Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)

1983-12-23 / 51. szám

■ dálkozni. Meg kell értenünk, hogy a serdülőkorban levő lányoknak, (fi­úknak) sokkal több a bajuk, mint a szülőknek. A szülők persze csak azt mondják, amíg gyermek vagy, addig vagy boldog. A családnak egybetarto- zónak kell lennie és fő, hogy megért­sék egymást a szülők a gyerekekkel. Nem pedig utáljon hazamenni a gye­rek, hanem szeressen. A család szó olyan, mint a béke szó. Azokban a családokban, amelyek­nek a tagjai nem őszinték egymás­hoz, nem lehet szeretet, nem szeret­hetik egymást. Hát család. Van jó család és rossz család. Én most olyan családról fogok írni, amely négyszemélyes. Egy fiú'és egy lány, a papa és a mama. Jó család, (szerintem). A jó családban jön haza Péter és Kati. Mind a ketten 5-öst kaptak. A papa természetesen férfi és ezért keményre fogja a gyep­lőt. A mama gyöngéd, melegszívű, jó. A két gyereket a papa büntetésre ítéli. De nem üti meg, csak néha. De persze az sem jó, hogy babusgatják, mert amikor az életben valaki reá ordít, összeomlik előtte a világ. A ma­ma meg simogatja, és azt mondja: - Nem baj, kisfiam, majd kijavítjuk. Helytelen! Énnek a gyereknek tanulni kell, hogy ő maga javítsa ki a hibát. Rossz család. Szintén ugyanúgy, mint az előbb. Csak a papa banga, kétbalkezes balek, és ezért meg se követeli a gyerekektől a tanulást. A mama a családban az úr, mivelhogy a papa balek, ö veszi át a helyét. A mamát viszont húzza a meleg gyöngédség stb. * * * Magyar órán egyszer olyan felada­tot kaptunk, hogy tíz szót kellett írni, amely nekem a legjobban tetszik. Ne- <em az egyik a család szó volt. Saj- ios, szüleim elváltak. Ha volna három kívánságom, azt kívánnám, hogy mindenki úgy éljen a családban, hogy az jó lenne mindenkinek, és a gyer­mekek ne kapjanak verést azért, ha az anya vagy apa „ideges“. (Meg- egyzem, hogy én ilyenkor soha nem capok ki.) Ha mindenütt olyan össze­adás volna, mint a barátnöméknél; sn volnék a legboldogabb. Születésnapkor, névnapkor vagy ssetleg évfordulókon a családom bol- log. De nem mondanám, hogy más- :or szomorkodik. Vannak azért pilla- latok, amikor szomorú a családom. :n a jövőbeli családot egy modernnek épzelem el. Az apa, anya dolgozik aggéitól estig, a gyerekek az iskolá- ian és a család kezd szétesni. Nincs Jő a dolgok megbeszélésére, mert szülők este hazajönnek és gyerme- ük beszélni akar a nap lefolyásáról, lire a szülő rákiabál, hogy hagyd már bba ezt a süketdumát. Hát én így gondolom a családot jövőben, hogyan fog szétesni. így >g az emberiség egymástól elkülö- ülni. .* * * Legelőször azt mondanám, az ál­lom. Egy jó légkörű, kiegyensúlyo- itt családot alapítani. Azt hiszem, én őst ilyen családban élek. Szüleim iradságos munkával keresik meg napi kenyeret. Apa egy kicsit szigo- ibb. De szerintem ez a jó család apja. Ahol elkényeztetik a gyereket, t a gyerek is így adja tovább az gyerekeinek. A család egy pici embercsoport, nely megértésen és szereteten ala- jl. Én is egy ilyen családot szeret­ik, a jövőben kialakítani. Gondol- idtam azon, hogy mi az, amin én iltoztathatnék. Egy picit többet fog­koznék, beszélgetnék a gyermeke­iméi, mint szüleim teszik. ­a vallomásokhoz, melyek más a, mint ahol éppen születtek, •k, érzelmi állapotok tükröződ- miszerint ma mérnem ,,divat“, tek a család, és a családban dag érzelmi-lelki élet. Dehogy y, bármilyen a szép ruha, és a, ha nincs mindaz, amit az inösen a gyermekkorban, e dolgozatok is sugallják, hogy rmekeinkre, szülőknek és az íjuk, amikor például egy-egy, ) tervet, intézkedést készítünk •sznek-e elöbb-utóbb negatív ían. Végül is az emberről van Iádról. Jelenről és jövőről.) BODNÁR GYULA ■ I ■ ■ ■ ■ utóbbi esztendők hó nélküli, enyhe telei apránként elfeledtetik a tél igazi arcát. Idősebb vadásztársaink visszaemlékezé­seit legyintve kinevetjük, és csak úgy ímmel- ámmal gondoskodunk a téli etetés takarmány- szükségletéről, az etetők és búvóhelyek építé­séről, a szükséges felszerelésekről. Mi a fenének vásároljunk hóekét, úgy sincs hó mostanában! Elég lesz a fele lucernaszéna az idén, hisz amit tavaly ősszel kiraktunk, ta­vasszal ugyanúgy megtaláltuk. Ilyen és hasonló megjegyzések kíséretében évről évre jobban elhanyagoljuk a segítségadás eszközeinek előteremtését. Nem akarom ugyan az ördögöt a falra festeni, de mi történhet akkor, ha ismét megharagszik a tél, és az északi sarkot idézve bebizonyítja kegyetlenségét. Ismét méteres havat szór, ismét 20-25 fokos hidegtől csikorognak a csizmatal­pak, és ismét két hónapig ordít, hasit és hótorla­szokat épít a szélorkánok ereje. Még rágondolni is rossz, de ki az, aki állítani meri, hogy az elkövetkezendő tél nem lesz-e hasonló?! Pedig vagyunk néhányan, akik már átéltünk ilyen ke­gyetlen ítéletidőt, és a tapasztalatokat örökre az agyunkba véstük. Ilyen volt az 1929-es év tele. Hatéves gyermek voltam. Az akkori emlékek talán az elsők életemben. Nem történet, nem összefüggő sztori. Képek, álló jelenetek, né­hány, a kisfiú tipegő logikáját legjobban meg­döbbentő pillanatfelvétel tapadt meg végleg em­lékezetemben, de olyan erővel, hogy a legap­róbb rezdülések is élesek és ma is élők. A BEVEZETŐ EMLÉK KÉPEI Édesapám tanácskozik. Bekecses, kucsmás erdészek, csizmás ködmönös kocsisok toporog­nak körülötte. Az erdészek vállán puska helyett fejsze, a ko­csisoknál hólapát. Az arcokon mély, gondterhes redők. Az udvaron szénával púposra rakott szánok előtt nagyfarú muraközi lovak fújják orrlyukaikból a párát. A meleg lehelet pofaszőr­zetükre fagy. A sor elején a két legerősebb pár áll négyesbe fogva. Istrángjuk a kisfára feszül, amelynek óriás kampóján hóeke fekszik. Hát akkor, induljunk - utasítja apám a kis csapatot, és mindenki a szánokhoz ballag.- Gyere, fiam, a szénán jó helyed lesz - kap hónaljon, és feldob az illatos takarmánykupac tetejére. Puhán huppanok a szán boglyájára, és jól befúrva lábaimat a melegítő szálak közé, csak a fejemet dugom fel. A gyeplőt Hári Pista bácsi fogja. Elindulunk.- Nee Rigó!... Húzd Madár ...! - kiabál Pista bácsi, és az ostor suhogva pattog a két erőlködő ló hátán. Az előttünk törtető hóekés négyes hasáról csöpög az izzadság. Gőzfelhó száll a hátukról a fagyos légbe. Minden erejüket összeszedve, tágult orrlyukakkal, nagyokat hor- kantva húzzák terhüket a szügyig érő hótorla­szon át. A nyerges hátuljára ágaskodva ugrik az aka­dálynak, de hiába. Lábai elsüllyednek a feneket­len hótömegben. Nincs biztos alap, elveszett a talaj, a ló nyerítve dől oldalára. Édesapám társaival az elöl járó eke mellé fut. Néhány rövid utasítás, és száll a hó a szórólapá­tok nyomán, csattog a fejsze a csonttá fagyott fatörzseken, éles kések vágják a lovat fojtogató szerszám szíjait. Ijedtségem feloldódik a nyugodt, de gyors munka láttán. Ismét talpon áll a ló. Egész teste remeg, az átélt félelemtől, de a nyakát paskoló emberek nyugtató dörmögése elűzi rettegését. A kijavított szerszám újból a vállára fekszik. Indulhatunk tovább. A hóekét húzó négy állat nekifeszül az istrángnak. Az eke nagyokat recs- csenve marja, tolja a jeges tömeget. A kérges hó nehezen enged. Jobbra, balra taszítja a beleha­toló éket, de az ember és állat összefogása legyőzi ellenállását. ÚJ JELENETET IDÉZ A VISSZAEMLÉKEZÉS Szarvascsapat áll és fekszik az út mellett. Bámulva, félelem nélkül nézik a közeledőket. Néhányan kissé odább húzódnak, de a lépteik nyomán beszakadó jégkéreg reccsepése meg­bénítja mozgásukat. A fekvőnek még a felállás is teher. Púpos háttal, beesett vékonnyal, kö­zömbösen szemlélik a szorgoskodó embereket. A hótoló körbejár. Teret tisztít, feltöri a pán­célt, hogy a vérző lábú vad legalább evés közben ne szenvedjen. Az emberek lapátolják a havat, szénaboglyát raknak, az oldalába répa­fejeket dugnak és a hó nélküli szobányi foltot burgonyával, kukoricával szórják teli. Az életmentő takarmány illatára a szarvasok remegő orrcimpákkal felénk fordulnak. Alig kőhajitásnyira távolodunk el az etetőtől, a legéhesebbje már a szénát tépi. ISMÉT UGRIK A KÉP Őz barnáink a tisztás szélén. Csonttá fagyott, deszkavékonyra aszott hulla. Némán körülálljuk. Néhány lapát hó a szemfedője. MOST SZÍNES KÉPSORT LÁTOK Pirosán színeset. Szarvasok néhány órás csapása és a nyomok mellett véres kenések. Vörös a jégkések éle, de vörös az átfagyott beteg gyengébbek vizelete is. Ijesztő színek. A KÖVETKEZŐ EMLÉKBEN VÖLGYBE KANYARODUNK Lovasároknak hívják. Nagy létszámú szar- vastehéncsapat húzódik a dombvonulat mögé. Némi védelmet élveznek legalább a csontig hatoló szél ellen. Ismét szénarakás épül, és melléje kerül a többi takarmány is. Az egyik ünó fekve, közelről nézi a munkálkodást. Gyanúsan közelről. Feléje indulok. Nem tud felkelni. Mellé­je lépek. Erőlködése ellenére fekve marad. Páll Endre- Édesapám - kiáltok -, ez a szarvas nem tud felállni, segítsünk rajta! Négyen sietnek hozzám. Feltámasztják az elesettet, a hátára raknak, és a boglya mellé támogatják. A földre terített szénára fektetik. Mellette állok és máris harapja az ételt. Elmondhatnám tehát, hogy lovagoltam szar­vason. De nem mondom. A nagy élmény még a gyermeki agyban sem a lovaglás volt, hanem a szánalom. ÚJABB JELENET A már járt úton, a hazafelé tartó lovak fáradt­ságuk ellenére is porozzák a lépést. A kitolatott •öfevényen őz fekszik. Fenntartott fejjel lesi köze­ledésünket. Nem ugrik fel, nem menekül, de szemére kiül a rémület. Hagyja, hogy felemeljék és a szánderék almára fektessék. Lehajtja a fe­jét, és csupán a lapocka mögött lüktető szívve­rése árulja el harcát az életért. A MOZAIK NÉHÁNY NAPPAL KÉSŐBBI EMLÉKKEL BŐVÜL A konyha téglából rakott, jótékony meleget su­gárzó tűzhelye mellé bújok. Végtagjaim szinte szívják magukba az egésznapos csatangolás, ródlizás, csúszkálás miatti gémberedést legyőző' hőt. Arcom forró, füleim fényesen vörösek, ál­mosakat pislogva hallgatom szüleim beszélge­tését. A petróleumlámpa vörösen halvány fénye időnként megremeg, mint a kinti éjszakában a hidegtől vacogó állatok teste. Csizma dobog a küszöbön. Huppanva veri le a rátapadt havat, majd határozott kopogás, és az ajtón Dankos Feri bácsi, a kocsigazda lép be.- Jó estét!- Ma is végigjártuk az etetőket - jelenti édes­apámnak. - Az utolsó szálig felettek mindent. Négy özet hoztunk be meg egy szarvasborjút. Talán fölélednek.- Jól van, Feri - nyugtázza apám a hallottakat -, holnap is folytassák az etetést, csak a takar­mányunk kitartson. A répa már nagyon a végét járja.- Bizony, már csak egy hétre való van, de széna meg szemes az van bőven - nyugtatja Feri bácsi az aggodalmaskodót.- Hát akkor, jóccakát! - indulna a kocsigazda, de utána szólok.- Feri bácsi! Látta azt a szarvast, amelyiken lovagoltam?- Láttam bizony - feleli mosolyogva -, már vígan van. Tegnap még csak feküdt, amikor vittük az élelmet, de mára már állva leste érkezésünket, sőt odább is húzódott, amíg lera­kodtunk. A válasz még az éjszakai álmomban is elkí­sért. MOST EGY ISTÁLLÓBA VISZNEK EL A RÉGI GONDOLATOK Lakásunk mellett álló, öreg, nem használt, tágas istállóba. Belépek a félhomályba. Ijedt rebbenéssel a fal mellé húzódnak a rabjaink. Özek, szarvasborjak. Lehetnek vagy harmincán. A végképp legyengültek, a hidegtől félig fagyot- tak kórháza most az istálló, amely meleget és nyugalmat ad. A beszállított betegeknek csak kis hányada éli túl a megpróbáltatásokat. A ke­ményre fagyott csontvelőt, a hideg marcangolá- sától bénult beleket már nem lehet meggyógyí­tani. De ez a harminc túlélte a bajt. Kétszer ennyi társuk pusztulása árán ismét megerősöd­tek, sebeik begyógyultak. És az öreg istálló, amely eddig kórház volt, börtönné változott. Visszaadta életüket, de mit ér az élet, szabad­ság nélkül?! Csendben, mozdulatlanul bámulom a mered­ten figyelő foglyokat. AZ UTOLSÓ KÉPSOR KÖVETKEZIK Házunk kertje az erdő széléig fut. Ott össze­ölelkezik az erdővel. Az öreg istállót a százéves bükkök árnyéka védi. Poshadt a hó... Megrokkant a fehér takaró, nincs már kegyet­len páncélja, csupán piszkos bőre ráncosodik, olvad és sír. Meleg déli szelek hozzák a tavasz híreit. Korán kelek. Reggeli nélkül lopózom ki az istállóhoz. A rabok csupán az üvegtelen ablak­nyílásokon betóduló, tavaszt váró földszagot érzik. Búcsúzom az állatoktól. Búcsúzom, mert ma kinyílnak az ajtók, és mehetnek a nagy, szabad úton. Édesapám érkezik segítőtársaival.- Hát te hol bujkálsz? Édesanyád már tűvé teszi érted az egész házat! - mondja korholva. Nem felelek, csupán tekintetemből olvashatja ki a választ.- Jól van no, majd együtt megyünk haza. Szavában a megértés csendül és megfogva kezemet, a várakozók felé fordul.- Kezdhetjük, emberek! Kitárják a kapukat, és a fal mellé húzódva lassan, csendben - hogy ne okozzanak rémüle­tet - az udvar felé terelik a bent levőket. Kíváncsian bámulom a tanácstalan állatokat. Sajnálom elvesztésüket, de ugyanakkor örülök szabadulásuknak. Nehezen érzik meg a nagy lehetőséget. Ide­gesen ugranak össze, csomóra futnak, majd körberohanva egyik sem meri a világító kaput választani. A falak mellett állva csendben várakozunk. Az egyik szarvasünő végre megindul. Előre­nyújtott nyakkal közeledik az ajtónyílás felé. Izmai pattanásig feszülnek, orra remegve szűri a levegőt. A küszöb előtt megáll. Meredten- bámulja az erdőt. Aztán, mintha rádöbbenne az eddig elképzel­hetetlennek tűnő valóságra, izmai rugóként pat­tannak, és gyönyörű ívvel kidobja testét a sza­badba. És a nagy lehetőséget az ünő társai is megér­zik. Egyszerre indulnak és egymást tolva, taszít­va rohannak ki, hogy néhány ugrás után eltűnje­nek az ölelő erdő otthont, békét és szerelmet ígérő mélyén. Mire felocsúdunk a bámészko- dásból, már üres az istálló. Szó nélkül zárjuk a kapukat. 1929. Talán a legkegyetlenebb télként jegyzik a krónikások. Azóta is emlékezetessé tette ma­gát néhány hosszan tartó, fagyhullámokkal jócs­kán dicsekvő hóviharos tél. De a legszigorúbb - mivel az első -, számomra a legmaradandóbb az 1929-es volt, amelynek keserű emlékeit idéz­ve, rettegéssel gondolok az esetleg hasonló bekövetkezőre. Ám okosabb nem félni tőle, hanem megfele­lően felkészülve várni rá. Karácsonyi mondókák Kis karácsony, nagy karácsony, Adják ki az én kalácsom. Ha nincs a házba, Van a kamarába, Cupp a tarisznyába, Ha nem adják nem várom, Mert igen fázik a lábom. Zörgetik a ládát, Pénzt akarnak adni. Cselés csicsa cseppent A csizmám orrára, Én is megérkeztem Karácsony napjára. Zörgetik a ládát, Pénzt akarnak adni. Ha egy garast nem adnak, El sem fogom venni. Eljött a karácsony Borzas szakállával, Üres a bocskorom, Nem győzöm szalmával. Hát kend Pista bácsi, Mit gondol magába? Hogy a tetű essen A kend szakállába! István-napja ma vagyon, Eldöcögtem a fagyon. Úgy hallottam disznót öltek, Két szál kolbászt betőtöttek. Én is tartom a farkát, Adjanak egy darabkát. István-napra virradtam, Hamar ide pattantam. Megérdemlek egy koronát, Vagy egy pohárka pálinkát. Rakd a tekenőbe, Nekem is adj belőle. A mi tyúkunk mindig tojjon, A kendteké csak káráljon, Boldog új évet kívánok! Kicsi vagyok, székre állok, Onnan egy nagyot kiáltok, Hogy mindnyájan meghalljátok, Boldog új évet kívánok! GÉCZI LAJOS Ung-vidéki gyűjtéséből Újesztendőbe, Bújj a kemencébe, Szedd ki a máiét, Rakd a tekenőbe. Tedd a tekenőbe,

Next

/
Thumbnails
Contents