Új Szó, 1984. április (37. évfolyam, 79-97. szám)

1984-04-29 / 102. szám, vasárnap

Munkát, A

z a nemzedék Nyugaton, amely megélte a két háború közötti időszakot, nemegyszer véli úgy, hogy a harmincas évek pusztító világgazdasági válságának emlékét idézik fel a fejlett tőkés országokban a munkaközvetítő irodák előtt mostanság kígyózó hosszú sorok. Akkor - csaknem fél évszázada - a kormányok különböző eszközökkel próbáltak úrrá lenni a példátlan szociális robbanással fenyegető veszélyen. Roosevelt akkori amerikai elnök az elsők között ismerte fel, hogy az állástalan milliók milyen potenciális „politikai robbanóanyagot" jelentenek a nagyvárosokban, s ezért ezt a „robbanóanyagot" sürgősen a nagyvárosokból vidékre irányították tömeges erdőmunkára. Roosevelt jól látta: jobb, ha a munkáját elvesztett egyén a fejszecsapásokban vezeti le tehetetlenséget tükröző dühét, semmint esetleges sorozatos kormányellenes megmozdulásokban. Jelenleg a tőkés országokban szemmel láthatóan a kormányok nem tulajdonítanak ilyen veszélyt a csaknem egy évtizede tartóssá vált jelenségnek. Kezdetben, amikor a munkanélküliség ismét felütötte a fejét, azt próbáltákelhitetni, hogy nem kell belőle nagy ügyet csinálni, mert úgy ahogy jött, fokozatosan el is tűnik. Ezek a jövendölések nem váltak be, hiszen a tendenciák és a statisztikák a következő évekre sem jelzik a munkanélküliség csökkenését. B

orúlátó jóslatokra hajlamos közgazdászok attól tartanak, hogy a mostani munkanélküliségi hullám - méreteit tekintve - a harmincas évek válságához hasonló katasztrófával fenyegeti a Nyugatot, de a kevésbé pesszimisták is úgy vélik, hogy az állástalanok számának állandó emelkedése egyre nagyobb szociális és társadalmi feszültségek forrása, s ugyanakkor politikai következményekkel is járhat. A tőkés gazdaságokban ugyan általában természetesnek - sőt szükségesnek - tartanak két-három százalék körüli munkanélküliséget, viszont a jelenlegi tíz és több százalék körül mozgó szint már túl magas. Nem kisebb közgazdasági szaktekintély, mint Schmidt nyugatnémet exkancellár vélekedett úgy, hogy az évtized végén a munkanélküliség növekedése „stratégiai veszélyt" jelenthet a Nyugat számára. Egyre többen adnak igazat Nagy-Brit. 3186000 Olaszo. 2972 000 NSZK» 2536000 Franc. 2258000 ÍHoll. 857000 I Belg 589000 Dáo311000 ["ír«- 216000 taör. 83000 [luxemb. 3000 A Közös Piac Brüsszelben nyilvánosságra hozott legfrissebb adatai szerint február végén 12,9 milliós rekordnagyságot ért el a munkanélküliség a közösség országaiban. A tavalyi év februárjához viszonyítva ez 5,5 százalékos emelkedést jelent. Eszerint pillanatnyilag a közöspiaci országokban minden kilencedik munkaképes személy állástalan. Grafikonunk a munkanélküliek számát szemlélteti a közösség országaiban. a bonni szociáldemokrata politikusnak, hiszen nemcsak hogy állandósult jelenségről van szó, hanem annak elhatalmasodása egyre nyomasztóbb légkört szül a tőkés országokban. A hetvenes évektől észlelhető jelenség tehát tartós, egyre szélesebb munkásrétegeket érintő gond. A

hetvenes évekig egyetlen nyugati országban sem érte el az öt százalékot, sót egyes országokban - például az NSZKban és Japánban - teljesen ismeretlen volt. S mivel nem tovatűnő jelenség lett, a szakembereknek magyarázni kellett okait. Az elemzések általában az alábbi okokat említették: az olajár-robbanás után az- energiaigényes ágazatok visszafogása, állami takarékossági programok és az új technika bevezetése, valamint a hatvanas években tapasztalt népesedési hullámban született gyermekek most jelentek meg álláskeresőként a munkaerőpiacon. Többnyire mindenütt az első számú „bűnbaknak" a gazdasági élet pangását kiáltották ki, ám alighanem hamarosan módosítani kell ezt a vélekedést. Nyugaton már vagy egy éve a fellendülés biztos jegyeit vélik felfedezni a gazdaságban, ám a mai napig várat magára a munkanélküliek számának ettől remélt csökkenése. Mivel a túltelített munkaerőpiacon továbbra is feszült a helyzet, ezen csakis átgondolt, hosszú távú intézkedésekkel lehetne enyhíteni. A bűvös körből csakis oly módon lehetne kitörni, ha a kormányok az egyén és a társadalom közös érdekeinek egyeztetésével keresnék a megoldást, csakhogy ilyesmiről a tőkés társadalomban szó sem lehet. A legtöbb kormány szemrebbenés nélkül újabb elbocsátásokhoz vezető üzembezárásokról hoz döntéseket - korszerűsítési programokra hivatkozva -, miközben tovább gyarapodnak az állástalanok sorai. Hogyan viszonyulnak a munkanélküliséghez néhány nyugat-európai országban, illetve tesznek-e egyáltalán valamit a kormányok legalább enyhítésére? Erre próbálunk válaszolni az alábbiakban a teljesség igénye nélkül. N

agy-Britanniában kis híján öt éve vannak kormányon a konzervatívok, s a jelek szerint nem zavarja őket az egyre tömegesebb munkanélküliség. Thatcher kormányfő azon a nézeten van, hogy a munkanélküliség szükséges rossz, és jómaga „munkakerülőknek" nevezi az állástalanokat, akiknek - szerinte - nem fűlik a foguk a munkához. Vele egy hűron pendül a királynő férje is, aki cinikusan így vélekedett róluk: „Maguk sem tudják, mit szeretnének. Pár éve több szabadidőt, rövidebb munkanapot akartak. Most, hogy időmilliomosok, arra panaszkodnak, hogy nincs munkájuk." Könnyű persze annak így beszélni a sokaknak súlyos testi-lelki válságot okozó, családi konfliktusok forrásává váló munkanélküliségről, akinek a kisujját sem kell mozdítania, mégis rendszeresen megkapja az adófizetők zsebéből befolyó tetemes összegű apanázsát. , Thatcher kormányfő a munkanélküliség kérdésében hajthatatlan. Tavaly keresztülvitte elbocsátásokkal járó, a szociális kiadásokat radikálisan csökkentő programját, s az idén sem zavartatja magát: kitart a brit bányák egy részének bezárása mellett. Húszezer szénbányász állásába kerül, ha a programot nem vonják viszsza, márpedig a kormány elhatározása véglegesnek tekinthető. Már második hónapja sztrájkolnak a legnagyobb brit szénbányák vájárai a döntés visszavonását követelve, de a kormány hallani sem akar erről. A

francia kormánynak az utóbbi időben nem egy nyugtalan éjszakája volt a növekvő munkanélküliség elleni tiltakozások miatt. Párizs gyakorlatilag két tűz közé került a meghirdetett iparkorszerüsítési program miatt, amely például csak a kohászatban 25 ezer alkalmazott elbocsátásával járna. Érthető, hogy a kohászok hevesen tiltakoznak a modernizáció ürügyén meghirdetett terv ellen, míg a jobboldal -, amely ismét a hatalomra áhítozik - szinte tapsol ennek a konfliktusnak, a lehető legtöbb politikai hasznot próbálja ebből kihúzni. Az elbocsátásoktól tartó dolgozók álláspontja egyezik a kormányban képviselt Francia Kommunista Pártéval, miszerint az ipar korszerűsítését úgy kell végrehajtani, hogy az ne a dolgozók rovására történjen. Egyre gyakrabban hangzik el az A brit bányák mintegy kétharmadában immár második hónapja folyó sztrájk résztvevői ellen számos alkalommal kivezényelték a karhatalmi erőket. Felvételünkön a Sheffieldi rendőri beavatkozás egyik mozzanata látható. (Telefoto: ŐSTK) a követelés, hogy a társadalomban kínálkozó munkaalkalmakat osszák fel újra a harmincöt órás munkaidő bevezetésével, s így rövidített munkaidőben dolgozva az állástalanok nagy részének is jutna munka, ha már a kormány a szűkös pénzügyi helyzetre hivatkozva nem tud - vagy nem akar - új munkahelyeket létesíteni. A szakszervezetek is támogatják a csökkentett munkaidő bevezetését, ám a negyvenórás munkahétért járó fizetés megtartása mellett, míg a kormány hallani sem akar erről. A

z NSZK-ban a hetvenes évek elején ismeretlen fogalom volt a munkanélküliség, most viszont a 23 millió munkaképes lakos hivatalosan tíz százaléka, mintegy kétmilliónyian állástalanok. Alighanem a nyugatnémet politikai életet minden más témánál jobban uralja majd ezekben a hetekben a munkanélküliség kérdése. Nagy-Britanniához és Franciaországhoz hasonlóan az NSZK-ra is forró tavaszi hetek várnak, hiszen számos nagyüzem dolgozói már most több sztrájkakciót helyeztek kilátásba. A két és fél millió munkavállalót tömörítő fémipari szakszervezet itt is a harmincöt órás munkahét bevezetését követeli. A szakszervezetek álláspontja szerint a munkanélküliséget úgy lehet megszüntetni, ha az állással rendelkezők átadnák munkájuk egy részét az elbocsátottaknak. Az elvárás azonban itt is az, hogy a dolgozók a rövidebb munkaidő ellenére megkaphassák korábbi teljes fizetésüket. A nagytőkések szerint szó sem lehet a munkaidőnek akár egy perces csökkentéséről sem. S mivel a tőkés munkaadók hajthatatlanok, a fémipari dolgozók máris általános sztrájkot helyeztek kilátásba. A szakszervezetek - a Német' Kommunista Párthoz hasonlóan - úgy vélik, hogy a munkaadók szándékosan keresik az összecsapás lehetőségét a szakszervezetekkel, s ily módon akarják azokat meggyengíteni, hogy aztán akadálytalanul keresztülvihessék a nagytőke érdekeinek megfelelő elképzeléseiket. Ö

sszegezve tehát: a nyugateurópai országokban a kormányok szinte mindenütt a takarékosságra hivatkoznak, „nadrágszíj-megszorító'' intézkedéseket hoznak ennek ürügyén, de mindenütt ugyanazzal a módszerrel: a bérből élő milliók rovására teszik mindezt. A takarékosság a gyakorlatban üzembezárásokat, bércsökkentést, ebből következően életszínvonal-hanyatlást, s végső soron pedig növekvő létbizonytalanságot jelent. Miközben pénzhiányra panaszkodnak, mégis minden nyugat-európai országban évről évre nagyobb összegeket fordítanak fegyverkezési programokra - természetesen szintén a dolgozók életszínvonalának rovására. Éppen ezért a tőkés országok dolgozói e napokban, amikor május elsején, a munka ünnepén az utcára vonulnak, hogy munkára való jogukért tüntessenek, s hogy kifejezzék szolidaritásukat a világ valamennyi dolgozójával, nem véletlenül tűzik zászlajukra e kettős jelszót: „Munkát és békét!" P. VONYIK ERZSÉBET Régi május elsejék A hetvenkilenc éves Kántor Miklós veterán kommunistával beszélgetek a régi május elsejékről. Egyik szervezője volt az érsekújvári (Nővé Zámky) és a Nyitra (Nitra) környéki forradalmi munkásmozgalomnak. Még húszéves sem volt, amikor az Ifjú Kommunisták helyi szervezetének vezetőjévé választották. Napszámosként dolgozott a jómódú parasztoknál, vagy a surányi (Surany) cukorgyár uradalmához tartozó virághalmi majorban. Több bérkövetelési sztrájk kezdeményezője volt. - Emlékszem - kezdi a beszélgetést - 1931 -ben olyan nagy volt a munkanélküliség, hogy a kisparasztoknak, földmunkásoknak betevő falatra is alig tellett. Ugyanakkor a falunkban Polakovic jegyző és a tehetős parasztok egyre gazdagodtak, tízholdszámra vásárolták a földeket. Az ínség enyhítésére pártszervezetünk gyorssegély kiutalását követelte az elöljáróságtól. Kérésünket meg sem hallgatták. Tiltakozásul tömegtüntetést szerveztünk. -Tüntetésünk eredményes volt, több mint háromszázan kaptak 100, 50, 20 és 10 koronás vásárlási utalványt a járási szolgabírói hivataltól. Persze ez csak ideig-óráig enyhítette a nélkülöző családok gondjait. Egyébként forradalmi követeléseinknek nem az volt a célja, hogy könyöradományokért esdekeljünk, esetleg ,Jobb belátásra" bírjuk a hatóság urait, hanem az, hogy bebizonyítsuk a kizsákmányolás tényét, a munkásosztály erejét. Mozgalmi munkánkban mindig igyekeztünk élni a legalitás nyújtotta lehetőségekkel, de az edzettebb kommunisták az illegális feladatokat is bátran vállalták. - Ennek jegyében készültünk akkor május elseje megünneplésére is. A felvonulás színhelyéül ezúttal a hozzánk közelebb eső Nyitrát választottuk. Reggel „hat órakor indultunk el Nagykérröl. A menetelők kis vörös zászlót, tulipánt, orgonavirágot tartottak a kezükben. Transzparenseinken „Éljen május elseje, Éljen a Szovjetunió, Le a burzsoáziával, Munkás-paraszt kormányt akarunk" - jelszavak egyértelműen kifejezték törekvéseinket. A falvakban - Berencsen (Branc), Ivánkán, Köröskényen (Krskany) - házilag nyomtatott röpiratokat osztottunk szét a helyi lakosság között. Fiatalok, idősebbek közül nagyon sokan csatlakoztak hozzánk. Mire az ünnepély színhelyére - rendszerint a nyitrai öreg vásártérre - érkeztünk, ezernél is több tüntető szorongott a menetben. - Ki volt a nagygyűlés ünnepi szónoka? - Arra már pontosan nem emlékszem. A területi vezetőség tagjai közül leggyakrabban Július Duns, Viiiam Siroky, Frantisek Kubac és Marek Őulen mondott beszédet a munka ünnepén. A harcos politikai tájékoztatáson kívül a munkásdalárdák és ifjú kommunista népművészeti csoportok műsora lelkesítette a sokezres tömeget. Aztán elmondta azt is, hogy a tömegek közé vegyült detektívek, besúgók a szervezők és a jelszavak szerzőinek nevét igyekeztek megtudni. Kántor Miklós is a letartóztatottak sorsára jutott. A vállalatnál és a törvényszék előtt nyíltan elmondta, hogy bűncselekmény nem terheli lelkiismeretét, csupán kommunista kötelességét teljesítette. Szabadulása után azonban állandó rendőri felügyelet alá helyezték. Elhallgattatni viszont ezután sem tudták. Továbbra is céltudatosan szervezte a bérkövetelési sztrájkokat. - A müncheni árulás után a párt illegalitásba kényszerült. Hogyan alakult a mozgalmi munka és a május elsejei ünnepségek szervezése? - Ebben az időben én már Nyitrán laktam, a politikai mozgalmi munkát a pártsejtek segítségével végeztük. Nehezítette munkánkat, hogy a német fasiszta betolakodók csatlósai, a Hlinka-gárdisták terrorizálták a lakosságot, megfélemlítették az embereket. A pártnak mindenképpen életjelt kellett adnia magáról, újabb lelkesedést kellett öntenie a tömegekbe, életünk kockáztatása árán is folytatni kellett a politikai munkát, a harcot. Lakásomon, a házi nyomdában készült röpiratokat, melyek a rendszer megdöntésének cselekvési, stratégiai vonatkozású feladatait tartalmazták, a legaktívabb pártsejtek kézbesítették a falvakra és a munkahelyekre. Többek között azt a felhívást is, hogy május elsejét az egységfront szilárdítása jegyében, de ezúttal szerényebb keretek között, minden külsőséget kerülve ünnepeljük meg; aki velünk tart, ez alkalommal tűzzön vörös szekfűt kabátja gomblyukába. Legtöbbször hétköznapra esett május elseje, de a munkások nagy tömegei így is eljöttek Nyitrára, a kijelölt helyekre. - Az illegalitás éveiben a május elsejei ünnepségeket soraink rendezésére, a munkásosztály és a párt egységének szilárdítására is felhasználtuk. Sajnos ezekben az években a fasiszták több elvtársunkat meggyilkolták, ők már nem érhették meg a felszabadulást - fejezte be meghatódva a visszaemlékezést Kántor Miklós, a veterán kommunista. SZOMBATH AMBRUS A Mier Topol'cany vállalat nyitrai (Nitra) új bútorgyárában tavaly több mint négymillió korona hasznot hoztak a megvalósított újítási javaslatok. A legsikeresebb újítók egyike Milan Machava mérnök, művezető, akinek újítása 1983ban egymillió korona hasznot eredményezett az üzemnek. A felvételen: Ludovít Sabó főmester Milan Machava művezetővel új technológiai eljárás bevezetéséről beszélget. (Amand Absolon felvétele - ÖSTK) ÚJ szú 6 1984. IV. 2!