Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-12-16 / 50. szám
A rest macska (Székely mese) Egy legény feleségül vett egy dologtalan gazdag leányt. Szerencsétlenségére megfogadta, hogy akármi legyen, soha nem veri meg. Az ifiasszony soha nem dolgozott, hanem csak járt házról házra pletykálkodni s egyéb hitvány dolgokat művelni. Nem is verte meg az ura egyszer se, hanem egy reggel, amikor dolgára ment, így szólott a macskához:- Azt parancsolom neked, te macska, hogy amíg én oda leszek, te mindent végezz el, amit kell: a házat szépen kitakarítsd, délre ételt készíts, s még egy orsó fonalat is fonj, mert ha nem, amikor hazajövök, úgy megverlek, hogy megemlegeted! A macska a tűzhelyen szunyókálva végighallgatta a beszédet. De az asszony azt gondolta magában, hogy az ö embere megbolondult. Azt mondta neki:- Kend, uram, mért parancsol olyanokat annak a macskának, hiszen az nem tudja azokat megtenni!- Tudja, vagy nem tudja, nekem mindegy, feleség - azt mondja az ember -, nekem nincs más, akinek parancsoljak: de ha ö mindazt meg nem teszi, amiket parancsoltam, meglásd, úgy megverem, hogy belesántul. Azzal az ember elment dolgára. Az asszony pedig biztatni kezdte a macskát:- Dolgozz, macska, mert ma megver az uram! De a macska nem dolgozott. Elment az asszony a szomszédokhoz. Mikor hazament, a macska akkor is szunyókált, s a tűz is kialudt. Ismét azt mondta az asszony:- Szítsd fel a tüzet, s dolgozz, macska, mert ma meg- verődöl! De a macska csak nem dolgozott. Hazajö a gazda, széjjelnéz, s hát minden rosszul van. Előrántja a macskát, felköti a felesége hátára, s addig veri, mig végül a felesége rimánkodni kezd:- Ne üsse többet azt a macskát, mert az nem hibás, az nem ért azokhoz a dolgokhoz!- Fogadod-e hát, hogy helyette mindent véghezviszel? - kérdi az ura.- Véghezviszek még többet is, mint amennyit kend neki parancsolt, csak ne üsse többet szegényt! - felelt az asz- szony. Az ifiasszony hazafutott az anyjához, elpanaszolta a dolgot, s azt mondta:- Megfogadom, hogy a macska helyett minden dolgot eligazítok, csak ne verje az uram a hátamon olyan halálra. Az apja is hozzászólott:-Ha megfogadtad, tedd is meg; mert ha nem, a macska holnap is megverődik! Azzal hazaküldte a lányát az urához. Másnap reggel is megparancsolta a gazda a macskának, mit tegyen; de az semmit nem tett meg most se. Ezért hát ismét elverte a felesége hátán. Az ifiasszony akkor is hazafutott panaszra, de az apja úgy visszakergette, hogy a lába se érte a földet. Harmadik reggel is elmondta a gazda a macskának a harmadik parancsolatot. De a macska nem tudta végighallgatni, úgy meg volt ijedve. Nem is dolgozott akkor se semmit. Hanem most mindent eligazított helyette az ifiasz- szony; nem felejtette el, hogy mit fogadott volt: tüzet rakott, vizet hozott, ételt készített, sepergetett, s mindent tett, amit kellett, mert leikéből sajnálta azt a szegény macskát, hogy amikor az ura veri, kínjában az ö hátába beléaggatta a körmét, s aztán még a kétrétű ostornak is a vége a macskán túl az ő hátát is megjárkálta minden ütésnél. Mikor az ura hazajött, s látta, hogy minden jól van, azt mondta:- Ne félj, macska, most nem ' bántlak! Az asszony örömmel terítette meg az asztalt, s ami jó ebédet főzött, az ura elé tette, s jóllaktak jókedvvel. Azután mindennap úgy volt. A macska nem verődött meg, s az ifiasszonyból olyan dolgos gazdasszony lett, hogy nem volt párja a faluban. AZ UTOLSO JAHI I A kaliforniai indiánok egyik szép számú - körülbelül 3000 főnyi - csoportját a Sacramento folyótól keletre élt janák alkották, de még ók is négy törzsre oszlottak, amelyek közül a jahi törzs élt a legdélebbre eső területen, a Mill patak és I a Deer patak között. Lélekszámúk nem érte el az ezret, s az volt az egyik sajátosságuk, hogy a férfiak és a nők eltérő nyelvjárást beszéltek. A kisfiúk csak tízéves koruk után tanulták meg az „apanyelvet“, addig az asszonyok körében nevelkedtek. A jahik - a legtöbb kaliforniai indiántörzshöz hasonlóan - vadásztak, halásztak és növényeket gyűjtögettek, így tartották fenn magukat. Az életük nem lehetett könnyű, de rtiinden nélkülözésért kárpótolta őket az a tudat, hogy szabadok. A fehérek megjelenése azonban végzetes módon beleszólt az életükbe. A múlt század közepén kitört aranyláz évről évre sokezer nincstelent csábított Kaliforniába, ezek között jócskán akadtak bűnözök és kalandorok is, akik a meggazdagodás érdekében a legaljasabb cselekedetekre is képesek voltak. Az emberélet, különösen az indiánok élete nem volt drága, s a bevándorlók agresszivitása az évek múlásával csak fokozódott. Elég volt egy mondvacsinált ürügy, s máris tömegesen mészárolták le a védtelen indiánokat. A sors kegyetlen iróniája, hogy a kaliforniai indiánok a fehérektől tudták meg, mi az a skalpolás. A jahi törzset az alattomos rajtaütések és a módszeres irtóhadjáratok fokozatosan felmorzsolták. A múlt század hetvenes éveiben teljesen eltűntek, s a kutatók hosszú ideig úgy vélték, hogy már hírmondójuk sem maradt. 1911. augusztus 29-én, hajnalban, Oroville kisváros vágóhídiénak kerítésénél egy különös emberre bukkantak a munkások. Szinte semmi ruha nem volt rajta és nagyon kimerültnek látszott. A helybeli seriff megbilincselve a városi börtönbe szállította a szerencsétlent, majd behívatott a környékről néhány indiánt, hogy próbáljanak meg vele szót érteni. Egyiküknek sem sikerült. Az újságok szenzációt szimatolva, feltűnő helyen számoltak be a fejleményekről, ennek köszönhetően néhány szakember is tudomást szerzett a dologról, többek között Alfred L. Kroeber és Thomas T. Waterman is, akik azonnal pártfogásukba vették a „vadembert“. Nagy örömükre kiderült, hogy Ishi - így hívták az indiánt - a már kihaltnak tartott jahik utolsó képviselője, s ha sikerülne vele valahogyan szót érteni, akkor megmenekülne legalább a nyelvük. Mivel Ishi nem volt bűnöző, azonnal szabadon engedték, s átköltözött - a múzeumba. A San Francisco-i egyetem múzeumának segédportása lett, fizetést is kapott ezért, de ugyanakkor „kiállítási tárgyként“ is szolgált, mert mindenki látni akarta öt. Jellemző, hogy Hollywoodból filmszerződést kínáltak fel neki, házassági ajánlatokkal is ostromolták, sót akadt olyan is, aki szívesen felléptette volna ót - Kroeber professzor társaságában - egy vándorcirkuszban. Ishi azonban hű maradt a múzeumhoz és újdonsült barátaihoz. Nagyon tanulékonynak bizonyult; néhány hónap alatt tűrhetően megtanult angolul, önállóan közlekedett a villamoson, megkedvelte a fehér emberek kényelmét- csak a cipőt nem tudta sohasem megszokni -, s emellett a múzeum körüli munkákban is nagyon hasznosan segített. Elmesélte családjának hányattatását, mindazt a sok borzalmat, amit az elmúlt évtizedekben átéltek. (Ishi körülbelül ötvenéves lehetett, amikor rátaláltak.) Bemutatta a kutatóknak, hogyan vadásztak, halásztak, hogyan csiholtak tüzet szinte őskori módszerekkel, s persze minden egyéb műveletet is, amit övéi között megtanult. De a vadonba már nem kívánkozott többé. Megható módon ragaszkodott a múzeumhoz, s a legszívesebben a hatalmas emberáradatban gyönyörködött. Ishi, a jahi törzs utolsó életben maradt tagja valóban hírmondója lett népének. Amikor 1916. március 15-én tuberkulózisban meghalt, barátja és kezelőorvosa, dr. Pope a következőket írta róla: ,,Sztoikus nyugalommal, félelem nélkül hunyt el Amerika utolsó vad indiánja. A történelem egy fejezete zárult le vele. Bennünket civilizált gyermekeknek tartott- ravaszoknak, de nem bölcseknek. Sok mindent tudunk, és sok mindent rosszul tudunk. Ő ismerte a természetet, és abban nincs hamisság, örök értékű jellembeli tulajdonságai voltak. Jóságos, bátor és fegyelmezett embert vesztettünk el benne. Bár mindent elvettek tőle, szivében nem lakott keserűség. Lelke egy gyermeké, szelleme egy filozófusé volt.“ Aztán hosszú időre elfelejtette a világ Ishit, csak az ötvenes években fedezték fel újra. Előkerültek a hangját őrző viaszhengerek, a különböző dokumentumok; megtalálták a róla készített filmet őrző dobozt is, de amikor kinyitották, csak olvadt celluloidmasszát találtak benne. Amint kiderült, a filmet évtizedeken át egy fűtőtest közelében tárolták. LACZA TIHAMÉR LIBUSA FRIEDOVÁ Hogyan rajzolsz házat? Először egy négyzet készül házikónk pompásan épül. Rá két ferde vonal kerül házikónkra tetócske ül. Majd két ablak, a ház lásson! Ajtó aki akar, ki-be járjon. Itt a kémény - fején kalap. Ez itt meg a kíváncsi nap! Ki van még itt? Hát anya! Száll, száll, felém, ahogy mindig, milliónyi mosolya. Zalabai Zsigmond fordítása POSTALÁDÁNKBÓL Barátnőm, Olga Nyolc évvel ezelőtt történt; hetedik osztályos voltam. Az orosz nyelvet osztályfönök- nöm. Szabó Imréné tanította, s olyannyira meg is szerettette velem, hogy később ez lett a kedvenc tantárgyam. Egy december eleji napon, az orosz órán, a tanító néni levelet vett ki egy borítékból, és felolvasta. Tizenhárom éves szovjet kislány írta, aki csehszlovákiai kislánnyal szeretne levelezni. Nos, ki lesz az? A sok jelentkező közül végül is rám esett a választás. Délután, a tanító néni segítségével, megírtam a levelet és másnap fel is adtam. A következő napokban türelmetlenül vártam a választ. Körülbelül három hét telt el, amikor otthon, nagy örömömre, egy szép színes boríték várt rám, s benne levél, amelyben bemutatkozott Olga Szerikova. Bemutatta családját, s elmondta azt is, hogy mivel tölti legszívesebben szabad idejét. A borítékban volt egy újévi üdvözlet és egy kis rajz is, melyet maga Olga készített. Mindjárt válaszoltam Olgának, akitől egy hónap múlva újabb levél érkezett. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, mindketten leérettségiztünk, ma már mindketten húszévesek vagyunk. A nyolc évvel ezelőtt elkezdődött levelezés azonban még ma is tart. Közel száz levelem van Olgától, de hozott tőle kisebb ajándéktárgyakat, lemezeket is a postás. Olga sosem feledkezett meg a születésnapomról és más jeles napokról. A levelekből természetesen közelebbről megismertük egymást és egymás hazáját. Megtudtam Olgától, hogy egy nagy iparvárosban él Nyu- gat-Szibériában. A város neve Tyumeny. Nagyon sok érdekes látnivaló van ott, amint Olga elmondta és mind a gyerekek, mind a felnőttek számára bőven kínálkozik lehetőség művelődésre, szórakozásra. Van ott színház, bábszínház, állandóan működő cirkusz, több hangversenyterem és mozi, továbbá múzeum, képtár, filmbarátok és népművészek klubja, van pionírpalota és számos sportlétesítmény. Olga jelenleg Tobolszkban tanul a zeneművészeti főiskolán. Személyesen, sajnos, eddig még nem találkoztunk, de reméljük mindketten, eljön majd az a nap is. A nyolc év alatt, úgy érzem, őszinte barátság alakult ki közöttünk, és nagyon sajnálnám, ha megszakadna a levezetés - egy igazi, őszinte barátság érne véget. De ezt egyikünk sem akarja, továbbra is jönnek- mennek a levelek Nyugat-Szi- bériából Vágsellyére (Sal'a) és vissza. Zálezsák Kornélia llllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllll^ NINCS VESZEDELMESEBB TUNYASÁG, MINT AZ, AMELY MUNKÁLKODIK. Eötvös József GONDOLKODOM. TEHAT... A logikai szabályoknak megfelelően melyik szám illik az üres körszeletbe? MEGFEJTÉS A december 2-i számunkban közölt feladatok megfejtése: a) El szoktam. Le fogom. Meg van. b) Könnyes, gennyes, szennyes, mennyei, annyi, ennyi, mennyi. Nyertesek: Krajéi Vilmos, Érsekújvár (Nővé Zámky); László Laura, Hidaskürt (mostová); Varga Szilvia, Szene (Senec).
