Új Szó, 1984. szeptember (37. évfolyam, 207-231. szám)

1984-09-24 / 226. szám, hétfő

Az amatőr színházi mozgalom is állandó változásban van. A mozgás iránya azonban nem mindig előremutató. A kassai (Ko­šice) Szép Szó Ifjúsági Színpad éveken át meghatározó együttese volt kisszínpadi mozgalmunknak. A tökéletességig fejlesztett minta volt, amely már-már mitizálódott. Az együttes tavalyi távolmaradá­sával kétségtelenül űr keletkezett a színjátszó*- és kisszínpadi moz­galomban.- Ritka eset, amikor a szakma és közönség véleménye meg írás. „A sürgősen orvoslásra váró problémák közül is talán a leg­égetőbb az együttesek döntő többségének hiányos dramaturgi­ai munkája. Nálunk ennek az elő­készületi fázisnak alig szentelnek kellő figyelmet, kevés helyen mé­rik fel az együttes adottságait, ké­pességeit...“ Valóban számos dramaturgiai tévedésnek vagy a rossz anyagismeretből adódó jellegtelen előadásnak vethetne gátat a körültekintőbb, átgondol­tabb előkészületi munka. Ám az ok abban is keresendő, hogy ,,a rendezők, szereplők az őszi hóna­pokban eléggé magukra vannak hagyva, nem kapnak módszertani segítséget, legtöbbször nincs partnerük, akikkel megbeszélhe­tik dilemmáikat. Az érem másik oldala az, hogy sokan nem is na­gyon keresnek, kérnek segítsé­get." Az Új Szó május 31 -i számában külön foglalkozott a kisszínpadi produkciókkal. ,,A kisszínpadok előadásainak színvonala műfajilag változatos volt, színvonalában azonban túlságosan hullámzó... dozás tanúja volt a néző. Ennek megszüntetése semmiféle rende­zői tanfolyammal, eligazító tanul­mányokkal nem lehetséges. Min­denkinek elsősorban önmagában kell keresnie és megtalálnia a kul­csot. Magyarán: tanulni kell! A Nő is hosszabb írást szentelt amatőr színpadi mozgalmunknak. A szerző néha fanyar iróniával, ám kíméletlen igazságmondással és éleslátással mutat rá a lényeges mozzanatokra. ,,A Népművelési Intézet tanfolyamain kívül szüksé­ges lenne, hogy egy-egy csoport­tal tehetséges, képzett rendezők is foglalkozzanak, mert úgy tűnik, a mozgalom elérte az utóbbi évek­ben azt a szintet, amit önerejéből elérhetett..." Gyakran esik szó a különféle központilag szervezett­tanfolyamok fontosságáról. Nem vitatom az útmutató, eligazító ta­lálkozók hasznát. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy ezek eredménye vajmi csekély: minden rendező továbbra is a „saját feje szerint“ dolgozik. Ezeken a tanfo­lyamokon konkrét, közös játékra lenne szükség, más formákra, MIT ÉS HOGYAN? Amatör színházi együtteseinkről évad elején oly mértékben találkozik, ahogy az a Szép Szó-esetében történt. Re- méfjük, ebben az évadban újra találkozunk velük. Ugyanakkor új irányzatok, könnyebb műfajú produkciók szü­letésének lehetünk tanúi. Ha sum­mázni akarjuk az elmúlt évad eredményeit, úgy tűnik fel, mintha egy lépést tettünk Volna-hátrafelé, amit egyébként az értékelések is jeleztek. Ez természetesen egy pillanatnyi állapot tükre volt s egyáltalán nem biztos, hogy nem követi jelentős minőségi javulás. A XXI. Jókai-napokon látott pro­dukciók mérlegének a megvonása után csak kívánhatjuk, hogy a saj­tóban megjelent szakmai bírálatok haszonnal járjanak, útmutatóul szolgáljanak a mozgalom fejlődé­sében. Tekintsük át röviden a lapvé­leményeket. Az Új Szó 1984. júni­us 5-i számában a színjátszó együttesek teljesítményeiről jelent Egyértelműen két csoportot di­csérhetünk a hétből: a kassai (Ko­šice) Pinceszínpadot és a hrobo- ňovói Csiribiri Társulatot." Néhány héttel ezelőtt nyilatkozott a rádió­ban Havasi Péter, a Pinceszínpad rendezője. S már tudta, mit visz­nek majd színpadra az új évad­ban: Schwajda György Himnusz című egyfelvonásosát. A korábbi tapasztalatok alapján fel kell téte­leznünk, hogy azt is tudja, hogyan. A Hét 1984. június 22-i számá­ban olvashatjuk: ,,Fokoznunk kell az igényességet, mert a remélt továbblépés feltételeit csak egyre elmélyültebb, egyre tudatosabb, egyre szívósabb szakmai munká­val lehet megteremteni." Vagyis szükséges a szakmai felkészült­ség gyarapítása. Az a tapasztalat, hogy a gyakran „légvárakra“ épült előadásokról azt hiszik létrehozó­ik, hogy színház történt, holott csupán öncélú, értéktelen játsza­Lemez OHIO Nemrégiben a népszerű Pepita-so­rozatban megjelent a 100 Folk Celsius együttes második nagylemeze Ohio cimmel. Ismeretes, hogy jelenleg ez az együttes a Bojtorjánnal együtt a ma­gyarországi ' country-muzsika legjele­sebb képviselője. A country köztudo­másúan Amerikában keletkezett. Ezért olvashatjuk a lemez boritóján a szelle­mes köszönetnyilvánítást is. „Külön köszönet illeti Kolumbusz Kristófot (Genova), Amerika felfedezéséért, meri enélkül nem lenne country-zene". S ha nem lenne, bizony kár lenne Hiszen a népszerű muzsika ezen irányzata rövid idő alatt belopta magát a dallamos könnyűzene kedvelőinek szívébe és napjainkban is a popzene egyik legelterjedtebb és közkedvelt irányzata. A country több fejlődési fokon ment át. Kezdetben az amerikai hegyilakók zenéje volt, különféle népszerű témájú szövegekkel. Megénekelték az első te­lepesek hőstetteit, szóltak, dalok az első vasútvonalak építőiről, híres cow- boyokról és keletkeztek country-meló- diák, melyeknek szövegei az élet apró örömeiről, a szerelemről, utazásokról és csavargásokról, a természetjárásról szóltak. A beatzene keletkezésével a country rhegújhodott mind tartalmi, mind formai szempontból. Az ötvenes és hatvanas évek country zenéje olyan sztárokat hozott, mint amilyen például Roger Miller, George Jones, Jerry Lee Lewis, Lester Flatt és Earl Scruggs. Megszülethetett-e ennek az izig-vé- rig amerikai könnyűzenei irányzatnak valamiféle magyar változata? Igen, amiképp a cseh változata is. Nagysze­rűen bizonyítja ezt a 100 Folk Celsius új nagylemeze. A magyar country-da- • lok nem a prériröl, a cowboyokról szól­nak, hanem a fiatalságról, a szerelem­ről, az utazásról, a természetjárásról - amelyek, ugye, nemzetközi témák S bár a lemez címadó dala, az Ohio, a country szülőhazájára emlékeztet, az olyan címek, mint a Disznótor, Vén szülői ház. Lányok szivében lakom. Felnőtt lány, Anyám, ha szeretsz stb., s a hasonló témákrót szóló dalok egy­ben azt is bizonyítják, hogy nem szük­séges a country-daloknak specifikusan arról az országról szólnia, ahol ez a ze­ne megszületett. A szöveg egyébként sem játszik döntő szerepet a country zenei stílusának szempontjából. így aztan ezek az egyszerű, gyakran még bárgyúnak is mondható szövegek a fülbemászó, ritmikus és ötletes hang- szerelésű country-dallamokkal páro­sulva valóban belopják magukat a könnyű muzsika kedvelőinek szi­vébe Jó lemez az Ohio, s ez az összes közreműködő (Drosztmér István, Ko­vács József László, Littvay Imre, Mikes Attila, Orbán József), a meghívott ven­dégművészek (Lerch István, Demjén Ferenc, Gőz László, Karácsony János, Kocsándi Miklós, Solti János) érde­me SÁGI TÓTH TIBOR mint amit az eddigi gyakorlat mutat. Az Új Ifjúság 1984/22. számá­ban az egyes produkciók társadal­mi aktualitását kéri számon. Az a véleményen), hogy a társadalmi aktualitás nem hiányzott, inkább a színházi aktualitás, korszerűség kérhető számon az együtteseken. „Még furább a kép - folytatja a szerző -, ha a résztvevők tény­kedési helyét vizsgáljuk meg. A ti­zenöt együttesből, csoportból hat (!) a komáromi (Komárno) járásból jött, de egyetlen képviselője sem volt Bratislavának és vidékének, a galántai (Galanta), a losonci (Lu­čenec), a rimaszombati (Rim. So­bota), a rozsnyói (Rožňava), a nagykürtösi (Veľký Krtíš) és nyit­rai (Nitra) járásoknak. Vajon ezek­ben a járásokban egyáltalán nincs műkedvelő mozgalom, avagy olyan alacsony a színvonala, hogy egyetlen csoport sem érte el a Jó- kai-napok mércéjét?" Valószínű­leg, hiszen minden egyes aktívan dolgozó együttes produkcióját megnézte a válogató bizottság. A kísérletezésekről annyit, hogy azok még nem feltétlenül jelente­nek fejlődést. Kísérletezni ugyanis túlhaladott vagy téves színházi megjelenítési módokkal is lehet. Tény az is, hogy az amatőr szín­ház lehetőségei tágabbak olyan szempotból, hogy a korszerű szín­ház eszményét realizálhatja, né­zőivel elfogadtathatja. S esetünk­ben ez a profi és az amatőr szín­ház közötti kölcsönhatást is ered­ményesen szolgálná: Ahogy azt néhány korábbi példa tanúsítja. KISS PÉNTEK JÓZSEF Kocsis Ernő: Táj Kiállítani - falun Ma már közhelyként hat annak a cáfolhatatlan ténynek az emle­getése, hogy az elmúlt három és fél évtizedben megváltozott falva- ink arculata. Megváltozott, és nemcsak külsőleg. A városiaso­dás, az egykori zárt kereteket szétfeszítő új életszemlélet jegyei lépten-nyomon tapasztalhatók az emberek gondolkodásában, ma­gatartásában is. Ennek ellenére természetesen a falu megmaradt falunak, hiszen itt továbbra sin­csenek például a városra jellemző szélesebb hatókörű intézmények, ami a kulturális szférára kivetítve azt jelenti, hogy nincs köszínház hivatásos társulattal, hangver­senyterem, művelődési és pihenő park. És nincsenek galériák, állan­dó jelleggel működő kiállítótermek sem, leszámítva azt a kettő híján tízet, mely egy, 1982-es helyzetről tájékoztató statisztikai adatban szerepel. Ezek is főként ott jöttek létre, ahol jeles művészek élnek és alkotnak. Az előbb említett intézmények hiányát persze a legtöbb helyen igyekeznek saját erőből vagy hiva­tásos művészegyüttesek szere­peltetésével pótolni, ami többé- kevésbé sikerül is, tehát a falujá­ból ritkábban kimozduló, illetve a városba nem éppen kultúráért utazó embernek helyben is van, lehet közvetlenül része színházi, zenei élményben. Ha nem túl gyakran is. De ennél még ritkáb­ban: képzőművészeti élményben. Tárlatok rendezése, tisztelet a né­hány kivételnek, még sok olyan helyen.serp honosodott meg, ahol korszerű művelődési házban kí­nálkoznának jó lehetőségek kiállí­tótevékenységre. Pedig a gyakorlati akadályok nem olyan nagyok, amilyennek el­ső pillantásra tetszenek. Több pél­dát idézhetnénk, hogy hivatásos képzőművészek sem zárkóznak el attól, hogy falun állítsanak ki, az amatőr festőkről, szobrászokról, fotósokról nem is beszélve. A szállítási és kiállítási költségek fedezésére úgyszintén meg lehet találni a módot, és hozzáértő tár­latrendező is akad. Csak akarni, kezdeményezni kell(ene) jobban, bátrabban, amiként néhány falu­ban teszik, egyúttal cáfolva azt a gyakran tájékozatlanságból vagy a kényelmes mindegy-ma­gatartásból eredő nézetet, (kifo­gást?) , miszerint „a falusi népnek úgyse kell az efféle művészet, ma­gas az neki“. Magas - amíg nincs, amíg nem szokhatja, amíg nem alakulhat ki benne igény iránta. Aligha kell hangsúlyozni, hogy egy-egy tárlat, okos szavú vezető kalauzolásával, mennyi élményt, ismeretet adhat a falu emberének, az ott élő és ott iskolába -járó gyermekeknek is, és hogy ezenkí­vül milyen szerepe lehet az ízlés- formálásban, a giccs, az álművé­szeti termékek térhódításának a korlátozásában. Ezért örülünk minden, faluban rendezett képző- művészeti kiállítás - legyen az akár amatőr, akár hivatásos alko­tóé - megnyitásáról szóló hírnek, amelyből az utóbbi időben, sze­rencsére mind többet kapunk. Persze, még korántsem annyit, hogy jellemző lenne, érvénytele­nítve egyúttal ennek és az ehhez hasonló, gyakoribb falusi tárlat­rendezést sürgető jegyzet mon­dandóját.-bor Gyermeklélektani megfigyelésekből tudjuk, hogy a gyerek viselkedése másik ember, fel­nőtt vagy gyerek jelenlétében igen hamar megváltozik. Ha a két év körüli gyermek ma­gányosan játszik, s ezt észrevétlenül figyeljük, majd a megfigyelő láthatóvá válik, a gyerek másként viselkedik. Ez lényeges tapasztalat. Az embertárs számunkra indítékforrás. Oda kell figyelni, esetleg oda kell fordulni, viselke­désben számolni kell a jelenlétével. Bizonyára vannak, akik ezt a külvilági hatást a minimum­ra csökkentik, de az emberi jelleghez ez az odafigyelés hozzátartozik. S amint a másik jelenlétével összefüggő feszültségtöbblet megjelenik, a gyerek már alkalmas a szerep- játszásra. Ez persze még önmagában nem elegendő, ehhez még szükséges lesz a kifeje­zés kedve: - hogy neki, magának örömet, szerezzen a kiállás, az önmegmutatás. S még bizonyos tapasztalat kell majd ahhoz, hogy gesztusban, szóban, viselkedésben meg tudja fogalmazni azt, amit mutatni akar. Ez a kedv négyéves kor körül mutatkozik meg hangsú­lyozottan, s tatt nagyjából az óvodáskor végé­ig Igazi szereplési, magamutogatási vágy is vezérli ebben a korban a gyerekek magatartás sát. A feszültség érzelmi színképe változatos: benne van az az igény is, hogy a felnőttek elégedettségét, dicséretét provokálja: a ma­ma, a papa, az óvónéni lássa, hogy ő milyen ügyes, milyen szép; benne van továbbá ebben az indítékban a gyors és könnyed beleélőkészség, az a varázslat, ahogy ő át tud változni, s ennek a páratlan lehetősége, hi­szen királynő lehet, tündér, esetleg csavargó vagy kutya, s ha kedve van hozzá, még óriáskígyó is. Az átváltozásnak ez a szédülete, a mássá válás vágya fontos hajtóereje ennek a szereplési készségnek. S ehhez járul még a gyermeki fantáziának és gondolkodásnak a jellegzetes, mágikus mindenhatósági érzé­se. Nemcsak átváltozik, ami önmagában is nagy gyönyörűség, de ó az, aki átváltoztat, tehát varázslatos erővel is rendelkezik. Az óvodás korú gyerek, aki próbálgatja az életet, ezen belül a lelki életet is, ugyanúgy, ahogy ugrándozás közben próbálgatja erejét, ügyességét, éppen úgy játszik a megismerés, a beleélés lehetőségével. Amikor játszik a tár­gyakkal, ismerkedik is velük: játszik saját moz­A gyermek szerepjátszása dulataival, mozgásával, így próbálja ki, hogy mire és mennyire képes. Ebben a. korban a gyerekek lelki életének egyik kiemelkedő vonása az azonosítás. Olyan utánzó beleélés a másikba, amelynek révén egy kicsit olyan leszek, mint ő, azonosu­lok vele. A szerepjátszás ilyen játékos próbál­kozás az azonosulással: egy kicsit utánozza az újságárust, s igy pillanatnyi beleéléssel szin­te belekóstol az életébe; egy kicsit fátyolként bontja szét a kendőjét, így azt játssza, hogy olyan, mint a tündér a mesekönyvben, s ezzel egy játéknyi időre megtud valamit a tündér- ségről. Ilyen korú gyerekek egy jelmezes játék után mégkérdezik, hogy „jó volt-e tündérnek lénni“, „jó volt-e királykisasszonynak lenni“ stb., s ez mutatja, hogy az ilyen átöltözés valóban átváltozás; aki felöltötte a fátylat,.az tündér volt,.amikor leveti, megint visszaválto­zik, s igy számukra hiteles üzenetet hoz a tün- dérségből. Az óvodáskorban, az azonosuló, beleélő átváltozásoknak ebben a nagy korszakában a kosztümös óvodai előadások nagyon meg­felelnek a gyerek igényének, kedvértek. A sze­rep fontosabb a történésnél, s a kosztüm a szerep egyik realizálása, amely hozzásegít ehhez a beleéléshez, átváltozáshoz. Az óvodáskorban a magamutogatás, a sze­repjátszásnak a kedve életkori jelenség. Megint találkozunk a szerepben való maga­mutogatásnak a tendenciájával a kilencedik életév körül. Ilyenkor is fellép a gyerekekben a színészkedés kedve, de ezen a szinten már a szerepnél lényegesebb a történés. Ilyenkor is a beleélés vezérli a gyerekeket, de most már nem egy szerepet, hanem egy sorsot szeret­nének megélni. Sorsot, amelyben kifejezésre juttatják azokat a tulajdonságokat, amelyekkel rendelkezni szeretnének, azt a sorsot, amely ideálképként szövi át képzelétüket. Az indián­játék, amit parkokban, játszótereken folytató­lagosan szerveznek a gyerekek, olyan törté­netek lejátszását kínálja, amelyben a bátor­ság, a szolidaritás; az ügyesség tulajdonsága­it, s ideáltulajdon'ságaikat realizálhatják. Ebben az életkorban a szereplés igénye már nem életkori jelenség, inkább személyi­ségvonás. Sok előzmény kell hozzá. Olyan minták és hatások, amelyek ezt a diszpozíciót kibontják, és olyan pszichés beállítottság, amely a szerepszerű lejátszást és kifejezést megvalósításként, az önkifejezés örömeként éli meg. Erre a szerepszerű, valójában már színészi játékra a gyerekeket rá kell vezetni, segíteni kell az ilyen irányú fejlődésüket, egy­szóval erre kell szocializálni őket. (Részlet a szerzőnek'A szerepjátszásról című tanulmá­nyából.) MÉREI FERENC ÚJSZŔ 4 1984. IX.'

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents