Új Szó, 1984. november (37. évfolyam, 259-284. szám)

1984-11-05 / 262. szám, hétfő

kotások, antológiák rugalmas tőr­ei itása-kiadása mellett lexikonok, enciklopédiák, irodalomtörténeti munkák is napvilágot láttak az el­múlt egy-másfél évtizedben, új tu­dományos rendszerezésekben igyekezvén eligazítani bennünket a szovjet irodalomban, amiben még sok máson kívül nagy szere­pet visz az 1975 óta megjelenő Szovjet Irodalom című folyóirat. Mindennek köszönhetően nem mellékes eredmény az sem, hogy ma már nemcsak az orosz írók lyek legértékesebb műveinek foly­tatásai is a legújabb eredmények. Ezek vonásai, erényei - a filozofi- kusabb, elmélyültebb lélekábrázo- lás, az egyértelmű hős típusától az összetettebb jellemek felé fordu­lás, a hősök lelkében megoldódó lelki konfliktusok gyakoribbá válá­sa, az általános emberi kérdések felvetésére való törekvés, meg az, hogy nem akarják feltétlenül meg­nyugtatni az olvasót - amazokban is fellelhetők. De: „Tudva azt, hogy számos jelentős érték szüle­Kik a hangadók? Egy érdekes kísérlet Az önvizsgálat irodalma A mai szovjet prózáról Több kitűnő írást tartalmaz a rangos magyarországi világiro­dalmi folyóirat, a Nagyvilág októ­beri száma is, melyben ezúttal, igazán jeles társaságban, s jelen van versekkel, novellákkal a kortárs szlovák és cseh irodalom néhány képviselője, név szerint Daniela Hivešová, Štefan Strážay, Oľga Feldeková, illetve Ludmila Rom- portlová és Josef Hanzllk. A nagy nevek közül említsünk csupán egyet, Graham Greene-1, aki nem­régiben ünnepelte 80. születés­napját. A magyar olvasók körében is népszerű angol író méltatása mellett Greene-nek egy, eddig ki­adatlan regényéből is közöl rész­letet a szám Beszélgetés a tábor­nokkal címmel. A gazdag kínálat további vázla­tos ismertetése helyett az alábbi­akban részletesebben foglalko­zunk a Tájékozódás rovatban kö­zölt fifZ önvizsgálat irodalma - Egy évtized és előzményei a szovjet irodalomban című dolgozattal, mely egy, a budapesti Gondolat Könyvkiadónál előkészületben lé­vő tanulmánykötet bevezetőjének rövidített változata. A szerző, Win- termantel István, mindenekelőtt a hetvenes-nyolcvanas évek szovjet irodalmi - prózai - termé­séről ad képet, különös tekintettel az új tendenciákra, szemléleti, te­matikai, tartalmi, stiláris-formai változásokra, melyeket remekmű­vek sora mutat a szóban forgó időszakból. Ezek jelentős részét van szerencséje ismerni a magyar olvasóközönségnek is, sőt, jelen­tős mértékben módosult, módo­sulhatott a szovjet irodalomról ko­rábban kialakult képünk, minthogy szép számban sorjázó irodalmi al­művei jelentik számunkra a szov­jet irodalmat (mint korábban, egy­két kivételtől eltekintve), hanem egyre szélesedő körben válik is­mertté előttünk a soknemzetiségű, a mintegy hetven-nyolcvan nyel­ven születő szovjet irodalom egé­sze, vagyis a Szovjetunió nemze­teinek, nemzetiségeinek, kisebb népcsoportjainak irodalmai is. Pél­dául könyve jelent meg magyarul a mindössze 11 ezres lélekszámú csukcs anyanyelvű közösség író­jának, Jurij Ritheunak (Amikor a bálnák elmennek, 1978). „Per­sze. ...az oroszon kívül a legtöbb szovjet nép írói magányos könyv­szerzőként állnak előttük - idézi Wintermantel István Elbert János egy évtizeddel ezelőtti megállapí­tását. - ... a szovjet irodalomról alkotott képünk akkor változik majd át igazán magányos könyv­szerzők ismeretéből irodalmak is­meretévé, ha elegendő antológia, kistükör, tematikus szám ad vala­milyen összképet, ha lesz módunk egy-egy irodalomban tendenciát érzékelni...". Ehhez, természet­szerűleg szükség van még az egyes szovjet népek sajátos törté­nelmi útjának, fejlődésének a jobb megismerésére is: alaposabb történelemismeret tesz lehetővé jobb irodalomértést, mélyebb iro­dalomismeret biztosabb történe­lemlátást“. Ezekután a hetvenes-nyolcva- nas évekről szólva - melyek a ma­gyar olvasó számára Ajtmatov, Trifonov, Raszputyin, Okudzsava, Kross, Suksin műveinek időszaka kitér a szerző az előzményekre, a szovjet próza korábbi korszakai­ra (1917-1934, 1934-1953), me­tett a harmincas, negyvenes és ötvenes években is, az irodalmi élet egészét, belső mozgáslehető­ségeit tekintve a XX. kongresszus környékén kezdődő fejlődés ered­ményeként a hatvanas évek köze- pétól-végétől válnak általánossá, egészében jellemzővé azok a tö­rekvések, amelyeket az irodalmi élet 1932-34-es átszervezése volt hivatott megvalósítani: irányzatos csoportosulások nélküli irodalmi életben eszmei-politikai egység alapján megvalósuló esztétikai sokféleségben valósághűen, szé­pítés nélkül, kritikusan ábrázolni az életet." Ez érvényes tulajdon­képpen az új szovjet próza vala­mennyi műnemére, a tematika szerinti kategóriákra - a falusi.' a városi és a hSborús prózára, a történelmi, a lélektani és a ter­melési regényre stb. Wintermantel István sok irány­ból közelítő áttekintésében kitér természetesen az irodalmi élet más vonatkozásaira is, vitákra, fo­lyóiratokra, szól az időszakot leg­jobban jellemző írói világokról, művekről - értékes következteté­sekre jutva. Dolgozatának utolsó bekezdésében többek között a kö­vetkezőket írja: az utóbbi egy­másfél évtized szovjet prózája „Nem eszményíteni akart, hanem jobbító szándékkal kritikai alapál­lásból kívánta megragadni a való­ságot. Az a fejlődés, mely 1953-1956-tal kezdődőerrvégbe- ment a szovjet társadalom életé­ben és a szovjet kultúrában, (...) jelentős művek bizonysága szerint lehetővé tette a szovjet élet lénye­gi mozzanatainak maradandó ér­tékű esztétikai megragadását". B. GY. AZ ELSÓ SZOVJET HOLOGRAFIKUS TRÜKKFILM A súlyos kárpit mögött: a felvé­tel helyszíne. Egy mai filmes sze­mével nézve, csupán apró szo- bácska, ahol alig fér el a terjedel­mes felvevőgép a roppantul szé­les, fényellenzós objektívvei. A géppel szemközt, a kerek aszta­lon: matrjoskababák, szamovár, kristályserlegek sorakoznak, meg egy élénk színű fajansz teásbögre áll. Az automatikus berendezés halk zizegéssel megindul, és az elsötétített teremben két élénk szí­nű sugár villant fel: egy vörös és egy zöld - lézersugár. Az asztalka alig láthatóan forogni kezd. Megvi­lágítás - és újabb filmkocka. így készül az első szovjet színes ho­lografikus trükkfilm. A vetítés ugyancsak eltér a ha­gyományostól. A teremben csak két karosszék van a vetítővászon - egy kis holografikus tükörgyújtó­pontjában. Mögöttünk a filmvetítő­gép jól ismert berregése hallat­szik, s hirtelen a tükör síkja mintha kitágulna a térben, perspektivikus­sá válik, s onnan, a mélységből, egyenként lassan előtűnnek a matrojskababák, felvillan a sza­movár rézoldala, meg a kristály tört élű lapjai. Úgy tetszik, itt van­nak az orrunk előtt - csak a ke­zünket kell kinyújtanunk, s máris hozzáérhetünk ezekhez a tár­gyakhoz... Manapság az emberek hamar felhagynak a mechanikai újdonsá­gok csodálatával. Sokan ismerik már a hologramokat, ezeket a nagy gépeket, amelyeket a lézer rajzol az üvegen. A múzeumi mű­kincsekről készített „videokópiák“ országról országra, városról vá­rosra vándorolnak (ez a holográ­fia-technika gyakorlati alkalmazá­sa), hiszen ezeket a képeket könnyebb szállítani, mint a műkin­cseket. A holográfia csodájához az emberek már lassanként hoz­zászoktak, mint hajdanában a fényképezéshez, a filmhez is, s ahogyan a színes televíziót is megszokták. Valamikor majd az első egyperces kis holografikus trükkfilm is naivnak hat, furcsának látszik, hogy ilyen „semmiség“ létrehozásán egy műterem teljes kollektívája éveken át fáradozott. Ezek az évek a szükséges technikai feltételek létrehozásával teltek. A tudós-kollektívának, V. G. Komamak, az össz-szövetségi Műszaki-Tudományos Filmstúdió vezetőjének, mindent újonnan kel­lett megteremtenie: sehol a vilá­gon nincs holografikus filmek fel­vételére alkalmas berendezés. A műteremben speciális felve- vógépet, holografikus filmszalagot állítottak elő, majd kipróbálták az előhívó és a fixáló oldatokat. Ez a film előhívott állapotban átlátszó. A fekete-fehér kép csak akkor lesz látható, ha bizonyos szögben helyzzük a filmszalagot a fényfor­rás elé. És ha a filmkockákban két lézersugarat egyesítenek, akkor a vörös és a zöld szín egyesülésé­ből életre kel a fény. A teljes színskálát egyelőre nem sikerült előállítani: még kék lézer is szük­séges ahhoz, hogy az őszi ég meg a kerti árvácska kékjét rögzítsük. De hiszen az első színes filmekből is hiányzott a színskála kék színe! A holográftechnika merőben el­tér a hagyományos filmtechniká­tól. A vetítőgép - bonyolult optikai rendszer, két lézerből és sok priz­mából áll. A közönséges filmvetítő gépből itt csupán az objektív és a filmtovábbító szerkezet maradt meg.- Az avatatlan ember kissé ki­ábrándulhat, ha munkánk ered­ményét látja - mondja O. Szeröv, a műterem helyettes vezetője.- Egyelőre csupán két filmet for­gattunk. Az egyik: fekete-fehér film, élő szereplővel - ezt egyszer­re öten nézhetik. A másik pedig színes trükkfilm - ezt ketten néz­hetik. De elvégeztük a legfonto­sabbat: létrehoztuk a holografikus film műszer- és technológiai bázi­sát, s készen állunk arra, hogy ezt a laboratóriumból kivigyük az életbe. A holografikus film alapkópiák készítésére is alkalmazható lesz. A közönséges színes mozifilm aránylag rövid élettartamú: a szí­nek nemsokára megfakulnak - és az eredeti film már nem használ­ható kópia készítésére. A hologra­fikus film viszont valójában örökké tart - mivel itt a szín a filmen kívül van! Hát a tanulók? A mikroholo- gramm - ez egyetlen filmkocka- speciális illusztrációként hasz­nálható műszaki vagy művészeti tankönyvekben, vagyis ott, ahol a sík kép nem nyújt teljes elképze­lést a témáról. De a holografikus filmek nem csupán a filmszakma „hátsó sora­iban“ szánnak holmi segédmun­kát. Az össz-szövetségi Műszaki- Tudományos Filmstúdió szerény kezdeti eredményein túl a holo­gráfia egyelőre ugyan még semmi egyebet nem tud felmutatni- a szín és a méret meglepően pontos érzékeltetésén kívül; de a szakemberek már vizsgálják a lehetőségeket. Készen áll az első holografikus film forgatóköny­ve, s ennek alapján A. Tyemerin az össz-szövetségi Állami Filmfő­iskola hallgatóinak segítségével az idén forgatni kezdi új, már há­rom perc időtartamú holografikus filmjét. VIKTOR GOLOVANOV A berlini Theater der Freunds- qhaft pedagógiai osztályának ve­zetői érdekes vizsgálatról számol­nak be cikkükben. Viktor Rozov „Ketten az úton“ című színművé­nek előadása kapcsán arra keres­nek választ, vajon a fővárosból és környékéről érkező 15-17 éves diákközönség milyen magatartást alakított ki a főszereplővel szem­ben. A figurával való teljes azono­sulástól a merev elutasításig terje­dő skála két eljárás nyomán tárult fel: egyrészt megfigyelték a fiata­lok előadások alatti reakcióit, s eb­ből egyértelműen megmutatko­zott, hogy a legtöbb rokonszenv- vel (együttérző nevetéssel, közbe­szólásokkal, nyíltszíni tapssal) azokat a jeleneteket kísérték a ta­nulók, melyekben Vologya humo- ros-szemtelen megjegyzésekkel vagy környezetét sokkoló, provo­katív magatartásával az önállósá­gát demonstrálja. Kézenfekvőnek látszott tehát az a következtetés, hogy a fiatalok e színpadi alakban mintegy ráismertek valós, illetve vágyképekben élő önmagukra. Annál meglepőbb volt a második eljárás eredménye. Egy adott elő­adás után a diákok között egy névtelenül kitöltendő személyi- “ ségvizsgáló és egy speciálisan ez alkalomra kidolgozott mondatki- egészítö tesztet osztottak ki, s ezekből, valamint a személye­sen folytatott beszélgetésekből azt lehetett leszúrni, hogy az a kép, fnelyet e közönség önmagáról, il­letve a darab kérdéses figurájáról kialakított, a színész által is hang­súlyozott „tipikus“ külsőségek el­lenére korántsem vág egybe. Kifo­gásolták Vologya szélsőséges egoizmusát, ingerlékenységét, hi­ányolták magatartásából a bajtár- siasságot, a segítökészséget, az önkritikát, a más emberekkel való harmonikus partnerkapcsolatok kiépítését - vagyis mindazt, amit önmagukban mint értéket felfe­dezni véltek. Végül is a teljés vizsgálati anyag alapos elemzése során - a pontos arányok feltüntetése nélkül - a következő négyféle tí­pus volt megkülönböztethető a fő­hőshöz való viszony szerint: 1. Vologya alakjának fenntartás nél­küli elfogadása, vagy egyszerűen a jópofaságok által kínált remek szórakozás okán, vagy attól a ro- konszenvtól vezéreltetve, mellyel, főként a nagyobbak, végigkísérték Vologya kitöréseit a beilleszke­dőkkel és megelégedettekkel szemben. 2. A közönség egy má­sik része méltányolta ugyan a fő­hős őszinteségét és nonkonfor- mizmusát, de kételkedett kímélet­len eszközéinek jogusultságában. Ezek a fiatalok a darabban egy lehetséges sorsalakulás példáját látták, s elfogadást és elutasítást is magába foglaló mérlegeléssel termékeny élvezetre tettek szert. 3. Túlnyomóan kritikus álláspontot alakítottak ki azok a főként fiata­labb tanulók, akik még erősen érezve az iskolai és családi köte­lékek biztonságos védelmét, osto­baságnak vagy hihetetlennek és gyakorlatilag megvalósíthatatlan- nak ítélték Vologya önállósulási törekvéseit. 4. A nézők (ezt tudjuk) igen kis csoportja megszorítás nélkül elutasítja az egész darabot, legfőképpen azért, mert a befeje­zés által igazolva látja előzetesen kialakított, globális véleményét a szocialista film- és színházmű­vészetről, melynek állítólag elcsé­pelt trükkje, hogy a nézőt előbb megragadja az éles társadalom­kritikával, az engedelmes átlagtól eltérő alak bemutatásával, hogy aztán a végén bebizonyítsa: ez persze így nem megy. Az ilyen ítéletek - jelzi a cikk - csekély számuk ellenére - többek között azért sem hagyhatók figyelmen kívül, mert képviselőik olykor egy­ben az osztály hangadói is. M. L. A MÁSODIK ÉVSZÁZAD Megújult a budapesti Operaház „Az építészet kővé vált zene“ mondta Goethe s ez a mondás többszörösen is ráillik a budapesti Operaházra, amely az elmúlt hó­napban ünnepelte fennállásának 100. évfordulóját. A jubileumi ün­nepség méltó és emlékezetes volt, mert ekkorra készültek el a felújí­tási munkálatokkal, s a csodálatos épület ismét a régi fényében pom­pázik. Úgy újult meg, úgy korsze­rűsödött, hogy látványában, jelle­gében megmaradt olyannak, ami­lyen a kezdetben is volt. A centenárium jó alkalom arra, • hogy röviden áttekintsük a buda­pesti Opera gazdag történetét. Az operamúfaj budapesti hajlékának létrehozásában jelentős érdeme volt Szigligeti Edének, az egykori Pesti Magyar Színház igazgatójá­nak, aki társulatával 1837 és 1880 között mintegy 200 operát muta­tott be. Ezalatt egyre inkább meg­erősödött benne az a meggyőző­dés, hogy két műfaj - dráma és opera - nehezen fér meg egy hajlékban. Hasonlóan gondolko­dott Orczy Bódog, a Nemzeti Színház akkori igazgatója is, aki 1872-ben vetette föl egy zenei színház felépítésének tervét. Egy év múlva pályázatot írtak ki, ame­lyen a 19. század legnevesebb magyar és külföldi építészei vettek részt. A bizottság Ybl Miklós tervét fogadta el, s ennek alapján kezdő­dött meg az építkezés 1875 au­gusztusában. Az ünnepi megnyi­tóra 1884. szeptember 27-én ke­rült sor. A mennyezeti freskót és más képzőművészeti alkotásokat olyan kiváló művészek készítették, mint Székely Bertalan és Lotz Károly. Az épület műszakilag is a maga korában a legkorszerűbbek közé tartozott. Az építők kiváló munká­ját dicséri, hogy az épület nagyobb átépítés vagy javítás nélkül csak­nem 100 évig szolgálta a magyar és az európai zenekultúrát. Az elmúlt évszázad során szá­mos világhírű karmester, énekes, és táncművész szerepelt az Ope­raház színpadán. Közülük hadd említsük meg Gustav Mahler, Egi­to Tango, Otto Klemperer, Sergio Failoni, Ferencsik János nevét, a szólisták közül pedig Carusót, Palló Imrét, Székely Mihályt, Gyurkovics Máriát, Simándy Jó­zsefet, Melis Györgyöt. S itt nyúj­tottak felejthetetlen élményeket a táncművészet nagyjai is, köztük Nádasdi Ferenc, Orosz Adél, Kun Zsuzsa, Róna Viktor és mások. A budapesti Opera 1945 febru­árja óta viseli a Magyar Állami Operaház nevet. Budapest felsza­badulása után a romeltakarítást követően, február 25-én rendez­tek hangversenyt ebben az épü­letben Kodály Zoltán vezényle­tével. 1980-ban döntöttek úgy a ma­gyar állami szervek, hogy nagy szükség van az épület teljes felújí­tására, a műszaki berendezések korszerúsétésére. Elmondhatjuk azt is, hogy az építők ezúttal is nagyszerű munkát végeztek, hi­szen a sok nehézséggel, gonddal járó felújítással négy év alatt vé­geztek. A legkorszerűbb színpadi- és fűtéstechnika került az épület­be. Kiválóan dolgoztak a restaurá­torok is: ismét életre keltek s teljes fényükben ragyognak a felbecsül­hetetlen értékű freskók, szobrok, az aranyozott díszítőelemek. A felújított Operaház, megala­kulásának 100. évfordulóján, szeptember 27-én nyitotta meg kapuit, s kezdte el tevékenységé­nek második évszázadát. Az ün­nepi hangversenyen - amelyet a Magyar Televízió is közvetített - a magyar zenekultúra kiváló al­kotásai csendültek fel, neves szó­listák és karmesterek közreműkö­désével. A százéves operaház tiszteletére a Hungaroton négy al­bumban 12 hanglemezen jelentet­te meg a magyar operaénekesek zenetörténeti értékű felvételeit A magyar operaszínpad csillagai címen. A Zeneműkiadó ugyan­csak értékes kiadvánnyal lepte meg a zenekultúra rajongóit. A pesti Operaház címmel több mint 600 oldalas dokumentum ér­tékű kötetet adott ki. HUOEK ILONA ÚJ SZÚ 4 1984. XI. 5. El

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents