Új Szó, 1984. május (37. évfolyam, 103-127. szám)
1984-05-18 / 116. szám, péntek
„A rádiós munka szép munka“ BESZÉLGETÉS JAKÁL ISTVÁNNAL, A CSEHSZLOVÁK RÁDIÓ MAGYAR ADÁSÁNAK FŐSZERKESZTŐJÉVEL Hogyan lett a legyezőből valami más Goldoni-komédia a Magyar Területi Színházban • Születésnapot ünnepeltek nemrégiben, a magyar adás megalakulásának 35. évfordulóját, melyhez az ön számára társul egy másik jubileum is: negyedszázada van a rádiónál, hetvenegy óta mint a magyar szerkesztőség vezetője. Mindenekelőtt arra kérem, idézze föl röviden a három és fél évtized főbb állomásait.- Azzal kezdeném, hogy már a két háború közötti időszakban is volt néhány magyar adás, többek között Kassáról, Prágából. Jobbára hírszolgáltatásra szorítkoztak. Nem indultunk tehát előzmény nélkül a felszabadulás után, a megalakulás évének mégis 1949-et tekintjük. Eleinte heti hatnyolc óra volt az adásidő, melyben a hírek mellett további publicisztikai jellegű műsorok kaptak helyet. Amikor tíz-tizenkét órára bővültünk, már rádiójátékokkal is jelentkeztünk, bekapcsolva a munkába a hazai magyar szerzőket és színművészeket; majd létrehoztunk egy külön műsort az ifjúság számára. A hatvanas években huszonöt órára növekedett az adásidő, ma harmincöt óra. Ez már egy rádió kicsiben. Negyvenegyen vagyunk, ebből harminc szerkesztő, kettő-kettő rendező, illetve bemondó. Igyekeztünk szakosítani munkatársainkat, bár ez nem mindig sikerült és sikerül. Van aki kénytelen két-háromféle munkát végezni. Persze, így is elmondhatom, ma már minden műsornak saját szerkesztője van. Ami a műszaki feltételeket illeti, a hatvanas években sok problémánk volt, sok helyütt nem lehetett jól fogni műsorunkat. Ilyen fogyatékosságokkal kapcsolatban manapság már nem íródnak hozzánk levelek. Vannak még fehér foltok, de ott a szlovák adás sem vehető jól. Olyan stúdiógondjaink sincsenek már, mint a múltban. És a mostaninál még korszerűbb feltételek között dolgozhatunk majd a rádió rövidesen átadásra kerülő új épületében. Ami ma van, nem lehet összehasonlítani a kezdetekkel. A magyar adás erős részét alkotja a csehszlovák rádiózásnak. Nem vagyunk kihagyva semmiből, a velünk szemben támasztott igények ugyanolyanok, mint a szlovák kollégákkal szembeniek. A jövőben nem törekszünk az adásidő bővítésére, a meglevőt szeretnénk színvonalasabb műsorokkal megtölteni. Egész sor merész elképzelésünk van. • Milyen szempontok szerint alakult a magyar adás műsorszerkezete, mely, ha szabad véleményt mondanom, nem tűnik eléggé dinamikusnak számomra, némely műsortípusok mintha gépiesen ismétlődnének, hétről hétre nagyjából ugyanazokkal a - gyakran egyhangú, szokványos - formai megoldásokkal? Főként a zenés, a tudományos-ismeretterjesztő, a közéleti tematikájú és az irodalmi műsorokra gondolok, melyeket talán kerekasztal-beszélge- tésekkel is lehetne frissíteni.- Először is, a Csehszlovák Rádió egészének szerkezetén belül kell nézni a mi adásunkét, meghatározottságainkból eredően a műsoridő hatvan-hetven százaléka publicisztika, erre van építve az adás. Egységes programterv szerint dolgozunk, mely egy évre szól, ezt bontjuk le havi, heti és napi tervekre. Az időszerű kül- és belpolitikai eseményekről tájékoztató publicisztikai műsorokon kívül igyekszünk olyan anyagokat is besorolni, melyek a nemzetiségi dolgozók életével függnek össze; igyekszünk ott lenni a nemzetiségi kulturális eseményeken; több magyar riportalanyt szerepeltetni minden riportműsorban. A zenével kapcsolatban annyit, igyekszünk betartani az ötven-ötven százalékos arányt a zene és a szöveg között. Egy-két százalékkal több a zene, melynek közvetítésével mindenki igényeit szeretnénk kielégíteni. Hát igen, némely műsorunk formai megoldásával mi sem vagyunk elégedettek, szeretnénk is elevenebbé tenni őket, a szép elméletek mellé pedig több gyakorlati példát hozni. A kerekasztal- beszélgetés kihalt a rádiós munkából, sajnos, de - és egy úgyszintén merész terveink egyike - most visszatérünk hozzá, a csehszlovákiai magyar sajtó munkatársainak is a közreműködésével. El tudom képzelni, hogy például egy újszós és egy rádiós építsen fel és vezessen le egy ilyen műsort. Bennünket sem anyagi, sem terjedelmi problémák nem korlátoznak. • Erről jut eszembe, többször szerepelhetnének,,személyesen“ rádiónkban élvonalbeli gyakorló publicistáink, íróink, költőink, akiket kellő ösztönzéssel, az együttműködés őszinte akarásával rádiójátékok írására, dokumentumösszeállítások szerkesztésére is serkenteni lehetne.- Úgy gondolom, részünkről mindent megtettünk ebben a tekintetben. Könnyű azt mondani, hogy több hazai magyar szerzőt például a szilveszteri műsorba. Nincs, illetve alig van. Évente ha három hazai magyar rádiójátékot hozhatunk, az már sok. Pályázatainkra sem érkezik több használható mű. És mindig ugyanazoktól. A többi átlagon aluli darab, azokat bemutatni nem lehet. Márpedig rádiójátékot adni kell, így vagy fordítunk, vagy átveszünk Magyarországról. • A csehszlovákiai magyar sajtó meglehetősen Nyugat-Szlová- kia-centrikus, ami alatt azt értem, hogy a kerületenkénti magyar nemzetiségű lakosság számát figyelembe véve is aránytalanul több ír$s jelenik meg az itteni falvakról, városokról, mint mondjuk a gömöri vagy bodrogközi tájakról. Ezt fokozott mértékben érzem érvényesnek rádiónkra.- Nálunk számítógépek dolgozzák fel rendszeresen, hogy az egyes szerkesztőségek munkatársai hol jártak, milyen típusú műsort készítettek. Ha aránytalanság mutatkozik, figyelmeztetnek, hogy például Dunaszerdahelyről tízszer adtunk hírt valamilyen formában, Királyhelmecröl egyszer sem. De már eleve a szerkesztőségünkön belül igyekszünk ilyen szempontból is megfelelően irányítani a kiutazásokat, ami persze nem mindig sikerül. Ebben újabban a takarékossági intézkedések is belejátszanak, meg kell fontolnunk minden utat, hogyan a leggazdaságosabb. • A ma rádiója elképzelhetetlen rugalmasan gondolkodó és cselekvő, minden tekintetben jól felkészült ember nélkül, ön szerint milyen a magyar adás munkatársainak szakmai felkészültsége, illetve milyen lehetőségek vannak gyarapítására?- A bemondói posztra pályázatot hirdetünk, aztán a tizenöt-húsz jelentkező közül kiválasztjuk a legjobbakat. Újabban ők szerepelnek a tévében is. Számukra és valamennyi munkatársunk számára minden évben nyelvtanfolyamot szervezünk, meg-meghívunk neves magyarországi kollégákat és nyelvművelőket is, ugyanakkor a mi munkatársaink közül szintén mennek át tanulmányútra, ott vagyunk a kassai Kazinczy-napoA Cseh Kultúra Barátainak Köre és a Szlovákiai Képzőművészek Szövetsége egy sokoldalú és határainkon túl is elismert prágai művészt mutatott be a bratislavai Laco Novomeský kiállítóteremben. A középnemzedékhez tartozó Jirí Anderle (1936), akinek alkotásai megtalálhatók a Prágai Nemzeti Galériában és a világ számos nagy képző- művészeti központjában (New York, Párizs, London, Firenze), a nyolcvanas években készített mintegy harminc festményét és grafikáját állította ki. Az Illúzió és valóság című festménysorozatában a művész jelkép- szerű és expresszív formanyelve drámai hevülettel párosul. Az olajjal, tussal, „rőtlivel“, azaz vörös krétával és fotomontázzsal készített háborúellenes kon. Kérdés persze, hogy ezeken a találkozókon, tanfolyamokon mit sajátítanak el az emberek, mit, mondjuk, müfajismeretből. Riportok például nagyon ritkán hangzanak el, sajnos. Pedig próbáltuk serkenteni a szerkesztöket-ripor- tereket. De egyre csak beszélgetések születtek. Kihaltak a riportok, panaszkodnak a szlovák kollégák is. Persze, a riport igényes műfaj, ott járni kell. Sokkal több merész anyagra lenne szükség. • És ezek le is jönnének?-Természetesen, ha kellő megalapozottsággal készültek. Ki lehet mondani, amit ki kell, de nem merünk nekivágni a dolgoknak, kényelemszeretetből, vagy mert hiányos a felkészültségünk, esetleg nem érezzük partnernek magunkat ebben vagy abban a kérdésben. Kell ehhez tehetség is, és műveltség. A fiatal kollégák zöme jó; felhívtam a figyelmüket, hogy egy generáció távozik rádiónkból a nyolcvanas években, nekik kell átvenniük a stafétabotot. Alapos felkészültséggel, meleg szívvel kell dolgozniuk. A rádiós munka szép munka, a problémákkal együtt. Ha valaki szívügyének és hivatásának tekinti, nem divatos szakmának, az eredmény sem marad el. • Vajon mi az oka, hogy a Csehszlovák Rádió magyar adásának nincs sajtókritikája, nincsenek állandó kritikusai, recenziók is alig látnak napvilágot. Pedig, azt hiszem, a kritika segítené munkájukat.- Nem tudom, mi az oka. Mi igényeljük a munkánkat segítő kritikát. Volt egy időszak, amikor rendszeresen írtak rólunk. Szeretném hangsúlyozni, az egészséges, segítő szándékú kritikáról beszélek. Nem a ledorongolóról. Végül is mindnyájan egy célt követünk. Nem kell dicsérni bennünket, csak hozzáértő legyen a kritika. Olykor alaptalanul bíráló dolgok jelentek meg egyik-másik lapunkban, az ilyen aztán elkeserít egy csomó embert. Állítom, nem a mi hibánkból szűnt meg a kritika, mi örülnénk, ha újra visszaállna, sok kolléga -elgondolkodna. Nyugodt lelkiismerettel merem állítani, mi a lehetőségeinkhez mérten mindent megteszünk. • Végezetül. Milyen a magyar adás hallgatottsága és mely műsorok a legkedveltebbek?-A hallgatottságot központilag mérik. A magyar adásról eddig ilyen még nem készült. Jövőre tervezik. Mi készítettünk egy kérdőíves felmérést, amelynek alapján elmondhatom, hogy hallgatóink általában elégedettek műsorainkkal. A kultúrakutató központ értékelése is pozitív. A legkedveltebbek az ifjúsági adások, mindenekelőtt a Vasárnapi randevú, bár itt is újítani akarunk, még ebben az évben új koncepció szerint közvetítjük majd, szellemes, fiatalokról szóló szövegekkel fűszerezve. Közkedvelt az Ifjúsági magazin és a Napi krónika, ez utóbbi főként a nyári időszakban. Népszerűek továbbá a rádiójátékok. De több hazai magyar szerző kellene. BODNÁR GYULA sorozat az ember kiszolgáltatottságát ábrázolja és egyben vádat emel a háborús bűnösök ellen. A képek - František Lubas utolsó levele, A katona, az asszony és a három gyermek, a Katona és családja a fűben és a többi kompozíció - már az első pillantásra érzékeltetik, hogy „szereplőik“ sorsa tragikus. A katonák nosztalgikus fényképei az első világháborúból arra ösztönzik a művészt, hogy lemeztelenítse a valóságot s behatoljon olyan területekre is, ahová már nem „ér el“ a fényképezőgép lencséje. A másik falon (Elit /., II., III.) ott vannak az emberek pusztulásáért felelős bűnösök. Anderle Georg Groszra emlékeztető szatírával formálja meg a militarizmust jelképező figurákat. Nem mellékes, hogy egy színház a sokszor hangoztatott szórakoztatás ürügyén harmadrendű szerző vígjátékká dagasztott, áltársadalmi kabarétréfáit játssza-e vagy egyetemes értéket képviselő klasszikushoz nyúl. Carlo Goldoni, ez a vérbő komédiáiról ismert tizennyolcadik századi olasz, nem ismeretlen a csehszlovákiai magyar színházlátogatók előtt. Legjobb darabjait - A két úr szolgáját, a Mirandolinát, A chioggiai csetepatét és A hazugot - már játszotta a MATESZ komáromi (Komárno) és kassai (Košice) társulata. A legyezőről az első pillantásra kiderül, hogy az előbbi felsorolásban szereplő komédiák egyikéhez sem ér fel. Szerzőnkről közismert, hogy termékenysége mögött egzisztenciális gondok húzódtak meg, vagyis a drámaírás kenyérkereset volt számára. Bár azt ezúttal is le kell írni, hogy benne az olasz com- media dell’arte utáni színház és dráma megújítóját tiszteljük. A legyezőben együtt van mindaz, ami a kiemelkedő Goldoni- komédiákban a jellemkomikum és a helyzetkomikum egészséges együttélésében felismerhető. Csakhogy ebben a darabban szimplább a cselekmény, s a karakterfigurák is többnyire vázlatai a legtöbbet játszott darabjaiból ismerteknek. Giorgio Strehler olasz rendező, Goldoni egyik legnagyobb mai értője írja róla: ,,A tragikomikus az egészben az, hogy más, kevésbé termékeny írókat eszünk ágában sem lenne mentegetni hasonló buktatók kapcsán. Nincs olyan szerző, aki ha Goldoni húsz legjobb vígjátékát megírta volna (amelyek közül legalább tíz nagyszerű, és legalább négy egyenesen remekmű), rászorulna bármiféle mentségre. Goldoni 222 darabot írt, tehát mentegetni kell... A halálugrás századok óta érvényes törvényéről van itt is szó. Goldoni túl sokszor végzett halálugrást“ Úgy illene, hogy az idézett tanulmányból (Az elpusztíthatatlan Goldoni) azt a húsz vígjátékot is felsoroljam, amelyet Strehler kiválónak tart. Higgye el az olvasó, hogy A legyező nincs közte. Az eredeti szövegváltozata, ennek ellenére sem olyan rossz, hogy kiérdemelte volna Konrád József frivol „átigazítását“. A legyező Konrád József rendezői értelmezésében egy intim női fehérneművé változott, amely egy jelmeztervezői ötlet nyomán nemcsak a libbenő szoknya alól látszott ki, de bokáig ér és fodra a kecses topánkákra borul. Bár oly konkrét és világos minden, már ami az átalakított legyezőt illeti, mégsem bízott eléggé a frivol ötletében. A bonyodalom „feje fölött“ mindvégig ott függött egy óriási női bugyogó. Nem tudom, a mély- lélektan atyja, az osztrák Sigmund Freud mit olvasna ki ebből a zász- lónyi méretű jelképből, annyi azonban bizonyos, hogy a „legkézenfekvőbb“ képzettársítás elegendő tapintattal sem írható körül... A Goldoni-írta történetben a legyező véletlenül esik le Candida erkélyéről. Az eltörött legyezőt Evaristo úr veszi fel, majd vesz helyébe újat. A Konrád-féle változat egy előjátékkal kezdődött. Kakas kukorékolt és utána hajnalodon (a természetben ez fordítva A művész grafikáiban minden részlet a kifejezés erejének fokozását szolgálja, bár úgy tűnik fel, az aprólékos kidolgozás sokszor elhomályosítja a lényeget, mint például a Tér és idő, a Mosoly, az Emberi hang, a Holnap, mindig csak holnap című rajzokon. A filozofikus és költői telítettségű rajzok, a különféle technikával készült rézkarcok az egyetemes emberi lét kérdéseit boncolják, visszavetítve a művész érzelmeit az ábrázolt motívumokba. A sajátos szimbolikájú grafikai lapok alapja és összetevője a napjainkban elléggé ritka kristálytiszta művészi rajz. Zaklatott Jirí Anderle világa, akárcsak a való világ. De nem kiúttalan. (delmár) van). Evaristo úr egy felnagyított tyúkólszerű építmény létráján lopakodott lefelé. Közben még gom- bolkozott, és búcsúzott Candidá- tól. Eközben került a „legyező“ (bugyogó) a kútba, s merült el visszahozhatatlanul. Evaristo vásárolt helyette egy másikat Susanna boltjában, s rábízta Gianninára, hogy adja át Candidának. Kihallgatták beszélgetésüket, s természetesen alaposan félre is értették. Nem is a félreértéseken alapuló vígjátéki történet az, ami kétségessé tette az előadás humorár nak az értékét. Goldoni humorához hozzá tenni majdnem annyi, mint a tengerbe vizet hordani. De a rendező mintha az effajta álerotikával akarta volna lekötni a nézőt. Olyan megoldásoktól sem riadt vissza, amelyek a legszabadabb humorban is gusztustalan- ságoknak számítanak. Más oldalról pedig az előadásban helyenként a vásári komédiák népi vas- kosságának polgáriasított, szalonképessé, egyben olcsóvá is tett kiszólásait hallottuk vissza. Ennek a vulgarizált szimbólumrendszernek rendeltetett alá a díszlet, s mint már említettem, a női jelmezek is. Platzner Tibor egyetlen helyszíne a tér, a „piazza“, ahol mediterrán élet (magánélet) zajlott. Egyetlen elemében problematikus ez a díszlet: a tyúkól-szerű építményben lakott Candida és nénikéje, Gertruda. Ez is a bugyogó kategóriájába tartozó olcsó utalás lenne? Ahová csak tyúklétrán mászva, és egy alacsony és szűk deszkaajtón keresztül lehetett bejutni, ott „tyúkok“ Mak- nának? Az előadás rendezői értelmezésén kívül problematikus a színészek játéka is. Ki-ki a magának legtesthezállóbb stílusban komé- diázott, anélkül, hogy az előadás valamifajta egységes stílus felé közelített volna, önmagában Ho- locsy István Evaristója volt a legbiztosabb karaktere az előadásnak. Pontos értelmezésben eljátszva. félénkségében, tétovasá- gában nem bugyuta, de kissé infantilis udvarló. Fölösleges mozdulat, eltúlzott hanghordozás nélkül teremtette meg figuráját. Candida szerepében Benes Ildikó inkább a szalonvígjátékok stílusában játszott. Gertrudát, az őt pártfogó nagynénit, Széntpétery Aranka formálta meg. Kettősük affektá- ló beszédmodora, majd az álarcuk mögül kikandikáló asszonyságok szájalása funkciótlan volt. Végül az így sejtetett kettős életéről az égvilágon semmi sem derült ki. Vagy talán ez lehetett a „gyengébb“ nézők házifeladata? Gian- ninát, a parasztlányt Varsányi Mária az effajta olasz nőtípusok sablonjaival játszotta. Lepcses szájú, érzelmeit széles gesztusokkal kísérő típust hozott. Crespino sus'z- tert Pőthe István inkább belső energiáival mérte, hiszen rende- zőileg kellőképpen nem volt tisztázott a viszonya a vetélytársként is fellépő Coronato fogadóshoz. Bugár Gáspár ebben a szerepben ismét egy érdekes karaktert teremtett. Németh Ica Susannája önmagában véve kifejező, de a Crespino suszterhez fűződő érzelmei csupán a jelzés szintjén voltak érzékelhetők. Timoteo gyógyszerész, mintha azért járt-kelt volna a színen, hogy az elájult Evaristón eret vágjon. Tóth László ebben a szerepében csak feladatot teljesített. Kár, hogy ezek az emberek ebben az előadásban csak egymás mellett éltek: tisztázatlan kapcsolatok, nem mindig követhető viszonyok közepette. így Del Ced- ro báróról és Di Roccamarina grófról sem tudtunk meg többet, mint amit Ropog József, illetve Boráros Imre értelmezése kínált. Drama- turgiailag tisztázatlan a funkciója Moracchiónak, Giannina bátyjának. Bugár Béla mindent elkövetett, hogy életet vigyen ebbe a nagyétkű parasztba, nem ő tehet róla, hogy társaival együtt olykor csupán a furcsa „legyező“ alantas humorának az árnyékában. Mert mit tehet ott a színész, ahol magára hagyják? Jobb esetben igyekszik a maga módján komédi- ázni. De mi történik, ha véletlenül ennyi sem valósul meg a szándékbol? DUSZA ISTVÁN ILLÚZIÓ ÉS VALÓSÁG Jirí Anderle tárlata ÚJ SZÓ 6 1984. V. 18.
