Új Szó, 1984. május (37. évfolyam, 103-127. szám)

1984-05-07 / 107. szám, hétfő

H ISőrösi Csorna Sándor, Há- l\ romszék szCi lőtte Közép- Ázsiában a magyarok őshazáját kereste, és helyette megírta az első tibeti-angol szótárt és nyelv­tant, amely máig is felülmúlhatat­lan tudományos értékű, és a világ művelődéstörténetének egyik gyöngyszeme. Születésének két- századik évfordulója alkalmából számtalan méltató írás jelenik most meg kalandos életútjáról és nagy becsű életművéről, mi csak E napon, április 4-én kerültek for­galomba a jubileumra kiadott könyvek is. Ezek sorából ki­emelkedik Körösi Csorna összes műveinek díszes, angol nyelvű reprint kiadása, valamint A hon­foglalás előtti magyar történelem írásos forrásai című forráskiad­vány-sorozat. Magas szintű küldöttség utazik Indiába, Körösi Csorna Sándor második hazájába, ahol szintén ünnepségsorozatot tartanak. A küldöttség részt vesz az Új- Delhiben rendezett emlékünnep­ségen és emléktáblát helyez el az egyik ladaki kolostorban, ahol Csorna lerakta a tibetisztika alap­jait. Koszorúzási ünnepség lesz Dardzsilingben, a tudós síremlé­kénél is. A küldöttséget filmes for­gatócsoport kíséri, s dokumen­tumfilmet készít Körösi Csorna Sándor indiai életútjáról. London­ban is tartanak közös angol-ma­gyar megemlékezést, s a Körösi Csorna emlékét ápoló School of Oriental Studies tudományos inté­zetben magas szintű tanácskozást tartanak. Magyar irodalom - német tükörben Körösi Csoma-emlékiinnepségek a magyarországi Körösi Csoma- emlékünnepségekről adunk tájé­koztatást. A Körösi Csorna Emlékbizott­ság programja értelmében a nagy utazó és tudós születésének bi- centenáriumi ünnepségeit április 9-én a Magyar Tudományos Aka­démia dísztermében megrende­zett ünnepi ülés nyitotta meg. Ez­zel egyidejűleg a Tudományos Akadémia aulájában dokumentá­ciós kiállítás nyílt, amely bemutat­ja Körösi Csorna életútját és tudo­mányos pályáját. A gazdag program részeként Budapesten, Kőbányán, a Körösi Csorna út és a Zalka Máté tér torkolatánál felavatták a nagy uta­zó szobrát. Tóth Béla szobrász- művész alkotását. Az ünnepi ülést követő napon a Magyar Tudomá- nyos Akadémia dísztermében tu­dományos konferencia kezdődött. A tanácskozáson elemzik a tudo­mánynak, az irodalomnak és a művészetnek a nemzeti tudat alakításában betöltött szerepét. A konferencia nyitónapján Körösi Csorna és Tibet címmel művészeti kiállítás is nyílt a Hopp Ferenc Múzeumban. Április 14-én magyar küldöttség utazott Csomakőrösre, a világjáró szülőfalujába s a főtéren álló szobornál koszorút helyezett el. A bicentenárium alkalmából a Magyar Posta emlékbélyeg-so- rozatot, a Magyar Nemzeti Bank emlékérmet, az emlékbizottság pedig emlékplakettet bocsátott ki. A bicentenáriumi megemléke­zések második szakasza szep­temberben kezdődik. Visegrádon hatnapos nemzetközi szimpoziont rendeznek, amelyre eddig hu­szonkét ország száznegyven tu­dósa jelentkezett. A záróülést Bu­dapesten tartják, s ezt követően a Vár alatt, a Halászbástya mellett felavatják a Körösi Csorna Emlék­parkot, amelyet Szervátius Tibor emlékkő-kompozíciója díszíti majd. Tulajdonképpen ezzel zárul­nak a jubileumi ünnepségek. Az emlékévhez kapcsolódik még azonban számos országos mozgalom. Már említettük, hogy az általános iskolák tanulói részé­re emlékversenyt indítanak, amelynek fő célja, hogy Körösi Csorna Sándor életének és mun­kásságának megismertetésével olyan tudós példaképét állítsák a tanulóifjúság elé, aki töretlen hittel, bámulatos kitartással és szorgalommal ért el tudományos eredményt, amellyel nagy szolgá­latot tett az egyetemes emberi kultúrának. A Körösi Csorna Em­lékbizottság és a Magyar Kommu­nista Ifjúsági Szövetség Központi Bizottsága Haza és világ Körösi csórna életművében, munkássá­gában címmel pályázatot hirdet a gimnáziumok, szakközépiskolák és szakmunkásképző iskolák ta­nulói számára, és Elindultam szép hazámból elnevezéssel művelő­dési mozgalom indul a szocialista brigádok körében. PALÁGYI LAJOS Azt lehet mondani, magyar kü- lönszámnak készült az NDK iroda­lomtörténeti, kritikai és elméleti fo­lyóiratának, a Weimarer Beitráge- nek idei februári száma, öt terje­delmes írás foglalkozik a magyar irodalom különféle jelenségeivel. Azazhogy csak négy, az ötödik a Kertész Ákossal készült interjú. A folyóiratot Jörg Buschmann át­fogó elemzése vezeti be - Hagyo­mányok, irányok és áramlatok címmel -, a hetvenes évek ma­gyar prózai termését mutatja be írásának mindjárt az elején kide­rül, ehhez szükség van a hatvanas években megindult irodalmi moz­gások felvázolására is, ugyanak­kor pedig - mivelhogy a téma átnyúlik a nyolcvanas évek elejére - a szerző végül a legújabb törek­véseket is mondhatni a kívülálló merész és határozott ítéletével ve­szi szemügyre. Ismeri tárgyát, ez iránt nem lehet kétség, mégpedig olyannyira, hogy a tanulmány be­fejező részében külön bekezdést szentel a Magyarország határain túli nemzetiségi irodalmaknak. Be­számol róla, hogy a jelenlegi ma­gyarországi kritika és irodalomtör­ténet fokozott figyelemmel fordul a romániai, jugoszláviai, csehszlo­vákiai és szovjetunióbeli magyar irodalmak felé. Személy szerint Sütő Andrást említi, mint legmar­kánsabb egyéniséget, s ezt csak megerősíti az a tény, hogy Anyám könnyű álmot ígér című könyve németül is megjelent. Nem könnyű vállalkozás Jörg Buschmanné. Tudja, jelzi maga is: a tárgyalt témáról még a magyar- országi kritika sem mondta ki az utolsó szót. Neki azonban, mint kívülállónak, annyi előnye van, hogy elvárások nem teszik elfo­gulttá, azt értékeli a hetvenes évek prózájában, amit az nyújtott, sem­mi esetre sem azt, amit annak teljesítenie kellett volna. Miről is tájékoztat tehát? Első­sorban arról, hogy a hetvenes évek magyar irodalma különös­képpen sokféle tendenciát mutat, amiben nem kis szerepet tulajdo­nít annak, hogy a társadalmi fejlő­dés szempontjából végeredmény­ben egy átmenetinek nevezhető korban született. Míg a hatvanas évekbeliek a maguk „merre tar­tunk?“ kérdésfeltevésével lénye­gében a változásban levő társa­dalmat ábrázolták, tehát a közvet­len múltat, addig a hetvenes évek nemzedéke azt a kérdést tette föl, „honnan jöttünk?“, s önmaga meghatározását keresve nem a még nem ábrázoltat dolgozza föl, hanem a még felkutatatlant próbálja kideríteni. Új formákat, új Mit vár az olvasó a kritikától? A szovjet Lityeraturnaja Ga- zeta a kritika - a kritikusok - szerepéről, feladatairól indí­tott vitát egy, a lapban megje­lent, élénk visszhangot keltett cikk alapján. A vitához szak­emberek - írók, szerkesztők, kritikusok - és az olvasók is hozzászólnak, s a lap folyama­tosan közli a hozzászólásokat. Érdemes a vitázók nézeteiből idézni, s részben összegezni a már elhangzott véleménye­ket, hiszen ezek távolról sem csak a szovjet kritikára és iro­dalomra vonatkoztathatók. V. Lukjanyin, az Ural című folyóirat főszerkesztője terje­delmes hozzászólásában első­sorban saját szerkesztői ta­pasztalataiból kiindulva mutat rá az irodalomkritika hiányos­ságaira, a kritikusok leggyako­ribb „vétkeire“. V. Lukjanyin egy érdekes példát idéz fel. Az Ural című folyóirat szemináriu­mot rendezett a fiatalnak már éppen nem nevezhető, de sok esetben még írói pályájuk kez­detén álló novellisták számára. A hatvan bemutatott művel kapcsolatban csak egyvalami­ben teljesültek az elvárások: szinte valamennyi elbeszélés elfogadható művészi szinten állt. A meghívott szakavatott kritikusok alapos elemzés után mégis csak alig tíznél több mű­vet ajánlottak közlésre. S eze­ket is lényeges javításokkal. A többi elbeszélés témája miatt „kapott elégtelent“. Szinte va­lamennyi szerző megrekedt a családi és munkahelyi apró- cseprő problémák szintjén. Vi­tathatatlan, hogy ez is érdekes lehet, de - nem elég. Nagyon sok író látószögéből szinte tel­jesen kiesett a nemzet társa- dalmi-történelmi tevékeny­sége. Ha eszmei-tematikai okokra hivatkozva utasítja el a szer­kesztő az elbeszélést, az ese­tek többségében az írók a szerzői szabadságra hivat­kozva háborognak. Csak hát nem lehet úgy leírni egyetlen értelmes sort sem, hogy a szerződésnek ne legyen leg­alább bizonyos fokú elképzelé­se az irodalmi alkotás termé­szetéről, céljáról és jelentősé­géről. Meghökkentő, hogy olyan emberek, akik az iroda­lomnak szentelik életüket, gya­korta nem tartják magukra nézve kötelezőnek, hogy ala­posan tanulmányozzák annak szociális jelentőségét, s nai­van, olykor dilettáns módon vélekednek olyan dolgokról, amelyek munkájuk alapját ké­pezik. Azonkívül éppen az al­kotói szabadságra hivatkozók müveiből cseng ki a század tekintélyes literátorainak hang­ja - Faulknertől Suksinig -, de teljességgel fellelhetetlen saját hangjuk... Az írók efféle tévedéseinek bizonyára több oka van, de ezek közül az egyik legfonto­sabb a kritika empirizmusa. A recenzensek nagyon gyak­ran egészen nyíltan ügyet sem vetnek a mű társadalmi-er­kölcsi tartalmára. Az empiriz­mus sajnos nemcsak a kritiká­ban, hanem az elemző cikkek­ben is mind gyakrabban meg­nyilvánul. A kritikusok egysze­rűen nem kívánnak semilyen módon beavatkozni az iroda­lom spontán fejlődésébe, s nyilván úgy vélik, hogy a te­hetség egyedül is megtalálja az egyetlen helyes utat. A kritikának viszont nem­csak joga, hanem kötelessége is hogy az ismertetés, az elem­zés megírására okot szolgálta­tó művel kapcsolatosan esz­mei, irodalmi, esztétikai és tár­sadalmi kérdéseket lásson és vessen fel. Értékelnie kell nemcsak az író szubjektív indí­tékait, hanem a mű legvalószí­nűbb társadalmi hatását is. Sőt, köteles kifejteni, meggyő­zően bemutatni azokat az indí­tékokat és elveket is, amelyek az ismertetés megírásának alapjául szolgáltak. A kritikus nem a feleslegesen agyonbo­nyolított „művészi“ szövegek értelmezője, ezek magyarázó­ja kell, hogy legyen az értetlen olvasók számára. A kritikus a költővel és az íróval együtt teljes mértékben felelős az iro­dalom dolgaiért, állapotáért. (gzs) megoldásokat keres ez a fiatal nemzedék, groteszk szemlélete tele van történelmi érzékenység­gel, pszichológiai színezetű asz- szociatív prózája pedig az esszé felé hajlik leginkább (Nádas Péter, Hajnóczy Péter, Esterházy Péter, Spiró György). Mások - ugyan­csak a fiatalok közül - a realista elbeszélő hagyományokat követik, talán csak keményebb a prózájuk, több szociografikus elemet hasz­nálnak, erősebb a dokumentum­jelleg írásaikban (Módos Péter, Csalog Zsolt, Tar Sándor, Csörsz István, Balázs József). De hát a hetvenes évek prózá­ját írta még Örkény és Déry, sőt a sokféleség tarka színei közt ott a helye a sajátos formák vagy tartalmak olyan képviselőinek is, mint Karinthy Ferenc, Gáli István, Szabó Magda, Galgóczi Erzsébet, Moldova György, Mándy Iván. Buschmann kinek-kinek megadja irodalmi rangját, majd egy egysze­rű példán érzékelteti a megválto­zott folyamatokat és a megmaradó alapkérdést: „Amennyiben hajla­mosak vagyunk elfogadni azt a té­telt, hogy a mai magyar irodalom tükrözi mindazokat a változásokat, melyek a nép életében végbe­mennek. .., úgy két irodalmi művet lehet bemutatni, melyek Magyar- ország történelmi fejlődésének egy bizonyos szakaszára jellem­zők, bizonyos értelemben tehát a korszellem hordozói. “ E két mű a Rozsdatemető és a Makra. Tíz év telt el megjelené­sük között. Fejes Endre regénye az új társadalmi rend alapjainak lerakását idézi föl, Kertész Ákosé pedig azt a pillanatot, amikor a fel­tételek adottak hozzá, hogy a régi létforma a magasabb morál jegyé­ben átadja helyét az újnak. Az új erkölcsi elvárások azonban bele­ütköznek a régi életforma csöke- vényeibe - e küzdelembe, a vál­tásba mindkét hős, más-más ko­ordináták közt, de belebukik. Kertész Ákos tehát aktuális. Nemcsak annak ürügyén, hogy számos nyelvre lefordított és vi­lágsikert aratott regénye, a Makra után karrier jósolható a Családi ház manzárddal című újabb regé­nyének is (hamarosan németül és szlovákul is megjelenik), de aktuá­lis azért is, mert most április ne­gyedikén kapta meg a József Atti- la-díjat. A Weimarer Beiträge ha­sábjain Georg Lück méltatja Ker­tész munkásságát, ó készítette azt az interjút is, melyből néhány ak­tuális gondolatot hadd ragadjunk ki. Arra a kérdésre, mi az író feladata ma és mi az irodalom szerepe napjainkban, Kertész Ákos József Attila soraival vála­szol: ,,S mint a sakál, mely csilla­goknak / fordul kihányni hangjait, ■ / egünkre, hol kinok ragyognak, / a költő hasztalan vonit.,." S hoz­záteszi, amit József Attila is hoz­zátett: ,,S mégis bizom.” Ezután Thomas Mann kiáltványára emlé­keztet Kertész, az Európa, vi- gyázz!-ra, amit hiába kiáltott szer­te 1938-ban, Európa nem vigyá­zott. „És mégis - vallja Kertész -, ha nem lett volna Thomas Mann, ha nem fogott volna össze az európai antifasiszta irodalom, ha nem lett volna az a humanista, erkölcsi erőtartalék, amit az iroda­lom évszázadokon, sőt évezrede­ken keresztül összegyűjtött - Eu­rópa nem lett volna képes szem­beszegülni a fasizmussal, győz­tesként kikerülni e harcból és újra felvirágozni. A művészet végső soron valamiképpen - magam sem tudom, hogyan - befolyást gyakorol. Az bizonyos, hogy nem közvetlenül hat, a művész nem próféta, sem vallásalapító, de még csak nem is politikus. Több viszont egyszerű krónikásnál, hiszen a művészet a világról egyfajta szemléletmódot közvetít, miköz­ben soha nem elégszik meg a puszta utánzással... Álművé­szet a valóság neuralgikus pontjait keresi, és megkísérli rájuk felhívni a figyelmet. A megoldást megta­lálni nem a művész dolga, hanem az egész társadalomé. Az emberi­ség mindent megtesz azért, hogy bajba sodródjék és sikerrel sem­misítse meg önmagát. Az író ma szünet nélkül siránkozhatna és jaj­gathatna. De mint az irodalomból kitetszik, általában nem ezt te­szi... tudja, hogy a művészet bo­nyolult kommunikációs folyamat, mely rejtett formában tartalmazza üzenetét. ” NAGY JUDIT AZ INDIAI FILMMŰVÉSZET Indiában évente mintegy 700 játékfilm készül. A filmgyártás mennyisége terén az indiai stúdiók megelőzték a japánokat - ahol minden évben 400-500 filmalko­tás készül. Indiában a filmgyártás az ország tíz vezető iparága közé tartozik. Az ebből származó nem­zeti jövedelem - évi 145 millió rúpia. Jelenleg 11 000 mozi és filmvetítő berendezés működik, de ez persze nem elegendő egy ilyen nagy ország számára. Legalább 19 000-re volna szükség. Az indiai filmek iránti kereslet jelentősen fokozódik külföldön - és nemcsak az indiai származá­sú lakosok körében, akik annak idején a különböző ázsiai és afri­kai országokba vándoroltak ki. Több filmet kölcsönöztek Nagy- Britannia, a Szovjetunió, a latin­amerikai és a távol-keleti orszá­gok számára is. Az indiai filmipar vezetői jelenleg újabb erőfeszíté­seket tesznek piacuk kiszélesíté­sére. Csupán Bombayben évente 120 játékfilm készül, s itt megvan­nak a feltételek a kereskedelmi jellegű filmgyártás további bővíté­se számára. A filmek mennyiségi növeke­dése azonban a minőség rovására megy. Sok indiai filmkritikus nem véletlenül kifogásolja, hogy a nye- reséghajhászó producerek az igénytelen ízlésű nézőknek igye­keznek a kedvében járni, és nem sokat törődnek a művészi szem­pontokkal. A filmesek tisztában vannak azzal, hogy az indiai vi­szonyok között a film az egyetlen olyan művészeti ág, amely többé- kevésbé érthető a széles tömegek számára. A nézők megnyerése ér­dekében felhasználják a harsány hírverést, a sztárkultuszt és azt, hogy divatos dalokat és táncokat iktatnak be sok helyütt a filmekbe. A külföldi társaságokkal közö­sen, koprodukciós filmek készíté­sének lehetőségével nemigen él­nek az indiai producerek. Az ilyen kezdeményezés eddig főként kül­földről indult ki - erről tanúskodik mintegy fél tucat játék- és televí­ziós film, amely az indiai táj hátte­re alapján készült. Most már- mint a Times of India írja - az indiai producerek és rendezők maguk is kezdeményező szerepet akarnak játszani ezen a téren. Az indiai filmpiacot jelenleg az a veszély fenyegeti, hogy valóság­gal elárasztják a hatalmas meny- nyiségben értékesített videokazet­ták, azonkívül az ország már a ká­bel-televíziós korszak küszöbén áll Két év múlva - mondja az egyik producer - az indiaiak már saját lakásukban, kis képernyőn láthatják kedvenc filmszínészüket, Amitan Baccsant. A holnapra is gondolnunk kell - jegyzi meg egy másik filmes hiszen a külföldi piacot voltaképpen a videoláz és a televíziós filmek kerítették hatal­mukba. Nekünk saját, egyéni uta­kat kell kigondolnunk, hogy helyt­állhassunk a kegyetlen verseny időszakában. Mindenképp egyet kell érteni azokkal a kritikusokkal, akik helye­sen úgy vélik, hogy a merőben kereskedelmi szempontok túlsúlya és a kegyetlen konkurrenciaharc időszakában a filmipar számára csak egyetlen megoldás kínálko­zik arra, hogy helytál Ihasson és ne veszítsen népszerűségéből- mégpedig az, ha emeli az alko­tások színvonalát, és az eddiginél is élesebben tárgyalja az égető szociális kérdéseket. IĽJA SZUCSKOV ÚJ SZÓ 4 ír 1984. V. 7.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents