Új Szó, 1984. január (37. évfolyam, 1-26. szám)
1984-01-06 / 5. szám, péntek
Don Giovanni Mozart-remekmű hazai színpadon Megtettünk-e mindent? A Figaro házassága és a Cosi fan tutte után újabb Mozart-operá- val, a Don Giovannival bővítette repertoárját a Szlovák Nemzeti Színház. Az „operák operája“, amely a prágai ősbemutatón, 1787-ben viharos tetszést aratott, egy évvel később Bécsben megbukott. A bécsi közönség zavarosnak és erkölcstelennek ítélte a művet. Ez a két jelző sokáig kísérte útján a zenei remekművek egyik legnagyobbikát. Még a Don Giovanni zenéjéért olyannyira lelkesedő Beethovent is megbotránkoztatta az opera „erkölcstelen“ témája. Párbeszédek vissza-visszatérö fordulata: Csak egészségem legyen, akkor mindenem lesz! Arra már kevesen gondolnak, hogy a „mindenért“ oly gyakran és könnyen odaadják az egészségüket. Azt sem tudatosítják, hogy az előbbi közhelyben valahol ott lapul a félelem, a rosszat sejtés. A bizonytalanság, a féltése annak, amit oly tömören „mindennek“ neveznek, de csupán az anyagi dolgokra értik. Túl egyszerű ezt a fogalmat az anyagiakra, lakásra, bútorra, autóra, ruhákra és bankbetétre leszűkíteni. A „minden, a mindenek“ mást, többet is magukba foglalnak. Családot, hivatást, baráti és rokoni kapcsolatokat, munkatársi megértést, emberi tartást, tudást, társadalmi szabadságot. József Attila fogalmazta ezt meg legszebben Ars poetica című versében: „Ehess, ihass, ölelhess, alhass! / A mindenséggel mérd magad! / Sziszegve sem szolgálok aljas, / nyomorító hatalmakat. “ Megkerülhetetlen, megta- gadhatatlan ez a gondolat. Erről a magaslatról nézve tűnik fel téve- tegnek a fenti óhaj. A „minden, mindenség“ egyrétegű értelmezése okozhatja azt is, hogy kapcsolatainkat is meghatározza és elsődlegessé válik az anyagiasság. Lehetőségeink birtokában is meg-megbillen az értékrend. Pedig, ahogy a költő folytatja: „Nincs alku - én hadd legyek boldog!“ Ehhez azonban ♦öbb kell az egészségnél. Olykor 'zó hétköznapi értelmében nem Mlenül szükséges. Az emlí- -'olatok, a tudás, a társa- iság akkor is kitelje- "iy ember életét szenvedélyének hiábavalóságáról igyekeznek bennünket meggyőzni. Úgy tűnik, a mostani bemutató rendezője Miroslav Fischer semmiről sem akarja meggyőzni közönségét, sőt nem egyszer az a benyomásunk, hogy munkája során nem annyira a mű lényegéből, Mozart muzsikájából, hanem Da Ponté jóval kevesebbet mondó szövegéből indult ki. Fischer több olyan megoldást alkalmazott, amely eltér a hagyományostól, ám mégsem mond semmi újat, sőt inkább zavaróan hat. Don Giovarf- ni a Pezsgóáriát a vendégseregtől a mindenség felé, ha egészsége megtöretett. Talán így nehezebb megszerezni a környezet, a téve- teg divatok sugallta anyagiakat, de a mindenséghez méretés nem függvénye a biológiai állapotnak. A szülő-gyermek kapcsolatban az „adok és kapni fogok“ gyakorlat lassan elveszti érzelmi töltetét, gépiesen ismételhető gesztusok, szigorúan ünnepi alkalmak adják meg ennek a keretét. Minden kiszámított, minden kiszámítlenére a jó értelemben vett korrektség jellemezte egész produkcióját. Kidolgozott szólamtudással oldotta meg szerepét, s noha hangja nem kivételesen szép, mindvégig engedelmes, megbízható eszköze tulajdonosának. Donna Anna igényes, virtuozitásban is sokat követelő szerepét Magdaléna Blahušiaková énekelte, aki átélt szerepformálásával, árnyalt kifejezésre törekvő éneklésével tűnt ki. Noha a magas régiókban néha elhagyja intonációs biztonsága, színesen, határozott karakterrel oldja meg szólamát. Sidónia Gajdošová-Haljáková megjelenésében, játékában egyaránt meggyőző Donna Elvira szerepében. A tőle megszokott biztonsággal, természetes hajlékonysággal, de nem túlságosan széles színskálán belül tolmácsolta szólamát, pedig hangja jóval gazdagabb árnyalati modulációra képes. A Leporellót alakító Petbr Mikuláš értékes hanganyagára már határainkon túl is felfigyeltek, a fiatal basszista egyre gyakrabban vendégszerepei külföldön. Hangja ezúttal sem okozott csalódást, csak Leporellója volt nehézkesebb a megszokottnál. Ez részben az énekes alkatából adódik, no meg abból a játékstílusból, amely jobban illene egy virgoncabb Leporellóhoz. Mária Turňová Zerlina hálás szerepében az est egyik legegységesebb produkcióját nyújtotta. Ez a kultúrált, tudatos művész jól ismeri adottságait, eszközeit, s mindig megfelelő módon bánik velük, ezért válhatott Zerli- nája az előadás egyik - hangban, játékban egyaránt - legvonzóbb alakításává. Don Ottavio rendkívül igényes szerepét a még egészen fiatal, kitűnő megjelenésű Jozef Kundiák énekelte, aki rekedtsége ellenére élménytkeltő produkciót nyújtott. Hajlékony, szép színű hangja nem a súlytalan lírai tenorok közül való, érdemes lesz figyelemmel követni fejlődését. A kom- túr szerepét Ondrej Malachovský énekelte hatásosan, Masettót Stanislav Beňačka énekelte-játszotta rokonszenvesen. Az előadást Viktor Málek vezényelte Mozarthoz kissé túlságosan higgadt tempókkal. Noha a határozott rendezői koncepció hiánya és a mozarti világ sokszínűségét csak olykorolykor felcsillantó zenekar teljesítménye sokat levont az előadás értékéből, az énekesek megbízható, kiegyensúlyozott produkciója dicséretet érdemel. S nem utolsósorban örvendetes az a tény, hogy Mozart remekműve ismét hallható hazai színpadon. VOJTEK KATALIN Újrakezdés, életkorrekció? De van-e jótállás a szívre? Az elromlott érzelmeket, a megromlott kapcsolatokat nem lehet hibás alkatrészként hibátlanra cserélni. Csak visszanézni lehet. Ez a visszanézés szembenézés önmagunkkal. Olyankor dőlhet el, ki fedezi fel önmagában az esendő, a tévedő embert, s hibáinak térképét olvasva tud-e új utakat keresni a „mindenekhez“? Új utakat, de új mindeneket is kell találnia. A József Attila által felállított Ezekben a hetekben falun és városon számvetések készülnek az elmúlt évről, egyebek között a kulturális élet alakulásáról, az e téren elért eredményekről. Természetesen nemcsak a művelődési intézkedésekben, társadalmi szervezetekben teszik mérlegre a tavalyi kulturális termést, hanem ugyanúgy a helyi nemzeti bizottságokon. Itt összegezik is az említett szervezetekben külön-külön vagy együttműködéssel elért eredményeket, az egész tükrében igyekeznek értékelni a kulturális munkát, valamint azt, hogy milyen hatással volt az az adott közösség életére, milyen szerepet vitt a szellemi gyarapodásban. Legalábbis reméljük, hogy ez utóbbi kérdésekre úgyszintén igyekeznek választ adni mindenütt; az eredmények puszta felsorolása és nyugtázása mellett kellő kritikai szemlélet is érvényesül az értékelés során, ami természetesen máskor sem nélkülözhető. Sikereket, tudjuk, általában ott érnek el, ahol a kulturális élet szervezé- sében-építésében mindvégig jelen van és „működik“ a kritika. Ahol még ilyenkor sem vállalkoznak arra, hogy az eredménytelenség okai után nyomozzanak, ott aligha mozdul meg az állóvíz, és marad minden a régiben. Az okok felismerése az első lépés, a megszüntetésük felé vezető úton. Következésképpen a számvetéskor a nemzeti bizottságokon is föl kell tenni a kérdést: megtettünk-e mindent azért, hogy szellemi javakban gyarapodjon közösségünk: hozzájárultunk-e a lehetőségeinkhez mérten ahhoz, hogy gazdag és korszerű kulturális élet alakulhasson ki. Tehát amikor kritikai szemléletet mondunk, ugyanakkor az önkritika gyakorlásának szükségességét is hangsúlyozzuk. Ami megint nem csak ezekre a hetekre vonatkozik. -bor Tucsi megszabadulása Mielőtt megtörtént volna, Gabriella névre hallgatott. A kijelentésből azonban csak egy szó fedi pontosan az igazságot. Mintha csak némának született volna - hallgatott. Csönd volt a házban, s mi kegyetlen igazságtalanságot éreztünk, melyre, úgy tűnt fel akkor, soha nem lesz jóvátétel. Gabriella feltűnő jámborsággal tűrte fáslibéklyóit, amelyek erős csomókkal tartották egymástól távol teljessége, amihez mércét József Attila is teremtett. Emberként élni a születés után - ezt a gyermek szüleitől kell, hogy kapja. Emberként élni a szerelemben - ezt férfi és nő egymásnak teremti meg. Emberként élni a munkában - ezt már több dolog határozza meg, s éppen ezért ez a legnehezebb feladat. Nem független az előző kettőtől, de lényegét a társadalom kínálta érvényesülési lehetőség adja. A munka a tudás, a szerszám, a munkaeszköz pedig maga a tárgyiasult tudás. Nélküle nem ember az ember. Talán ezért is számít az egyik legnagyobb tragédiának, amikor túlfeszített munkájának eredményei mellett valaki kénytelen felismerni a veszteségeit is. Ezek legtöbbször kapcsolataiban, érzelmi életében következnek be. Felülbírálni tetteinket, gondolkodásmódunkat nehéz. Talán a legnehezebb, hiszen mindig utólag kényszerülünk rá. Legtöbbször olyankor, amikor már minden romokban hever körülöttünk. Az elromlott kapcsolatok valamikor működtek, csak a javítgatás, ápolás hiányában estek szét. Ezért sem lehet elég az új esztendőre kívánt egészséggel megszerezhető anyagi dolgok garmadája. Az egészség nemcsak a betegségbe, a reménytelen testi állapotba torkollhat. Értékét ronthatja az érzelmi és tudati sivárság is. Hol van tehát a garancia? önmagunkban, mert ott az az erő, amely a mindenség felé hajt munkában, kapcsolatokban, a méltóságteli emberi létezés megteremtésében DUSZA ISTVÁN kezeit, lábait. A hallgatási időszakot megelőzte még a nagy lázadás korszaka, amikor is a gyerek szembeszállt a betegség átkaival, a fáslikötelekkel, és éjszakánként érthetetlen módon a legbonyolultabb csomóktól is megszabadította magát, nyögdécselések közepette húsig vájta bőrébe a körmeit, és ilyenkor a viszketegség érzése a csillapodás helyett a tetőpontra hágott. Ennek sürgősen véget kellett vetni. Az emberi leleményesség hamar megteremtette azt az eszközt, amely áltat a gyerek, a saját érdekében, vagy tizenegy hónapra szigorú mozdulatlanságra ítéltetett. Ki is gondolta volna akkor közülünk, hogy Gabriella nem sokkal ezután Tucsivá növi ki magát. Bármennyire is hihetetlen volt számunkra, ő hamarabb heverte ki a betegséget, mint ahogyan mi szerettünk volna szabadulni a még nagyon eleven emlékek nyomasztó érzésétől. Ami benne az egészséget jelenítette meg: a kezei voltak. Azok a játékos ugráló majmocskák, amelyeket immár végre felfedezhetett, s amelyek tehetik azt, mit éppen tenni szeretnének. A mozgási szabadság eljövetelével megoldódott a gyermek nyelve is, s szókimondásával gazdagon jutalmazott bennünket. Az orvosi rendelőben rendszeresen kileste azt az óvatlan pillanatot, mikor az ajtóhoz szökhetett, hogy azt figyelmeztetően és erélyesen megzörgesse ökleivel. Mikor pedig egy, „hajtaton“ társa jelent meg anyja kíséretében, odaszólt a várakozó népséghez: - Csinos lófarka van, nemde? - Ma pedig elárulta, hogy ó ezen túl már Tucsi, s éppen ezért itt az ideje, hogy eléje nagy tányér és nagy kanál kerüljön. Es ez így is legyen. - Mert szükség lesz az erőmre - okosított bennünket, és gyűjtését jótékony szundítással kezdte meg. Álmában téglarakások között sürgött- forgott, amelyeket ő, Tucsi, rakott toronymagasba, amint azt nekünk ébrenlétében megígérte, s építette új otthonunkat, s mikor ébredezett, lángra lobbant az ünnepi tortán a megszabadulását köszöntő gyertyaszál. POÓR JÓZSEF Elena Holičková és Jozef Kundiák Donna Anna és Don Ottavio szerepében (Jozef Vavro felvétele) Szerencsére, az „erkölcstelen“ jelző mára már lekopott, de még mindig akadnak elegen, akik zavarosnak tartják a művet. A halállal kezdődő és végződő hátborzongató történetben rengeteg a komikus elem. Az opera eredeti műfaji megjelölése „dramma gio- coso“, azaz vidám dráma. Ennek ellenére a Don Giovanni nem vígopera a szó megszokott értelmében. A tragikum és a komikum egyensúlyának megteremtése, a végleges donjuani élet pátoszának érzékeltetése, az emberi lét és jellem szédületes kontrasztjait dallamokba sűrítő, grandiózus zene megszólaltatása nem mindennapi feladat elé állítja az egész együttest. A Don Juan-legenda számtalan irodalmi és zenei feldolgozása arról tanúskodik, milyen sokféleképpen lehet látni és láttatni ezt a különös figurát. Vannak, akik a donjuani magatartást az emberi teljesség kifejezésének egyik sajátos módjaként interpretálják, akadnak, akik a hős démoni vonásait hangsúlyozzák, vagy éppen másokat és önmagát pusztító távol, az egyetlen díszlet, egy sok- funkciójú, balkonos, lépcsősoros építmény tetején énekli el, mintegy magának. A zárójélenetben nem nyeli őt el a pokol kicsapó kénköves lángja, süllyesztő helyett a színpadkép központi elemét alkotó oszlop tünteti el, az borul rá; a főhős - mi mást tehetne? - nyugodtan várja, hogy a nehézkes alkotmány föléje gördüljön. A kőszobor - egyébként általában eléggé problematikus - megjelenítése helyett az említett oszlopból előtörő füstoszlop jelzi a komtur jelenlétét, Don Juan ezzel a köd- gomolyaggal kénytelen kezet fogni. Ján Hanák díszletei nem túlságosan illúziókeltőek, ráadásul a sok lépcső megnehezíti az énekesek munkáját. Don Giovanni alakítójától függ, el tudja-e hitetni a főhősnek a nőkre gyakorolt rendkívüli varázsát. Az első szereposztás címszerepét alakító František Caban, noha megjelenésében illúziókeltő Don Giovanni, épp a főhős személyes vonzerejével, sziporkázó életkedvével maradt adósunk. Ennek elDJ SZÓ 6 1984.1.6. Jótállás a szívre ható: húsvét, karácsony, újév. Hol maradnak a váratlan, ösztönös látogatások? Miért maradnak meg- íratlanul a levelek? Honnan költözik belénk a nyugalom, amellyel száz kilométerekre egymástól élni tudunk? Vagy ez már nem is nyugalom, hanem a megszokott nyugtalanság, a figyelmen kívül hagyott szívdobogás? S mi történik a másik irányba? Mi, fiatal szülők, érzéseinket, ragaszkodásunkat, törődésünket kifejezőnek hisszük a „mindent“, a játékot, ruhát, olykor még könyvet is nyújtó adakozásban? Borzongató lehet a rádöbbenés: a családjáért élő, érte munkájában törekvő (ő így védekezik) gürcölő, másodállást vállaló apa egyedül maradt. Mire felocsúdott, körülötte megmagyarázhatatlan dolgok történtek. Felbomlott a család, az anyagiak hajszolása közben elveszítette emberi arcát. A megváltoztathatatlan dolgok között már csak a tisztességes újrakezdés reménye élteti. mindenség-mérce az élet minőségének jelzése. Társak nélkül azonban elérhetetlen. A magára maradt ember, ha bevallja, ha nem, mindhalálig harcol a magány ellen. Éppen ezért lehet a szerelem, a szeretet - legyen az szülői, testvéri, gyermeki, baráti - utolsó menedék, sziget. Bármennyire is egyedi, intim és kizárólagos, társadalmiságát éppen azzal bizonyítja, hogy két embert érzéseikkel egymáshoz kapcsol. Az „Ehess, ihass, ölelhess, alhass!“ létszükséglete az embernek. De a létnek nem az étel, az ital, a testi szerelem, az alvás adja a célját. József Attila is tudta, hogy a iét mindig tudatot, gondolkodást formál. Ezért gondolt a szabad emberi létezés minimumaira. A test táplálékai, az érzelmek ölelésben kiteljesedő áradása az emberi méltóság feltételei. De ugyanilyen méltóságot adó az álom, legyen az pihenést, erőt adó, vagy akár világot megváltoztatni akaró. Az emberi lét célja tehát a létezés
