintélyének növelésére törekszik. A javaslat számol munka- és életkörülményeiknek javításával, fizetésük emelésével. Szeptember elseje, a tanév kezdete mindig is ünnep volt minden családban és az iskolában is. A javaslat felveti, hogy szeptember elsejét nyilvánítsák össznépi ünneppé - a megismerés és tudás napjává. KAROL HEDERLING
