Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)

1984-01-06 / 1. szám

Vaszilij Suksin IW p&hn.mdän! Ha városiak jönnek vadászni erre a vi­dékre s az után érdeklődnek a faluban, hogy ki tudná elvezetni őket az alkalma­sabb helyekre, mindenki azt válaszolja:- Csakis Bronyka Pupkov... ő a mes­tere nálunk az efféle dolgoknak. Unat­kozni sem fognak mellette. - De vala- hoqy furcsán mosolyognak hozzá. Bronyka, Bronyiszlav Pupkov, kék szemű, mosolygós, könnyű járású és beszédű, jó erőben levő parasztember. Túl van az ötvenen, megjárta a frontot, jobb kezére rokkant, két ujja hiányzik, melyeket nem a háborúban vesztett el: még legénykorában, télvíz idején meg­szomjazott egyszer vadászat közben, puskatussal akarta hát feltörni a vizparti jeget. A fegyver csövét markolta meg, befogva két ujjával a torkolatát. A ber- dánka biztosítva volt, mégis elsült, s messzire elrepült egyik ujja, a másik meg egy darab bőrön lifegett. Fogta s le­tépte azt is. Ujjait - a mutatót és a közép­sőt - hazavitte, s eltemette a kertben. Keresztet is akart állítani föléjük, de azt már nem engedte az apja. Sok botrányt csinált élete folyamán Bronyka, sokat verekedett, alaposan helyben is hagyták néhányszor, ilyenkor feküdt egy darabig, de aztán, ahogy föl­kelt, megint a faluban furikázott fülsiketítő mopedjén („a pedikjén“) - senkire sem gondolt már haraggal. Könnyen élt. Úgy várja Bronyka a városi vadászo­kat, akár az ünnepnapokat. Alkalmasint egy hetet, sőt egy egész hónapot is szívesen eltöltene velük. Kitűnően ismeri az itteni helyeket, akár a tulajdon nyolc ujját, a vadászathoz pedig igen okos és szerencsés. A városiak nem sajnálják tőle a vodkát, egy kis pénzt is adnak néha, persze azt sem bánja, ha semmit sem fizetnek.-Hány napra kellene? - kérdezgeti igen tárgyilagosan a vendégektől.- Háromra.- Minden rendben lesz, akár a patiká­ban. Maguknak is jót tesz a pihenés, megnyugtatják kicsit az idegeiket. Három-négy napig, egy hétig járják az erdőt. Ameddig jól érzik magukat. A váro­si nép tisztességtudó, köztük még akkor sem ébred fel Bronykában a verekedő kedv, amikor beszív egy kicsit. Vadász­kalandjait meséli, igen nagy élvezettel. A legfontosabb történetét az utolsó napra, a búcsúlakomára tartogatja. Ret­tentő izgalommal várja ezt a napot, s jó előre gyűjti rá az erejét... Amikor aztán elérkezik, Bronykának reggel óta sajog a szíve a gyönyörűségtől, ilyenkor egész nap ünnepélyesen hallgat.- Magával meg mi történt? - faggatják. _ Semmi - feleli. - Áldomást hol tar­tunk? A partccskán?- Lehet a partocskán is. Estefelé keresnek egy barátságos kis lankást a sebes vizű, szép folyó partján, s tábortüzet raknak. Aztán míg fődögéi levesükben az apróhal, isznak egy kört, és beszélgetnek. Bronyka felhajt két aluminium pohár­ral, s cigarettára gyújt..- A frontot megjárták-e - kérdezi, lát­szólag minden különösebb nk nélkül. A negyvenen felüliek persze valamennyi­en voltak a fronton, de Bronyka azért a fiatalabbaknak is felteszi ezt a kérdést, mert így vezeti be a történetét.- Ez onnan van? — fűzik tovább a szót, csonka kézfejére pillantva.- Nem. A fronton én szanitéc voltam. Az... bizony, bizony... - mondja jókora hallgatás után: — Hát a Hitler elleni me­rényletről hallottak-e?- Hallottunk.- De nem ám arról. Arra gondolnak, ugye, amikor a saját tábornokai akarták hidegre tenni?- Persze.- Na nem. A másikról.- Milyen másikról? Másik is volt?-Volt. - Bronyka most az üveg alá tartja az alumínium bögréjét. - Na, töltse­nek egy keveset. - Iszik. Volt, kedves elvtársak, volt. Csett! Ennyire ment el a golyó a fejétől - mutatja a kisujja hegyét.- Ez mikor volt?- Ezerkiláncszáznegyvenhárom július huszonötödikén — hadarja, aztán megint hallgat egy darabig, mintha most idézné emlékezetébe távoli drága múltját.- És ki lőtt rá? Bronyka nem hallja a kérdést, cigaret­tázik, a tűzbe bámul.- Ez a merénylet hol volt? Bronyka mintha megnémult volna. A többiek csodálkozva néznek össze.- Én lőttem - szólal meg hirtelen. Egész halkan mondja ezt, nézi tovább a tüzet, majd lassan felemeli a szemét. Mintha azt akarná mondani: „Csodála­tos, ugye? Nekem magamnak is az.“ Aztán késernyés mosoly fut át az arcán. Hallgatói rendszerint sokáig szótlanul merednek Bronykára. Ó meg cigarettá­zik, s a tüzet piszkálja egy botocskával... Pattanásig feszült ez a pillanat. Mintha tiszta szesz járná át az ember vérét.- Komolyan beszél?- Hát mit képzelnek? Én talán nem tudom, hogy mi jár a történelemhamisitá- sért? Tudom én azt.- Valami hülyeség lesz...- Hol lőtt rá? Hogyan?- Browninggal. Igy ni, meghúztam a ravaszt - és puff! - Halálos komolyan körbejártatja szomorú szemét, bosszan­kodik, hogy ilyen hitetlenek az emberek. Pedig ingadoznak már a hitetlenkedök.- Na és miért nem tudnak erről mások is?- Eltelik még száz év, és sok mindent befed akkorra a homály. Értik? Az pedig, hogy maguk nem tudnak róla... Hát ép­pen ez a tragédia, hogy sok hősre fátylat borítanak.- Várj. Hogy volt? Bronyka biztosan tudja, hogy előbb- utóbb felébred hallgatóiban a kíváncsi­ság. Mindig így van.- Aztán majd elpletykálják? Újabb bizonytalankodás.- Dehogy pletykáljuk el...- Kommunista becsületszavukra?- Mondom, nem mondjuk el! Mesélje már.- De igazán kommunista becsületszó­ra? Mert minálunk ez a falusi nép olyan ám, tudják...- Semmi baj se lesz, nyugodt lehet!- Izgatottan várják már minden szavát.- Kezdje már el.- Töltsenek egy keveset - tartja ismét a poharát Bronyka. Semmi kétség, telje­sen józan. - Amint már említettem, negy­venháromban történt, július huszonötödi­kén. Támadtunk. Olyankor, támadás alatt, a szanitéceknek is több a dolguk. Azon a napon húsz embert cipeltem be a tábori kórházba... Viszek be egy súlyo­san sebesült hadnagyot, fektetem le a sátorba... Abban a sátorban volt egy bizonyos tábornok is. Vezérőrnagy. Könnyebb sebbel, megsérült egy „kicsit a lába, a térde felett. Éppen akkor kötöz­ték át. Amint meglátott engem ez a bizo­nyos tábornok, azt mondja: „Várjál csak, szanitéc, maradj itt.“ Na, gondolom, vala­mi utazás lesz ebből, nyilván azt akarja a tábornok, hogy én támogassam. Hát várok. Egy tábornok mellett persze sok­kal érdekesebb az élet, mindjárt úgy ismeri az ember a helyzetet, akár a saját tenyerét. Feszülten figyel már mindenki. Vidá­man pattog a tűz; az erdőből lassan kilopakodik s elterül a vízen a sötétség, de a folyó közepe a sodrásában csillogva világít most is, mintha hatalmas, végtelen hosszú hal úszna a tetején.-Szóval, a tábornokot bekötözték... Azt mondja neki a doktor: „önnek feküd­nie kellene, kérem!“ - „Ugyan, menjen már!“ - intette le a tábornok. A magam­fajta persze akkor is félt a doktoroktól, de a tábornokok nem ijedtek be olyan köny- nyen. Kocsiba ülünk a tábornokkal, aztán indulás. Kikérdezett: hol születtem, hol dolgoztam, hány osztályt jártam? El­mondtam mindent részletesen: ide meg ide való volnék (helybeli születésű va­gyok), a kolhozban dolgoztam, mondom, de főleg vadászattal foglalkoztam. „Ez a jó - derült fel a tábornok -, jó lövő vagy?“ Az, mondom, ötven lépésről elol­tom a gyertyát a puskámmal, ezzel min­dent megmondtam, igaz?“ Az iskolával viszont nem dicsekedhetem, még egé­szen csöpp gyerek voltam, amikor a taj- gában mászkáltam már az apámmal. „Nem baj - azt mondja —, oda úgysem kell egyetemi végzettség. De ha azt az átkozott gyertyát, amelyik fölgyújtotta a világot, eloltod, sose felejti el a nevedet a haza.“ Finom célzás, mi? Értették?... Én még nem kapiskáltam a dolgot. Egy óriási fedezékben álltunk meg. A tábor­nok mindenkit kikergetett, s faggatott tovább. „Rokonod - azt kérdezi - nin­csen külföldön?" Már hogy volna? Tős­gyökeres szibériai család... Azoktól a ko­zákoktól származunk, akik Bij-Katunszk várát, itt van nem messze, elfoglalták. Még Péter cár alatt. Az egész falu, úgy lehet innen származik...- Hol szedted fel ezt a nevet: Bro­nyiszlav?- A papunk találta ki másnapos állapo­tában. Kapott is tőlem miatta arra a nagy sörényű lófejére, amikor harminchárom­ban a GPU-hoz kísértem...- Hol kapott? Hová kísérte?- A városba. Kollektív határozattal le­tartóztattuk, de a városba senki sem akart bemenni vele. „Eredj - azt mondják -, Bronyka, te úgyis fened rá a fogad, kisérd be.“- Pedig szép név, nem?- Megfelelő vezetéknév kellene mellé­je. De így: Bronyiszlav Pupkov. Katoná- éknál is mindenki röhögött, amikor név­sorolvasáskor elkiáltották. Az egyik fa- lumbéli Vanyka Pupkov, igy el is menne valahogy.- Igen, aztán mi történt?-Aztán, szóval akkor... Hol is hagy­tam abba?- Faggatta tovább a tábornok...- Na igen. Mindenről alaposan kikér­dezett, aztán azt mondja: „A párt és a kormány rendkívüli feladatot bíz önre Pupkov elvtárs. Hitler kijött ide, az első vonalba, inkognitóban. Itt az alkalom, hogy ledurrantsuk. Éppen most fogtunk el egy gazembert, mondja, akit speciális feladattal dobtak át hozzánk. A megbíza­tását teljesítette, de közben lebukott. Erre kellett volna átmennie a frontvonalon, hogy magának Hitlernek adhassa át azo­kat a fontos papírokat. Személyesen. Mert Hitler a brancsával együtt személye­sen ismeri ezt az alakot.“- És hogy kerül ebbe maga?- Hó, beleszólt valaki, hát igyon is bele. Töltsenek egy keveset. Khm. Meg­magyarázom: mint két vízcsepp, annyira hasonlítottunk egymásra azzal a gazem­berrel. Akkor kezdődött aztán az élet, barátaim! Élvezettel s titkolt gyönyörűséggel belefeledkezik emlékeibe Bronyka, láttá­ra hallgatói is, szinte akaratlanul, elmoso­lyodnak.- A kórházban mindjárt adtak egy kü­lön szobát, s két katonát állítottak mel­lém... Az egyik őrmesteri váll-lappal, én meg egyszerű közlegény. Na, mondom, VOJTECH KONDRÓT Felépítmény Mennyi a liba hattyúlélekkel és mennyi hattyú lelketlen őrmester elvtárs, add mán ide a csizmá­mat. Hozza is. Pihenj, parancsolom neki, erre is szót fogad. Ezalatt engem előké­szítettek. Oktatásra jártam...- Milyenre?- Egészen különleges kiképzésre. De erről egyelőre nem beszélhetek, aláírá­somat adtam rá. Majd ötven év múlva erről is lehet. Eltelt eddig... - s miközben számol, hangtalanul mozgatja a száját - huszonöt év telt el. De nem ez a lényeg. Tart hát a gyöngyélet! Amint kilépek az ágyból, hozzák a reggelit: első fogás, második fogás, harmadik fogás. Nézem, valami ócska portóit hoz a legényem, zavarom is vissza a fenébe!... Tiszta szeszt hoz, hordószám tartogatták ott a kórházban. Ezt nem bíztam másra, én hígítottam fel, a saját szám íze szerint, a portóit igya meg a csicskás. Egy hét ment el igy. Hát, gondolom, meddig tart­hat? Végre aztán hívat ám a tábornok. „Na, Pupkov, elvtárs, hogy állunk?" Ké­szen, jelentem, feladatom teljesítésére! „Akkor hát indulj - azt mondja. - Eredj Isten nevében - azt mondja. A Szovjet­unió Hőseként várunk vissza. Csak el ne téveszd!“ Utolsó gazember, áruló, néoel- lensége lennék, mondom, ha eltéveszte­ném! Vagy odafektetnek mindjárt Hitler mellé, vagy Pupkov Bronyiszlav Ivano- vics mellére feltűzhetik a Szovjetunió Hő­se kitüntetést, így mondtam neki. Hozzá­tartozik a dologhoz, hogy egy nagyobb támadásra készülődtek éppen a mieink. Igy, a szárnyakon a gyalogság, középen meg egy óriási frontális csapás tankok­kal. - Szárazon izzik, tüzel Bronyka sze­me, akár a parázs. Alumínium bögréjét sem tartja az üveg alá, az ivásról is megfeledkezett már. - Nem mesélem el, kedves elvtársak, hogy dobtak át a front­vonalon, s hogyan jutottam be Hitler bunkerjába. Bejutottam!... Az utolsó lép­csőt elhagyva, tágas vasbeton teremben találtam magam. Ragyogó villanyfényben úszik, az egész, tömegével a tábornokok. Gyorsan körülnézek: hol van Hitler? Feszültség tölti meg minden porciká- ját, hangja megtörik, egyszer magasra váltva sziszeg valamit, majd felüvölt kí­nos fájdalmában. Akadozik a nyelve, szüneteket tart, aztán csak félszavakat mond, s a nyálát nyeldesi közben...- Itt... a torkomban vert a szívem. Hol van Hitler?? Nagyítóval tanulmányoztam végig azt a rókapofáját, előre kiszámítot­tam, hová lövök - a bajuszkájába. Föle­melem a karomat: „Heil Hitler!“ Jókora csomagot szorongattam a kezemben, a csomagban a browning, mérgezett rob­banógolyókkal töltve. Odalép az egyik tábornok, a csomag után nyúlna: no hát, ide vele. Mii pardon, madám, csak a Füh- remek, jelzem finomam a kezemmel. Führer! - mondom, tökéletes német nyel­ven. És akkor - megint nyel egy nagyot Bronyka — kijött. Mintha áramütés ért volna... Távoli szülőföldemre gondol­tam... Anyámra, apámra... Akkor még nőtlen voltam... Most hallgat egy sort Bronyka, sírni, ordítani szeretne, s le tudná tépni mellé­ről az inget...- Előfordul, tudják, hogy egyetlen szempillantás alatt az egész élet átvillan az ember agyán... Mikor hirtelen szem­betalálja magát a medvével, ugyancsak ez a helyzet. Hő!...- Aztán? - kérdezi csendesen valaki.- Jön elém. A tábornokok, mind az összes, „vigyázzba“ vágták magukat... Ő meg mosolygott. Akkor fölszakitottam a csomagot... Röhögsz, gané! Ne, ezt kapod a szenvedéseinkért!... Kiabál s kezét, mintha lőni akarna, Fonálon felemeli. Ha kézi.- Nevedé ját véredben üvöltésként Síri csend k< alig értheti- A mellére sokáig sír, a nem lehet v néz, patakzi! csendesen, i tői reszkető tettem. Hallgatna!' ni, úgy hat n- Töltsene egyszer csal lemegy a vÍ2 sokáig ül a A hallevest s ... Többn hogy Bronyk rényletet“. Ilyenkor ro készülve rá, I megértsen it vastag szájú- Mit váns tya? Már me<- Haggyál!- Hozd a vac- Nem va vacsora - őrt a fejedet kell val. Hiszen t emberek köz-Ülj meg kálnál!- Azért is í nácsba, n*3 megint azt £ elóbb-utóbb, lemhamisitás- Nincs rá szöveg. Megt- Kinevetik az se számi Fene azt a i vadállat!... H ség? Vagy tel Szemen köple kiházi!... Bronyka di szonyt, s főj mondja:- Mil part agyonváglak! A felesége lad a faluba, „erdei vadállí Nincs ped mert azért Br degy. Nem b szenved, hát iszik. Kamas; vodkáért.- Senkivel elkeseredetter haza. Néhányszoi Bronykát a ta tek, s megfer tesznek... Bro pótban, kerülv dötten azt dün-Jól van, r Hát aztán!... h Hazafelé nr egy üveggel, s ve bevárta a , inge ujját, és f- Na, teaftét is bocsánat, hí ni egy kicsit. N De ami azt il GERENCS Ketrecben a kerítés tövén kacsák alszanak jelképesen szárnyuk alá rejtett fejjel Tárgyilagosan vékony póznával diót ver a szél Ó egyformaság egyformaság családi házak geometriája Kukoricás erdejéből fagyok kutyáitól űzve gyermekkorunk kis nyulai barázda-hullámba vesznek? Fekete ujja van az estnek fehér magva a reggelnek A szobák ama térmértana az a fény az a ragyogás a konyhában (Lovak ősz szekérvonatát amely minden mezsgyén megállt hová húzták? A mezőség - gazdák sírja - elnyelte tán?) ökör nyál fonálon egész alacsonyan lóg az eső de a kamrában vagy a pincében is (a háznak e lelkében) Asztaghegyek - a névtelen építők piramisai - évről évre mind kisebbek ami a legértékesebb (ami a legrejtettebb) sötétség borítja (Apó s anyó maguk élnek - bús vége ez a répáról szóló igaz szép mesének) TÓTH ELEMÉR fon

Next

/
Thumbnails
Contents