Új Szó, 1984. január (37. évfolyam, 1-26. szám)
1984-01-03 / 2. szám, kedd
A legszebb ajándék Tízéves a Bartók Béla Vegyeskar- ÚJ FILMEK - ■ ■■■■■■■■■■ Az ezeréves méh (szlovák-NSZK) Tízéves a dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) Bartók Béla Vegyeskar, melyet Jarábik Imre karnagy szervezett és vezet. A jubileum alkalmából a városi művelődési ház és a CSEMADOK városi szervezete ünnepi hangversenyt rendezett. Bizonyos fesztiváljelleget is kölcsönzött a nagyszabású hangversenynek, hogy fellépett a dunaszerdahelyiek két baráti együttese, a hallei Energetikai és Lakásépítő Kombinát Vegyeskara, a budapesti Építők Szakszervezetének Központi Művészegyüttese, valamint a városi művelődési ház leánykara. A mintegy ötventagú énekkar magas színvonalú munkájával és aktivitásával az eltelt tíz esztendő során kulturális életünk fontos tényezőjévé lett. Az együttes évtizedes léte során oly gazdag tevékenységet fejtett ki, oly sok helyütt, oly sok kulturális rendezvényen jelen volt, hogy nem csoda, ha zavarban vagyunk - mit emeljünk ki életének lényeges eseményei sorából. 1973 márciusában alakult meg, s minthogy a férfiszólamok létszáma nem volt kielégítő, szeptemberben átszervezték női karrá. 1975 fontos állomás a kórus életében. Részt vett a járási énekkari versenyen Dióspatonyban (Orechový Potôň), ahonnét továbbjutva a Horné Orešanyban megrendezett kerületi versenyen - I. helyen végzett. Az együttes abban az évben külföldre is eljutott (Kapuvárra), s első ízben vett részt (a magában is kitüntetést jelentő) ga- lántai Kodály-napokon. Hogy a kórus létének már harmadik évében is dicséretes művészi szintre dolgozta fel magát, azt szaktekintélyek véleménye is tanúsítja: ,,A dunaszerdahelyiek szereplését gyönyörrel hallgattam. Különösen tetszett a Három gö- möri dal előadása. Rokonszenves és jó munkát végző együttes. Kívánom, hogy soká maradjanak együtt, gyarapodjanak, s jól érezzék egymás körében magukat“- jegyezte be az énekkar krónikájában Galántán 1976. június 22-én Sárosi Bálint zenetudós. A női kar történetében talán az 1976-os év volt a legemlékezetesebb. Ebben az évben az együttes 18-szor lépett fel, s Budapestre is eljutott, ahol a Vasárnapi kórusmuzsika keretében nagy sikert aratott a Magyar Nemzeti Galéria kupolatermében. A kórus ekkor barátságot kötött NDK-beli együttesekkel is, és riesai és lipcsei vendégszereplésen vett részt. De idehaza is szép sikereket aratott: hangversenyt adott a Szlovák Filharmónia nagytermében és - első ízben- eljutott Gombaszögre. Jarábik Imre így emlékezik a további időszakra:- Hetvennyolcban felavatták és átadták rendeltetésének városunk új, nagy lehetőségeket kínáló művelődési házát. A város kórushagyományának ápolói, a karéneklés lelkes hívei férfi énekesek toborzásába fogtak - sikerrel. Őszre együtt volt a két férfi szólam, s az énekkar újjászerveződött, s most már a városi művelődési ház és a CSEMADOK városi szervezetének vegyeskaraként látott munkához. Az 1978-79-es év a legnagyobb pozitív fordulat a kórus életében. Minthogy a vnb minden támogatást megad nekünk, alkalmas próbatermet, ahol hetenként rendszeresen próbálhatunk, zongorát, anyagi fedezetet új ruhára, lehetőséget negyedévenkénti négy-ötnapos közös gyakorlásra stb., a kórus tevékenysége felpezsdült, ismét örvendetes fejlődésnek indult, hogy 1981-ben mindannyiunk örömére ott lehessen a Kodály-napokon, ami egy énekkar számára a legnagyobb megtiszteltetést, azonfelül igazi erőpróbát, szakmai elismerést jelent.- A legfontosabb állomás az énekkar eddigi pályáján?- Úgy gondolom - mondja Jarábik Imre karnagy hogy az 1981-es év határkő énekkarunk életében. Részint azért, mert művészileg ekkor jutott el a csúcsra, amit a Kodály-napokon elért második helyezés is jelez, másrészt - amint az közismert - az együttes Bartók születésének 100. évfordulója alkalmából - a nagy zeneszerző fiának, ifj. Bartók Bélának jelenlétében és beleegyezésével ekkor vette fel Bartók Béla nevét. Hogy a huszadik századi zeneművészet kiemelkedő alakjának nevét viselhetjük, nagy megtiszteltetés, egyszermind igen nagy felelősség és sokirányú kötelesség számunkra. Az énekkar nevében biztosíthatom a kórusmuzsika híveit afelől, hogy e felelősségnek és kötelességnek minden erőnk,,Barátaim és kollégáim, Földünk írói! Az emberiség számára rendkívül felelősségteljes időszakban fordulok hozzátok. . . Az emberi nemnek s az emberi nem bölcsőjének, a Földnek a létezéséről van sző, arról, lesz-e holnapi nap, meglátják-e az égen a napot gyermekeink és unokáink... A fő dolog, hogy el ne késsünk!“ Ezekkel a - Mihail Solohovnak a világ íróihoz intézett felhívásából vett - sorokkal kezdődik Varga Erzsébet El ne késsünk!“ című vezércikke az Irodalmi Szemle decemberi számában, mely az irodalmi anyagon kívül (versek, vers- fordítások, elbeszélés, regény- részlet) több figyelemre méltó írást tartalmaz. Tőzsér Árpád Egy diófa és környéke címmel írt tanulmányt, alcíme Baróti Szabó Dávid költészetének leíró elemei egy vers és egy régi vita tükrében. Ennek első részét olvashatjuk a számban. Csáky Károly Ipolyi Arnold nyomában és Liszka József önismeretünk bölcsőjénél (Két világháború közötti néprajzi kutatásunk a Magyar írás publikációinak tükrében) című dolgozata alkotja a következő fejezetet B. Kovács Istvánnak a Középkori balladai motívumok egy hanvai népmondában című írásával. Az Élő múlt című rovatban Csanda Sándor a huszita magyar bibliafordítás problémáiról ír. kel igyekszünk méltóképpen megfelelni.- Megítélése szerint hogyan tarthatja az énekkar a már elért művészi színvonalat és növelhető-e a kórus „művészi megterhelése“, van-e erre erő- és energiafedezet?- Közhely, hogy mindig köny- nyebb egy bizonyos színvonalat elérni, mint tartani. Hogy tarthassuk a színvonalat, ahhoz elengedhetetlen: továbbra is hetenként kétszer próbálni, rendszeresen részt venni minden próbán, hogy a próbákon a karnagy és a tagság egyaránt intenzív minőségi munkát végezzen, a jó belső légkör, egymás kölcsönös megbecsülése, segítése, fegyelmezettség a próbákon és a fellépéseken.- A Csallóköz című új, számotokra írt Szíjjártó-mű, mely a tizedik évforduló alkalmából rendezett hangversenyen ősbemutatóként hangzott el, igényes és bonyolult alkotás. De a repertoárban Palestrina- kórusok is szerepelnek.- Ha egy kórus jó hanganyagú énekesekből áll és a tagság pontosan látogatja a próbákat (nálunk sajnos jelenleg 18-20 százalékos a hiányzás) fokozható a megterhelés, lehetséges a művészi előrelépés. Szíjjártó Csallóköz című műve zeneileg valóban igényes, bonyolult formákból építkezik, modern hangzású. A Palestrina- müvek betanulása nehéz feladat, kemény iskola, igencsak növeli a kórus hangzáskultúráját. Ha egy énekkar művészileg ingadozik, a Palestrina-művek éneklése sokat segíthet rajta. Visszatérve Szíjjártó Csallóközére, bízvást elmondhatom, hogy amit tapasztaltam, egy ilyen igényű mű betanulása és színvonalas, teljes értékű tolmácsolása is jelenthet továbblépést. Nem az elégedetlenség beszél belőlem, de úgy érzem, többra vagyunk képesek. A mostaninál nagyobb az együttes és a magam ambíciója. Azt a bizonyos „többletet“ a próbákra rendszeresen járókkal meg is lehetne valósítani. Forró volt a hangulat a jubileumi hangversenyen, de a kórus a legszebb születésnapi ajándékot a lévai (Levice) minősítő versenyen kapta. „A“ kategóriás együttes lett. Szlovákiai viszonylatban ma már az egyik legjobb. Ez a minősítés több ajándéknál, biztatás is a további művészi munkához. KÖVESDI JÁNOS Egy, Simándy Pállal folytatott, eddig publikálatlan beszélgetés anyagát közli Gyüre Lajos. A Kritika rovatban Karol Tamiš nak A próza forrásai című dolgozata szerepel a magyarországi szlovák írók Pramene („Források“, Budapest 1982) címmel megjelent prózai antológiájáról, amelyről többek között a kővetkezőket írja a szerző: „... témában, stílusban, műfajban és művészi színvonalban egyaránt nagyon heterogén anyagot tartalmaz. Értéke mindenekelőtt abban rejlik, hogy kiszélesíti a magyarországi szlovák irodalom terét, áttekintést nyújt annak alkotó lehetőségeiről és e lehetőségek prózai eredményeiről. A próza megszületését, alapjainak lerakását dokumentálja. A magyarországi szlovák próza hulláma nem egészen tíz esztendeje kezdett emelkedni, szerzői bázisa szűk, forrásai vékonyan csörgedeznek. Az antológia kiadását helyeselhetjük, mert a Pramene ugyanolyan mérföldkövet jelent a magyarországi szlovák próza szempontjából, mint a Výhonky (szintén antológia, 1978-ban jelent meg - a szerző megj.) az egész ottani szlovák irodalom szempontjából“. A számot a Bratislavai lllusztrá- ció-Biennálén készült felvételek illusztrálják, Keszeli Ferenc bevezetőjével. -bor Eddig több mint huszonötezren látták Az ezeréves méh című kétrészes, szlovák-NSZK koprodukcióban készült filmet. Alig egy hónap alatt vonzott ennyi embert Szlovákia fővárosának egyik mozijába. Bár ez az új alkotás csak a téli filmszemle után kerül az országos mozihálózatba, a bemutató vetítések közönségsikere igazolni látszik, hogy az idei velencei filmfesztiválon jogosan kapta meg a legjobb képi megfogalmazásért járó Arany Főnixet. Peter Jaroš azonos című regényéből az íróval közösen írt forgatókönyvet Juraj Jakubisko, a film rendezője, s Stanislav Doršic operatőr közreműködésével vitte filmre. A szó szoros értelmében tette ezt, hiszen Az ezeréves méh formanyelvének legfontosabb és legerőteljesebb képsorai a lírai jelenetek, az álmok, a víziók ábrázolásakor születtek. Persze nagyon is a valóságban gyökerező gondolatokat, képzettársításokat és jelképeket közvetítenek ezek az álomképek. A filmben mindvégig jelen van egy nemzeti mítosz, amelyet a méhesében dolgozó és filozofálgató Martin Pichanda (Jozef Kroner) belső .világából eredeztetett Peter Jaroš. Ez „az ezer éve dolgozó, sejteket építgető, mézet gyűjtögető méh“ mítosza természetes kelléke egy nép öntudatra ébredésének s a nemzetiségi elnyomások idején érzelmi és gondolati erőként segíti a megmaradást. A cselekmény indulásakor éppen húsz esztendő telt el az osztrák-magyar kiegyezéstől, amely az 1848-as forradalom óta fenntartott abszolutizmus szorításait próbálta a magyar uralkodó osztályok érdekeinek megfelelően enyhíteni. E húsz év alatt az uralkodó osztályok egyre sovinisztább szelleme érvényesült. A film történelmi szempontjait mindenekelőtt a marxista-leninista történelem- szemlélet oldaláról kell megvizsgálni. Mennyire árnyalt és összetett a liptói falucska, ezen belül a szlovák parasztok életén keresztül kivetített történelmi helyzetkép? A Pichanda család élettörténetében megjelenik a kor mai szemmel nézve, a huszadik századi nemzeti öntudattal vizsgálva erkölcstelen alakja, a „magyarón“ Belányi (Jirí Cisler), aki szinte nevetséges kuriózummá válik a filmben. Az ő alakja szembetűnő egyszerűsítése az asszimilációnak. A jogásznak tanuló fiatalabb Pichanda-fiú (Michal Dočolomanský) egyre inkább eltávolodik elindító paraszti osztályától, s tőkés vállalkozó lesz. Ez éles drámai konfliktusa a filmnek. Amikor apja után édesanyja is meghal, s bátyja Samo (Štefan Kvietik) feje felől eladja a házat, már családján belül is az úri osztályt képviseli, bármennyire őrzi is nemzetisége sajátosságait. Fontos megjegyezni: ezek már a nemzeti burzsoázia sajátosságai. Ez a fajta „vállalkozói“ asszimiláció volt meghatározója és táptalaja a Belányi-féle felszínes be- hódolásoknak is. Elsősorban azért, mert azok vállalták fel, akik egy nemzet felemelkedéséért a korabeli történelmi szituációban anyagi lehetőségeiknél és társadalmi pozícióiknál fogva a legtöbbet tehették volna. Kétségtelenül a film erénye, hogy ez a határozott osztályszempontúság sok tekintetben árnyaltabban jelenik meg, mint a nemzeti sérelmek, az úri osztály nemzeti nyelvet érintő asz- szimilációs tevékenységények ábrázolása. Vitathatatlanul a teljesebb képet tükrözte volna a történet, ha Budapestre, Debrecenbe és más alföldi városokba kőműves munkára vándorló szlovák munkásság magyar munkásokhoz fűződő kapcsolatai is erőteljesebben jelennek meg a vásznon. Az ezt ábrázolni hivatott képsorok bizonyos helyeken azt sugallják, hogy a szociáldemokrata képviselő Károlyi (Dráfi Mátyás) magyarul elmondott beszédei is onnan szólnak, ahol az ordítozó csendőrök pofonjai elcsattannak. Pedig a film egyes képsoraiban elkülönítik az úri nacionalizmus sugallta asszimilációt és a munkásmozgalom akkor leghaladóbb pártjának, a szociáldemokratáknak osztályegy- ségesítö törekvéseit. A kettő között még az ilyen bonyolult történelmi szituációt (nemzeti elnyomás, háború, szegénység) ábrázoló széles társadalmi freskót festő filmben is pontosan érzékelhető különbséget kell tenni. A film pozitívumai mellett ez a fajta két- és többértelműség gyengíti a képi- ségben világszínvonalon megformált film gondolati értékét. Külön kell szólni a család és a falu közösségi életének mesteri ábrázolásáról, a szerelem eredendően tiszta megjelenítéséről. A bevezetőben kiemelt mítosz az „ezeréves méhről“, amely „a nemzet anyját“ is szimbolizálja, finom szálként húzódik végig a film széles szövetén. Rendkívüli eredetiséggel, kedvesen évődő módon használják az alkotók a groteszk és az irónia eszközeit. Ezek leginkább akkor érvényesülnek, amikor bizonyos túlhaladott nemzeti romantika szülte illúziókat próbál a film a saját eszközeivel eloszlatni. A film háborús jelenetei viszont nem sikerültek. Ehhez csupán egyetlen adalékot: a film gyengéi többek között éppen a tömegjelenetekben mutatkoznak meg, s ez az oka annak is, hogy az intimebb helyzetekből szerkesztett első rész után a társadalmi freskót festő második rész von- tatottabb, kifejező eszközeit tekintve pedig a groteszken és irónián kívül, nem nő fel az első rész tömör gondolatokat közvetítő ké- piségéhez, szimbólumaihoz. A már említett neveken kívül egy sor szlovák, cseh és hazai magyar színész is játszik a filmben (közöttük Várady Béla és Lengyel Ferenc is). Štefan Kvietik, Jozef Kroner és Michal Dočolomanský mellett kiemelkedően játszik Ivana Valešová, Eva Jakoubková és Pavol Mikulík is. DUSZA ISTVÁN Könnyebb egy bizonyos színvonalat elérni, mint tartani (Archív-felv.) Az Irodalmi Szemle új száma Az ezeréves méh című film egyik jelenetében Éva Jakoubková cseh színésznő, aki Kristína szerepét alakította (Václav Polák felvétele) ÚJ SZÚ 4 1984. I. 3.
