Új Szó, 1984. augusztus (37. évfolyam, 180-206. szám)

1984-08-17 / 194. szám, péntek

Szobrok az emberről, történelemről, haladásról KAREL POKORNÝ TÁRLATA Az Idő markában Sütő András esszékötetéről A Szlovákiai Képzőművészek Szövetségének és a prágai Nem­zeti Galériának együttműködését példázza az a kiállítás, mely Karéi Pokorný nemzeti művész alkotá­saiból nyílt Bratislavában, a Cseh- szlovák-Szovjet Barátság Há­zában. Karéi Pokorný (1891-1962) századunk cseh szobrászaténak egyik legjelentősebb egyénisége. Utolsó képviselője annak az isko­lának, mely J. V. Myslbek nyomán realista és akadémikus elemeket ötvözött nagyszabású, monumen­tális formarendszerbe. Pokorný a század elején Bécs- ben kitanulta a lakatos mestersé­get, majd Atzgersdorfban gyári munkás. Családjának szűkös anyagi körülményei és a munkás- mozgalommal korán kialakított kapcsolata egész pályájára hatás­sal lesz és meghatározza művé­szetének legfontosabb témakörét is. Jelentős élettapasztalattal ha­zatérve, a hradeci, majd a prágai iparművészeti iskolában vasmű- vességet tanul. 1914-ben, az aka­démián, Myslbek tanítványa. Egyi­ke az utolsóknak. Pedig a mester, előrehaladott kora ellenére még teli energiával; visszahúzódva a vérzivataros külvilágtól megfe­szített erővel harcol a magány ellen. A tanítvány, bár hűen követte szigorú mesterének útmutatásait, igyekezett saját elgondolásait is formába önteni. Eleinte a klasszi­cizmus problémája izgatja, de nem keres formulákat és szabá­lyokat - minden műve természete­sen, közvetlenül emberi. Jó példa erre a kiállításon is látható korai alkotása: a Férfiakt torzója. A há­borús évek mindennapi megpró­báltatásait érzékelteti a Sorbanál- lás kenyérért című dombormű. Kedves, szép hagyománnyá vált immár, hogy a Slovkoncert, a Szlovákiai Művészeti Ügynök­ség nyaranta különböző intézmé­nyek közreműködésével komoly­zenei hangversenyciklusokat ren­dez. így nemcsak a főváros, ha­nem több vidéki kulturális központ és fürdőhely is méltán büszkél­kedhet azzal, hogy nyaranta ran­gos hazai és külföldi muzsikusokat fogad. Zenei életünk kiválóságai mellett alkalmat kapnak tehetsé­ges fiataljaink is, akik élve a be­mutatkozás gyakran első lehető­ségével, tudásuk legjavával igyek­szenek megnyerni a közönség tet­szését. Az ügynökség dramaturgi­ája nagy gonddal választja ki a nyári fesztiválok szereplőit, s ha az igyekezet és a jóindulat ellené­re nem sikerül minden az elképze­lések szerint, ez nem róható fel egy segítőkész dramaturgnak sem. Bevezetőm talán az augusztus 6-i, sliači hangversenyen bemu­tatkozott fiatal gitárművész, Igor Hercog szerepeltetésére gondolva sikerült a kelleténél talán hosz- szabbra. A jóakarat és a becsüle­tes szándék nem hiányzott sem a rendezők, sem a gitáros részé­ről, mégis kénytelen vagyok a jó ízlés nevében hangot adni azon véleményemnek, hogy a szimpati­kus fellépés sajnos nem mindig pótolhatja a művészi érettséget, s a hangversenyezésre való jogo­sultságot. A fiatal bratislavai főis­kolás európai hírű tanára, Zsapka József gitárművész segítségével bizonyára mindent megtett a töké­letes felkészültség érdekében, en­nek ellenére fellépése nem győzte meg sem a kritikust, sem pedig az udvariasan tapsoló közönséget. Jelinek, Bach és Mozart egy- egy művében nehezen volt felis­merhető a stílus, a forma megérté­se és felépítése, a technikai biz­tonság. Az előadásmód túlroman- tizált, hamis pátosza, a tónus művi ellágyitása, a sok hangzást színe­ző csecse-becse egy, a kifejezési módokban még keresgélő, a stílu­sokban járatlan, mindenesetre magabiztosan szerepelni már most is tudó kezdő zenészt rejt maga mögött. Ismerve tanára mű­vészetét, bizonyára nem ó a fele­Pokorný együttműködött Myslbekkel a mester utolsó műve­inek - köztük a prágai Vencel- szobornak - a befejezésén is. Közben egyre inkább közeledik a modern szobrászat útkeresőinek (Maillol, Despiau) elveihez. Ezt a fejlődési időszakot érzékelteti e tárlaton a Leányfej, a Női akt torzója, valamint a figurális kom­pozíciók, mint a Bányász, Ostra­va, Előtanulmány a betemetett bá­nyászok emlékművéhez, a Hen­gerész, a Föld stb. Ezek szereplői a mailloli elveknek megfelelően a legegyszerűbb helyzetekben je­lennek meg: állnak, lépnek, ülnek, lehajolnak. A kemény paraszt- és munkásalakok ősi és időtlen erőt árasztanak. Megkapó hatású a Tél című sorozat szimbolikus női alak­ja: kendője, ruhája úgy simul a testére, hogy ne bontsa meg az alak „tömegét“. A húszas évek végén Pokorný, részben visszatérve a myslbeki hagyományokhoz, a monumentá­lis és dekoratív művészet felé for­dul. A monumentális hatást azon­ban nem a méretekkel, hanem az arányokkal, a nagyvonalú forma­alakítással éri el. Az emlékhelye­ken, köztereken elhelyezett mü­veknek, egy kivétellel, természe­tesen csak gipszbe formált előta­nulmányait láthatjuk a kiállításon, emellett számos rajz, vázlat mu­tatja be, milyen hosszú és gondos előkészület előzte meg az alkotá­sok végső megformálását. Például 1940-től dolgozott az Alois Jirá- sek- és Božena Nemcová-em lék- művön, de csak 1952-54-ben ké­szült el e munkákkal. A művész korán megérezte az újabb világháború veszélyét, ami hosszú időre meghatározza téma- választását is. Láthatjuk a kiállítá­son másait a Žižkov-hegyi Nem­lős túl korán pódiumra került nö­vendék mostani teljesítményéért. Nagy örömet szerzett viszont a jelenlevőknek az augusztus 8-i piešťanyi esti hangverseny, ame­lyen Viktória Stracenská magán­énekes és Tatjana Fraňová zongo­raművész mutatkozott be érthetet­lenül hosszú idő után ismét a kongresszusi palota közönségé­nek. A zömében külföldi hallgató­ság megérdemelt ünneplésben ré­szesítette a művésznőket és néhol a ciklusokba is beletapsolva adott hangot tetszésének. Viktória Stracenská, a Zenemű­vészeti Főiskola művésztanára- szerény véleményem szerint mezzoszopránjaink legjobbja- dalénekesként kezdte pályáját. Ez a hazánkban olyannyira elha­nyagolt énekművészeti ágazat Stracenskában lelt rá a tökéletes képviselőjére, a művészi sokolda­lúság bravúros, de mindig hiteles tolmácsolójára. Gyönyörű hang­színe, ritkaságszámba vehető könnyed, természetes énektech­nikája, valamint kiváló német nyelvtudása a professzionalitás oly briliáns ötvözetét nyújtotta, mely megkapó szépségében és szerény megformálásában a leg- nagyobbakéhoz hasonlítható. Hándel Verdi prati című koncert­áriájában, valamint Haydn Euridi- ké áriájában máris érezhető volt a biztos stílusérzék, a közérthető frázisformálás, a technikailag fölé­nyesen megoldott ízléses vissza­fogottság. Brahms és Richard Strauss dalaiban éppúgy otthono­san mozgott, világosan érzékeltet­ve a zárt forma rövid fabulájának drámai feszültségét. Stracenská hangja mintegy kinyílt, szabadjára engedve a kései romantika bát­rabb dallamíveit. Bensőséges, megrázóan őszinte tolmácsolás­ban hangzott el válogatás Dvorák Cigány melódiáiból az est befeje­zéseként. A cseh zeneszerző da­lait sokan kedvelik, talán azért, mert híven érzékelteti a lírai nyu­galom és az állandó történni aka­rás közötti érzelmiséget (érzékisé­get). Kevésnek sikerül viszont rá­tapintani az eredeti, a semmivel sem pótolható hangnemre, a cseh zenei poézis sajátos pulzusára, arra, amely Stracenská interpretá­zeti Pantheon négy domborművé­nek (Támadás, Védelem, Haldok­lás, Halál-Áldozat), melyek az első világháború négy frontjának kato­náit ábrázoljak, teljes mértékben eleget téve a reliefalakítás egyik alaptörvényének: a látványnak tel­jes illúziót kell nyújtania, akár szemből nézi valaki a művet, akár oldalról, felülről vagy alulról. Karéi Pokorný művészi pályájá­nak utolsó szakasza a felszabadu­lással kezdődött. 1945-ben lett a prágai művészeti akadémia ta­nára, majd 1948-tól rektora. Lehe­tővé vált számára több korábbi térvének megvalósítása, gazdag és eredményes pedagógiai mun­kássága mellett. 1945 tavaszának történelmi pil­lanatát örökítette meg a Testvér- réválás - Május című nagyszabá­sú kompozíció, melyet česká Tre- bovában állítottak fel, de a kiállítá­son is láthatjuk a másolatát eredeti méretben. Az egymás karjába bo­ruló szovjet katona és cseh parti­zán a jövőbe mutató örök érvényű jelkép. 1946 és 1953 között készült el IV. Károly szobra a prágai Károly Egyetem aulájába. Az idő kérlel­hetetlen - sok monumentális alko­tás tervéből csak vázlat vagy gipszforma készült el. Ilyen válto­zatban láthatjuk a Duklai harcost, a Partizánt vagy a munkásőrt áb­rázoló Februárt. Pokorný utolsó alkotását, a Szocializmus győzel­mét, tanítványa, Jirí Dušek fejezte be a mester halála után. A Karéi Pokorný alkotásaiból rendezett bratislavai kiállítás arról tanúskodik, hogy a művész egész pályáján megőrizte hitét, miszerint szerepet vállalhat, sőt, szerepet kell vállalnia a tásadalmi átalaku­lásokban. delmár Gábor ciójában már csaknem utolérhe­tetlen. A szép hangverseny középső részében Tatjana Fraňová zongo­raművész lépett fel. Konzervatóri- umi és főiskolai tanári tapasztala­tait most a kairói konzervatórium­ban érvényesíti. Két évre ugyanis Egyiptomba szerződött, ahol szó­listaként és zenetanárként egy­aránt nagy sikerrel képviseli szo­cialista zenekultúránkat. Műsorán Abdel Rahim egyiptomi zeneszer­ző Variációk egy egyiptomi nép­dalra, valamint Janis Ivanovs lett zeneszerző Skicc című müve sze­repelt. Mindkét kompozícióban technikai rátermettségről, szép, árnyalt tónusáról, gazdag dinami­kai skálájáról és féktelen kirobba­nó muzikalitásáról nyújtott tanúbi­zonyságot. Fraňová a dalest kisé- rőjeként is bizonyította kiváló pia­nista tudását. A közönség a sike­res hangversenyt vastapssal há­lálta meg. RÁCZ TIBOR Ki tudja, hányszor húzom már ki gépemből a papírt, s hányszor fűzöm be az újat, a tisztát, ame­lyen talán végre sikerül a napilap szabta terjedelemhez, határokhoz igazítani mondandómat erről a nem mindennapi szellemi izgal­mat, élményt kínáló könyvről, amely a jeles romániai magyar író esszéit, naplójegyzeteit tartalmaz­za; pontosabban kristálytiszta gondolatait, véleményét fogja össze és nagy közösségek - első­sorban a szülőföld - sorskérdései­ről, az irodalom, a művészet dol­gairól, társadalmi küldetéséről s elsősorban az életet, a világot jobbítani akaró ember cselekvési teréről, munkálkodásának céljai­ról, értelméről. Az Ablonczy László által válo­gatott kötet tulajdonképpen az író eddigi életútját, irodalmi és közé­leti, közgondolkodói tetteit, a pá­ratlan gyümölcsöket érlelő mun­kásságát követi nyomon. A kötetnyitó, s talán a legszebb esszé a Nagyenyedi fügefavirág, amely az 1940-es évekbe kalau­zol minket, amikor a kamaszkorú ifjú lószekérrel, könnycsordulásig szorongással telve kel útra, s lesz híres nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium diákja. Magával hozza tudásszomját, a parasztelódök minden megaláztatását, keservét és szociális éleslátását: „Biharban a történelem hozta magával, hogy együtt éljünk s együtt dolgozzunk ugyanazon sors fiaiként; s mikor a keményen robotolók, földjük rabjai - a földéi, mely nem volt az övék - kiegyenesített kaszákat és hegyes vasvillákat ragadtak, senki sem kérdezte, hogy csatasorbeli társa lon-e vagy János. Nem válo­gattak közöttük soha a tömlöcök s az akasztófák sem. Ionnak épp­oly nyomorúságos háza volt mint Jánosnak; gyermekeik éppúgy nem járhattak iskolába, sem románba, sem magyarba, s elgyötört tagjaik­ra és megfagyott szemükre egyenlőképp borultak ugyanazok a hantok. “ S itt a nagy példakép, Bethlen Gábor életútját végig gondolva, sejlik föl tán először benne a ve­zérlő cél, az eszme, amelyet ké­sőbb másoknak is iránytűt mutató szellemi, erkölcsi programként fo­galmaz meg: úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk. S itt leli meg e munkához szükséges megtartó, s mindig biztatást, támaszt nyújtó erőt: „Az otthoniak - a sárban maradottak - azt gondolhatják: ki­szabadultán a felfelé kapaszkodás útjára léptem. De fülemben a han­gúk s szándékaimban a fogada­lom: nem fölfelé: lefelé török, Uram; vissza azok közé, akik könnyeikkel egész rózsakertet ne­velhetnének..." A kötet egyik erős ciklusában Sütő nagy elődök és példaképek: Orbán Balázs, Kemény Zsigmond, Tamási Áron életútját, tetteit ele­veníti föl, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy közelebb kerül­jenek hozzánk, okuljunk tetteikből, szándékaikból. A könyv szinte minden írásában föl lelhető vezérlő motívuma a ro­mániai magyarság, a nemzetiségi irodalom, a román-magyar együtt­élés problémaköre, a testvéri együttélés lehetőségeinek fölmu­tatása, az az óhaj, hogy a duna- völgyiség gordiuszi csomóit a szo­cializmus szellemiségében oldjuk meg: „A nagyvilág eseményeire figyelő fül naponta megállapíthat­ja, hogy a nemzetek-nemzetisé- gek tényleges, mély gyökerű, nagy lombú testvériségén még so­kat kell munkálkodnunk. Bizoda- lommal, s másokat bíztatva; szó­nak és szándéknak azzal a nyílt­ságával, amely nem túri a hátsó gondolatot, a felszíni látszatok pa­pírdíszítményeit. Ezeket ugyanis az első zápor elmossa.“ Ugyancsak fontos szempontja Sütőnek az anyanyelv „erdőzúgá- sának',' gazdagságának és tiszta­ságának megőrzése, š egyszer­smind továbbfejlesztése, a mai időkhöz való igazítása, hogy az minden szempontból teljesíteni tudja funkcióját a technikai forra­dalom korszakában is. A legszomorúbb olvasmányok kétségtelenül azok a búcsúbeszé­dek, amelyeket azoknak a sírjánál mondott el, akik társai voltak az írásban és a Gondban. A szívszo­rító névsor: Asztalos István, Hor­váth István, Nagy István, Kormos István, Nagy László és más szel­lemi óriások. Együttgondolkodásra, tovább­gondolkodásra serkentő írások azok is, amelyek a külföldi utazá­sok során született gondolatokat, reflexiókat -gyűjtötték csokorba. Közülük legdöbbenetesebb olvas­mány kétségtelenül a Perzsák. Izgalmasak az eddigi Sütő-élet- művét elemző interjúk, s azok a vallomások, amelyekben a szer­ző az írói hivatásról, társadalmi elkötelezettségről vall. A megtartó közösség terheinek, gondjainak vállalása nem könnyű feladat, de- Sütő András élete is példa erre- a legjobbakról mindig elmondha­tó, hogy a felelősség ólomnehezé­keit aggatták magukra. Röptükhöz- a madárral ellentétben - súlyok kellenek. Ezt mondja-érzi Sütő András is: „A társadalmi-nemzeti kötetlenség súlytalan állapotában, színes szappanbuborékokat ere­getve valóban pihenés lenne bér­be adni hétköznapjainkat. De mit szólunk majd, mikor ez a gond és felelősség ébredéskor szembekö­nyököl velünk a párnán? Szembe­könyököl mindenkor. Nem fordul­hatunk el tőle, amiként az ember- nem hagyhatja útszélen veszni az anyját“. Ez a társadalmi, erkölcsi elköte­lezettség sugárzik minden írásá­ból, az egész könyvből, amely szellemi épülést, erkölcsi erőt nyújt mindenkinek, aki elolvas­Sa SZILVÁSSY JÓZSEF // eresték magukat délelőtt, f\ fogad a szomszéd kis­lány. Kik? Csehek. Azt mondták, este nyolc körül visszajönnek. Hányán voltak? Egy néni, egy bácsi meg két gyerek. Biztosan Jankáék lesznek, mondja a fele­ségem. Néhány évvel ezelőtt egy szakszervezeti üdülésen ke­rültünk közelebbi kapcsolatba a kedves és szerény családdal, a gyerekek révén. Sok minden­ről meséltünk nekik akkor, gyak­ran nem kis büszkeséggel, ami a mi vidékünkön, a Csallóköz­ben található. Például kisváro­sunk termálfürdőjéről, ahol az utóbbi években már ezrek tölte­nek egy-két nyári hetet, főként a cseh országrészekből, de kül­földről is. Természetesen meg­hívtuk őket, amiként ók is ben­nünket, de egy-két üdvözlőlap- váltásnál több azóta sem történt. Talán most, ha valóban Jankáék azok. Igen, ók. Miután csendesedik a viszontlátás öröme, elmesélik, hogyan kerültek ide. Az egyik cseh lapban apróhirdetést fe­deztek föl, mely szerint: üdülni vágyó család részére szoba kia­dó ezen és ezen a címen. Per­sze, mindjárt eszükbe jutottunk mi is, no meg a tájról szóló elbeszéléseink. Kaptak az alkal­mon - és itt vannak Viszontlátás(ra) Első napjukról még nem sokat tudnak mondani, de a harmadik estéjén már elragadtatással be­szélnek arról, amit láttak-tapasz- taltak. Külön örülnek a sokféle gyümölcsnek, zöldségnek, amelyből az idén náluk jóval ke­vesebb van és lesz, mint más­kor: júniusban olyan jégverés pusztított falujukban, és még né­hány másikban, hogy a vidéket katasztrófa sújtotta területnek nyilvánították. A sajtó is beszá­molt róla. Az elutazásuk előtti nap esté­jét megint együtt töltjük. Meq kell ígérnünk, hogy ellátogatunk hozzájuk a télen, ók is tudnak nekünk olyat nyújtani, ami itt nincs: hegyeket, ahol lehet szánkózni, sízni, felvonó is van. Szeretsz sízni? - kérdezi a férj. Szeretek, csak ritkán van rá al­kalmam; a gyerekek meg itt leg­feljebb töltések partjain próbál­kozhatnak. No, akkor el kell jön­nötök! Miről beszéltek? - kérdez közbe a lányom és fiam. Miután lefordítjuk nekik, hogy miről be­szélgetünk, kitörő örömmel kiált­ják szinte egyszerre: elmegyünk. Hát igen, ti még könnyen ígér­hettek. Azért megpróbáljuk, és elme­gyünk. Ahogy Jankáék is eljöt­tek, nem elsősorban azért, hogy ók, a felnőttek, szórakozzanak egy jót. Hanem a gyerekek miatt. Legyen minél több és többféle élményben részük - minden év­szakban.-bor HULLÁMZÓ SZÍNVONAL Két fürdő városi hangversenyről DJ SľD 6 1984. VIII. 17.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents