Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-12-23 / 51. szám
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiatal házaspár. Dolgoztak, szórakoztak, szerették, tisztelték egymást. Sok szépet láttak, sok jóban volt részük, ám boldogságuk nem volt teljes. Az elkészített kiságy üresen állt, s az otthon csendjét nem verte fel sem gyermeksírás, sem gyermekkacaj. Kilenc év telt el így, míg a fiatalasszony elhatározta: ha nem érezheti szive alatt saját gyermeke mozgolódását, más gyerekét neveli fel - sajátjaként. Az elhatározást tettek követték, s a Bogi házaspárnál nemsokára otthonra talált a néhány hónapos Tomika.- Ennek már négy esztendeje. Azóta sok minden megváltozott. De azt mondja el majd a feleségem, azonnal itt lesz - kínál hellyel a kényelmesen berendezett nappaliban Bőgi Tamás, a ház ura.- Addig bemutatom a gyerekeket — s néhány perc múlva hatodmagával tért vissza. Hangos üdvözlés következett, örömkiáltás - itt a Marus néni, majd puszi cuppant jobbról, balról, s egymás szavába vágott a gyereksereg. Ctrnáctová Mária, a vnb gyermekvédelmi osztályának dolgozója élvezettel hallgatta a gyors élménybeszámolót, s nézte meg a konyhában levő új nagy asztalt. Eközben lépett be az ajtón Bőgi Lívia s a gyerekek, mintha csak megérezték volna jöttét, azonnal megrohanták. - Itt az anyuci! - felkiáltással kapaszkodott belé hat pár gyermekkéz, s ő boldogan nyúlt mindegyikhez, simogatta meg fejüket, csókolta kis arcukat. Amikor elült a gyermekzsivaj, s mindenki a dolga után ment, ültünk le az anyukával egy kis beszélgetésre.- Hogy is volt csak? - kezdte visszaemlékezéseit. - Ugye, Marus elmondta a Tomikát. Vékony, hosszú baba volt, ö lett a szemünk fénye. De ahogy nőtt, cseperedett, éreztük, hogy testvérre van szüksége. Egy kisfiú helyett két kislányt, ikreket, Zsanettet és Angit hoztuk haza. Ugyanis, amikor a gyermekotthonban megláttuk őket, nem tudtunk nélkülük hazamenni. így tett három pelenkás korú gyermekem. Elégedett és boldog voltam, de Tamással, a férjemmel éreztük, hogy mégiscsak kell Tomi mellé egy idősebb fiútestvér, játszótárs. Mire Tomika kétéves lett, elhoztuk az ötéves Románt.- Ekkor ajánlottuk Lilinek, - kapcsolódott a beszélgetésbe a „majdnem“ családtag, Ötrnác- tová Mária - hogy legyen a gyermekek nevelőanyja. Megkérdeztük azt is, hogy nem vállalna-e egy-két gyerekkel többet, természetesen úgy, hogy mi megoldanánk a lakásgondjukat, s megteremtenénk a lehetőségeket a gyeié nézték a megtelt fényképalbumot.- A gyertyás születésnapi torta kijár minden gyereknek - mutatott a fényképekre az anyuka. - Itt vannak a tavalyi karácsonyi képek is, hogy ragyog a ,,csajok" (az ikreket hivja így a család) szeme,- de hirtelen komoly lett a tekintete. - A kis Tímea ötévesen látott életében először karácsonyfát- jegyezte meg.- Néhány héttel ezelőtt újabb kislánnyal szaporodtunk - újságolta büszkén az apa, majd Mária asszony így folytatta.- Bejelentés érkezett hozzánk, hogy az egyik közeli községben nagyon rossz Viszonyok között él egy nyolcéves kislány. Azonnal cselekedni kellett, s akkor kértem meg Lilit, jöjjön velem, s nézze meg Szilviát. Meglátta, az autójába ültette, ,,hazaviszem“ mondta határozottan. A kislánnyal első útja szüleihez, a ,,nagyszülőkhöz“ vezetett, akik ugyanolyan barátsággal, szeretettel fogadták, mint a többi hat unokát. (Gyökeres György felvétele)- így lett, hét gyerekünk. S ez nagyon jó. Amíg állásban voltam Tomika előtt, de utána is, míg nem jöttek az ikrek, gyakran voltam ideges, ingerült. Amióta „csak“ nevelőanya vagyok, nincs okom az idegeskedésre. Nem zavar a korai kelés, az, hogy két mosógép mossa a ruhákat, hogy sok estém vasalással, varrogatással telik el - így akartuk. Amikor munka után hazajön a férjem, ő törődik, játszik a gyerekekkel, s én zavartalanul készíthetem a vacsorát. Ezután következik a mesenézés (két tévével oldjuk meg), s amikor készen vagyunk a fürdetéssel, az esti puszi után leoltjuk a villanyt a gyerekek szobáiban, ilyenkor jut idő még olvasásra, beszélgetésre is. Nevetve ugratjuk egymást azzal, hogy milyen jó lesz nekünk, ha a gyerekek felnőnek, s tele lesz a ház unokákkal. S amikor elalvás előtt még benézünk a gyerekekhez, s látjuk álomtól kipirult arcukat, halljuk békés szu- szogásukat, érezzük csak igazán, mennyire boldogok, elégedettek vagyunk. Hol volt, hol nem volt... Komáromban (Komárno), a Bástya utcában él egy nagy család. Hét gyerek nevelöszüleivel, akiket édesanyjuknak, édesapjuknak szólítanak. Jogosan. PÉTERFI SZONYA aprójószágot, s a családfő nekilátott a melegház építésének is („mert kell majd tavasszal a gyerekeknek a vitamin“). De egy szép nap a gyerekek a szülök elé álltak azzal, hogy most már igazán elhozhatnák Dusánt.- Nem említettem még - magyarázta Lili asszony elképedt arcunk láttán -, hogy amikor Tímeát hoztuk, volt a gyerekotthonban egy nagyon aranyos kisfiú, Dusán. Elhoztuk volna őt is, de Marus akkor nem engedte.- Egy kicsit sok lett volna, hiszen még a régi lakásban laktatok, s a gyerek sem volt még jogilag nevelőszülőkre bízható - védekezett Mária asszony. S mert a gyerekek követelték „jussukat,“ az idén februárban megérkezett a négyéves Dusán (aki eredetileg más névre hallgatott, de ma már ő is ezen a néven mutatkozik be). A beszélgetés kedélyesen folyt, itt-ott be-benéztek a gyerekek, az ikrek apjuk ölébe telepedtek, s verekneveléshez. Lili szívesen vállalta, s így került a csatádba egy évvel ezelőtt az ötéves Tímea. öt gyerek és két felnőtt, a boldog, elégedett szülők, a kétszobás lakásban kivárták azt, amíg tavaly éppen karácsony előtt beköltözhettek a nemzeti bizottság által vásárolt tágas, új családi házba.- Hirtelen rengeteg helyünk lett, a gyerekeknek külön hálószobák, játszó- és tanulószoba, nagy konyha, lakrész a szülőknek - szól közbe az apa, miközben elénk rakta a gőzölgő feketekávét. A gyerekek gyorsan birtokba vették a házat, a kertet, élvezték az új „lakókat“ - a nyulakat, malacokat, Együtt a család IGAZ «U- A tanító nénit keresik? - kérdezte az egyik járókelő, amikor Párkányban (Stú- rovo) Forgács Emília felől érdeklődtünk, majd hozzátette: - Nem tud otthon tétlenül ülni, elment dolgozni. Kovácspatakon, a nyugdíjasotthonban megtalálják. így is volt. Amikor megmondtuk, miért kerestük fel, azzal mentegetőzött, nem tesz ő semmi különöset. Az otthon klubjában idéztük fel életútját, hogy választ kapjunk arra is, hogyan lehet a 70. születésnap után is ilyen optimizmussal, fáradhatatlanul dolgozni. — Azt nem mondhatom, hogy könnyű volt az életem. Nehézségek, buktatók akadtak bőven, de mindig megbirkóztam velük. Az első állomás Leléd volt, a járás akkori legkisebb faluja. Ennyi év után nem is tudom, hogyan sikerült ott a gyerekekhez, a szülőkhöz viszonylag rövid idő alatt nagyon közel kerülnöm. Bizonyára á később is bevált módszerét alkalmazta már akkor is Emi néni. Megtalálta az utat külön-külön minden gyerekhez, kihasználta a közösség erejét, szervezte a kollektívát. Pedig több mint száz apróság jött össze naponta az iskolában. Tulajdonképpen nyolc osztályba és egy ismétlő évfolyamba jártak a gyerekek, s így a korkülönbség miatt is nehéz volt velük foglalkozni. De Emi néni tudta a módját.- Azt tartottam szem előtt, hogy tanulóimat nemcsak írni és olvasni kell megtanítanom (ez utóbbit még az is nehezítette, hogy ahány gyerek, annyi féle kalendáriumból olvasott), hanem ennél sokkal többet kell nekik adnom. Útravalót az egész életre. Nagy sikernek könyveltem el, hogy a harmincas évek végén a gyerekeim közül négyen polgáriba mentek. Közülük háromról tudom, hogy ma felelős tisztségeket töltenek be. Tizenhét évig volt Leléden tanító. Onnan Lutilába került, s bár itt rövidebb ideig tevékenykedett, megnyerte a falu bizalmát. Még évek után is felkeresték őt a volt diákok, vagy a szüleik.- Aztán Kéménden tanítottam, majd különböző tisztségeket töltöttem be: voltam járási nőfelelős, népművelői ellenőr, a járási nemzeti bizottság művelődési és oktatásügyi bizottságának elnöke, a nyugdíj előtti éveimet pedig a párkányi iskolában töltöttem, összesen negyven évig voltam pedagógus, s ha még egyszer választanom kellene, újra így döntenék. Nagyon szép éveket éltem le a padsorok között. 1971-től nyugdíjas. Az unokák nevel- getése mellett mindig talált időt a közösségi életre is. Csütörtökönként a párkányi nyugdíjasklubban szervezte az időseknek a programokat. Negyven-ötven asz- szony • rendszeresen összegyűlt. Közösen sokat kirándultak.- örömmel végeztem azt a munkát, de amikor az idén márciusban megkérdezték, nem jönnék-e ide a nyugdijasotthon- ba dolgozni, azt válaszoltam: megpróbálom. Úgy érzem, már nem tudom itthagyni ezt a munkát. Az előírások által megszabott évi 180 ledolgozható munkanap már letelt, de Emi néni a bérre való igény nélkül, tovább dolgozik. Eleinte az otthon vezetői kételkedtek, de rövidesen látták: a tanító néni komolyan gondolja.- Úgy érzem, nagy szükség van itt rám. Megértő, összetartó munkatársaim vannak, s az idősek is megszerettek. Pedagógusi tapasztalataimat bőven kamatoztathatom. Az első napok, amíg megszoktak, befogadtak, nem voltak könnyűek, de most már nagyon szeretek itt lenni. Emi néni gyorsan felismerte, hogy az otthon 206 lakójának lényegében mindene megvan, csak egy hiányzik - a családi szeretet. Megértőén hallgatja végig akár naponta többször is, hogy milyen hálátlanok a gyerekek, el sem jönnek, de még a volt szomszédasszonynak se jut eszébe, hogy meglátogassa. Ilyenkor mindig talál megnyugtató, kedves szavakat.- Jólesik, ha elmondják, milyen jól érzik magukat az otthonban. Sokat járok kisebb csoportokkal a környékre kirándulni, de elvittem őket jégrevüre, meg Párkányba színházba is. Ezek felejthetetlen élmények, hetekig van miről beszélgetni. A hétszáz kötetes könyvtár is az ő birodalma. Büszkén mondja, hogy állandó olvasókat is szerzett. A nagybetűs, nem vastag könyvek a kedvencek, ezekkel hetente egyszer végigjárja a fekvők szobáit is. Közülük is sokan olvasnak. S ha a helyi könyvtárban nincs megfelelő könyv, a városi könyvtárból kölcsönöz a lakóknak olvasni valót.- Nyugdíjasként megszoktam a későbbi kelést, de egyáltalán nem okoz nehézséget, hogy most újra naponta fél hatkor kelek. Azzal ébredek, hogy várnak, szükség van rám. Ha véletlenül egy nap nem jelenek meg, másnap számon kérik a lakók: hol jártam, hiányoztam nekik. Délután hazafelé menet még bevásárolok azoknak, akiknek valamilyen apróságra szükségük van. Emi nénire nagyon is ráillik, hogy korát meghazudtolva mozog, dolgozik. A hetven év nem látszik meg rajta, s ha nem árulta volna el korát, még szavaiból sem következtettem volna rá. Lélekben ugyanis nagyon fiatal, ezért is beszél „az én öregeimről“. Mert ő nem érzi köztük saját évei súlyát.- Míg otthon voltam a négy fal között, gyakran betegeskedtem, amióta idejárok, nem kell egyetlen gyógyszer sem. Megszoktam a közös tornát, jólesik a mozgás. Sokan kinevetnek, hogy vállaltam a mindennapos munkát, nekik azt válaszolom: szívesen csinálom. A tanító néni (az otthonban mindenki így szólítja) ezen a munkán kívül Párkányban irányítja a Szlovákiai Nőszövetség nyugdíjasokból álló alapszervezetének munkáját és a polgári ügyek testületének tevékenységéből is kiveszi részét. Láttam, többször tekint órájára. Bocsá- natkéróen jegyezte meg, sajnos mennie kell, várja a kötelesség. A filmvetítés mindig pontosan kezdődik, a riport miatt sem késhet, nem okozhat csalódást. DEÁK TERÉZ ÚJ 1983
