Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-12-09 / 49. szám
Hármasban lépkedtek némán a csendes hóesésben a kihalt buszmegálló felé. Észrevette, hogy öccse, aki csak az ösz- szel múlt tizenhárom éves, apját utánozva próbál hosszúkat lépni a nemrég lesöpört járdára hulló friss hóban. Még most is szájában érezte az imént az otthon halijában befelé nyelt könnyek sós ízét. Torka ettől furcsán száraz volt és furcsán forró, de azért öccse igyekezetének láttán, hogy akkorákat lépjen, mint apa, csendesen elmosolyodott. „Néhány év és utoléri apát“ - gondolta keserű büszkeséggel, s ettől mintha megint sósabbá lenne a szája. Felnézett az utca takaros rendben sorakozó házai fölé, hogy ne lássa őket. Az apját meg a mellette lépegető gyerekembert, az öccsét. Fent, a magasban, az utcára hajló, zöldes fényt árasztó lámpák körül sűrű pelyhekben kavargott, örvénylett a hó. Olyan valószínút- lenül szép volt a sok milliónyi hópehelynek ez a nesztelenül örvénylő tánca, és annyira rácsodálkozott, hogy egy pillanatra egészen megfeledkezett a körülötte levő világról, apjáról, öccséröl, a maga nagy-nagy bánatáról, az egész - ezekben a percekben - olyan keserűnek látott életükről. Szempilláin érezte a ráhulló pelyhek nedves súlyát, amelyek lassan elolvadtak és kétoldalt lefolytak az arcán. Kinyújtotta nyelvét, hogy mint régen, régen, még kislány korában most is megnyalja a hó nyelvzsib- basztó hidegét. Csodálatosképpen megint sós ízt érez nyelve hegyén. Ettől jött rá, hogy nem az elolvadt hóié folyik le kis patakocskákban arcán, hanem könnyei eredtek el újra visszatartóztathatatlanul. Szabadon folytak le álla felé, mintha mindaz, amit ott benn, az otthon halijában befelé lenyelt, most akarna kitörni belőle. Egy fél lépéssel hátrább maradt, hogy öccse észre ne vegye, aztán kabátja zsebéből lányosán gyors mozdulattal gondosan összehajtogatott zsebkendőt vett elő. Végigtörölte nedves arcát. De érdekes módon a könnyek csak nem akarnak apadni, csak folynak, folynak, anélkül, hogy valami sírásfélét érezne, még az olyan jól ismert torokszorítás is elmaradt. Egyszerűen nem tud parancsolni magának, mintha ott benn, mélyen, valami megszakadt volna, amitől a keserű-sós erecskék csordogálnak az arcán lefelé... De azért aztán mégis erőt vett magán. Elindult apja és öccse után, akik csendes viaskodásából nem vettek észre semmit. Amikor kiértek a villanegyedből, csak hosszas várakozás után indulhattak a főúton a csaknem üresen ásítozó, kivilágított buszmegállóhoz. Félő volt, hogy apáék lekésik a járatot, az utolsót a fővárosba. Egyébként is, csak ettől a busztól van csatlakozásuk tovább... Először egy, a főutat állandóan tisztító nagy hóeke robogott el előttük, kékes villogását még akkor is látták, amikor már mesz- sze kint járt a városból. Nyomában személy- gépkocsik véget érni nem akaró karavánja vonult óvatos tempóban a főváros felé, lámpáiknak tompított fénye erőtlenül veszett bele a végtelen fehérségbe. Amikor aztán mégis nekiindultak, apja bátortalanul nyúlt keze felé. Mintha attól tartana, hogy észrevétlenül hagyja a felkínált segítséget. De ő engedelmesen fogta meg a feléje nyújtott kesztyűtlen kezet, és egyszeriben nagy-nagy szánalom fogta el ez iránt az ember iránt, aki az apja. Maga előtt látta, amint ott, az otthon halijában, szemét a már feldíszített karácsonyfa egy pontjára szegezi, mint egy nagy és esetlen kamasz, és akadozó nyelvvel, szerencsétlenül, rájuk egy pillantást sem vetve, dadogva elmondja, hogy most csak az öcsit viheti haza... de jövőre, igen jövőre, akkor mind a kettejükért eljön... Akkor már kocsival, biztosan kocsival jön értük... Szavai tompán, színtelenül huppantak közéjük és ő üres tekintettel nézte maga előtt a gyerekotthon halijának agyonkoptatott szőnyegét. A kicsi piros kofferére gondolt, amelyik, mikor apa a kapun csöngetett, szerencsére ott maradt az ágya szélén. Még jó, hogy külön-külön csomagoltak. Most nem bírta volna kezébe venni a táskát és kipakolni belőle a saját holmiját, amelyek között szerényen ott lapultak a brigádpénzen vett ajándékocskák is: néhány apróság apa új családtagjai részére. Köztük a legbecsesebb, egy igazi puha bőrből készült elegánsan hosszúkás, ízléses szemüvegtartó. Október óta, amikor Évával, a legjobb barátnőjével megvette, sokszor álmodott is róla. Meg ébren is elképzelte, milyen lesz majd, amikor apa kicsomagolja a szemüvegtartót a finom selyempapírból. Úgy örült az elképzelt pillanatnak és annyira készült rá, hogy most, amikor megtudta, hogy ő nem utazhat apával „haza“, szinte bénának érezte magát. Nem tudta, mitévő legyen... Aztán míg apa az igazgatónővel beszélt, észrevétlen fogta öcsi táskáját, bevitte a tágas, sokágyas nagylány-szobába és kapkodó mozdulatokkal csomagolta át bele a fenyőfamintás zöld papírba csomagolt dolgokat. A puha tapintású, hosszúkás alakú csomagot sokáig tüzelő arcához szorította... A hetes megállón rajtuk kívül nem várakozott senki. Táskáikat lerakták a síkosra taposott hóra. Szemben álltak egymással, de öccse kerülte a tekintetét. Apjuk a menetrend tanulmányozásába merült a gyér világítótest alatt. Rövidlátó szeme összehúzódott a parányi betű- és számjegyek vizsgálatában. A lány még közelebb lépett becséhez. Anyás mozdulattal maga felé fordította a fiú fejét. Megcirógatta kamaszosan szögletes, sovány arcát, s olyan halkan, hogy csak ö hallhatta, odasúgta neki:-Menj, öcsi, persze, hogy menj... Te csacsi... és vigyázz magadra... meg őrá is... - fejével apjuk felé intett. A fiú lefejtette arcáról nővére meleg tapintású kezét. Lehajtott fejjel súgta maga elé a havas csendbe:-Nem tudom, miért megyek vele... ha téged nam akar hazavinni... A lányának fájdalmasan összerándult a torka. Most minden erejére szüksége volt, hogy el ne sírja magát.- Ne beszélj így... Értsd meg őt is, nem vihet... ebben nem maga dönt... Majd jövőre... együtt megyünk... Legyél hozzá rendes. Jó... ? A fiú sötéten nézett maga elé.-Gyáva alak vagyok... Ha te nem jöhetsz, nekem is maradnom kellene... veled...- öcsikém, te... csacsi!- Ne mondd, hogy csacsi. A lány hangja kapkodóvá, sietőssé vált:- Nem leszek egyedül... Visszajön Éva is... Tudod, milyen jó volt itt tavaly karácsonykor ... LANGSTEIN ERZSÉBET rajza A kivilágított távolsági autóbusz szinte nesztelenüi csúszott be a síkos megállóra. Fiatal, jóképű sofőr ült a volán mögött. Kényelmesen hátradőlt az ülésén, a műszerfalról cigarettát, öngyújtót vett elő és élvezettel rágyújtott. Az ablaktörlők ide-odajártak a párás üvegen, a kocsiban meghitten zümmögött a fűtőtest. A kocsivezető cigarettafüstje narancsillattal keveredve szállt ki a téli est didergető hidegébe. Röviden, sietősen, kapkodva búcsúztak. Apja kesztyűtlen két kezébe fogta lánya forró arcát.- Ne haragudj...-Menj, apa, menj... Vigyázzatok az úton...-Bocsáss meg... értsd meg... Klári néni...- Tudom... — a lány hangja tompán, közönyösen csengett. - Menj, kérlek, menj, mert mindjárt indul...- Jövőre, akkorra már a kicsi... a húgod is nagyobb lesz... Értetek jövünk...- Persze... Amikor az autóbusz farolva-csúszkálva kifordult a megállóról a föútra, azt hitte, egyedül van. Nemcsak a megállón. Hogy egyszeriben üres lett körülötte minden: a meleg fényt árasztó házak, odaát a kivilágított ablakú kávéház, az utcák, az egész város. Émelygő gyengeség fogta el. Szédült, azt hitte, lerogy a menetrend tartóoszlopának körbetorijára. Váratlanul magas árnyék jelent meg az oszlop lámpája alatt.-Valami baj van...? Rosszul... rosszul vagy? Eelnézett. Katonaruhás, nyúlánk fiú állt előtte. A zúz- marás, havas szőrmesapka sehogy se illett gyerekes ábrázatához. A sapka alól rendetlenül kócos haj lógott a homlokába.-Nem... nem, dehogy, semmi, nincs semmi baj...- Most aztán hová mész? A lánynak kérdően felcsúszott a szemöldöke. Rájött, hogy ez a katona már régebben figyelhette őket. Még mielőtt apáék elmentek volna... De mi köze ennek a fiúnak őhozzá? Már száján volt a kihívó válasz, hogy „az otthonba, és akkor mi van?", de a pillanat egy töredéke alatt meggondolta magát. Igyekezett, hogy hangja közönyös legyen.- Haza.- Haza?- Igen... A fiú tanácstalanul felnézett a fejük felett vibráló neonlámpa irányába. Követte a tekintetét. Csak most vette észre, hogy már alig havazik. Felettük a sötét égbolt egy keskeny sávjában nagyon távolian és nagyon hidegen ragyogott a téli est rengeteg csillaga. Apjára gondolt, meg az öccsére, meg Klári nénire, apa feleségére, meg a kicsire, akit úgy lehet sohasem fog megismerni.- Messze laktok? Fejével bizonytalan mozdulatot tett az utca felé, ahol a gyerekotthon családi házat utánzó emeletes épülete állt.- Haza kísérlek, akarod? - kérdezte a fiú.- Lekésed az autóbuszod.- Már elment... Megyek a következővel. A lány a karácsonyi szünet idejére csaknem egészen kihalt otthonra gondolt. Van, akit a szülei, van akit ismerősei szántak meg, s vitték el néhány napra felejteni magányosságukat. A nagylányok szobájában most már csak ő marad egyedül.-Akkor gyere... de csak félútig, rendben?- Miért... miért csak félútig... ? A lány hangja csevegővé vált:-Tudod, anyu nem szereti, ha idegen srácokkal mászkálok. Meg azt se, ha egyedül vagyok kint este... Most csak apát kísértem ki, meg az öcsit. Sízni mentek, tudod... De karácsony estére megjönnek... Hiába biztattuk őket anyuval, hogy csak bátran maradjanak. Apa azt mondta, nem lenne karácsony a karácsony nélkülünk... A katona gyerekesen vidám ábrázata elkomorult. A hangja is egészen más volt, amikor megszólalt:-Tudom... Észbekapott. Megértette, hogy ez a fekete képű fiú itt egészen biztosan tudja, hogy ö „otthoni“ lány. Hiába a szépen kigondolt mese a karácsonyesti családi idillröl, sízésről. Ez a fiú mindent tud róla. Ellenségesen hátravetette a fejét, de hangjában csak szomorú megbántás érződött:- Te... te meg cigány vagy... A fiú cigarettára gyújtott. A füstöt felfelé fújva nézett le rá.- Cigány... Baj? A lány engesztelőén a katona szabad balkeze után nyúlt. Kicsi, forró tenyerét bo- csánatkérően csúsztatta bele annak hideg, csontos, kérges tenyerébe. Mire az otthon magas, vasoszlopos kapuja elé értek, teljesen elállt a havazás. Felettük ünnepi díszben vibrált a decemberi égbolt.- Álom - mondta a fiú.- Meleg - szólalt meg rövid gondolkodás után az öregember.- Gép - csapott le a fiú gondolkodás nélkül.- Pihenő - sóhajtott fel az öreg, de nem nézett a fiúra. Azt játszották, hogy az elhangzott szó utolsó hangjával egy újabb főnevet kellett mondani. Szerették ezt a játékot, mert séta közben is űzhették.- Ő-ő-őzike - nyögte ki végre a fiú kissé dadogva.- Ügyes vagy - mondta az öregember, hogy visszaadja a fiú önbizalmát. - Nagyon szép szót találtál. Legyen hát a következő láncszem az evező.- Őrs - legyintett a fiú lekicsinylőén, mint aki túlságosan is nyeregbe lendült.- Sír/halom/ - folytatta az öreg a játékot egyre kegyetlenebbül.- Megbotlottál. Nyertem - ugrott fel a fiú örömében. Megegyeztünk abban, hogy összetett szó nem lehet. Az öregember megmagyarázhatta volna a fiúnak, hogy a „halom“ csupán a megértés kedvéért került az előtag mellé, de túlságosan biztos volt a dolgában ahhoz, hogy egy pontnyi előny miatt gyerekes civakodásba kezdjen.- A te korodban számomra - a „sír“ csupán bőgést jelentett. A koporsóról pedig azt hittem, hogy valamilyen fűszer; a kapor és a só keveréke. Igaz, hogy a korsóval sem tudtam mit kezdeni - jegyezte meg az öregember csak úgy, melléKesen.- Engem egyszer, amikor még kisebb voltam, a srácok beküldtek a patikába orsóért. Azt mondták, hogy Csak i tőle m re a a gyó menne vosho: mat, s ra. A s géstől tettem be a fi tásáne- K- mór volna- indu A fii tele ve te, igy utolsó terebé tott, ai góztak ha í a szűri- Ai kényei a tarká-Ni a játék- Éi a „nyíl ahogy lami cs- Az val az- Egy koznoc-Se tálybar is. Mec egy kic mondje hogy m I EDUARDAS MIEZELAITIS i 1 1. A part menti bozótban melegebb van, nem fi a helyen, a bokor gyökerei alatt bizony rejtőzik. Várok, a pisztráng is vár. Mo melyikünk bírja tovább, melyikünk tűre győz. A pisztráng jól ismeri a forrás Veszélyeit, ( türelmesebb, mint az ember, ezért hoss2 tűri az éhséget hideg őszi napokon. Úgy döntöttem, sokáig harcolok az őszi fagg\ unalmasságával, a meleg különböző kísérti alkalommal, lehet, a pisztráng lesz a türeli tudom, melyikünk bírja tovább - az gy szabálya!). 2. Az engem körülvevő őszi világ darabkája i a csillogó, gyors patak ezüstje, a tuskó-nye sokáig és kényelmesen lehet lovagoni rajtí és alacsony bokor szürkés ága, hervad nyoma. Ez minden. A patak ezüstje, kövekbe botolva, Bach or: fúgáit játssza nekem, a száraz, sárga f< hangon suttogják Verlaine őszi motívumai Les sanglots longs De violons De I’autóm ne Blessent mon cour D’une langueur Monotono. Nekem ez elég, nem kell több az őszi világ jából... 3. De vajon csak ennyi az egész? Hiszen az un háttérben kirajzolódnak az egyes különe- ezeket észre kell venni, fel kell ismerni, h az élő szervezet lényege. Sokáig nézem a patak ezüstös csillogását. AI át arcomra tűz az őszi nap hosszú, ferde ré áttör a patak homokos medréig. És hirtelen a mederből vörös drágakövek I- három vércsepp - három rubinszem. Ó, milyen játékosan vágja át vörös színük az í hogyan remeg a pirosság a mozgó vízben Honnan vannak ezek a drágakövek? Vajon n lány vesztette el, ahogy ballagott át a folyt Kiderült - ez berkenye: a szél letépett egy fü a három vörös bogyó himbálózik a gyg takban. 4. Ó, ezek a levelek, vajon most tudják, hogy ezek a sárga, hulló levelek?
