Új Szó, 1984. április (37. évfolyam, 79-97. szám)

1984-04-12 / 88. szám, csütörtök

Vérbö komédia PÁSKÁNDI GÉZA DRÁMÁJA A THÁLIA SZÍNPADON Moliére mester, azaz Jean Bap­tiste Poquelin 1666-ban egy co- media delľarte-be\\ bohózat alap­ján alkotta meg egyfelvonásosát, a Botcsinálta doktort. Az általa írt változat évszázadok óta kedvelt darabja hivatásos és műkedvelő társulatoknak. Hogy 1973-ban Páskándi Géza szükségét érezte annak, hogy belőle, mint ihlető for­rásból mai játékához merítsen, azt korunk Sganarelljeinek, s az őket doktorrá verő Lukácsoknak és Va- léroknak szaporasága indokolta. Nem kevésbé érdekesek azonban a cím- és rangkórságban szenve­dők, a tudományosság látszatát mindenhatónak elfogadók. Az ő ostobaságuk táptalaj a favágó Sganarellben mocorgó „doktori“ vágyak növekedéséhez. A Pás- kándi-féle változatban - mint az a fentiekből is kiderül - nem csu­pán a Moliére-egyfelvonásos nö­vekedett egy terjedelmesebb já­tékká. Az írói gondolatnak és a da­rab filozófiájának, valamint a néző megélte valóságnak a kölcsönha­tásai nyomán egy teljesen új, az eredetihez képest több gondolati réteget tartalmazó művet élvezhe­tünk végig. Az Egy ember, aki megunta a bőrét, vagy a bot bol­dogabbik vége, avagy szökés a já­tékba, barokkos című Páskándi- tragikomédia, nemcsak címében és műfaji meghatározásában vál­tozott meg a MATESZ kassai (Ko­šice) Thália Színpadán. Az egy ember, aki megunta a bőrét cím­mel a műsorfüzetben tragikus gro­teszknek tituláltatott. Ez nem je­lenti azt, hogy Daniela Kapitáňová rendezésében a valóságban is ilyen stílusú játékot láthattunk. Moliére mester kacagtató törté­netét Páskándi Géza több helyen is némely kortársaink gondolko­dásmódját tükröző dialógusokkal gyarapította. A szavakat tudásbeli fedezet nélkül használó (s ezzel devalváló), a vágyaikat belső energiák égetése helyett ügyeske­déssel elérők, az egyéni érdekei­ket az elrendelt feladatok vak tel­jesítésével védők, a felkínált pozí­ciókat képességek és tudás hiá­nyában elfoglalók is pellengérre kerültek. Daniela Kapitáňová ezeknek az emberi tulajdonságok­nak csupán a felszíni megnyilvá­nulásait bontotta ki. A fenségesés az alantas összefonódása hozza létre a groteszket. Ezzel szemben a kassai színpadon, elsősorban az író és a színészek jóvoltából, he­lyenként vérbő komédiázást lát­hattunk. Bár ennek teljes kibonta­kozását részben meggátolta a for­mai célszerűségen kívül lényege­sebb jelentéstartalmat alig tükröző díszlet. Kopócs Tibor a díszletek­kel ellentétben pontosabb, a játék­ból és a jellemekből merítő jelme­zeket tervezett. Sganarelle, a bőrét megunó fa­vágó, László Géza színészi értel­mezésében egy véletlenül bekö­vetkező szituációban önmagára ébredő szegény ördög. Olykor maga sem tudta, hogy most ön­maga butasága nagyobb-e, vagy az őt csodadoktorrá verő két szol­gáé, illetve azok munkaadóié. Sganarelle eleve predesztinált er­re a botcsinálta doktorságra, hi­szen sok mindent akart, csinált favágósága előtt. László Géza in­kább doktorként hozta a figurát. A Martine-t, a feleségét és Jac- guelioe-t, a dadát játszó Péva Ibo­lya feltűnő jelensége a játéknak. A favágó feleségeként kétségbe­esett és ravasz, jellemformálásá­hoz a gesztusokat és a belső in­dulatokat mértékkel adagolta. A da­da ezért is lehetett más, bár meg­jelenésekor kissé meglepődtünk az ismerős arc láttán, ám az első mozdulat, az első mondat feledtet­te, hogy Péva Ibolya egy előbbi jelenteben teljesen más figurát alakított meggyőzően. Pedig nin­csenek egyforma pontjai a két szerepnek. Míg az egyik nő min­den báját, vonzerejét beveti, hogy a lomha Sganarelle-t ölelésre bír­ja, addig a másik puszta megjele­nésével is felkelti a doktorrá vert favágó férfiúi érdeklődését. Ren- dezőileg nem eléggé értelmezett a két szolga, Lukács és Valér szerepe. Bár Várady Béla, illetve Skronka Tibor karaktert teremtet­tek, a darab két dramaturgiai cso­mópontjában bekövetkezett veré­sen kívül alig figyelt rájuk a rende­ző. Pedig a sajátossága szerint mindig kiszámíthatatlan hatalmi erőszak végrehajtóiként kulcsfigu­rái is lehetnének az előadásnak. A csodadoktor gyógyító tudomá­nyára váró Lucinde szerepében Danyi Irén, az őt epedve és gyá­moltalanul sze­rető Leandert alakító Molnár Lászlóval együtt, a színészi tech­nika hiányában el-elbizonytala- nodtak egy-egy jelenetben. Ge- rontina asszonyt Gombos Ilona ostoba, pénzhaj- hász anyává for­málta. A drama­turgiai beavatko­zások nyomán az eredeti Pás- kándi-darabhoz képest Horáccal együtt ez a figura „szenvedte el“ a legészrevehe­tőbb változáso­kat. Horác szere­pében Pólós Árpád az egyetlen jelenetében nem tudott mit kezde­ni a nyúlfarknyi szereppel. A Thália bemutatójának egé­szére a kényszerűségek nyomták rá a bélyegüket. Bár a kritikust a függöny felgördülése és legör- dülése közötti történések kell, hogy foglalkoztassák, nem mellé­kes, hogy a rendező a kiteljesedé­sig vitte-e azt amit elkezdett, s a szereposztás a lehetőségek legjobbika-e, vagy csupán kény­szermegoldás. A félreértések el­kerülése végett: Péva Ibolya, aki a miskolci Nemzeti Színház művé­sze, vitathatatlanul új vért, új szemléletet hozott a társulatba. Akkor is szükség lenne az ilyen vendégjátékokra, ha a Thália Színpad nem küzdene szereposz­tási nehézségekkel. Viszont egy társulatot mindenekelőtt belülről kell építeni, amihez a vendégsze­replések igencsak hozzájárulhat­nak. DUSZA ISTVÁN Amikor a hetvenes évek máso­dik felében Zalabai Zsigmond kriti­kusként szegényesnek, igényte­lennek és korszerűtlennek találta a harmadvirágzás évtizedeinek gyermeklírai termését, a Madách Kiadó szerkesztőjeként, vélemé­nyének közreadásával nagyjából azonos időben, hozzálátott egy gyermekvers-antológia összeállí­tásához, melyhez hasonló kísérlet korábban csak egy volt, a hatva­nas évek közepén a Vadlútermő ritka fa. Elsősorban az ő lelkesen ösztönző-aktivizáló szervező munkája révén így született meg a Tapsiráré-tapsórum (1978) című antológia, és már a következő esztendőben napvilágot lát a Lab­darózsa, nyári hó is, ugyancsak Zalabai szerkesztésében. A het- vennyolcas gyűjtemény tizenkét költője között többen vannak olya­nok, elsősorban fiatalok, akik az­előtt csak elvétve, alkalmi kedvte­lésből művelték, vagy egyáltalán nem, a gyermeklírát. Azóta műve­lik. Azóta önálló gyermekversköte­teik jelentek meg, azóta mint mű­fordítók is már nemcsak felnőtt­versek tolmácsolói. A kitűnő szín­vonalú kortárs szlovák és cseh gyermekirodalom számtalan alko­tását ültették és ültetik át anya­nyelvűnkre - becsülettel, és ami nem mellékes, élvezettel. Kissé leegyszerűsítetten érzé­keltetve a folyamatot, mindezt je- lentették-hozták az említett kez­demények - az olvasók körében igazolást nyervén. És még valamit eredményeztek: a tematikai kör bővülésével, a tartalmi-formai szint változatosságával és maga- sodásával általános színvonal­emelkedést, egyúttal változtató erejű szerepet játszván az addig meglehetősen bizonytalan és be­szűkült gyermeki íra-szemléle­tünkben, egy igényesebb eszmei­esztétikai értékrend kialkulásában és megszilárdulásában, amihez persze Weöres Sándorék, Nemes Nagy Ágnesék, Kormos Istvánék, Tamkó Sirató Károlyék jeles gyer­mekversköltői munkássága is hozzásegített. Ha külső biztatásra is - aminek bár lehetnénk gyakrabban tanúi, hiszen, mint tudjuk, irodalmi mű nemcsak saját kezdeményezés­ből, „önmegtermékenyüléssel“ jö­het létre, hanem például szerve­zés nyomán - fiatalabb költőink is felfedezték, megtalálták maguk­ban a gyermeket, belső szükség­letükké vált, hogy ezen a nyelven, azaz a gyermekek számára (is) írjanak. És most figyelem - mesét is, társulván idősebb pályatársaik­hoz és mindjárt ösztönözve a leg­ifjabb költő és írónemzedék több tehetséges képviselőjét. Ilyenkép­pen, azt hiszem, a fentebb említett két versantológia megszervezése és megjelenítése termékenyítő hatással volt a gyermeklíránál el­maradottabb gyermekprózánkra is, (nem értve most ide az ifjúsági irodalmat, mely még mindig gyen­gélkedik). Vagyis pozitív szerepet vitt mennyiségi és minőségi gya­rapodásának fölgyorsulásában, amiről a sajtóközlések mellett már önálló mesekönyvek tanúskodnak az utóbbi esztendőkben, legújabb eredményként pedig A mullók vá­rosa című meseantológia. Tehát már ilyen antológiánk is van! Tizenhat csehszlovákiai ma­gyar író és költő ötvenöt meséjét tartalmazza, összeállítója, Tóth László, ennyit talált - találhatott már - érdemesnek kiemelni és besorolni egy magasabb színvo­nalat képviselő gyűjteménybe a hetvenes évek végén és a nyolc­vanas évek elején a gyermek- és ifjúsági lapjainkban, valamint más sajtótermékeink gyermekrovata­inkban megjelent termésből. És itt akarva-akaratlanul fölmerül né­hány kérdés. Elsődlegesen nem is az, hogy milyen meseantológia állhatott volna egybe mondjuk az ötvenes évek végén vagy a hatva­nas években, és még csak az sem, hogy miért nem akadt a har­minc év alatt legalább egy, Zalabai Zsigmondhoz, Tóth Lászlóhoz ha­sonló, a gyermekprózánk ügyét úgyszintén magáénak valló vállal­kozó szellem. Hanem az* hogy miért szorult annyira perifériára és volt ott évtizedekig gyermeklitera- túránk, miért nem kapott nagyobb és ösztönzőbb figyelmet a „fel­nőtt-irodalom és -kritika“ részéről. Az okok persze többé-kevésbé is­mertek. Azért nem ártana egyszer alaposabban végiggondolni az egészet - ilyen szempontból is. Tanulságul. Mondhatná ugyan va­laki, hogy drámairodalmunk job­ban előtérben volt, mégsem szü­lettek, ott sem, látványosabb ered­mények a mai napig. Ki tudja, így történt volna-e a mesével is? És ki a megmondhatója, hol tartana ma gyermekprózánk, ha nem a nyolc­vanas években kell úttörő vállalko­zás eredményeként elkönyvelni egy meseantológia megjelenését, hanem már egy-két évtizeddel ko­rábban adódik erre lehetőség? Az elmúlt évek fölívelésének az összeállító igényes, a korszerű meseelméleti és pedagógiai el­veknek megfelelően végzett válo­gató-szelektáló munkájának kö­szönhetően alig érezhető a gaz­dagabb előzmények hiánya ebben a több mint másfél száz oldalas mesekönyvben. Talán csak abban mutatkozik, hogy kevesebb benne a meglepetés, az újdonság erejé­vel ható mese, illetve építkezési­megjelenítési mód. Azonban így is színes, változatos A mullók városa - tartalmában, formájában, nyel­vezetében egyaránt, a mesék ter­jedelmét tekintve is. A természeti és tárgyi világ sokféleképpen ele­venedik meg földi és égi terekben, és a régmúlt korokba is visszanyú­ló időben - többször merítve tája­ink valóságából, s ilyenkor erősen kötődve hozzá. Jó, jóra - az em­ber, a természet, az élet szerete- tére, a gondolat tiszteletére - ne­velő könyv ez a gyűjtemény, min­den szájbarágó didaxis nélkül. Szabó Erzsébet illusztrációi több­nyire ötletes, eredeti akvarell- kompozíciók, a kivitelezésük azonban már kevésbé tetszetős. Végezetül. Ezekután okkal re­méljük, hogy - a mese folytató­dik. BODNÁR GYULA A SZOVJET FILMGYÁRTÁS A szovjet filmgyártásban évente több mint 150 játékfilm, mintegy 1000 dokumentum- és népszerű­sítő film, továbbá 100 rajz-, báb- és trükkfilm készül. A televízió megrendelésére ezenkívül évente 110 filmet forgatnak a filmstúdiók­ban. A filmkészítés mellett egy- egy esztendőben körülbelül 120 külföldi alkotást szinkronizálnak vagy feliratoznak. Biztató Jelek Jegyzetek a magyar gyermekszínpadok és -bábcsoportok nyugat­szlovákiai kerületi fesztiváljáról Kisebbfajta csodáknak örültem az idei nyugat-szlovákiai kerületi fesztiválon. Még­hozzá nem is akármilyen varázslat kerített hatalmába, mert ezt a ritka pillanatot színhá­zi csodának nevezik. Az egyik ilyen kellemes meglepetés az utolsó előadáson ért. Mi taga­dás benne, ekkorra jómagam is - kollégáim­hoz hasonlóan - kissé elfáradtam, hiszen azért önmagában nem kis teljesítmény két nap alatt tizenegy előadást végigülni. S kö­vetkezett az utolsó, a tizenkettedik. A Štúro- vói Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola Haho- ta gyermekszínjátszó csoportja lépett színre Pákolitz István játékával, A király pantallójá­val. Néhány perc telt el, s mintegy varázs­ütésre elszállt a fáradtság, magával ragadott a gyermekek korszerű, jókedvű, felszabadult játéka. Ez a zárónap addig is igazán bőkezű volt gyermek és felnőtt nézőhöz egyaránt, hiszen korábban is több szép élményt nyújtott. Közü­lük is kiemelkedik a zonciak (Tureň) és vezetőjük, Csuka Mária teljesítménye. Eb­ben a Bratislava-vidéki kisiskolában a koráb­ban más csoporttal kiemelkedő eredményt elérő pedagógus-rendező mindössze har­mincöt tanulóból válogathatott. Legtöbbjük sohasem volt színpadon, nem is lehetett, hiszen Zoncon nincs is nagyobb helyiség. És mégis... Csuka Mária több pedagógussal ellentétben nem a nehézségekre, az objektív akadályokra hivatkozott, hanem megkísérel­te a szinte lehetetlent. Csak ö tudja igazán, mennyi energiájába, hány délutánjába és éjszakájába került, amíg utat talált ezekhez a gyerkőcökhöz is, megtanította őket szépen beszélni, s elhitet­te velük, hogy a színpad a legcsodálatosabb hely, ahol olyan jó mókázni, énekelni - ját­szani. Együtt, csudaszép meséket, történe­teket. Nem volt rajtam ezúttal sem az a bizonyos rózsaszín szemüveg, semmi okom a túlzá­sokra, ám ami igaz, az igaz: a mi tájainkon kerületi fesztiválon ritkán érik az újságírót ilyen kellemes meglepetések. E két élményt leszámítva ez a fesztivál sem különbözött a hasonló rendezvényektől: jobb és gyengébb előadásokat egyaránt lát­hattunk. Ezúttal többnyire a gyermekszínpa­dok jeleskedtek, elsősorban ők szereztek örömöt, szép perceket. Tetszett, hogy rende­zőink közül egyre többen érzik-tudják, mi is valójában a gyermekszínjátszás. Kerülik a bántó moralizálást, a didakszist; teret, lehetőséget nyújtanak a gyermek kreativitá­sának, a játék iránti természetes vonzalmá­nak. Ezért aratott nagy tapsot a már említett Hahota együttes, amely vidám hangvétel­ben, a rekvizitumokat aránylag jól megválo­gatva és kihasználva tette pergővé, sajátos hangvételűvé Keszegh Pál rendezésében az ismert mesejátékot. A zonciak ötletgazdag előadásban ugyancsak ismert történetet, A kiskakas gyémánt félkrajcárját vitték szín­re, jórészt kihasználva a mese adta helyzet- komikumokat is. Tetszett a másik štúrovói csoport, a Csángállók együttes is, mert ezek a gyerekek is felszabadultan játszottak, töb­ben típusokat elevenítettek meg, s ez a ren­dezők (Batta-házaspár) érdeme is. Üde színfoltot jelentett a kerületi fesztiválon elő­ször bemutatkozó somorjai (Šamorín) gyer­mek kisszínpad. Ritka élmény több mint ötven jól éneklő, táncoló és a második rész­ben már bátrabban mozgó-alakító kisiskolást a színpadon látni. Reméljük, sikerül tovább lépniük azon az úton, amelyet már több gyermekszínpadunk eredménnyel járt végig, s az alapokat jelentő ritmusjátékoktól eljut­nak a korszerű gyermekszínjátszásig. Ehhez minden feltétel - Szabó Margit és Károlyi Éva ambiciózus rendezők, tehetséges gyer­mekek, korszerű színpad - adott, csak mer­ni, akarni kell. Ugyanez mondható el a szin­tén először szereplő nemesócsaiakról (Ze- mianská Olča), habár előadásuk még stati­kus és több esetben vontatott volt. A sok sikert megért marcelházi (Marcelová) Prü- csök színpad idei előadása jelentlegi állapo­tában vontatottnak és hosszúnak is tűnt, még nem érte el Soóky László rendező korábbi munkáinak színvonalát. Amennyire örültünk annak, hogy a rende­zők érzik már a gyermekszínpadokat, s van­nak ötleteik, szellemes elgondolásaik, ame­lyeket jórészt már funkciósán be tudnak építeni a játékba, annyira bosszankodtunk, hogy a díszletezés, a kellékek és a jelmezek megválasztása terén még sok a bizonytalan­ság és a felemás megoldás. Úgy vélem, e téren is előbbre keli lépni, több időt, 'figyelmet kell szentelni a díszletek, a kellé­kek és a jelmezek megválogatásának, stílus­egységének, hiszen ez is a színházi előa­dás fontos alkotóeleme. A bábcsoportok közül a két kategória győztese, a dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) Százszorszép és a komáromi (Ko­márno) Napsugár nyújtott ugyan nem hibát­lan, de mindenképpen figyelemre méltó tel­jesítményt a szép bábuk, a jó bábvezetés és a kiérlelt rendezés (Marták Katalin és Szép Lajosné) révén. A többi fellépő csoport szép pillanatokkal ajándékozott meg bennünket, előadásukat egészben véve azonban az in­gadozó színvonal jellemezte, viszont minden esetben felcsillant a remény: a csoport képes még céltudatosabb művészi munkára. S ez is biztató jel volt ezen a fesztiválon, amely - a hosszúra nyúlt és felnőttesen merev megnyitótól eltekintve hangulatos, jól szervezett volt, sok gyermek nyújtott nagy élményt, színpadon, nézőtéren egyaránt. Ezért joggal mondhatjuk: soha rosszabb ke- rületi fesztivált! ■ sz|lvAssy JÓZSEF Skronka Tibor (Valér), László Géza (Sganarelle) és Várady Béla (Lukács) a komédia egyik kulcsjelene­tében. (Bodnár Gábor felvétele) ÚJ SZÚ 6 1984. IV. 12. Meseantológiánk is van - már

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents