Új Szó, 1984. december (37. évfolyam, 286-307. szám)

1984-12-21 / 302. szám, péntek

Az író mint kritikus Duba Gyula: Látni a célt (Krascsenits Géza felvétele) Tizennyolc év után BESZÉLGETÉS GALINA VOLCSEKKEL A tanulmánykötet címe har­cos, éleslövészetes képze­teket ébreszt az olvasóban, pedig írója szelíd lelkű, befelé forduló, bölcs ember, akinek csak írói stra­tégiája van, puskás terveket nem szövöget otthoni, hivatali vagy ká­véházi asztalánál, ahol egy-egy csöndes reggeli órán, erős feketé­je vagy habzó söre mellett regé­nyeit és tanulmányait körmölgeti. A cím mégis jellemző valamikép­pen, mert Duba Gyula céltudatos író, s éppen itt, második tanul­mánykötetében fedi föl újra céljait, indítékait és műveire szabott esz­tétikáját. Először az indulást és az indíté­kokat megvilágító záróciklus vallo­másait nézzük meg közelebbről. Vallomásokat mondtam, mert va­lóban azok, nem első és valószí­nűleg nem utolsó alkalommal ezen a pályán. írónk ugyanis férfi­asán és parasztian szemérmes lélek, de van annyira művész (fe- minin) alkatú, hogy ha minden kö­tél szakad, vallani is tud az életét mozgató titkokról. így aztán, jólle­het eddigi életművére mindinkább jellemző lett a vallomásos karak­ter, új könyvének záróciklusa, mely három kitárulkozó és emlé­kező írást tartalmaz, mégis tud új, meghökkentő dolgokat mondani a mesterségről, Duba íróvá formá­lódásáról s az íróságról. Ezek közül azt az esszéjét ér­zem a legizgalmasabbnak, nem­zetiségtörténeti és művészetlélek­tani szempontból is tanulságos­nak, amely Duba keresztségében Az elsó közlésem címet kapta. Elgondolkodtató, hogy hány siker­telen író készült gyermek- vagy kamaszkora óta írói pályára, míg Duba a világ légtermészetesebb módján vallja be, hogy huszon­négy éves koráig esze ágában sem volt, hogy az írói vagy akár csak az irodalmi pályát célba ve­gye. Parasztgyerek volt, s miután a háború és az azt követő esemé­nyek folytán gimnáziumi tanulmá­nyai korán elakadtak, kamaszfejjel visszatért a földhöz, az élet nagy, szeszélyes sodrú, zavaros mélyvi­zébe, s amikor osztálya, az örökölt hivatás közegében a társadalmi változások folytán fölöslegessé v^lt és mozdulni akart, nem gim­náziumba, az elméleti műveltség előszobájába, hanem először egy gépgyárba, majd a kassai (Košice) gépipari technikumba, onnan a szlovák műszaki főiskola gé­pészmérnöki karára ment, józan emberek közé, számokkal, fizikai törvényekkel és fémekkel - nem az ember leikével! - bíbelődő, jó­zan fiatalembernek, s amikor lát­szólag véletlenül, neki is nem min­dennapi meglepetést, vagy még inkább megrendülést okozva, hu­szonnégy éves korában, alaposan megkésett érettségije után, azon a bizonyos nyári napon megjelen­tek tanári unszolásra, fél meggyő­ződéssel beküldött szatírái a néhai Fáklyában, még mindig nem egé­szen értette, miről is van tulajdon­képpen szó. Olyanformán viselke­dett, mint az az ember, akire egy lármás nagyvárosi forgatagban rá- füttyentenek, majd a nevét is kiált­ják, majd integetve hívják, s alig akarja elhinni, hogy a hívás tény­leg neki szól. Botcsinálta író vol­na? Meredeken fölívelő pályája, műveinek súlya bizonyítja, hogy nagyon is nem. Duba érzéklete­sen állítja elénk a kassai iskola humorkedvelő légkörét, a zömmel túlkoros, nagyon is sokat tapasz­talt, felnőttnyi diákok, technikus- és mérnökjelöltek józan életszem­léletét, azt az egészséges szelle­miséget, amelyben egyebek közt irodalmunk hőskorának kezdetle­ges írói teljesítményei is megmé­rettek, könnyűnek találtattak és ki- figuráztattak. (Duba hű maradt a stílparódia zsáneréhez; közel harmincéves hűségének gyümöl­cse a Káderezés a (Zseb) Par­nasszuson c. kötet, 1979-ból). Du­ba itt fölfedte gyermek- és ifjúkori olvasmány-élményeit, irodalmi ér­deklődésének szintúgy józan, még álmodozásaiban is gyakorlatias, talaj menti mozgásirányát, s ezek együtt, tudniilik hosszan elhúzó­dott tapasztalati létformája, a leg- terhesebb időkben, eredeti gya­korlatias szellemi alkata, a közeg és az olvasmányok természete adják a Duba-mű szinte mindent meghatározó eredőit. Ez magya­rázza kezdeti műfajhármasát, a humoreszket, a szatírát és a stí­lusparódiát; erős és valószínűleg bombabiztos valóságérzékét; rea­lista művészetesztétikáját; vissza- hátrálását, a paródiák és szatírák intellektuális kalandjai után, a gyermek- és ifjúkor, egyúttal a falu, a történelmi félmúlt és a tár­sadalom, az osztály és a nemzeti­ségi lét bonyolult problématöme­géhez, ehhez a nehezen kimerít­hető tematikai aranybányához, ’ amelyből Duba eddigi életművé­nek legmaradandóbb hányadát merítette. Nem kétséges, hogy minden felsorolt összetevőjét le­vezethetjük abból, amit az író eb­ben a vallomásában oly megkapó őszinteséggel papírra vetett. Min­denekelőtt belülről jött, majd céltu­datosan vállalt realizmusát. R ealizmusát, amelynek elvei szerint építkezik, amelyet magyaráz és védelmez. Duba al­kotó művész, szuverén iróegyéni- ség, ezért a realizmus rászabott, általa kimunkált változatát magya­rázza. Ez azonban nem gátolja abban, hogy a módszer más válto­zatait is megértse. Gondolati és etikai modellje, fő elméleti forrása a Fábry-mű. Duba nem filológus, de nagyon érdekes, filológusi tel­jesítménynek is kiváló esszéjében elemzi Fábry útját a forradalom utáni letargiából az elsó tétova lépéseken át a szociális és erkölcsi elkötelezettségig, majd a kommu­nista párttal való szövetségéig. (Duba írói programjában, amely vállaltan és bevallottan nemzeti­ségi szolgálat kíván lenni, mind­kettőnek fontos szerep jut; az utóbbi, tudniillik az erkölcsi elköte­lezettség szempontja, mindig kü­lönleges nyomatékkai szerepel nála.) Nem csoda hát, ha másik mintája, híven a csehszlovákiai magyar irodalmi hagyományhoz, az az Ady, aki Fábry számára is örök modellként szolgált. H ősök dicsérete címmel Rácz Olivér novelláiról irt kritikát. Szellemesen és találóan bizonyítja be, hogy Rácz fő írói érdeme az, hogy Álom Tivadar személyében eleven, emlékeze­tes irodalmi hőst teremtett. Kifejti, hogy nem mindig a hős a széppró­za legemlékezetesebb összetevő­je. „Mikor születik meg hát az irodalmi hős?" - teszi föl Duba a kérdést, és így felel rá: ,.Akkor, amikor az Írás vagy írások embere egy közösségben - s ennek mére­tei a legkisebb nemzetiségtől akár a világ olvasói közvéleményéig terjedhetnek egy fogalomként kezd élni.“ (Példái: Hamupipőke, Hófehérke, Robinson, Gulliver, Nyilas Misi, Švejk stb.) A hősök, folytatja Duba, ,,még mint nyelv­közösségi kultúrák követei is sze­repet játszanak“, s ebben az érte­lemben is érdeme Rácznak, hogy ,,Álom Tivadar alakjában időtálló és egyetemes értékű hőst alko­tott“. (Dubáé pedig, sietünk élni az analógia fölkínált lehetőségével, hogy megformálta irodalmunk má­sik fogalom értékű, emlékezetes hősét, Morvayt, aki egyébként sokkal inkább sajátosan nemzeti­ségi figura, mint Álom Tivadar, s valamivel talán elmosottabb is, bár ez az állításunk részletes kifej­tést igényelne, amelyre itt nincs terünk. Érdemes azonban fölfi­gyelnünk egy jellemzőnek érzett különbségre. Duba hősének ke­resztneve alig jut eszünkbe; in­kább csak a ragadványneve él: Petár. Mintha ebben is kiütközne Morvay közösségibb figurája az élesen egyénített Álom Tivadarral szemben.) Duba jó nyomatékkai emeli ki Rácz irói tudatosságának nagy szerepét a prózateremtés­ben, s ugyanezt teszi akkor is, amikor Fiatal irodalom című kriti­kafüzetében Grendel novelláit méltatja. Grendelnél, persze, más összetevőket is méltat: a novellák drámai alaprajzát, ejrósen objektív anyagát, Grendel írói tárgyilagos­ságát, szigorú etikai világképét. (Rácz elbeszélő művészetében éppen a grendeli szenvtelenség ellenkezőjét, az írói teljes lírai je­lenlétet emelte ki találóan.) Ugyan­így a Fülöp-kötetről írt kritiká­ban. az elsőkötetes szerző írását romantikus realizmusként minősí­ti; realista benne ,,a környezetfes­tés és a helyzetteremtó erő“, írja Duba, a romantika pedig „anyag­szervező tevékenységével és mo­rális célkeresésével kapcsolatos“. Nagyra értékeli ezt a romantiz- must, mert életpárti, s mert „az eszményi, az ideális felé tágítja az emberi lehetőségeket“. Nemcsak tárgyát, hanem Duba kritikusi szemléletét is rokonszenvessé te­szi, amit Grendel és Fülöp rokoni- rói vonásáról mond: „mindketten egy kemény, férfias erkölcsű alap­állás módozatait keresik“. Egyál­talán mintaszerűnek érzem a mó­dot, ahogyan Duba az ifjabb pá­lyatársak műveihez közeledik. L egimponálóbb irodalomkriti­kusi munkáját A költő-esz­téta Tózsér Árpádról írta, e cím alatt, költőnk válogatott kötete, a Genezis alapján. Duba fő gon­dolkodói erénye, hogy következe­tesen ragaszkodik realizmus-ké- péhez; minden esztétikai jelensé­get hozzá viszonyít, s ezáltal nem­csak a saját és az általa elemzett (bírált) művészetkoncepció rajzo­lódik elénk a kölcsönös tükrözé­sekből tisztábban, hanem lassan­ként egy itteni magyar esztétikai gondolkodás térképvázlata is pa­pírra vetül. Sok érdekes dolgot megjegyez Tőzsér lírájának ter­mészetéről, kezdeti mivoltának és alakulásának valószínű okairól, bi­zonyítva, hogy Duba nemcsak a széppróza, hanem a modern vers titkait is jól érti. Csak a Poe - Tőzsér párhuzamot érzem, még a Duba által hangsúlyozott meg­szorításokkal is, enyhe elcsúszás­nak. Poe kétségtelenül fontos sze­repet játszott egy modern, önelvű líratípus gyakorlati és elméleti ki­munkálásában, de Tőzsér, mint Duba is jelzi, teljesen más alapok­ról, Lukács, József Attila és né­hány mai marxista esztéta alapté­teleit tovább fejlesztve, vagy in­kább alkalmazva húzta föl esztéti­kájának gyors, nem mindenütt be­fejezett’falait, főleg olyan céllal, amelyre a hatvanas évek cseh­szlovákiai magyar lírájának rend­kívül nagy szüksége volt, hogy a vers ontológiai és fenomenológi­ai alapjait, legalább alapjait kiraj­zolja, illetve kifejtse a hordalékré­tegek alól. D uba tehát realizmust köve­tel, de realizmusával pél­dát is mutat az irodalomnak. Az avatatlanok azt hinnék, hogy nincs ennél könnyebb egy olyan társa­dalomban, amely művészetideoló­giájával is nyomatékosan a realiz­mus elsőbbségét hirdeti, azt az igényt, hogy a művészet a létezőt próbálja megragadni a világban. Ne az elérhetetlen, ködös esz­ményt (romantika), ne a titkos mélyben rejtőző egyetemest és misztikust (szimbolizmus), ne az álomszerűt (szürrealizmus), ha­nem azt, ami van: a valóságot. Igen, de mi az, ami van? Hiszen az is van, ami volt, mert általa létezünk, és lényege bennünk él tovább, meg az is, ami lesz, hi­szen általunk, bennünk készül. Van álom és van sejtelem, s van az igen, a nem, a hátha és a talán. Van jó és gonosz, s ma nem biztos, hogy a gonosz valóban ott lapul, ahol keresem. Az is van, ami nem volt, vagy nem úgy volt, mint- képzeljük: ami nem volt, hiányával épült belénk, azzal, akik nem va­gyunk. Van torzóiét, dadogás, sí­rás és üvöltés, s van, aki naponta többször is álmodik. Vannak mű­vészi jelképekben megragadható törvények, s van mítosszá emel­kedett múlt; nem mi emeljük oda, hiába is akarnánk, magától kúszik föl, mert oda való, a piedesztálra, a hegyre. Ez mind része a való­ságnak, s ha Duba nem mondja is, átérzi, mert szépprózájában jelen van, azért olyan teljes regényei­nek és novelláinak realizmusa. Talán még a gyakorlat teljesen adekvát bölcseletét kellene kidol­goznia. nem áll messze tőle. KONCSOL LÁSZLÓ A sajtótájékoztatón mindenki őt várta, a moszkvai Szovremennyik Színház főrendezőjét, s hogy a társulat vezető színészei - ala­pító tagok és egész fiatalok - is vele jöttek, csak fokozta az újság­írók kíváncsiságát. Galina Volcsek nem rende­zőként kezdte, hanem 29 évvel ez­előtt-színésznőként. ötvenhat ta­vaszán a színiakadémia akkori végzősei elhatározták, hogy együtt maradnak, színházat alapí­tanak.- Tizennyolc évvel ezelőtt jár­tunk először Csehszlovákiában. Ez azért is emlékezetes, mert a Szovremennyiknek az volt az első külföldi turnéja - és nem várt sikert hozott. Jóval fiatalabbak voltunk. Azóta sok minden meg­változott. - Bevezetőként ezt mondta Galina Volcsek. Mi változott meg a Szovre- mennyikben? A tizenöt éve bekövetkezett vál­tozás majdnemhogy válságot idé­zett elő a társulat életében. Oleg Jefremov, a Szovremennyik meg­alapítója, rendezője, átszerződött a MHAT-hoz, s vele együtt sok vezető színész. Igazolódott az a mondás, hogy a színház életé­ben a 12., 15. év a kritikus idő­szak. Tragikus helyzet állt elő, s a Szovremennyik csak azzal mentette meg a létét, hogy ajtót nyitott végzős színészeknek, ren­dezőknek. De megváltozott a társulat arcu­lata is.- Sokan a szemünkre vetik, hogy a Szovremennyik nem az, mint a kezdet kezdetén volt - mondta Galina Volcsek. - De ha ugyanolyanok volnánk, azt rónák fel. Realista színház vagyunk, a sztanyiszlavszkiji hagyomá­nyokra építünk, de ma nem lehet úgy játszani, mint az ötvenes években. Az élet megváltozott, fel­gyorsult. A színház meglepően kevés bemutatót tart évente: hármat, né­gyet. Ennek két oka is van. Az egyik: nem várható el a vezető színészektől, hogy évente három, négynél több szerepet jól megold­janak - véli a rendező, a másik ok pedig: csak egy színpad van. Ezen úgy segítenek, hogy az egy­ből kettőt csinálnak, a tervek sze­rint este tízkor kezdődik majd A bratislavai Művészetek Házá­ban nemzetközi iparművészeti ki­állítást rendeztek, ami egyben azt is jelenti, hogy újabb rendezvény­nyel gazdagodott a Szlovákia fő­városában szervezett biennálék sora. Az előrejelzések szerint a következő tárlaton fa- és textil­ipari üzemek termékei is szerepel­nek majd a belső tér díszítésére alkalmas kerámián, üvegen, por­celánon, valamint az ezekből az anyagokból készült ékszereken kívül. Ezen a mostani, viszonylag ma­gas színvonalú kiállításon cseh­szlovákiai, szovjet, magyar, len­gyel, francia, spanyol, svéd, NDK- és NSZK-beli, svájci; dán, norvég, bolgár, belga és japán alkotók mű­vei szerepeltek. A mintegy kétszáz művésztől több mint hatszáz alkotást tekint­hettek meg a látogatók. Ezek alapján elmondhatjuk, hogy nem­zetközi viszonylatban az üveg- és kerámiaművészet figyelme egye­di, ötletes művészi tárgyak alkotá­sára irányul. Annak ellenére is így van ez, hogy a tárlaton nagy a második előadás. Pillanatnyilag négy olyan darab próbája folyik, amely módot ad a kisérlezetésre, kevés szereplős. Eredeti dráma vagy színpadra alkalmazott próza a gyakoribb a színház repertoárjában? - tették fel a rendezőnek a kérdést. Ez is, az is van a Szovremeny- nyik repertoárjában, de - s ez roppant ismerősen hangzik: - ke­vés az igazán jó mai dráma. Galina Volcsek külföldön is vendégrendezett. Többek között Magyarországon Pécsett Csehov Cseresznyéskertjét, s az egyesült államokbeli Hustonban Roscsin nagy sikerű darabját, a Háborús vontot. (A magyar tévé is bemutat­ta.) A hustoni színház igazgatónő­je Moszkvában látta az előadást s még a szünetben felkereste Vol- cseket s felkérte vendégrendezés­re. Ö volt az első szovjet rendező, aki Amerikában szovjet darabot vitt színpadra amerikai színé­szekkel.-Természetesen vállaltam. A kockázatot is. Az igazi kockáza­tot azonban a színházigazgató vállalta. Amikor hozzáfogtam a rendezéshez, kész szereposz­tás várt. Amerikában ugyanis nin­csenek állandó társulatok, egy- egy szerepre a színészeket szer­ződtetik. Meglepett, hogy az igaz­gatónő mennyire megértette a da­rab legapróbb rezdüléseit is. Az amerikaiak többsége nem ismeri a háborút, s ez háborús téma. A második világháború tragikuma számukra ismeretlen. A színészek kezdetben elveszettek voltak, nem értették, mi az, hogy az anya egy darab kenyérért könyörög, mert a gyereke éhez. Evakuálják a fa­lut, az embereket viszi a szerel­vény az ismeretlenbe, a bizonyta­lanba. Nem tudták, mi az evakuá­lás - ennek ellenére nagy kedvvel és tiszta szívvel játszottak. Talán naiv példát mondok: meglátogat­tam a főszerepet játszó színész­nőt. Szállodai szobájában egy csomó fényképet láttam felgom- bostűzve a falra, ismert háborús felvételeket. Miért akasztottad ki? - kérdeztem. - Mert bele kell magam élni a szerepbe, éreznem kell a légkört. A bemutató telt ház előtt zajlott, nagy volt a siker, a közönség (s a 200 újságíró) állva éljenzett. A Szovremennyik az Egyesült Ál­lamokban is híres lett. K. CS. mennyiségben szerepeltek a klasszikus használati cikk funk­cióját betölteni kívánó edények, vázák stb. A kiállított tárgyak gaz­dag forma- és színvilágot mutat­tak, tökéletes kivitelezésben, ötle­tekben sem volt hiány, láttunk üvegből fújt átlátszó aktokat, nagyméretű üvegujjakat, és -mell­szobrokat, kerámiadísztököt, üvegzacskót, nagy méretben kivi­telezett porcelán kávéskészletet stb. De voltak geometriai alakza­tok és kozmikus tárgyakat idéző kerámiaplasztikát is. Több alkotás szándékosan az agyagot formáló kéz nyomát, esetleg a mű befeje- zetlenségét hangsúlyozta. Az agyag ,,gyűrésével“, a felületek eltérő struktúrájával, szokatlan formamegoldásokkal elért érde­kes hatásoknak tanúi lehettünk. A zsűri is a legjobb munkákat díjakkal jutalmazta, ezek zömét a nagy számban szereplő hazai résztvevők kapták. Sajnos, kataló­gus ezúttal sem volt, ami hovato­vább mind gyakoribb jellemzője a bratislavai kiállításoknak. A. GÁLY TAMARA Alkotások üvegből, kerámiából újszn 6 1984. XII. 21.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents