Új Szó, 1984. október (37. évfolyam, 232-258. szám)

1984-10-19 / 248. szám, péntek

Szólj, költemény! A Szlovákiai Nószövetség országos szavalóversenyéröl Kimagasló teljesítmények A BRATISLAVAI ZENEI ÜNNEPSÉGEK HANGVERSENYEIRŐL Szlovákia egyik legkisebb járá­sának székhelye, a lengyel határ­hoz közeli Stará Ľubovňa a szép szó és az egész országból idese- reglett verset és szépprózát ked­velő nők városa volt a közelmúlt­ban. Itt rendezték meg az idén, immár XIX. alkalommal, a Szlová­kiai Nószövetség országos szava­lóversenyének a döntőjét. A ver­senybe összesen mintegy másfél ezer nő nevezett be, ám közülük csak alig több mint félszázan jutot­tak tovább a járási és a kerületi fordulókból az országos döntőbe, így tehát valójában már a döntőbe jutás is értékes eredménynek szá­márno) Kuchár Rózsát, a rimaszé- csi (Rimavská Seč) Rusznák Vio­lát és a šafárikovói Benkó Máriát. Öt először volt alkalmunk hallani, s szép magyar beszédével és Váci Mihály Valami nincs sehol című versének pontos értelmezésével, fegyelmezett előadásával nyom­ban elnyerte rokonszenvünket. Ugyancsak először indult szavaló­versenyen a kolárovói Füri Olga és visszafogott, letisztult előadói modorával méltán vonta magára mind az értékelő bizottság, mind pedig a (többnyire) szlovák hallga­tóság figyelmét. A nádszegi (Trsti- ce) Győri Mónika, aki Rácz Olivér mit ezen a versenyen, s valami­képpen győztesnek érezheti ma­gát mindenki, akinek megadatik e régi-régi városban való fellépés lehetősége. A magyar újságolvasó számára egyébként feltehetően érdekes lehet az a tény, hogy a városkának magyar irodalmi vo­natkozásai is vannak: a lublói kí­sértetnek, Kaszpareknek a mon­dáját Jósika Miklós és Mikszáth Kálmán előadásában kétféle fel­dolgozásban is ismerheti. A versenybe természetesen nemcsak a szlovák, hanem a ma­gyar és az ukrán nők is benevez­tek. Az országos döntőbe így az­tán tizenheten kaptak meghívást a magyar nemzetiségű szavaló és prózamondó nők közül. Sajnálatos azonban, hogy - nem tudni, mi okból - mindössze tízen jelentek meg. Különösen feltűnő a duna­szerdahelyi (Dunajská Streda) já­rásbeli szavalok és prózamondók távolmaradása: ötük közül mind­össze az illésházai (Eliašovce) Szamaránszky Edit vállalta a résztvételt a döntőben. Ez a tá­volmaradás azért is érthetetlen számunkra, mert a dunaszerdahe­lyi járásbeli versenyzők már tavaly is hiányoztak innen: akkor, noha többen is meghívást kaptak, egyi­küket sem láthattuk ott a résztve­vők között. Akik viszont az idén eljöttek, szinte valamennyien kel­lemes meglepetést szereztek. Kü­lön öröm volt, hogy a fiatalok mel­lett ott találhattuk az országos döntő résztvevői között az időseb­beket is: a lukanyényei (Nenince) Szabó Annát, a komáromi (Ko­Rendezni végre közös dolgainkat című versét mondta el, mindenek­előtt a versválasztásért dicsérhe­tő, ám az volt az érzésünk - noha meglehetősen változatos eszkö­zökkel rendelkezik -, hogy ezúttal alkatától idegen szövegre esett a választása. Szamaránszky Edit Tamási Áron Szép Domonkos An­nájával mintha alatta maradt volna önmaga eddigi legjobb szintjének: az általa választott gyönyörű pró­zai ballada az ó előadásában kis­sé érzelgősre sikeredett. Az or­szágos döntő magyar mezőnyé­nek legnagyobb és legváratlanabb meglepetése véleményünk szerint a ragyolci (Radzovce) Mátyás Má­ria volt, aki Kulcsár Tibor Óda a perchez című versének kultivált előadásával, személyiségének varázsával - egynémelyik techni­kai fogyatékossága ellenére is - legjobb női előadóink közé emelkedett. Különleges élmény volt számunkra - de amint a ver­seny utáni beszélgetéseinkből ki­derült, a szlovák és ukrán hallga­tók számára is - az ebecki (Obec- kov) Kotora Rózsa előadása: Rad­nóti Miklós Második eclogájának új szépségei tárultak föl előttünk az ő tolmácsolásában. A magyarul Szólj, költemény címmel jelölt or­szágos szavalóverseny legkiemel­kedőbb teljesítményét a kamocsai (Komoča) Soóky Rózsától hallot­tuk: Nagy László József Attila cí­mű versét adta elő rendkívüli szuggesztivitással. A zsűri egyik megbecsült tagja, Štefánia Párto- šová költőnő a következő, különö­Sarokban A gyerek kétféleképpen szorulhat sarokba. Vagy oda­állítják, vagy magától húzódik oda. Ha sarokba állították a gyereket, akkor a falak, a padló, és az utasítást adó szigorú tekintete körülzárja egészen. A sarok, mint egy cella. Nem bezárva van, ha­nem kizárva. A többiek látják kiszolgáltatottságát és ó nem­csak a parancsnak megfelelő­en, de dacból is a fal felé fordul: ne lásson senkit. Majd ' csak lejár a büntetés. És akkor távozik innen, büszkén, mintha mi sem történt volna. De ha csak úgy magától húzódik a sarokba az ember az egészen más. Akkor nincs oka dacra, büszkeségre. Ereje sincs. Nem küldte senki. Vagy nagyon is küldték, csak nem mondták. Jött, húzott ide, mie­lőtt kimondták volna. Inkább önként legyen a sarokban. A falnak támaszkodik. Legug­gol. Érzi a falakat - talán a fa­lak is öt. Szinte átölelik, meg­védik. Itt nem kell hátulról, vagy akár oldalról jövő táma­dástól tartania. A nagyfiúk gán- csos lába vagy a kis szőke csúfolódó vihogása ide nem ér el. Nyugodtan erőt gyűjthet, készülődhet. Mire is? Talán, hogy legyőzze a hétfejű sár­kányt, hogy otthon majd meg­kérdezze anyutól, hol van apa, miért nem jön haza hetek óta. ' A sarokban szinte észrevét­lenül múlik az idő, és mégis mennyire lassan. A kisfiú vár. Várja, hogy kihozzálf onnan, mint minden gyerek, akire kép­letesen vagy a szó szoros ér­telmében mondják: olyan sa­rokba húzódó. Hajoljunk le hozzájuk, hívjuk ki őket a sa­rokból, hisz erre várnak. M. F. sebb kommentárt nem kívánó szavakkal értékelte őt: ,,A délutáni órákban Soóky Rózsa bűvölt el, akinek a lehető legtöbbet sikerült kiaknáznia a szövegből.“ A ma­gyar előadók különben az ukrá­nokkal együtt számbelileg a me­zőny egyharmadát tették ki. A szlovák előadók közül a námes- tovói Anna Kenezovát, az érsekúj­vári (Nové Zámky) Angela Bajča- novát és a Žiar nad Hronom-i Dáša Benčovát kell feltétlenül ki­emelnünk. Különösen ez utóbbi nyerte el tetszésünket Vaszilij Suksin egyik, szülőfalujáról szóló vallomásának higgadt, árnyalt elő­adásával. Rendkívüli feladatra vállalkozik az az előadó, aki esszé vagy prózai önvallomás tolmácso­lását tűzi ki célul maga elé. Benčo- vának sikerült ezzel a feladattal megbirkóznia, s úgy mutatta meg a vivódó-töprengö alkotó emberi arcát, hogy közben önmagát is meg tudta mutatni. Az említette­ken kívül még hosszan sorolhat­nánk a neveket. Ennek a verseny­nek ugyanis nem volt vesztese. A részvétel már önmagában is felért egy-egy győzelemmel, s mindenki kellemes élményekkel és tapasztalatokkal gazdagabban térhetett haza. Feltehetően vala- mennnyi résztvevő véleményét ki­fejezi Benkó Mária nyilatkozata: ,,Nagyon tetszett a fogadtatás, az a szívélyesség, s az a rengeteg virág, amely itt az embert körülve­szi. Mindez fölülmúlta a várakozá­somat. Nagyon örültem, hogy részt vehettem ezen a verse­nyen.“ Ehhez már csak annyit tehetünk hozzá, hogy az ez évi döntő alapján teljesen jogos vára­kozással tekinthetünk a Szólj, köl­temény! XX., jubileumi évfolya­ma elé TÓTH LÁSZLÓ Kulturális életünk kimagasló eseményének, a bratislavai ün­nepségek immár huszadik, jubile­umi rendezvénysorozatának ün­nepi megnyitójáról és az első két gazdag műsorkínálatáról írva ne­héz volna rövid válogatást nyújtani mindazoknak, akik már hetek óta türelmesen sorakoznak a jegyiro­dák pénztárai előtt, hogy az ün­nepségek vendégművészei, együttesei legjavából meghallgat­hassák kedvenceik egyikét-má- sikát. Az ünnepi megnyitóra a Cseh­szlovák Rádió új, impozáns hang­versenytermében került sor. Az első mű Igor Dibák nagyzenekarra irt Poémája volt, melyet a szerző - hazai komponistáink középső korosztályának kimagasló tehet­ségű képviselője - a Szlovák Nemzeti Felkelés 40. évfordulójá­nak tiszteletére komponált. A ze­nekarral kitűnően bánni tudó Di­bák muzsikájának hangulati világa mindvégig tökéletesen azonosul a tartalom eszmei mondanivalójá­val. A rádiózenekar élén Ondrej Lenárd mindent megtett az ízlé­ses, pátosz nélküli interpretáció érdekében. A szólamok indításá­nak helyenkénti pontatlanságát ki­véve koncepciózus értelmezését siker koronázta. Ladislav Burlas Orgonaverse­nyét Európa-hírű orgonaművé­szünk, Ferdinand Kiinda mutatta be. A mű valójában az új hangver­senyterem orgonájának avatására íródott. így nem csoda, hogy a ze­neszerző igyekezett az ellenpont minden változatán kívül a háng- szer technikai lehetőségeinek széles spektrumát is érvényesíte­ni, s az expresszív és lírikus, a drámai és pasztorális felületek szabott építésével a többszólamúság végeláthatatlan útvesztőit is áthidalni. Az esti hangverseny első részét a televízió egyeneseben közvetí­tette. így a fesztivál megnyitójának ünnepi hangulatából azoknak is kijutott, akik már nem kaptak je­gyet a Vigadóba. Antonín Dvoŕák halálának 80. évfordulója tisztele­tére a koncert bevezetőjéül a fil­harmóniai zenekar az Opus 92-es Karnevál nyitányt választotta. A Természetben és az Othello című előjátékok mellett talán a Karnevál a legtemperamentu- mosabb, a legbrilliánsabb. Élve a zenekar sokrétű megszólaltatá­sának lehetőségével, a szerző hű­en ábrázolja nemcsak a természet élénk képeinek sorát, hanem a táncünnepély - a karnevál for­gatagának magával ragadó han­gulatát is. A Szlovák Filharmónia élén az új vezetőkarnagy, Bystrík Režucha állt. Csajkovszkij közismert b-moll zongoraversenyét a fiatal japán Kazune Simizu játszotta. Felfogá­sa ha nem is szokatlan, minden­esetre más volt, mint amivel a mű­vet lassan már dúdolgató hazai közönség eddig találkozhatott. Engedtessék meg e sorok írójá­nak, hogy vitába szálljon mind­azokkal, akik ellentétes vélemé­nyeiket egybevetve nem tudtak megegyezni abban: tetszett-e a világjárt japán zongorista játéka, vagy sem. Engem elbűvölt az uk­rán népi motívumokon épüíó gaz­dag metodika újszerűen racionális tolmácsolása. Alexander Moyzes nemzeti mű­vész XII. szimfóniáját a zenekar a megszokott rutinnál valamivel felszabadultabban játszotta. RÁCZ TIBOR Sajátos formanyelven AMERIGO TOT HETVENÖT ÉVES Amerigo Tot - eredeti nevén Tóth Imre - egyike azoknak a ma­gyarországi származású művé­szeknek, akik életük zömét külföl­dön élték le, s ott szereztek hírne­vet. A több mint ötven éve Olasz­országban élő szobrászművész Budapesten, Tihanyban, Debre­cenben, Pécsett és Szegeden megrendezett kiállításai és a róla megjelent tanulmányok azt bizo­nyítják, hogy szülőhazája sem fe­lejtette őt el. A Székesfehérvár melletti Fe­hérvárcsurgón született 1909-ben. Apja magyar paraszt, anyja olasz kőművesek leszármazottja volt. (Talán ez húzta később Olaszor­szágba.) Tizenhat éves korában Pestre került, s az Iparművészeti Főiskolán kezdte tanulmányait. 1930-ban európai körútra indult. Párizsban néhány hónapig Maillol szobrász tanítványa volt; hatása későbbi zömök, érzéki női figuráin érződik is. 1931-től Dessauban a híres Bauhaus iskola növendéke lett, ahol mesterei Moholy-Nagy László, Kandinszkij, H. Meyer és P. Klee voltak. Egy év múlva ott­hagyta az iskolát és beállt tenge­résznek. Rövid kalandozás után egy ideig Drezdában állapodott meg, az expresszionista Ottó Dix- nél, de a Dix köré csoportosult baloldali művészekkel együtt őt is letartóztatták. Megszökött és gya­log Rómába ment. Azóta ez a má­sodik hazája. Kezdetben alkalmi kulimunkákkal kereste meg a ke­nyerét. 1933 és 1936 között a ró­mai Magyar Akadémián dolgozott művészeti tanácsadóként. Az első sikere egy 1937-ben meghirdetett nemzetközi emlékműpályázat első díja volt. Ugyanabban az évben, hét év után először hazalátogatott, majd egy év múlva, miután Rómá­ban megkapta a fiatal művészek díját, másodszor is. Amikor 1940- ben Olaszország belépett a hábo­rúba, rögtön az ellenállókhoz csat­lakozott. A partizánharcokban ej­tőernyős összekötőként vett részt. Mintegy 1948-ig az olasz rene­szánsz bűvöletében élt. Csak fo­kozatosan sikerült leráznia magá­ról a csodálat már teherré vált béklyóit. Korai művei - például a bibliai témájú Judit, Salome, Utolsó vacsora stb. a 30-as és 40- es évek derekáról - még erről a tőről fakadnak, bár már a mo­dern és egyéni meglátás jegyeivel. A háborús években több kiváló, a lényegre összpontosító szobor­portrét csinált. Fokozatosan azon­ban egyre inkább a bauhausi lá­tásmódra a sajátosan tömbszerű, masszív formákban való kifeje­zésmódra tért át. Tót leggyakrabban bronzban dolgozik, s e fém nehézsége is megfelel gyakran ősinek ható for­mákban való megnyilvánulásá­nak. A Tisztelet a willendorfi Vé- nusnak (1949, bronz) is az őskori kultikus szobrocskákkal való szo­ros kapcsolatra utal Az Ősanya (1948), vagy Az alma mítosza is az emberiség eredetét kutatja, s az életet adó termékenység alapvető jegyeit viseli magán. Bronz Kavicsasszonyai (1946) mintha Michelangelo kótömb-szo- borelvének eszményi példái len­nének. Művészete talán az angol Henri Moore ún. vitális szobrászati irányzatához áll a legközelebb (a Sebesült páncélos cimű feje 1964-ből világosan erre a forrásra utal). A feladat jellege és pillanat­nyi belső igénye szerint állandóan a realista és absztrakt ábrázolás közt oszcillál, ami nem válik stílus­ban kiegyensúlyozott és határo­zottan egyéni műveinek kárára. A Komarov emlékére készített kb. 40 cm-es szobrocska - egy a sok repülő-témájú közül - e kettős meglátás tökéletes ötvözete. Műveinek többsége méreteiben a kisplasztika műfajába sorolható, de azért van néhány nagyméretű alkotása is. Egyik legnagyobb mű­ve a római Pallazzo dello Sport páholy mellvédjének kerámia­dombormű dísze. Cosenza város­kában áll a Bandieri-testvérek em­lékműve,. mellyel 1948-ban díjat nyert. A római Termini pályaudvar frízének díszítését is rábízták. A vasút cimű reliéfje - melyet alumíniumlemezek egymásra nit- telésével alakított ki -128 m hosz- szú és 2,50 m magas. A bari takarékpénztár bronzkapuját re­neszánsz mintára figurális reliéf- kockákból állította össze, akár­csak az erdőgazdálkodási minisz­térium palotájának bronztábláját. 1959-ben Alagút címmel 10x3 m- es absztrakt betonreliéfet készített a római Autóklub számára. A szobrászt évek óta izgatja a gép és az ember viszonyának kérdése. A brüsszeli világkiállítá­son A szörny lokomotív kétlábú gépalakját az európai közlekedés pavilonja előtt állították fel. A sas mint szörny hasonló jellegű. E té­mába vág A talált és a csinált bronz-vas-kő kompozíciója. Ame­rigo Tot lázadó és kereső típusú ember és művész. A bele nem nyugvás a Tiltakozás című soro­zatában éleződik ki leginkább; eb­ben a jelen legégetőbb emberi problémáira reagál. A talált és a készített tárgy ellentéte A Föld szeme című művén újra jelentke­zik. A Föld füle című ismert szobra Tihanyban van. E plasztikáinak többsége - mely az ember és környezete közti kapcsolatokat ér­zékeltet - sajátos tapogatózó-el- hárító „ütközőkkel“ ellátott, me­lyek a közeledési vágy és bizal­matlanság érzete közti érzelem- skálát hivatottak kifejezni. Szülőhazájához elsősorban a Fekete zongora az űrhajón és a Mikrokozmosz a makrokoz- moszban című szobraival szól, melyek Ady és Bartók emlékének adóznak. A Hódolat Karinthy és Olivecrona emlékének két fényes, egymásba illeszthető koponya-fél­tekéjével az egyaránt nagyszerű „írói bravúrra“ és sebészi beavat­kozásra utal. Hatvanadik születésnapja alkal­mából szülőfalujában felavatták az ún. Csurgói Madonnát, mellyel al­kotója újra a reneszánszot idézi, ismét eredeti, egyéni felfogásban. A hetvenöt éves Amerigo Tot ereje teljében levő szobrász. Nyugtalan, teremtő lénye bizonyá­ra szerez még majd néhány él­ményt a művészetkedvelők szá­mára. A. GÁLY TAMARA ÚJ SZÓ 6 1984. X. 19. Dáša Benčová Soóky Rózsa (Nagy László felvételei)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents