Új Szó, 1984. február (37. évfolyam, 27-51. szám)

1984-02-03 / 29. szám, péntek

A csoda elmaradt A Bajazzók és a Parasztbecsület a Szlovák Nemzeti Színházban A művészetkritika felelősségéről AZ SZKP KÖZPONTI BIZOTTSÁGÁNAK ELMÉLETI FÖL YÓIRATA, a KOMMUNYISZT 1983. 18., DECEMBERI SZÁMÁBAN A KRITIKA NAGYFOKÚ FELELŐSSÉGE CÍMMEL KÖZÖLT SZERKESZTŐSÉGI CIKKET. ENNEK NÉHÁNY MEGÁLLAPÍTÁSÁT ISMERTETJÜK ALÁBB. Leoncavallo Bajazzókja és Mascagni Parasztbecsülete az egyetemes operairodalom legnép­szerűbb darabjai közé tartozik. Hogy mi óriási sikerük titka? Első­sorban és főleg a zenéjükből ára­dó hallatlan spontaneitás, amelyet még maga a két szerző sem tudott többé megismételni. Ám ha a mű megszólaltatói nem tudják érzé­keltetni ezt a spontaneitást, s ha- főleg technikai nehézségeik mi­att - előadásukból hiányzik a min­den rációt megcáfoló, zabolátlan szenvedély, elmarad a csoda. Sajnos, ez történt azon a felújí­táson is, amelyet szombaton lát­hatott a Szlovák Nemzeti Színház közönsége. A hagyománytól elté­rően elsőként bemutatott Bajaz­zók „férfiopera“: Leoncavallo leg­szebb dallamait a férfiszereplök­nek írta, Neddának csak egy ária jutott. Az egyetlen színvonalas produkciót mégis a gyengébb ne­met képviselő Sidónia Gajdošová- Haljaková nyújtotta. Megjelené­se, mozgása, szerepét tudatosan építő, átélt játéka, énekkultúrája illúzióteremtó Neddát állított elénk. A mű nyitó részét, a Prológust- ismét ellentmondva a hagyomá­nyoknak - nem a Toniót vagy Caniót alakító énekes adta elő. A mindig megbízhatóan éneklő František Caban kissé tartózkodó előadása azonban nem volt annyi­ra kimagasló, hogy indokolta volna ezt a megoldást. Canio szerepé­ben Milan Kopačka mutatkozott be. Ez a jól megrajzolt figura - sok nagy énekes parádés szerepe- jellegtelennek hatott az ó meg­formálásában. Játékából hiányzott a hitelesség, a középfekvésben megbízható hangja a magas re­giszterben gyakran veszített fé­nyéből és erejéből. Tonio, a bam­ba szerepében Juraj Martvoň ki­magasló színészi teljesítményt nyújtott. Mozgása, gesztusai kitü­nően érzékeltették a nyomorék komédiás hitványságát, emberi elesettségét. Sajnos, hangja már nem a régi, így ez az alakítás sem felelt meg az elvárásoknak. Silviót, a fiatal parasztlegényt éneklő-ját­szó Szűcs Róbert egy pillanatra sem tudta elhitetni a közönséggel, hogy annyira lángol Neddáért, s szögletes, merev játéka, indisz­ponált hangbeli teljesítménye nyo­mán időnként még azt is kétségbe Újsághír, (1984. január 28.): „A népzenekutatás területén elért kimagasló eredményei elismeréseként a Magyar Tu­dományos Akadémia Néprajzi Társasága tiszteletbeli tagjává választotta Ág Tibor karnagyot. Az erről szóló oklevelet Balas­sa Iván, a Néprajzi Társaság elnöke tegnap adta át Bratisla­vában“.-Azt hiszem, sokak nevében mondhatom: örömmel olvastuk e hírt. A Kodály-emlékplakett mel­lett, mellyel a nagy magyar zene­szerző, -tudós és -pedagógus életművének népszerűsítéséért tüntették ki az elmúlt év decembe­rében, az MTA Néprajzi Társasá­gának ez a döntése valóban újabb szép elismerése az ön munkás­ságának. Jelzi egyben, hegy tevé­kenysége iránt élénk figyelem nyil­vánul meg a magyarországi szak­mai körökben is.- Hadd egészítsem ki mindjárt, nem csak az én munkám iránt. Kapcsolataink ennél sokrétűbbek, kiterjednek a néprajzkutatás kü­lönböző területeire. Martin György, aki sajnos már nincs az élők sorában, nagy figyelemmel kísérte az itteni néprajzgyűjtést, egyben ösztönözte mindazokat, akik nálunk ezzel, vagyis a népze­ne, néptánc, népszokások kutatá­sával, ápolásával foglalkoznak. De ugyanezt mondhatom Vargyas Lajosról, Sárosi Bálintról, Vikár Lászlóról és másokról. Egyébként Martin György volt az, aki jelezte nekem utolsó itt-tartózkodásakor, tavaly májusban, hogy közgyűlé­sük döntése alapján beválasztot­tak a Néprajzi Társaság külföldi tagjainak sorába. Augusztusban vontuk, hogy ezt a férfit szereti annyira a szép komédiásnó. Bep- po nem nagy szerep. A commedia dell’arte jelenetben azonban egy csodálatos szerenádja van, ame­lyet olyan nagyságok, mint Benia­mino Gigli is szívesen tűztek mű­sorukra. Ez a szerenád mézédes, lágy, hajlékony hangot igényel, Pavol Gábor orgánuma azonban egészen más természetű. A Parasztbecsület legmaradan­dóbb, legihletettebb alakítása itt is a női főszereplő, Magdaléna Bla- hušiaková érdeme volt. Színpadra lépése első pillanatától kezdve tö­kéletes illúziót keltve énekelte-ját- szotta Santuzza, a megcsalt, elha­gyott parasztlány szerepét. Szé­pen csengő, minden fekvésben kiegyenlítetf hangja, érett szerep­formálása emlékezetes élményt nyújtott. A Turiddut alakító Jozef Abel hangja nem az az eszményi­en szép, olaszosan szárnyaló or­gánum, amelyet ez a figura meg­követel. Alakításából is hiányzott a szuggesztivitás, s az ígéretes­nek induló Siciliana után énekben sem nyújtott kimagaslót. Az Alfiót alakító Pavol Mauréry hatáskeltö eszközeinek gazdag regiszteré­ben korántsem maga a hang tűnik fel, leginkább játékának dinamiz­musa, természetessége dominál. FÉL ÓRA ÁG TIBORRAL pedig megkaptam az erről értesítő levelet.- Hogyan fogadta?- Természetesen, örömmel. Magyarországon sokra értékelik a néprajzkutatást. Jómagam több mint harminc éve foglalkozom vele úgy, hogy egyszemélyben voltam gyűjtő, lejegyző, rendszerező, fel­dolgozó, összefoglaló. Talán ez az, amire elsősorban felfigyeltek, és azért publikációk is napvilágot láttak, habár mennyiségben nin­csenek arányban a felgyújtott anyag mennyiségével. Ami a pub­likálást illeti, még mindig le va­gyunk maradva. Mondanom sem kell, ez a kitüntetés újabb ösztön­zés számomra.- Amint bizonyára ösztönző erejűek voltak a már említett kap­csolatok, a kölcsönös együttmű­ködés, a baráti és munkajellegű találkozók, melyeknek, gondolom, az ön szakmai fejlődésében is ugyancsak fontos szerepük volt és van.- ötvenkilencben háromhetes magyarországi tanulmányúton vettem részt a népzenekutató cso­port vendégeként; először nyílt módom betekinteni az ő gyűjtési módszereikbe. Ettől az időtől kezdve kölcsönösek a látogatá­sok. Sokat adott nekem az a tanul­mányút. Amit Bartók és Kodály írásaiban olvastam, azt akkor ott a gyakorlatban láttam. Nagyon ta­nulságos volt számomra, hogy a népzenei kutatócsoport tagjai nem csak kutatók, hanem szoro­san kötődnek a zenei élet külön­böző területeihez, Kodály szelle­mében. Vagyis karnagyként, pe­dagógusként, zenekarvezetőként, zeneszerzőként is működtek. El­Most is elsősorban színészileg győzött meg markánsra formált Al- flójával. Oľga Hanáková Lucia szerepében énekben, játékban egyaránt jó alakítást nyújtott. Loia szerepében Ľuba Baricovát hallot­tuk, a tőle megszokott megbízható színvonalon. Branislav Kriška, a két opera rendezője, egyazon helyszínre he­lyezte mindkét mű cselekményét. Koncepciója elfogadható, akár­csak az a felfogása is, hogy mind­két opera cselekménye azonos időpontban, a XIX. század végén játszódik le. Gondot egyedül a kó­rus mozgatása okozott, - főleg a Parasztbecsületben - ám ezt a problémát nagyon kevés rende­zőnek sikerül maradéktalanul megoldania. Ladislav Vychodil egyszerű, minden sallangtól men­tes, atmoszférateremtő díszlete megfelelt az operák hangulatának. Helena Bezáková jelmezei is stílu­sosak voltak. Az előadást Tibor Frešo vezényelte összefogottan. Az első szereposztás énekestelje­sítményei felemás benyomást hagytak a nézőben. A valóban jó produkcióhoz nem elég egy-két jó teljesítmény, a sikert csak az egész társulat azonosan jó szín­vonala hozhatja meg. VOJTEK KATALIN csodálkoztam, hogy ezt Kodály minden egyes tudományos mun­katársától megkövetelte. Olyan ember, aki csak népdalgyűjtéssel foglalkozik, elszakad az élettől és szakbarbárrá válik. Az egyes ze­nei területeket nem lehet egymás­tól elválasztani.- Min dolgozik jelenleg?- A Nyitra-vidéki magyarlakta falvak zenei monográfiáján, mely­nek megjelenését a Kodály-cente- náriumra terveztem. Akkor ez ob­jektív okok miatt nem sikerült. Idő­közben azonban még gyűjtöttem hozzá anyagot, és újabb ismere­tekkel egészíthetem, egészítem ki. Néhány év alatt isszélesedika látó­kör, módosulnak a szempontok.- Rógóta jelen van a kórusmoz­galomban különböző minőségben, és évek óta úgy is, mint a Duna­szerdahelyi Városi Művelődési Ház zenei szakelőadója; emellett a CSEMADOK KB népzenei adat­tárának a rendezését-rendszere- zését is végzi.- Igen, nagyon fontos a rend­szerező munka. Ha publikáció ké­szül, rövid idő alatt könnyen lehet meríteni a felgyújtott anyagból. Más anyagok rendszerezésének is ez lenne elsődleges célja, a nem kimondottan zenei anya­goknak, például a kiolvasóknak. Karnagyként Dunaszerdahelyen gyermek- és leánykórussal dolgo­zom, valamint a dióspatonyi és a nagymegyeri énekkarral, készü­lünk a Kodály-napokra. Nem kis feladat ebben az időszakban az emberek aktivizálása. Merthogy a szakmai felkészültség mellett ugyanolyan fontos a lelkesedés. BODNÁR GYULA A fejlett szocializmus vi­r\ szonyai közepette, ami­kor a szellemi kultúra intenzív fejlődése tapasztalható, az iro­dalmi és művészeti kritikára ideológiai és szakmai tekintet­ben egyaránt hatalmas jelentő­ségű feladat hárul. Az utóbbi években a szovjet kritika esz­mei-ideológiai potenciálja érzé­kelhetően erősödött, mind­azonáltal jelenlegi állapota még nem felel meg a kor követelmé­nyeinek. Nyilvánvaló hiányosságok ta­pasztalhatók a bemutatás körét illetően a sajtóban. A kritika sok új könyvet, filmet, színházi pro­dukciót, képzőművészeti kiállí­tást, koncertet sem a napi-, sem a szaksajtóban nem vizsgál ala­posan, gyakran pedig egyálta­lán nem reagál rájuk. Érdekes alkotói kezdeményezések ma­radnak szükséges támogatás nélkül. Ugyanakkor nem része­sülnek idejében visszautasítás­ban esztétikailag nívóUan, szak­mailag gyenge művek. Külföld­ről is, a kulturális csere kereté­ben a tartalmas alkotásokkal együtt olyan filmek, színdara­bok, kiadványok és zeneművek is bekerülnek, amelyeket esz­menélküliség, a művészeti érté­kek teljes hiánya jellemez. A kri­tika gyakorta eltekint a bonyo­lult és vitatható filmek, könyvek igényes elemzésétől, a szüksé­ges eszmei-esztétikai fogódzók nélkül hagyva nézőt és olvasót. A szaksajtó általában nyíltan elmarasztalja az egyértelműen gyenge alkotásokat. Ez vi­szonylag könnyű feladat. Sok­kal nehezebb kimutatni olyan művek tévedéseit, hibáit, ame­lyek egészükben véve jók, meg­érdemlik a bátorítást, a dicsére­tet. Pedig a hibákra kertelés nél­kül fel kell hívni a figyelmet, mindenekelőtt azért, hogy azok ne halmozódjanak, s hogy ne szenvedjenek kárt a kritika el­sődleges fontosságú eszmei­művészi kritériumai. Ugyanilyen nehéz feladat kimutatni a pozití­vumokat, az előremutató moz­zanatokat a munkákban, ame­lyek egészükben véve egyelőre siker ületlenebbek. Az elvi és megalapozott kriti­ka számára egyenlőnek kell len­nie a fiatal kezdőnek és az elis­mert nagy mesternek. A gyakor­latban mindkét irányban előfor­dulnak anomáliák. Kritikátlan felmagasztalásban részesülhet egyaránt kezdő alkotó, nyilván­való negatívumok ellenére, és - ez a gyakoribb - befutott mes­ter, akinél a kritikusok néha szinte versengenek a felsőfo­kokban, annak ellenére, hogy az adott mű nyilvánvalóan gyenge. A korábbi érdemek mintegy a jelenre is érdemtelenül átte­vődnek. Azokról természetesen nem szabad megfeledkezni, de megengedhetetlen, hogy , az előzmények befolyásolják a vé­leményalkotást. A művész iránti valódi meg­becsülést az fejezi ki, ha alkotá­sáról az igazat mondják meg. Ez természetesen nem mindig van az emberek ínyére. Az alkotó­szövetségek pártszervezeteinek nagyobb figyelmet kell fordíta­niuk arra a jelenségre, hogy egyes tagjaik elszoktak a kriti­kus észrevételek józan és elem­ző fogadásától, még ha azok teljesen jó szándékúak, tapinta­tosak is. A bírálattal természete­sen nem kötelező egyetérteni, de a bírálat eleve elutasítása szintén megengedhetetlen. Két­ségtelen, hogy az alkotó viszo­nya a kritikához - bonyolult, kényes kérdés, amely a legke­vésbé sem oldható meg admi­nisztratív módon. Annál is in­kább lényeges itt a kérdés ko­moly, nem személyeskedő meg­vitatása az alkotói szekciókban, plénumokon és konferenciá­kon; mindenütt, ahol kritikusok és alkotók találkoznak. E gyes kulturális intézmé­nyek bizonyos vezetői igen ambiciózusan fogadják a kritikát, ha az az ő „fennható­ságuk“ alá tartozó produkcióra vonatkozik. Nem ritka, hogy a mundér hamisan értelmezett becsülete védelmében művé­szileg gyenge alkotásokat emel­nek piedesztálra. A tartalom és a forma egysé­ge a marxista-leninista kritika legfontosabb alapelve. A művé­szet eszmeisége, közéleti tartal­ma elválaszthatatlan a szakmai kiviteltől. Erről a kritikának ha­tározottabban és pontosabban kell szólnia. Gyakran találkozni ma „gigantomán“ törekvések­kel - a művek felesleges el nyúj­tásával, szószátyársággal a filmművészetben s az iroda­lomban egyaránt. Ezek a jelen­ségek nemcsak amiatt veszé­lyesek, mert felesleges pénz - és anyagpocsékolást jelente­nek. A gigantománia, mint min­den más szakmai hiányosság, a művészet eszmei nevelő sze­repének csökkenéséhez vezet, kisebbíti az emberekre gyako­rolt szellemi hatást. Nem kevés a nagyhangú, frá- zisos kritika, amely dühödt ve­hemenciával bizonygatja, hogy a fehér - fehér, a fekete - fekete. Ilyenkor a vitaszellem és az éles bírálat illúziója jön létre, holott a szerző valójában nyitott kapu­kat dönget. Ma is előfordul a bonyolult élethelyzetek leegyszerűsített, sematikus ábrázolása, ami ko­moly, elvi bírálatot kíván. Meg­engedhetetlen a többi között a patriarchális, bizonyos kortól független vonások idealizálása a nemzeti gyakorlatban és jel­lemben. Ez óhatatlanul a törté­nelmi igazság elferdítéséhez, az osztályismérvek feladásához vezet. Elterjedt gyakorlattá vált az úgynevezett pozitív hős „lelep­lezése“. Harminc évvel ezelőtt ennek csakugyan volt értelme és célja. Akkor valóban mégvolt a reális veszélye annak, hogy a szépirodalmat, a filmművé­szetet, a festészetet eluralja ez a fajta spekulatív hős, a konflik­tusmentesség elméletének megtestesítője. Ma inkább a ne­gatív jelenségek mesterséges felnagyítása ad okot aggoda­lomra. Egyes munkákban kizá­rólag ilyen hősökkel, tévesztett életutak ábrázolásával találko­zunk. A baj az, hogy megkísérlik őket kizárólagos igénnyel a szovjet értelmiség, a tanulóif­júság, sőt a munkásosztály új nemzedéke tipikus képviselői­nek beállítani. A pozitív hőst ugyanakkor gyakran infantilis­nak, sikertelennek, megalku­vásra kényszerítettnek mutatják be egyes művek, minden alter­natíva lehetősége nélkül. Ez a valóság meghamisítása. Ugyancsak gyakori, hogy a ne­gatív hősök az ábrázolás ered­ményeként elnyerik az olvasó, a néző rokonszenvét. Erősen érezhető itt a nyugati bulváriro­dalom hatása. A kritika ugyan nem hagyja figyelmen kívül ezeket a jelen­ségeket, de gyakran késlelkedik a bírálattal, ami megkönnyíti az ilyen negatívumok elterjedését és meggyökeresedését. A mar­xista kritikának nem annyira konstatáló jellegűnek kell len­nie, hanem inkább figyelmezte­tőnek, prognosztizálónak. Az ilyen és hasonló esztétikai fo­lyamatokat legjobban fejlődé­sük korai szakaszában befolyá­solhatja. Kkl.filvánvaló, hogy a fela­IV Y dat nehéz, összetett. Sikeres megoldásához a kritiká­val szemben nagy követelmé­nyeket kell támasztani. Kiindu­lási alapként a kritikusi tehetség kell hozzá. Ez azonban nem ele­gendő a teljes értékű munká­hoz, sem az alkotásban, sem a kritikusi tevékenységben. A kritikus szellemi kibontakozá­sában döntő szerepe van a vi­lágnézeti tényezőnek, a közéleti pozíciónak, amely valamennyi esztétikai értékítélet alapja. A világnézeti tényező jelentősé­ge szüntelenül erősödik. = KITÜMTCTrC Magda Blahušiaková (Santuzza) és Oľga Hanáková (Lucia) Mascagni Parasztbecsület c. operájának egyik jelenetében. ÚJ SZÚ 6 1984. II. 3.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents