Új Szó, 1984. október (37. évfolyam, 232-258. szám)

1984-10-26 / 254. szám, péntek

Shakespeare-t játszani kell! Bemutató a Szlovák Nemzeti Színházban Valami véletlen folytán úgy is­merkedtem meg William Shakes­peare stratfordi születésű drámaí­ró műveivel, ahogyan azt a leg­jobb pedagógusok elképzelik. Számomra Shakespeare lett ka­maszkorom forradalmár írója, hi­szen Rómeó és Júlia reneszánsz történetében nem volt nehéz felfe­dezni a dacos lázadásaimat, ka- maszos szembefordulásaimat iga­zoló gondolatokat. Majd jött Ham­let és Lear király, akiknek sorsa rádöbbentett az addig gyermeki szembefordulások szellemi törpe- ségére... így nőtt bennem a vágy, hogy megismerjem a ,,jó öreg“ angol valamennyi művét, amely spanyol kortársához, Lope de Ve- gához képest (aki 1800 színművet írt), mégiscsak szerény mennyisé­gű: mindössze harminchét dráma és két kötet vers alkotja. Az idő haladtával egyre inkább bebizo­nyosodik, hogy ez az ismerkedés soha véget nem érő, változato­sabbnál élményeket kínáló fogla­latosságom lesz. Bár az utóbbi néhány évben csupán a könyvek segítettek ebben, hiszen mintha megfogytak volna színpadjainkon a Shakespeare-drámák, kivételt talán a ,.kisebb jelentőségű“ mű­vei képeznek, amelyek egy-egy szlovákiai rendező krédóját jelez­Miloš Pietor, az előadás rendezője észrevehetően kapcsolódott az 1980-ban ugyancsak az ő rende­zésében bemutatott II. FÍichárd előadásához. Rendezésében a IV. Henrik öregedő király-főhőse szinte vala­mifajta megfigyelői szerepkörbe kényszerül. A központban Henrik herceg (a király fia) és barátja, Falstaff áll. Nem mintha az öreg király sorsa nem lenne benne az előadásban, hiszen azt érzékelhe­tően tükröztetik a lázadók dialógu­sai. Azoké a nemes főuraké, akik II. Richárd ellenében őt trónra se­gítették, s most tudva nem a leg­tisztább múltjáról, szövetkeznek ellene. Henrik hercegben, mint el­ső szülött, így a koronát is öröklő fiában, sem telik öröme. Falstaff és barátai társaságában a fiú hír­be hozza az udvart, önmaga jövő­beli uralkodásának is szinte már gátjává válik. Miloš Pietor értő dra­maturgiai beavatkozásai és ren­dezése nyomán ez szinte csak erőteljes vonásokkal megrajzolt háttere Henrik herceg sorsdrámá­jának, amelynek függvényében Falstaff is egy emberi tragédia főszereplőjévé lép elő. Az ó, mai etikai értékeink alapján, első látás­ra bizonyos értelemben ellenszen­vesnek feltűnő alakja végül is a ki­Ladislav Chudík nemzeti művész IV. Henrik szerepében. A háttérben Dušan Jamrich (Henrik, walesi herceg) és Emil Horváth (John herceg). (Anton Sládek felvétele) ték, de semmiképpen sem színhá­zi társulatok arculatát formálták. A jelenlegi időszakban éppen az ismert, nagy tragédiái, és vígjáté­kai hiányoznak a szlovákiai szín­padokról, bár Shakespeare neve itt is, ott is felbukkan a színla­pokon. Október második felében mu­tatta be a Szlovák Nemzeti Szín­ház társulata a Hviezdoslav Szín­ház színpadán az Erzsébet-kori dráma és színház legnagyobb al­kotójának IV. Henrik című drámá­ját. A világnagyság nemcsak az igazán remekművekben, de a „ki­sebb jelentőségű“ színpadi törté­nelmi freskóiban is felismerhető. rályi ház és a lázadók vérgózös hatalomvágya mellett, szelíd élve­zője az életnek. Bár a hatalom várományosa, Henrik herceg, em­berileg mélyen kötődik személyé­hez, a lázadók vezérének, Hots- purnak legyőzésével közelebb ke­rül apjához, aki halálos ágyán vé­gül is meggyőződik róla, hogy fiá­ban minden élvezetek vágyásán felülemelkedett a hatalomvágy. Rendezői és színészi teljesít­ménynek is kiváló, amikor IV. Henrik - Ladislav Chudík - és Henrik, walesi herceg - Dušan Jamrich - az öreg király szobájá­ban a hatalomról beszélgetnek. De nemcsak ez a jelenet adja az előadás értékét. Sir John Falstaf­fot Leopold Haveri alakítja. A Lear király Bolondjának szerepében ugyanennek a színháznak a szín­padán látott alakítására emlékez­ve egyértelmű, hogy ennek az időnként komédiázó alkatának nem a legmegfelelőbb szerepek­ben is foglalkoztatott színésznek rendkívüli tehetsége van a komé- diázás felszíne alatt megbúvó tra­gikus mélységek érzékeltetésé­hez. Dušan Jamrich inkább a trón- ralépő fiatal királyként játszik hite­lesen. Ladislav Chudík játéka egyike a legnagyobb Shakespea- re-alakításainak, bár ezúttal érthe­tő rendezői megfontolásokból, szinte rezonőri szerepbe „kény­szerült“. Az epizódszerepekben Ctibor Filčík (Főbíró), Michal Do- čolomanský (Hotspur), Štefan Kvietik (Thomas Percy) és Eva Krížiková (Hopsamné) nyújt ki­emelkedő teljesítményt. Bár eb­ben az előadásban az epizódsze­repekben színpadra lépő színé­szek egy része, nem kevésbé az olykor fegyelmezetlenséget is mu­tató statiszták, a drámai jelenlét helyett, mintha csak könnyedén szemlélődne. A játék köré színpadi teret szer­vező Ladislav Vychodil ezúttal nem volt segítője Miloš Pietor ren­dező munkájának. A látszatra könnyed és praktikus díszlet már az első színváltozás alkalmával nehézkes, funkcióját nehezen szolgáló bórdarabbá változik. Lát­ványossága, tisztán stilizált jel­rendszere sem csökkenti használ­hatósága hiányait. Milan čorba jelmezei kissé szegényesebbnek tűntek, mint a kor diktálta „divat“, ráadásul ezen a színpadon kiállí­tásukban is mívesebb jelmezek­hez szokott a néző. Az előadás után nemcsak a tör­ténelmi freskó alakjainak jellemei foglalkoztatják a nézőt, hanem cselekvéseik és a motiváló ténye­zők is. Az embert olykor a történel­mi kényszerhelyzetek késztetik olyan lépésekre, mint amit a trón- ralépő V. Henrik tesz. Falstaffot becsukatja, s legszívesebben le­törölne a felszínről mindent, ami múltjára emlékezteti. De a rende­ző által eléggé exponált jelenetek­ben ott vannak körülötte testvérei, akik potenciális lázadók, s akár­csak azok, akik apjuk ellen fellá­zadtak, ők is az erkölcs nevében cselekedhetnek majd. A shakes- peare-i intés a népek sorsát kéz­bevevő hatalom mindenkori tiszta­ságát, emberségét követeli. En­nek része lehet - a királlyá lett Henrik herceg példájával ellentét­ben - a múlt hibáiból eredő tanul­ságok levonása, de az abban vele közösséget vállaló barátok fenn­tartásokhoz kötött megtartása is. Ugyanakkor a testvérei képviselte fiúi tisztesség értékét sem lehet a hatalom megszerzése után semmibevenni. DUSZAISTVÁN Más életet nem is szeretnék élni Mikuláš Huba hatvanöt éves A színész alkotó munkája legin­kább a színpadon érvényesül, hi­szen itt mutatkozik meg közvetlen kapcsolata a közönséggel. Volta­képpen minden előadás eredeti alkotásnak tekinthető, mert a szí­nész az általa életre keltett figurát az első előadástól kezdve akár a századikik formálhatja, változ­tathat, csiszolhat alakításán. Míg azonban nem lép ki a színház világából, s nem áll film- vagy tévékamera álé, művészetének visszhangja nem jut túl a város határain. A film- vagy a tévésze­rep viszont „kész termék“, amely már nem változtatható. A kamera előtt felszínre kerülnek a színész igazi értékei, de a fogyatékosságai is és az alkotó munkához való viszonya. Mikuláš Huba nemzeti művész pályafutásának több mint negyven éve alatt szerepek garmadát ját­szotta színházban, filmben, tévé­ben és rádióban. Mindegyikhez másképp közelített, de mindig az adott drámai műfaj s a figura sajá­tosságainak megfelelően. Színé­szi pályafutásának nincsenek lát­ványos mérföldkövei. Az első ta­pasztalatait a Spišská Nová Ves-i műkedvelő együttes tagjaként szerezte. Bratislavai tanulmányai idején a színészi hivatás fortélyait Janko Borodáčtól, a szlovák Nem­zeti Színház prózai társulatának akkori igazgatójától és Oľga Boro- dáčová-Országhová színművész­nőtől tanulta. Miután Janko Boro- dáč 1934-ben Moszkvában talál­kozott Sztanyiszlavszkif\a\, mód­szereit elsajátítva a szlovák szín­játszásban alkalmazta. Oľga Bo- rodáčová-Országhová viszont a zene- és színházművészeti aka­démián a színpadi beszédet és előadásmódot tanította. E két je­lentős egyéniség módszerei örök­re Mikuláš Huba emlékezetébe vésődtek. A harmincas évek végén tagja lett a Szlovák Nemzeti Színház társulatának. Rövid idő múlva szá­mos olyan szerepet játszott, ame­lyek ismertté tették nevét kulturális és művészeti életünkben, s me­lyekkel megnyerte mind a közön­ség, mind a rendezők bizalmát. A szlovák és az egyetemes drá- rpaművészet szerepeit játszotta, mai és antik darabokban lépett fel. Szép színpadi beszéde a verses drámai szerepekben, különösen a romantikus darabokban nagyon jól érvényesült; például Victor Hú­ga Hernánijában vagy Friedrich Schiller Teli Vilmosában. Színészi kifejezőeszközeinek széles skálá­ja a realista művekben is kiválóan érvényesül. Például Pogogyin A Kreml toronyórájában, Stodola A feleségé ben vagy Gorkij Éjjeli menedékhelyében. Jozef Vavro felvétele Színészi képességeit gyakran kifejezésre juttatta a szlovák film­ben is. Persze, a filmezés egé­szen más jellegű tevékenység, mint a színpadi szereplés. Mikuláš Huba minden filmszerepét közvet­lenséggel, az előadásmód pontos­ságával ruházta föl, megragadva a figura lelkivilágát. Említsük meg például Paľo Bielik híres filmjében, A farkasodúkban az egyik Svréina fiú szerepét vagy Vladimír Bahna Az utolsó boszorkány című mun­kájában nyújtott alakítását. Nem feledkezthetünk meg a Csehszlo­vák Televízió drámai műsoraiban, a rádióban vállalt szerepeiről sem, hiszen ezekben is teljes mérték­ben kifejezésre juttatta sokoldalú­ságát és szép beszédét. ,,A szín­padi szereplés aktívabb munka, mint a filmezés. A filmforgatás so­rán a színésznek a legtöbbször a rendezőre kell támaszkodnia. Ám egyaránt kedvelem mind a színpadi, mind a filmszerepeket. Ha jók és a színészt valamilyen színészi probléma elé állítják. A művész mindig valaminek a megoldására törekszik, soha nem akar csupán színpadi kellék lenni“ - nyilatkozta egy alkalom­mal. Ezekkel a szavakkal kifeje­zésre juttatta nemcsak a film- és színházi szerepekhez való viszo­nyát, hanem az egész színészi munkához való hozzáállását. ,,A színész soha nem lehet elégedett, nyugtalanítja őt a tudat, hogy még többet is elérhet. Más életet nem is szeretnék élni“ - mondta a kö­zelmúltban. Elégedettsége az elért teljesítménnyel és viszonya az új szerephez - ez jellemzi leg­inkább színészi alkotó tevékeny­ségét. Mikuláš Huba 1966-ban meg­kapta az érdemes művész, 1973- ban a nemzeti művész megtisztelő címet. Egyidejűleg méltatták kultu­rális-politikai tevékenységét és szervezőmunkáját a szlovák szín­házművészet és kultúra fejleszté­sében. M. B. Vaszilij Suksin a kortárs szovjet próza- irodalom és filmművészet egyik legizgalma­sabb jelensége volt a hetvenes évek első felében. Ez év július 25-én lett volna ötven­öt éves. E hónap elején, október 2-án volt éppen tíz éve, hogy meghalt. Abban az interjúban, amit nem sokkal halála előtt adott egy bolgár újságírónak, még tele van tervekkel, s élete gyökeres megváltoztatá­sának gondolatával foglalkozik: „... erre- arra fecsérlem az időmet, az élet pedig elsiet mellettem. Nem, többet nem pazaro­lok! Ezzel az elhatározással léptem ki So- lohov házából, és én szándékomhoz hű is leszek... Négyszemközt maradok egy ha­lom fehér papírral. Egy nagy regény és több elbeszéléskötet megírása vár rám.“ A sors kegyetlen tréfájának látszik az alig néhány nappal később bekövetkezett halá­la. Alkotóerejének teljében, munka - azaz filmforgatás közben - vitte el őt egy várat^ lan szívroham. Népszerűségének, írói-al­kotói sikereinek a csúcsán: közkedveltsé­gét jelzi, hogy a halálát követő napokban mintegy 160 ezer levél, távirat, részvétnyil­vánítás érkezett gyászoló családjához. Egyik utolsó remeklése volt a Vörös kányafa című filmballadája. Olvasóink kö­zött bizonyára sokan akadnak olyanok, akik emlékeznek még Vaszilij Suksin mar­káns alakjára, jellegzetes arcvonásaira eb­ből a filmből. Ugyanis nemcsak a film alapjául szolgáló megrendítő erejű kisre­génynek a szerzője, hanem magának „Mi történik velünk?“ Ma este Suksin-bemutató a Magyar Területi Színházban a filmnek a rendezője és a főszereplője is ő volt. Suksin meglehetősen ritka példáját adta itt, hogy valaki háromféle megközelí­tésben - íróként, filmrendezőként és szí­nészként - is ennyire azonosulni tudjon az általa teremtett, illetve megformált figurá­val. Jegor Prokugyin, alias Búbánat mintha csak az író kisregénybeli alteregója volna. De mégsem az, illetve nem marad meg csak annak: több annál. Hiszen Suksin, noha szinte a végsőkig azonosul vele, egyidejűleg valamiképpen kívülről, felülné- zetből is elemezni tudja őt. Jegor alakjával az írónak sikerült típust teremtenie: a pro- kugyinok - az egyszerre hitüket vesztett és hitüket kereső, emberségükben megren­dült és tiszta emberségre vágyó, kemény­ségükben és látszólagos faragatlanságuk- ban is őszinte érzelmekre, érzékeny lírai- ságra képes emberek - itt élnek köztünk is. Enyhe irónia, drámai megjelenítő erő, leheletfinom líra, a lényeget faggató elem­ző készség - ezek Vaszilij Suksin csaknem valamennyi írásának a jellemzői. Ahogy a pályatárs, Szergej Zaligin írja róla: ,,Smink nélkül játszott, és írás közben sem használt sminket. “ Azaz kicsit részleteseb­ben: ,,Döntéseit nem a művészet törvényei határozzák meg, hanem a való életnek engedelmeskedik nála a művészet vala­mennyi eszköze, minden művészet, ami csak létezik. Ugyanaz a magatartás jellem­zi és határozza meg egész tevékenységét, amelyet saját szemükkel láthatunk filmjei­ben.“ S noha korántsem kiteljesedett, ám a teljesség felé mutató pályáját oly hirtelen akasztotta meg a halál, írói munkásságának legsikerültebb darabjainak - a Vörös ká­nyafa és a Harmadik kakasszóra című kisregényei, a Jöttem, hogy szabadságot hozzak című regénye, vagy például Az élet szerelme, a Vándormadár, és az Energikus emberek című elbeszéléseinek - a min­denkori szovjet prózairodalom értékei kö­zött van a helyük. Az írásunk címében idézett kérdést Suksin utolsó művének utolsó sorában írta le. Ám, miként azt Szergej Zaligin is megjegyzi róla, ,,ugyan­ezt a kérdést nemcsak hogy feltette hőse­inek, hanem kínozta is őket vele. Ha nem is ennyire kategorikusan, mégis ez a kérdés hallható ki a művész minden eddigi munká­jából Ez a kérdés mozgatja a komáromi (Ko­márno) Magyar Területi Színházban ma este bemutatásra kerülő színművének, az Energikus emberek című szatirikus vígjáté­kának az alakjait, is. Persze, szatíráról lévén szó, az író által eléjük tartott görbe tükörben meglehetősen szánalmas figu­ráknak mutatkoznak ezek az „energikus“ emberek, s meglehetősen szánalmas a vergődésük is. Komédiájának közép­pontjába élősködő, feketéző, harácsoló emberek érdekszövetségét, s azok lebu­kástól való félelmét állította az író. Arisz- tarh és társai vígan lopnak, csalnak, nye­részkednek, s amikor egyszercsak szorulni kezd körülöttük a hurok, amikor addigi életformájuk, életvitelük kerül veszélybe, kétségbeesetten kapkodnak fűhöz-fához, s közben valódi énjük, ingatag jellemük, szilárdnak éppenséggel aligha mondható erkölcsük is lelepleződik. Az Energikus emberek Suksin egyetlen színpadi műve. Még ő maga írta azonos című elbeszéléséből, ám a leningrádi Drá­mai Gorkij Színházban megtartott ősbemu­tatót, amely nem kisebb rendezőegyéniség nevéhez fűződik, mint Tovsztonogovéhoz, már nem érhette meg. Azóta a darabot a szocialista országok számos színpadán bemutatták. A Magyar Területi Színház Rab Zsusza fordításában, Takáts Ernőd rendezésében ma este viszi színre ezt a könnyű szórakozást és megszívlelendő tanulságokat egyaránt ígérő szatirikus víg­játékot. A darabban - Kopócs Tibor, szín­padán és jelmezeiben - Németh Icát, Ro­pog Józsefet, Fazekas Imrét, Dráfi Má­tyást, Boráros Imrét, Turner Zsigmondot, Bugár Gáspárt és Mák Ildikót láthatja a kö­ZÖnSéQ TÓTH LÁSZLÓ ÚJ^ZS 6 1984. X. 2

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents