Új Szó, 1984. november (37. évfolyam, 259-284. szám)
1984-11-23 / 278. szám, péntek
Egy vendégjáték - két előadás A moszkvai Szovremennyik Színház Szlovákiában A moszkvai Szovremennyik Színházról, működésének huszonnyolc esztendejéről tekintélyes mennyiségű kritikát, tanulmányt, vallomást írtak. Ezek egy részében, különösen akkor, ha nem valamelyik alapítótag nyilatkozik és vall a kezdés éveiről, legendák sorjáznak. Már maga a tény legendás, hogy a társulat 1956-ban a MCHAT - közismert nevén a Művészi Színház - stúdiójának egyik végzős osztályából alakult, Oleg Jefremov vezetésével, aki akkor maga is fiatal rendező volt, s azóta az anyaszínház főrendezője lett. Kezdetben a szokatlanul késői kezdési időpont miatt a nézők nem mehettek haza (az éjjeli metró csak évekkel később kezdett közlekedni Moszkvában), a nézőtéren vitatkoztak a látott előadásokról. A viták, az eszmecserék sajátos nyíltságot, őszinteséget kölcsönöztek a Szovremennyik további előadásainak. 1972-ben vált meg a társulattól Jefremov, s vette át helyét az egyik alapító tag, Galina Vol- csek. Azóta a Szovremennyik arculatát elsősorban az ő rendezései határozzák meg. Rendezéseinek sajátossága, hogy a színészt (talán éppen amiatt, hogy mága is színészként kezdett) kötelező módon partnerének, meghatározó tényezőnek tartja a színházban. Ezért sem lehet meglepő egy másik legenda igazságtartalma, hogy a színészek, a társulat szavaz arról, hogy egy-egy drámát eljátsza- nak-e vagy sem. Az évek folyamán mindezekhez járult, hogy egy-egy produkció a reveláció erejével hatott a szovjet színházi életben, aminek nyomában fokozódott a külföld érdeklődése, szaporodtak a meghívások, a vendégszereplések. így a nem nagy múltú színházat, az elsősorban a nevével is jelzett „kortárs“ fogalom tartalmának képviselőjeként tartják számon. Ezért fokozott minden alkalommal a várakozás, a legendák teremtette elvárás, ezért sorjáznak a pozitív értelmű előítéletek. Nem véletlenül hangzott el a kérdés a kulturális minisztérium sajtóértekezletén, hogy miért éppen ezzel a két előadással jöttek hazánkba vendégszerepelni. Végül is mindenki akarja, várja a „soha nem volt“, a „rendkívüli“ színházi élményt. Minden tekintetben nehéz helyzetben volt a Szovremennyik művészeti vezetése, amikor a huszonhat repertoáron tartott előadásából kettőt választania kellett. De miért csak kettőt? a moszkvai bemutatója. Minden bizonnyal tehát művészileg kiérlelt előadásokat láthatott a prágai, a brnói és most a bratislavai közönség. Csehov Három nővérének megvannak a maga inszcenációs keretei, amelyeket Galina Volcsek láthatóan ki akart tágítani. Csakhogy ezek a keretek bizonyára a csehovi dramaturgia ebben a drámában is patikamérlegen mért pontosságú törvényei. Lenyűgöző látványosságként tűnik fel maga az expozíció: Olga, Mása és Irina a színpadon átívelő híd tetején néz a távolba, reményt tükröző arccal, várakozással teli szemmel. Ugyanez a kép zárja az előadást, csakhogy akkor már ezek a szemek fényüket vesztettek, ezek az arcok szorongástól haloványak. Ilyen éles határokkal elválasztható ellentétek, szélsőségek alkotják ennek az előadásnak az eszközrendszerét. Mondhatnám azt is, hogy minden rendezői ötlet így a fehér, a szürke, a fekete, a rózsaszín, a katonazöld átmenetnélküliségét követve született. így volt a híd, kontra a szalon, illetve a lányok szobájának esetében is. Galina Volcsek rendezésében mintha nem lennének átmenetek, mintha a feketét, a szürkét, a fehéret nem hordozhatná magában valamennyi csehovi figura, valamennyi ember. A jó és a rossz itt nem egyszerre, ugyanabban az emberben lüktet, kitapintható pul- zálással. A színészvezetés nyomán is ilyen egyértelmű alakítások születtek. A Mását játszó Marina Nyejelova fekete ruhájához híven volt tragikusan szerelmes, a szürke ruhás Olgát ezért rejtette el a színpadon Galina Petrova; így lehetett kislányosan tiszta és naiv Irina fehér ruhájában Ludmila Ivanova. Nem lehet tehát véletlen, hogy a távozás, a kitörés, a lázadás útja a hídon át vezet, s a maradást, a belenyugvást a szalon jelképezi. Minden távozó a hídon halad át, csak a nővérek maradnak, állnak meg a híd tetején, a távolba meredve. Sokáig nem értettem, mit akart kifejezni ezekkel a pontosan körülhatárolt, szélsőséges női figurákkal a rendező. Velük szemben azonban felemás, tétova és meghasonlott férfiak mozognak, s ez megadja a rejtélyes ajtó kulcsát: Csehov ez - egy mai nő szemével! Ehhez szuverén joga van egy rendezőnek, aki nő. De csak másodsorban az, mindenekelőtt rendező, aki a világ, az élet teljességét kell, hogy keresse. Ez a teljesség pedig csak akkor Csehov Három nővérében Versinyint Valentyin Gaft, Mását Harina Nyejelova játszotta Hiszen végigböngészve más or- szágokbeli szerepléseiket, háromnégy produkciót „exportáltak“. Ráadásul Gálina Volcsek némely baráti országban vendégrendezőként is tevékenykedett. Rendkívül nehéz helyzetbe kerül egy színház, amely legjobb szándéka szerint meg akarja mutatni valóságos arculatát, igazi művészi értékeit, de e célból csupán két előadást választhat. Talán ezzel magyarázható, hogy maradt a megszokott sablon, az előírásos mérce: egy klasszikus orosz és egy mai szovjet dráma - Csehov Három nővér és Roscsin Ne tétovázz, segíts! című drámák előadásai, Galina Volcsek rendezésében. Az előbbinek 1982 májusában, az utóbbinak 1980 januárjában volt igaz, valós, ha a két emberi nem együtt népesíti be a világot - ebben az esetben a csehovi világot. Az előadásban a nőké az egyértelműség, a kizárólagosság, a férfiaké a többértelműség. Mondják, a női lélek már csak ilyen (egyet szeret, de azt halálosan), a férfi lélek pedig feneketlen zsák (többet szeret, de egyet halálosan). A végeredmény tehát mindkét esetben ugyanolyan tragikus, mint amilyen komikus. így bármilyen lenyűgöző pillanatokat is kreált Galina Volcsek, ai általam „leolvasott“ üzenetét nem tudom elfogadni. Nem véletlenül: férfi vagyok. A világnak csak az egyik fele az enyém, a másik a nőké, s én csak ez utóbbit láttam ábrázolva ebben az előadásban. A Roscsin-dráma rendezésével minden tekintetben más szemléletet tükrözött Galina Volcsek. A Ne tétovázz, segíts! a napjainkban szinte központi kérdéssé növekedett emberi kapcsolatokat boncolja. Főhőse megment egy öngyilkosságra készülő tizennégy éves gyereklányt, és befogadja családjába. Felesége, gyermeke van, s a dolog mindaddig rendjén is volna, amíg a mende-mondák szárnyra nem kapnak róla, titkolt szándékairól. Igor Kvasa remek alakításában láthattuk azt az embert, aki másokon is segíteni akar, de a környezetében élők, magukat „az erkölcs őreinek“ kinevezők megrontják életét. Olga, az életnek visszaszerzett lány végül ismét elkerül abba a környezetbe, ahol az öngyilkosság gondolatáig eljutott. Igazában véve ez a minden látványosságtól mentes előadás volt számomra szimpatiku- sabb. A rendező, Galina Volcsek ezzel nem akart mindenáron sajátosat közölni. Az előadás civilsége magával ragadó volt, amit olyan dolgok is példáznak, mint a kutyáJelenet a Roscsin-drámából (ČSTK - és archív felvétel) ját dédelgető, kedves, együgyű öreg hölgy, aki végül is elindítja a pletykát Miakisevről. Sajnos olykor csak későn döbbenünk rá, hogy a környezet jószándékú „figyelme“, a mindenáron való „beavatkozása“ vagy éppen közönye, együtt emberi tragédiákat is okozhat. Az egészséges egyensúlyt, a tiszta emberséget nem a magányos hősöknek kell megteremteniük mindennapjainkban, hanem az egymásra figyelő, sokszínűségük ellenére is egymás iránt toleráns egyének közösségének. A két előadást látva azt hihetnénk, hogy ez a fiatal moszkvai színház kissé komolykodó, hiszen a látott mustrában nem kapott helyet a humor, a szatíra, amely a szakértők véleménye szerint legnagyobb erőssége ennek az együttesnek. A színház kortársi mivoltát pedig pontosabban lemérhettük volna, ha a vendégszereplésben részt vevő fiatal rendező, Valerij Fokin egyik munkáját is láthatjuk. DUSZA ISTVÁN Máig ható művészi örökség Hetvenöt éve született Cyprián Majerník A modern szlovák festészet elválaszthatatlan Cyprián Majerník nevétől. Életműve nemcsak kortársaira hatott, hanem az utána következő nemzedék fejlődését is alapvetően meghatározta. A Trnava melletti Veľké Kosto- lanyban született, 1909. november 24-én, de korai és tragikus haláláig többnyire Prágában élt. A festészet alapjait Gustav Mallý bratislavai magániskolájában elsajátítva, a Prágai Képzőművészeti Akadémián J. Loukota és J. Obrovský professzorok osztályában folytatta tanulmányait. Nagy hatással volt művészi fejlődésére az 1932. évi párizsi tanulmányút. Különösen Matisse, Chirico, Chagall és Picasso kifejezési formáit csodálta meg s bár Majerník a saját útját járta, hatásuk végigkísérte egész pályáján. Majerník Prágában él, de lélekben elválaszthatatlanul szülőföldjéhez, a szlovák falu világához kötődik. Első alkotói periódusában emlékképeket rögzít. Képeket, régi emlékeket, amelyeket a szem felfog és a tudatban elraktároz. Szakít az egykori illúziókkal, nála a falu új megvilágításba kerül. Színgazdag képein finoman ironizálja a maradiságot, a babonát (Moréna, Lakodalmas menet, Pro- cesszió, Felemelkedés). Egyre inkább mellőzi a részleteket és mind jobban és egyenesebben tör a lényeg felé. Aktok, életképek mellett drámai telítettségű vásznai (Berta- lan-éj) a művész belső tudatának kivetítését jelentik. A harmincas évek végén a Don Quijote és a Tűz című képek már Majerník legérettebb művészi korszakát jelzik, melyben mind határozottabb formát ölt a látomás, a festő nyomasztó álomképekből szőtt világa. S ezt a világot még borúsabbá, még elkeseredettebbé formálja az elhatalmasodó fasizmus. Majerník, akárcsak a Prágában élő és dolgozó szlovákiai festőtársai - Želibský, Hoffstädter, Nevan, Nemčík - a kor lelkiismeretének tekinti a művészetet. Ahogy annak idején a zaklatott, vérzivataros időkben Goya vagy Daumier, úgy Majerník is mélységes, együttérző humanizmussal ábrázolja az üldözötteket, rabokat, az ismeretlen tájakon cél nélkül bolyongó embereket. Színei egyre mélyebb, sötétebb árnyalatúak és többnyire a sötétbarna tónusait váltogatja. Ezt a monokrómiát a fény szerepének előtérbe helyezésével enyhíti. A náci megszállás éveiben Majerník Prágában marad, ezzel is kifejezésre juttatva, hogy elítéli az úgynevezett szlovák államot és lándzsát tör a csehek és szlovákok közös hazájának gondolata mellett. Kapcsolatai a cseh kultúrával, szoros barátsága Karéi Šou- rekkel, Jan Zrzavýval és a kor más haladó cseh művészeivel is erre predesztinálják. Műveinek túlnyomó többsége a Prágai Nemzeti Galériában látható. Majerník örömmel üdvözli a Szlovák Nemzeti Felkelést, s ezt több képe is tanúsítja (Őrjárat, Partizánok). Megéri a felszabadulást is, de egyre súlyosbodó, gyógyíthatatlan betegsége néhány hónap múlva az önkéntes halálba kergeti. Ciprián Majerník művészi öröksége nemcsak alkotásaiban él hanem szinte felmérhetetlen hatásában is, amelyet formanyelvével, témaválasztásával és nem utolsósorban emberi magatartásával az utódokra gyakorolt. DELMÁR GÁBOR Kovács Ernő, a lúcsi (Lúč na Ostrove) Helyi Nemzeti Bizottság elnöke szűk körben bevallotta, kezdetben nem nagyon rajongott az ötletért, hogy a csallóközi kulturális napok keretében itt szervezzenek énekkari találkozót. Ilyet itt még sohasem rendeztek, ennyi ember még sohasem volt a színpadon. De azért nem mondott nemet, sem ő, sem Bartal Ferenc, a helyi szövetkezet elnöke. S ha már beleegyeztek a találkozóba, nem akartak szégyent vallani. Nem is vallottak. A szakadó eső ellenére szép számban gyűltek össze a nézők, a tömegszervezetek képviselői mindenben fürgén segédkeztek. A műsor után például percek alatt átrendezték a nagytermet, be hordták az asztalokat, s máris tálalták az ínycsiklandozó ételeket. Addigra már a hnb elnökének, és a művelődési ház vezetőjének az arca is megenyhült, mert a jó szervezéshez méltó volt a műsor is. Nagy fefszésf aratott a dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) Bartók Béla kórus változatos, színvonalas műsora; különösen Vass Lajos egyik kórus- művét, s az Eladott menyasz- szony egy részletét adták elő Szállt a dal... élményszámba menően, Jarábik Imre vezényletével. Vastapsot kapott a somorjai (Šamorín) Híd vegyeskar is. A legnagyobbat akkor, amikor a Szovjetunióban élő rokonnépek - vogulok, cseremiszek - dalait tolmácsolták Pokstaller Lászió karnagy irányításával. Megérdemelt sikere volt a magyarországi vendégkórus, a jánossomorjai Liszt Ferenc vegyeskar fellépésének is. S üde színfoltot jelentett a Habán Ottó vezette lúcsi menyecskekórus szereplése is. Többen közülük alig néhány perce fejezték be a munkát, de eljöttek, énekeltek. Olyan szépen, olyan szeretettel, ahogy azt elődeiktől látták-hal- lották. A hangulatos énekkari találkozó fénypontja az volt, amikor a több mint száz szereplő egyszerre sorakozott föl a színpadon, s a magyarországi vendégkarnagy, Karácsony Géza vezényletével adták elő Eugen Su- choň Aká si mi krásna című kórusmúvét, majd következett a Régi magyar diákköszöntő, az egyesített kórusokat ekkor Pokstaller László vezényelte. Már éjfél felé járt, amikor elbúcsúztam a helyi nemzeti bizottság elnökétől, akiben már feloldódott minden szorongás, kétely. Mosolyogva mondta:- Ez volt az elsó ilyen énekkari találkozó a falunkban, de ígérhetem, nem az utolsó. Mert nagyon tetszett mindenkinek. Valóban szép volt. így igaz. -y-f ÚJ SIS' 6 1984. XL 23.
