Új Szó, 1984. március (37. évfolyam, 52-78. szám)

1984-03-30 / 77. szám, péntek

A könyv: önismeret Egy könyvtári foglalkozás kisugárzása Lassan szállingóznak. Egyedül, kisebb-nagyobb csoportokban, majd egy egész napközis osztály érkezik. Kabát kabát hátára kerül a három helyiségből álló könyvtár­ban. Nem is fér el mind a fogasok­ra, a gyermekek lehetnek vagy negyvenen. Alsó tagozatosok és felsősök vegyesen. Láthatóan ott­honosan mozognak a polcok kö­zött, van aki már ismerősként tár­salog a könyvtárossal, kérdez és feladatot vállal.- Kérlek benneteket, a saját el­képzeléseitek szerint rögtönözze­tek egy kiállítást a társalgó asz­talán. A fiúk ölbe kapják az újdonsá­gokat, s a kölcsönzőből átviszik a társalgónak is szolgáló szabad- polcos terembe. A kicsik még za- jongnak, a velük érkezett pedagó­gus megpróbálja csendre inteni a társaságot. A nagyobbak közül a lányok rendezgetni kezdik a kiál­lítást. Szétnyitva élükre állítják a könyveket, minden különösebb rendszer nélkül, talán csak a mé­retekre figyelnek. Időközben az egész társaság a hosszú asztal köré zsúfolódott. A bátrabbak el-elvesznek egyet a kiállított könyvekből. A rendsze­retők rájuk szólnak. A kisebbek egymással vannak elfoglalva. Van aki legutóbbi meseélményét mondja el, mások az éppen az asztalra kerülő Rumcajszról asz- szociálva a tévé tegnap esti mesé­jét élik át újra. A könyvtáros megáll az ajtóban, s anélkül, hogy különösebb erőfe­szítést tenne, a gyermekzsivaj magától elcsendesedik. Az újakat, az először idejötteket köszönti.- A többiek már ismernek, tud­ják mi is az a könyvtár. Tagjai a mi Kincskereső klubunknak, s szá­mukra aligha meglepetés, hogy egy ilyen könyvtári foglalkozás nem hasonlít az iskolai órákra. Hogy azt mondjam, a könyvek rongálásán kívül itt minden sza­bad, ami egy könyvtárban játszha­tó. Mondjuk el a kisebbeknek mi­lyen a kölcsönzési rend nálunk? Több kéz lendül a magasba. Az iskolában kialakított mechanizmu­sok, beidegződések még működ­nek. Alig két órával vagyunk a ta­nítás után.- Jó, tudom, hogy az iskolában jelentkeznetek kell, de mi itt jó barátainknál, a könyveknél va­gyunk vendégségben. Egy ven­dégségben pedig nem szokás je­lentkezni, ha szólni akarunk. Egy­más mondanivalójára figyelünk, nem fojtjuk a másikba a szót, tisz­teljük a véleményét, de magunk is bátran elmondhatjuk azt, amit gondolunk. Nos, akkor talán Sán­dor Attila...- Egyszerre nem kölcsönözhe­tünk csak két-három könyvet. így az eléggé kevés és elhasználódott könyvből mindenkinek jut.- Azt mondta Attila: elhasználó­dott könyv. Hogyan igyekszünk megóvni könyveinket?- Becsomaguljuk őket, akár egy régi, de tiszta újságpapírba. Evés közben nem olvasunk, s nem ra­kunk tárgyakat a könyvbe - ara- szolgatnak egy szőke kislány gon­dolatai.- És nem firkálunk a lapjaiba ...- szól közbe egy kisebb fiú.- Igen, de először is megtalál­juk milyen nyelvi hibát vétett a jö­vendőbeli Kincskeresőnk. Ki tud­ja? - néz körül a könyvtáros. - Is­mét Sándor Attila? Na, hadd halljuk!- A könyv lapjaira nem firká­lunk. Úgy is helyes, hogy a könyv­be nem firkálunk...- Kik firkálnak a könyvekbe?- A kicsik!- Csak a kicsik?- A felnőttek is...- Nem egészen így gondoltam- veti közbe a könyvtáros. - De ha már Mónika említette, akkor meg kell beszélnünk a témát.-Tanító né... Margit néni, én már olvastam olyan, könyvet, amelybe felnőttek rajzoltak. Tudok olyan bácsiról is, aki kitépte a ké­peket és a falra ragasztotta.-Tehát nemcsak a gyerekek rongálják a könyveket.- Mégis sok felnőtt azt mondja, hogy a gyerekek teszik tönkre a nagyok dolgait. Én nem szere­tem az ilyen felnőtteket. Pillanatnyi csend telepszik az asztal köré. Csak a kisebb napkö­zisek sűrű lapozásának zaja hal­latszik. Őket leköti a sok új könyv, amelyet nemrég kaptak a könyv­tárba.- Mi a barátommal beszélget­tünk már arról, hogy milyen jó lenne a gyerekeknek, ha a felnőt­tek őszinték volnának hozzánk. Igazán csak az őszinte felnőtteket lehet tisztelni. Az ilyeneknek tekin­télyük van a gyerekek előtt - szö­gezi le egy komoly arcú kisfiú.- Gyerekek! Mi az a tekintély? Amíg gondolkodtok, addig Mónika megkeresi a Magyar Értelmező Kéziszótárban. Valaki segítsen neki, mert elég súlyos könyvet kell emelgetnie... S következnek a rokon értelmű szavak, majd a nyelvi játékok. A vetélkedő spontánul alakul, nincs tábla ahová a pontokat fel­jegyzik. A végén a társaság de­mokratikus alapon dönti el ki volt a legaktívabb, s hogy a kevésbé tapasztaltabbaknak, a bátortala­nabbaknak se menjen el a kedvük, a vetélkedőkön egymás után két­szer ugyanaz a személy nem nyerhet. Van egy közfelkiáltással elfogadott szabály, hogy aki köny­vet nyert, az legalább két barátjá­nak kölcsönadja, miután ő már elolvasta. Ajánlani is szabad egy­másnak, persze csak megfelelő módon. A könyv tartalmát nem illik elárulni, de egy-egy epizódot el­mesélhetnek a foglalkozásokon. Szinte már olvasók nemzedékei nevelkedtek így ebben a könyvtár­ban. A gyermekek úgy válnak ol­vasókká, hogy közben önmaguk és a felnőttek világát is megisme­rik. Pontosan megkülönböztetik például mi a népköltészet, tudják milyen népi gyermekjátékokat ját­szottak nagyanyáik, melyek azok a könyvek, amelyeknek a segítsé­gével eligazodhatnak a néprajz­ban. Vannak közöttük olyanok is, akik szinte kis utazók lettek a köny­vek segítségével. Útikalandjaikat egy-egy foglalkozáson el is mesé­lik. A nyelvi játékok, az anyanyelv szeretete, a szlovák és az idegen nyelvek tanulása mind-mind terí­tékre került már. Gyermekek tu­catjai barátkoznak itt a tudással, az ismeretekkel, amelyeket a könyvtár közvetít számukra. A helyszín: a szenei (Senec) városi könyvtár. Aki a foglalkozás ideje alatt a könyvtár körüli teendőket ellátta: Ležák Zsuzsanna. A könyvtáros: Polák Margit.- Aligha tudtam volna az évek folyamán ezt a munkát végezni, ha kolléganőim nem támogattak volna. Később már együtt próbál­koztunk, tapasztalataimat igye­keztem átadni nekik. így ma már egyformán tartunk magyar nyelvű és szlovák nyelvű foglalkozásokat is.- Mi motiválta annak idején, hogy belevágjon?- Mindig pedagógusnak ké­szültem, végül úgy alakult az éle­tem, hogy könyvtáros lettem. Azt hiszem ez sem kevesebb, sőt úgy érzem, szabadabban taníthatom olyan dolgokra a gyermekeket, amelyeket az iskola már nem tud felvállalni. Nem készítettem kimu­tatást, de az idejáró tanulók köny- nyebben birkóznak meg az iskolai feladatokkal, talpraesettebbek, bővebb a szókincsük, így a gon­dolkodásuk is megfelel korunk igényeinek. De nem csupán az értelmük gazdagodik, elsősorban az érzelmi világuk, a képzelőere­jük, a szép iránti fogékonyságuk alapozódik meg. Olykor a felnőt­tekről mondott véleményükből egész nevelési felfogásunk baklö­véseire is fény derül. A könyvtár­ban nem lehet őszintétlen az em­ber. Azonnal kiérzik, s ez így ter­mészetes. Olyan pedagógus akar­tam lenni, aki a gyermekeinek a le­hető legtöbb ismeretet, tudást adja át anélkül, hogy kényszerítené, s erőszakot venne rajtuk. Persze ehhez a Szenei Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola támo­gatása is kell. A pionírfoglalkozá­sok egy részét itt tartják, olykor egész napközis csoportok jönnek el. Van egy Kincskereső klubunk is, amely a gyermekirodalmi lap olvasóiból alakult. Ugyanígy alakí­tottuk meg nemrég a Tábortűz olvasóinak körét is. Rendszeresek a találkozásaink olyan csehszlo­vákiai magyar írókkal, költőkkel, akik a gyermekeknek írnak. Fölös­leges lenne erről többet beszélni, hiszen minden foglalkozás más. Olykor a gyermekek számára leg­aktuálisabb témák, gondok lesz­nek beszélgetéseink tárgyává. Ilyenkor mind többen rácsodálkoz­nak, hogy a jó könyvekben milyen sok segítséget, jó tanácsot, eliga­zítást találhatnak. A mesék, a tör­ténetek, a regények hőseiben ön­maguk tulajdonságaira, kalandja­ikban, gondjaikban a sajátjaikra ismernek. DUSZA ISTVÁN Töretlen optimizmussal Dagmar Rosulková-Kubíková életművéről Személyes élménnyel kell kez­denem e rövid méltató írást. A het­venes évek derekán Lórincz Gyula kért meg, nyitnám meg Dagmar Rosulková-Kubíková kiállítását a dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) járásban levő Csenkén (Zlaté Klasy-Čenkovce). - Nem akadémikus mondatok kellenek oda, hanem meleg szavak, ame­lyek méltóak a művésznőhöz és a szép iránt fogékony falusi embe­rekhez - mondta néhai főszer­kesztőm, miután látta zavart, této­va arckifejezésemet. Végül megadóan bólintottam, s a ne­heze csak ezután jött. Mert akkor nagyon keveset tudtam Dagmar Rosűlková- Kubíkováról. Lexiko­nokat, folyóiratokat böngésztem, s rá­döbbentem: milyen keveset írunk, be­szélünk, követke­zésképpen tudunk róla. Aztán becsönget­tem bratislavai laká­sába, s ahogy teltek a beszélgetéssel és az alkotások megte­kintésével felejthe­tetlenné varázsolt órák, úgy örültem egyre inkább a meg­bízatásnak, mert en­nek köszönhetően egy rokonszenves, mélyen érző kerámi- kus bűbájos világát ismerhettem meg. A szlovák képző- művészetben fém­jelzett 1909-es ge­neráció tagja. Szakmai tanulmá­nyait a messze földön híres brati­slavai Jozef Vydra professzor iparművészeti iskolájában végez­te. Ez az intézmény a weimari Bauhaus példájára arra töreke­dett, hogy a tanítványok szolid szakmai alapokat, mesterségbeli tudást szerezzenek, hogy legye­nek kellő művészi eszközeik te­hetségük, egyéniségük minél tel­jesebb kibontakoztatására. Az iskola elvégzése után sokat utazott és még többet kísérlete­zett. Egy ideig textiltervezőként, majd éveken át kisplasztikákat al­kotott (Szklabonyai anya, Leány­fej, Nő kék szalaggal) s ezeken a figurális alkotásokon már érző­dik a művésznő tipikus stilizációs készsége, életigenlése, derűs élet- szemlélete. Textíliái, kisplasztikái között is több a figyelemre méltó alkotás, ám igazat kell adnunk azoknak a szakembereknek, akik szerint a művésznő legmaradandóbbat kerámikusként alkotta. A vázák, a tálak, a gyergyatartók és más tárgyak egyszerű és sajátos geo­metriai alakzatukkal, ízléses deko- rativitásukkal, s főleg melegséget sugárzó színükkel tűnnek ki, ame­lyek híven érzékeltetik alkotójuk / ... "» : . -, llife Y 'Wf-":: Dagmar Rosúlková-Kubíková: Moszkvai emlék Mióta járunk iskolába? EGY NEVELÉSTÖRTÉNETI KÖNYVRŐL Mészáros István, a pedagógiatörténet általáno­san elismert magyar kutatója teszi fel a címben jelölt kérdést, s több, mint 300 oldalon mutatja be az iskola háromezer éves történetét. Ez a népszerűsí­tő könyv, mely a Móra Ferenc Könyvkiadó gondo­zásában jelent meg, joggal tarthat számot közér­deklődésre, mert rendkívül élvezetesen írja le, hogy az emberek az egyes korokban milyen körülmények között, milyen szervezeti keretekben és milyen módszerekkel szerezték meg azokat az ismerete­ket, amelyeket életükhöz, munkájukhoz nélkülözhe­tetlenül fontosnak tartottak. Megtudjuk, hogy az iskola szót a görögöknek köszönhetjük. A görög „szkolé“ kifejezés a rómaiak közvetítésével került a középkori latin nyelvbe, eredeti jelentése: kedvelt, örömteli tevékenység. A szerző a múlt homályába vesző, inkább csak sejthető őskorból (a mindennapi életre felkészítő törzsi tanítástól) vezeti az olvasót az első tanuló- csoport megjelenésén, az ókori' fejlett birodalmak nevelési gyakorlatának vázolásán keresztül. A középiskolák és iskolarendszerek kialakulását és általánossá válását Nagy Károly új birodalmának társadalmi szükségleteiből kiindulva közelíti meg, aki elrendelte, hogy minden plébánossal és temp­lommal rendelkező településen iskolát kell nyitni, ahol az egyházi szertartásokhoz szükséges latin nyelvű könyvek olvasását és az éneklést tanították. Nyomon követhetjük az első magyarországi iskolák létrejöttét, a reformáció, majd az ellenreformáció hatását az iskola változásaira; a Pázmány Péter (ma ELTE) egyetem létrejöttének körülményeit, megtudjuk, hogy a mai ötjegyű osztályozást a je­zsuiták javasolták, de a tanárok idegenkedtek az értékelésnek e kétségtelenül logikus módjától és inkább másképp oldották meg (a gimnáziumi osz­tályt két csoportra - görögökre és rómaiakra - osz­tották, a hét folyamán átvett anyagból szombaton összecsapott a két „sereg“ egymásnak kérdéseket adva fel, s az eredményesebben válaszolók egy hétig viselhették a „felségjeleket“). A tanulók anyanyelven folyó tanítása először a XVI. században valósult meg az ún. kisiskolák­ban, ezek első tankönyveiről, tananyagáról sok érdekes példát mutat be a szerző. Bizonyára nem­csak a most érettségizni készülőket érdekli majd az érettségi vizsga történetének a taglalása. Ma, ami­kor annyi vita folyik az iskolai túlterhelésről, ugyan­csak elgondolkodtató, hogyan bírták a serdülők összeroppanás nélkül a hajnali három órai kelést, valamint a naponta 3 órányi „mutatásnál“ többet nem engedélyező intenzív munkát. Az éjszakai tanulás ellen agitáló XVIII. századból származó orvosi intelmek ma is megszívlelendők. A közelmúlt törekvéseiről Iskolakötelezettség és reformpedagógia címmel olvashatunk, a korszakal­kotó jelentőségű 1868-as népoktatási törvényről, amely a 6-12 évesek iskolakötelezettségét mondta ki - a megvalósítás persze nagyon hosszú időt vett igénybe, hiszen még 1896-ban sem járt iskolába a gyerekek 21 százaléka. A könyvben szó esik a jelen és a jövő iskolájáról is, tizenhárom európai ország iskolaszerkezete, az oktatogép és a programozott oktatás kérdései, nehézségei, az osztályozás is helyet kapnak. Eb­ben a végig olvasmányos könyvben a pedagógia történetének jóformán minden jelentősebb problé­mája felmerül, sok jeles személyiség, kiemelkedő esemény, pedagógiai tény, gazdag kép- és ábra­anyag kerül bemutatásra. A nagy terjedelmű anyag nem válik szárazzá, zsúfolttá, s ez a kitűnő váloga­tás és kiemelés mellett a közérthető, tudományos igényű, s ugyanakkor lenyűgöző, érdekes stílus érdeme. SZEBERÉNYI JUDIT érzékeny lelkületét, nőies finom­ságát és ízlését. Iparművészeti munkái közül nem egy magánlakások, intézmé­nyek hangulatát teszi bensősé­gessé. S a művésznő talán erre a legbüszkébb, hiszen legfonto­sabb célja az, hogy alkotásaival szebbé varázsolja környezetün­ket, életünket. Ennek ellenére nem lehet őt „csak iparművész­nek tartani, hiszen a monumentá­lis keramika területén és más ága­zatban is jelentőset alkotott. Nem volt könnyű élete. Férjével együtt részt vett a Szlovák Nem­zeti Felkelésben, embereket látott harcolni, szenvedni - meghalni. Talán ezért is tér vissza műveiben újra és újra a békemotívum, ezért is hirdeti minden müve: az élet szép, ezért is igyekszik derűt, ér­zelmeket, emberi melegséget va­rázsolni rohanó életünkbe, elhide- gülő emberi kapcsolatainkba. S ezért lép újra és újra a korong­hoz, hogy a legszebb emberi tettet vigye végbe: alkosson. Formát, tartalmat, szépséget leheljen az anyagba. Hetvenöt évesen is fiata­losan , töretlen optimizmussal. SZILVÁSSY JÓZSEF Virág Tibor felvétele DJ SZÓ 6 1984. III. 30.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents