Új Szó, 1984. június (37. évfolyam, 128-153. szám)

1984-06-11 / 136. szám, hétfő

mm „Amatőr kulisszák“ mögött \ M ár a tények felsorolása ki­töltené ez írás terjedelmét, hiszen a Komárno-Komárom fotó- kiállításon tizenhárom csehszlo­vákiai és kilenc magyarországi fo­tós mutatkozott be százhúsz fotó­val. Valamennyien amatőrök, de ez néhányuk esetében nem jelent minősítést, hiszen a huszonkét fo­tós között akad hat-hét, aki kilé­pett a különböző^ „amatőr-témák“ kötöttségeiből. Ők önálló utakat járnak, s ezeken az utakon az elérendő céljuk csak egy lehet: a fény. Moholy-Nagy László irta a fo­tográfiáról: ,,A fehér-fekete fotog­ráfia fejlődése révén fedeztük fel először igazán a fényt és árnyé­kot, s használtuk fel helyesen az elméleti megismeréseken túl... A fotográfia így egy fokozott, illet­ve érzékenyebb látással ajándé­koz meg bennünket (a szemünk számára adott) időben s (a sze­münk számára adott) térben.“ A Bauhaus és a modern képző­művészet e nagy iskolateremtő egyéniségének e két megállapítá­sa között mindaz helyet kap, ami • jellemzi a mai fotót. Ebben a vizs­gálódásban sok esetben nem meghatározó a fotós társadalmi helyzete - amatőr vagy hivatásos -, mivel az előbbi kényszerek, kül­ső késztetések nélkül alkothat, az utóbbi pedig meghatározottságait éppen profizmusával, nagyobb szakmai felkészültségével küzd- heti le. Persze a dolgok nem ilyen egyszerűek, s ezt ez a kiállítás is alátámasztotta. A negatívumai között is kényte­len vagyok sorrendet felállítani, hi­szen ezek mértéke sem azonos. A technikai hibák, tökéletlen nega­tív- vagy pozitív-technika, a fény alapvető törvényszerűségeinek ki­iktatása egy bizonytalan értékű té­ma, mondanivaló megtartásáért, a riportfotózás átvett kliséi és az amatőrök között divatozó témák adják ezt a sorrendet. A pozitívumot azok a fotósok jelentik, akik mind a két országbeli kiállítók között megtalálhatók, s fo­tóikkal egy magasabbrendű látás­sal elsősorban a fényt mint meg­határozó eszközt használják így sajátossá fogalmazott témáik rög­zítésére. Vagyis: az elsődleges a fény, az anyagi struktúra, míg a témát ennek segítségével bont­ják ki, mintegy e médium (a fotó) eszközeinek alárendelve. Náluk a témához nem esetlegesen kap­csolódik a fény, hanem meghatá­rozó módon elénk hozza azt, le­gyen ez egy absztrakt látást tükrö­ző fény-árnyék fotó, vagy pillanat- felvétel, esetleg riportázs. A ko- márnői Szakszervezetek Háza Fotószakkörének tagjai közül is említhetem Ladislav Eliášt (mel­lesleg a kör vezetője), akinek fény­kontrasztokra épített struktúrái és formái a legmeggyőzőbbek. A ki­állítók doaenjének számító Plek- ner István míves, a fény rangját a témaválasztással is kiemelő fo­tói hatnak a legmeggyőzőbben ezen a tárlaton. O egy, a világban általánosan elismert klasszikus fo­tóiskola tanítványa. Szűcs Jenő ezzel szemben fiatalos látásával, tudatosan kísérletező alkatú alko­tóként tűnt fel. Fotóin izgalmas fény-árnyék ellentétek, az árnya­latok részletgazdagsága és a té­mák képzőművészeti megközelí­tése növekszik egy szuverén alko­tói világgá. Ahogy az a legtöbb kiállításon már történni szokott, itt is látható egy-egy jó pillanatban, megfelelő felkészülés után expo­nált kép, amely egyedi hangulatá­val emelkedett ki. Ilyenek Karol Vlčko, Varga Tibor és Polányi Jó­zsef képei. A Komáromi Csokonai Művelő­dési Ház Fotóstúdiójának tagjai közül sokan más szempontból kö­zelítenek a fotózáshoz. A kiállított kollekció sok tekintetben eltér a hazaiakétól. Elsősorban Orosz­lános György képeit emelném ki, aki nem fél az optika és a fény együttes alkalmazásától, s így fo­tói elsősorban képzőművészeti ér­tékkel bírnak, csak másodsorban kommunikálnak, közölnek ténye­ket. Bár a Dunamenti Múzeum kiállítási katalógusa nem minőség szerint válogatott az egyes kiállítók képeiből, ennek ellenére a ven­dégfotósok alkotásai ebben a ki­adványban is felülmúlják a ven­déglátók munkáit. Oroszlános György címlapon szereplő fotója bizonyítja leginkább, hogy az alko­tó és a választott téma mennyire a képzőművészeti hatáskeltés felé irányul. Rajta kívül Bognár Csaba népélet ihlette hangulati foganta- tású fotóit, valamint Fessel György természeti struktúrák és kompozí­ciók sorából összeállított kollekci­óját tartom jónak. T öbbször is elhangzott a kiál­lítás megnyitóján, hogy a komáromi Dunamenti Múzeum először adott lehetőséget fotósok­nak - fotóművészeknek hogy bizonyítsák: a fotó egyenrangú társa a képzőművészetben alkalmazott technikáknak, s ha lé­nyegi sajátosságait ismerő alkotók nyúlnak a fényképezőgéphez, ak­kor az alkotásaik is felnőnek eh­hez. Bár ebben az esetben is igaz a mondás, hogy a kevesebb több lett volna, első nekifutásra sok tanulság levonható a kiállított kol­lekciót látva. DUSZA ISTVÁN Kitűnő brit popegyüttessel, a Bucks Fizz-e\ ismerkedhetünk meg azon a lemezen, mely a lon­doni RCA vállalat és az OPUS kö­zös gondozásában látott napvilá­got a közelmúltban. Az együttes 1981 -ben vált világszerte ismertté, amikor Making Your Mind Up című dalukkal elnyerték az eurovíziós fesztivál nagydíját. Az együttest négy zenész és négy énekes al­kotja. A vokálegyüttesnek két nő­tagja (Cheryl Baker és Jay Aston) és két férfitagja (Mike Nolan és Bobby G.) van. A zenei kíséret felállása a következő: Andy Hill (basszusgitár, gitár, billentyűs hangszerek), Graham Broad (ütő­hangszerek), Peter Willsher (steel- -gitár), lan Bairnson (elektromos gitár). Az együttes lelke és egyben „házi szerzője“ a sokoldalúan te­hetséges Andy Hill (a lemez 11 száma közül 10 az ő szerzemé­nye), mestere a hangszerelésnek is. Hogy ez a lemez tulajdonkép­pen Andy Hill szerzői profillemeze is, egyáltalán nem jelent valamifé­le egyhangúságot. Andy Hill ugyanis annyira ügyesen használ­ja ki a stúdiótechnika adta legkü­lönfélébb lehetőségeket, a jobbnál, jobb, gyakran meghökkentő, ám mindenképpen szellemes, a szö­veghez és a kompozíció egészé­hez jól illeszkedő hangszerelési ötleteket, hogy szinte el sem hisz- szük: valamennyi dal szerzője és hangszerelője ugyanaz a sze­mély. A Bucks Fizz együttes lemezé­nek hallgatása valódi könnyűzenei Az első Dunamenti Tavaszok nyilvános szakmai értékelésein (is) gyakran több szó esett az egyes műsorok kialakulását vagy előadását negatívan befolyásoló körülményekről, mint magukról a műsorokról. Persze, általában akkor volt ez így, ha a zsűritől, a remélt dicséret helyett, bírálatot kapott a csoport. Szakmai érvek­kel nem tudván „védekezni“ vagy megcáfolni a zsűri véleményét, a rendező, főként a kezdő, ilyen­kor - többé-kevésbé érthető mó­don - sorolni kezdte, milyen okok folytán lett „csak ilyen“ az előadás. Például: nem támogatta senki- a munkájában, az iskola igazgató­ja is egy legyintéssel elintézte a csoportot; nem volt kihez fordul­niuk tanácsért; rosszul működött a magnetofon; az egyik szerep­lőnk tegnapelőtt megbetegedett, aki beugrott helyette, nem tudja rendesen a szöveget; csak ilyen festéket tudtunk beszerezni a díszlet színezéséhez stb. Mindez, vagyis egy-egy műsor létrehozásának a körülményei ter­mészetesen soha sehol nem érr deklik sem a közönséget, sem a zsűrit. Nem is kell, hogy érdekel­jék. Az egyik is, a másik is a pro­dukcióra kíváncsi és magától érte­tődően annak alapján ítél, és ítél­het csak, amit éppen lát(ott). Az újságíró és mindenki számára, aki egy kicsit is ügyének tekinti az amatőr művészeti mozgalom fejlő­dését - méghozzá egy olyan moz­galomét, melynek hirdetett és va­lós társadalmi megbecsülése kö­zött számos helyütt bizony nagy a különbség - mégis nemcsak hogy érdekesek, de elsősorban tanulságosak a körülményekről valló szavak. Hol meghatóan szép esetekről szólnak, hol elgondol­koztató jelzések nemkívánatos, mielőbb megszüntetendő jelensé­gekről. Az utóbbi évek Tavaszain már kevesebb van belőlük, a „pana­szokból“, az áldatlan helyzetek ismertetéséből, amit eredmény­ként könyvelhetünk el. Az évek óta kitartóan dolgozó rendezők egy­részt hozzászoktak a zsűrihez, föl­ismerték, hogy az a minőség szá­monkérésével értük van, ponto­sabban a gyerekekért, ugyanúgy, élmény, melynek hatását csak fo­kozza, hogy a 11 számot az együttes eddigi sikereiből válogat­ták össze. A számok mindegyike rendkívül melodikus, a hangszere­lést sziporkázó ötletek jellemzik. A vokálegyüttes teljesítménye minden esetben kitünően idomul a dalok hangulatához és mondani­valójához. A zenei kíséret össz­hangzása, szólóteljesítményei, elektronikus betétjei tökéletesen kimunkáltak. Aki pedig érti is a da­lok (angol) szövegét, az tanúsít­hatja, hogy azok sem nélkülözik a szellemességet. A magyarországi könnyűzenei élet egyik legnagyobb szenzációja volt nemrégiben a rendkívül nép­szerű Hungária-együttes feloszlá­sa. Kivált az együttesből Fenyő Miklós, aki tulajdonképpen alapí­tója és vezetője volt az együttes­nek és külön vállalkozásba kez­dett a Hungária zeneszerzéssel is foglalkozó, tehetséges dobosa, Szikora Róbert is, aki R-GO néven alapított önálló együttest. A „ma­radék“ Dolly Roll néven folytatja tevékenységét, s hűen a Hungária legjobb hagyományaihoz tető alá hozta első, bombasikert arató nagylemezét Vakáció-ó-ó címmel. Valódi lemezkülönlegességnek számít tehát a Hungária hattyúda­la, a Finálé (?) című nagylemez, hiszen ebben az esetben egy - immár - nem létező együttes lemezéről van szó. Köztudott, hogy a Hungária-együttes a rock and roll egyik legtehetségesebb mint ők, nem pedig ellenük, más­részt, hogy az objektív okokr^való örökös hivatkozás nem vezet cél­ra, illetve más fórumokon kell azo­kat, a lényegbevágóakat, elmon­dani. Azért akarva-akaratlanul csak fölemlítődtek a mostani, a IX. Dunamenti / Tavasz nyilvános szakmai értékelésein is az elő­adást így vagy úgy befolyásoló tényezők. „ Egyik szereplőnknek kirepült a kabátja a buszablakon. Vissza­tértünk, de nem találtuk meg. Drá­ga kabát volt. Nagyon kétségbe­esett a gyerek, mi több,,az egész csoport kedvetlenné vált emiatt, ami meglátszott az előadáson. Mostanáig nem tudtak feloldódni a gyerekek.“ Egy másik műsor értékelése során a zsűri kifogásolta, hogy az együttes következetlenül alkal­mazta a kellékeket, egyebek kö­zött, miért imitálták a zsákcipelést. Kiderült, miért. Otthon felejtették a zsákokat. Nem lehetett könnyű dolga an­nak a rendezőnek, akinek szinte csatáznia kellett a szülőkkel, hogy engedjék el gyermekeiket Duna- szerdahelyre (Dunajská Streda). Ha már egyszer meghívták az együttest a fesztiválra. Nem sike­rült meggyőznie mindegyiküket, így a gárda nem az eredeti lét­számban és összeállításban lépett színpadra. Ilyenkor jut az ember eszébe, hogy aki nem dolgozott amatőr művészeti együttesben vagy együttessel, el sem tudja képzelni, mi mindennel, milyen váratlanul felmerülő akadályokkal keN szem­benézniük a szereplőknek, amíg műsoruk közönség elé kerül. Mennyit kellett például izgulnia annak a csoportnak, a gyerme­keknek és vezetőiknek, akik órá­kig hiába vártak az autóbuszra, amelynek a fesztivál színhelyére kellett szállítania őket. Aztán csak megjött, az utolsó pillanatban. A csoport rohanhatott egyenesen a színpadra... Mondom, ilyesmikről nem tud sem a közönség, sem a zsűri. Nem is kell, hogy tudjon. Mégis jó, hogy elhangzanak a szakmai érté­keléseken, annál is inkább, mert el-, illetve kimondásukra más fó­rum nem nagyon van... (bodnár) magyarországi propagálója volt. Legnagyobb sikereiket a nyolcva­nas évek elején aratták a régi rock and roll visszaidézése, felújítása révén, amikor Rock and Roll Party és Hotel Menthol című nagyleme­zeikkel iratkoztak fel a magyar popzene sikerlistájára. A Magyar Televízió 1981 augusztusában megrendezett tánc- és popdal­fesztiválján Fenyő Miklós és Novai Gábor Limbó-hintó című szerze­ménye a fesztivál egyik legsikere­sebb száma lett. A megkérdőjelezett Finálé cím­mel megjelent Hungária-lemez becsületes csapatmunka eredmé­nye, azonos színvonalúnak ko­rántsem mondható számok tarka egyvelege. Találunk köztük egé­szen gyengéket (Ocelot Vénusz, Séró báró, Dollywood) és ki­emelkedőket (Szerelmes lapgitá­rok, Saxophonia Express, Bambi- na) egyaránt. De még a gyengébb számok is fel-felcsillantják a Hun­gária régi erényeit: a jó ritmust, a dallamosságot, a meglepő hang­szerelési ötleteket, a zenei hang­zás egészébe jól beilleszkedő hangszerszólókat. A lemez- a gyengébb számok és a ki- sebb-nagyobb hiányosságok elle­nére - nem kelti egy „végét járó“ együttes hattyúdalának benyo­mását. Minden jel (Fenyő Miklós, a Dolly Roll és az R-GO új leme­ze) arra mutat, hogy nincs remény a Hungária-együttes „feltámadá­sára“. Az utódok azonban- amint arról ugyancsak sok jel árulkodik - jó úton haladnak. SÁGI TÓTH TIBOR I Tucsi színházba megy Ez még korai lenne - mond­tuk egymás közt, visszaemlé­kezve fővárosi kiruccanásunk­ra. Úgy tűnt föl ugyanis, hogy Tucsinak hosszabb időre van szüksége az ott szerzett élmé­nyek elraktározására. De mit tegyünk? Tucsi éppen jelen volt, amikor egyik ismerősünk­től színházjegyeket kaptunk ajándékba. Jó cirkusz lesz, jó­solta a gyerek. Ahogyan közel- gett az előadás órája, úgy fo­kozta ostromát. Végül is bead­tuk derakunkat. Megetettük, megitattuk, nehogy az előadás alatt enni vagy inni kérjen. * Az ajándékjegy az első sor­ba szólt. Otthon ugyan elma­gyaráztam a gyereknek a szin- háznézéssei kapcsolatos leg­fontosabb tudnivalókat, mégis itt, az első sorban, mintegy ellenőrzésképpen megismétel­tetett velem mindent. Végre felmegy a függöny. - Ezt húz­za valaki - kiáltja máris Tucsi. Aztán a megjelenő sokszínű díszlet látványa elnémítja. So­ha nem figyeltünk még olyan odaadóan, mint ezekben a percekben. A cselekmény ki­bontakozásának láttán úgy íté­lem meg, hogy Tucsi részéről öt-tíz percig nem fenyeget ve­szély. A színpadon enni kezdenek. Tucsi tömött gyomrára gondol­va, nyugodtan elengedem ma­gam. Amikor azonban a pincér sorra kínálja a szereplőket, megszólal a gyerek: - És én nem kapok?! - Gyorsan cukor­kát nyomunk a kezébe, de ő ennek ellenére igencsak rosszallóan néz a színpadra. Közben láthatóan elment a kedve. Már ,, fegyelmezett“ néző. Megjegyzéseit tompa hangon közli, végül teljesen elhallgat. A második felvonás közben is ,, folytatódik“ sértő­döttsége, mi több tiltakozásul még a színpadtól is elfordul. Anyjához bújik, én pedig meg­nyugszom, hogy végre nekünk is jut valami az előadásból. Ekkor Tucsi hirtelen felpattan: - Az a mi képünk! - kiáltott a színen ismét megjelenő pin­cérre, közben a kulisszára akasztott festményre mutatva, melyet valóban mi kölcsönöz­tünk a színjátszó csoport elő­adásához. Ahogy ballagunk hazafelé, még kísérletezem. Ki tetszett legjobban? Végigmér: - Anyu­ka! (poór) A fény nyomában Fotók a Dunamenti Múzeumban Oroszlános György: Textúra KÉT LEMEZ ÚJ SZÚ 4 1984. VI. 11.

Next

/
Thumbnails
Contents