Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-11-25 / 47. szám
szú □ Í.XI.25. A szekszárdi szülői házban, amelynek fennkölt légkörét a törvényszéki bíró elhivatott tisztjét minden izében és élete minden percében rendületlenül betöltő apa szabta meg, a Törvény és a Jog, az emberi közösség lus rei publicae-jének feltétlen tiszteletét és kötelező rendjét ismerte meg. A pécsi ciszterciták gimnázimában viszont elsődlegesen nem az élő - és haladó - paptanárok tanításai hatották át, hanem a hosszú évszázadok óta halott és mégis halhatatlan görög-latin klasszikusok és az ókeresztény irodalom zengő verssorainak szépséges légköre bűvölte el - így adták át az ódon iskolapadok Babits Mihály középiskolás diák helyét a klasszikus költők elégiái és az ókori egyházatyák himnuszai közé feledkezett Babits Mihálynak, az ifjú műfordítónak. És lett - műfordító, költő, prózairó, esszéista, kritikus és irodalomtörténész, és igazolta a tételt, amely szerint poéta non fit, séd nascitur - a költő nem azzá lesz, hanem azzá születik, és igazolta a cáfolatot, az ellentételt is. mert Babits nemcsak poéta natus, született költő, hanem poéta doctus - tanult költő is volt. Babits lírája - és prózája - sokoldalúan tanult és művelt költő míves és művészi költészete. Nem elégedett meg azzal, hogy megadatott számára az elhivatott költő nagyszerű ihlettsége; a költői mesterség bonyolult és bensőséges titkainak elsajátítására áhítozott, s amit akart, elérte. A nyelv kifejező erejének mindent feloldó, mindent feltáró lehetőségeit kutatta, - hallgatván a budapesti tudományos bölcsészeti karán klasszika filológiát - s közben egy életre szóló baráti és írói szövetségre lépve Kosztolányi Dezsővel és Juhász Gyulával, a görög Theokritosz, a latin Quintilíanus, Horatius, Petronius költészetén át jut el a „calllida iunctura“, a szavak bűvös összetűzésének a varázslatához: a vershez. Kosztolányi, Juhász Gyula, Babits - versengve, egymást tüzelve, lázítva, megszállott türelmetlenséggel - kitartó, gondos munkával önmagukra rótt erőpróbákkal igyekeztek megteremteni a szép magyar szó, az Ady Endre utáni modem magyar költészet emberi tudatot ostromló nyelvét, amelyet akkor még csak ők ismertek, ók használtak, mint valami gyönyörűséges tolvajnyelvet, a gondolat megformálásának, a gondolat maradéktalanul megszövegezett kimondásának a lírai művészetét, hogy általa hatoljanak be a közösségi értelembe és a szívekbe. Olyan nyelv volt ez, amelyben a kortárs Schöpflin Aladár pontosan Babitsot méltató szavait idézve „ Élettelen tárgyak megelevenednek, emlékek újjászülető jelenlétet kapnak, látott képek kis drámákká formálódnak“. B abits líráját egyaránt erős szálak kötötték Pru- dentiusnak, a IV. század tudós költőjének materialista realizmusához és a honi hagyományokban. Arany János népi realizmusához, de ugyanilyen következetesen ragaszkodott az angol klasszikusok, Keats, Shelley, Swinburne ódon ragyogásé színeihez és gondos formaművészetéhez. Es igen - elérkeztünk az elefántcsonttoronyhoz - életszemléletében Joseph Conrad borongós-fáradt üzenetéhez is: „Csak szemlélődj; hangot ne adj...“ Az elefántcsonttorony, kortársak és utódok szemében sokáig egyöntetű bélyegként tapadt Babits költészetére, s bizonyításul következetesen tulajdon vallomását, A lírikus epilógját szegezték ellene: Csak én bírok versemnek hőse lenni, elsős s utolsó mindenik dalomban... De uramisten, melyik költő, iró, a világirodalomnak melyik nagy alakja nem vált menthetetlenül alkotásának tulajdon hősévé, írt légyen akár Julius Caesarról drámát, akár Toldi Miklósról höskölteményt, akár Isteni Színjátékot! És uramisten, miféle elefántcsonttorony volt az, amelyből Babits tanár úr, akinek az első világháború első hónapjaiban, a nagy győzelmek, hurras diadalok idején azt kellett volna gimnáziumi nebulóival megértetnie, hogyan kell a rácot, muszkát kardélre hányni, felkoncolni, belét kiontani, házát felperzselni, ehelyett a Játszottam a kezével című szerelmi vallomásában a Megállj, megállj, te kutya Szerbia? ádáz jelszavát harsogó világ fülébe kiáltja a „jó“ Ferenc Jóskával szemben kötelező húségeskü helyett a maga konok emberi húségesküjét, hitét és meggyőződését: Csak egyszer lenne még enyém s kedvemre csókkal önteném szívesen halnék azután nagyobb örömmel ontanám m kis ujjáért a csobogó vért, mint száz királyért, lobogóért! A vers utolsó sorai, mi tagadás, bárhonnan nézzük, bőven kimerítették a császári és királyi katonai ügyészség ismérvei szerint megszövegezett hazaárulás és felségsértés fogalmát. A versből „hatósági ügy“ lett. De - Babits tanár úr harminckét éves volt akkoriban - egyelőre komolyabb következmények nélkül. Homlokráncolva bár, de egyelőre megbocsátottak a fiatal tanár úrnak - ne félj, mostantól majd rajtad lesz a szemünk... Csakhogy Babits tanár urat nem a megbocsátás érdekelte: Babits tanár úr mélyen elgondolkozott. Töprengő, tépelódó, polgári életében meglehetősen félszeg alkat volt - hogy mennyire az, azt talán József Attila róla írt verse és jellemzése — „Magad emésztő, szikár alak“ árulják el a leghívebben. Babits tanár úr értetlenül elgondolkodott. Bizonyára nem értették meg, gondolhatta félszegen. Akkor hát - világosabban kell szövegezni. S megírta a Húsvét előtt és a Fortissimo című költeményeit. A Húsvét elöttben nem követel egyebet, csak - a békét. A „szabaditó drága szót“, hogy elég! hogy elég! elég volt! hogy, béke! béke! béke! béke, már! Legyen vége már! E zt a defetizmust a „jó“ Ferenc Jóska (hűséges magyarjai Haynaut és az aradi tizenhármat már megbocsátóan elfeledték neki) katonai ügyészsége már igazán nem nézhette tétlenül. Csakhogy a Fortissimo még erre is ráduplázott: a Fortissimo lázítás volt, istenkáromlás - „ki költi öt föl, emberek?“, bujtogatás - „Anyák, sírjatok hangosabban", nyílt pacifista-bolsevista forradalom: A drága fiúk hullanak vérben a hóra napra-nap. Ne hagyjatok aludni senkit: ki ma csöndes, gonosz vagy gyáva... A Fortissimo miatt a Nyugatot elkobozták, és Babits tanár úrnak - csak azért is Vesszen Szerbia, s vele együtt a Monarchiának néhány millió, sok nemzetiségű hősi halottja, hadirokkantja, aki hajdan mind, értsd meg végre, ember: mind valakinek a becézett fia, kenyérke...hogy béke! béke! béke! béke már! Az élő Babits Mihályról resö apja, mosolygós szemű fivére volt Babits tanár úrnak meg kellett válnia szeretett klasszika filológiájától és a magyar irodalom tanításától. „Mire a falevelek lehullanak“ - jöttek helyébe mások. De nem az irodalomban. Az irodalomban, és a közvélemény eszmélő, jobbik tudatában, akkor már három verses kötet fémjelzi a nevét (Levelek írisz koszorújából, Herceg, hátha megjön a tél is, Recitatív), továbbá a Dante-trilógia első részének a fordítása, egy figyelemre méltó - már a címével is felfigyeltetö (Irodalmi problémák) tanulmánykötet, és a tulajdon gyötrő kétségeit is nemzedéke öntudathasadását (a kötet megjelenésének évszáma 1916) elemzó-boncolgató regénye, A gólyakalifa. A Tanácsköztársaság idején egyetemi katedrát kapott; a fiatal proletárállam a világirodalom és a modern magyar irodalom tanításával bízta meg, s Fábry Zoltán, aki kíméletlenül szembe fordult mindazzal, ami nem volt „valóságirodalom“, harcos proletár-költészet, hosszú évtizedekig visszavágyó sóvárgással emlegette, hogy az olasz frontról hazavetödve, már nem hallgathatta Babits tanár úr előadásait. A Tanácsköztársaság bukása után - ember volt, gyarló, s rideg odú a fogházi cella; retteg tőle nagyon, aki lelkében szabadnak született - Canossát kellett járnia (Magyar költő kilencszáztizenkilencben című versében), de ez sem segített rajta. Megjelöltetett, és a figyelmeztető jel élete végéig a homlokán maradt. Tanári katedráját soha többé nem kapta vissza. A Nyugat egyik fömunkatársa, majd - Osvát Ernő halála és Móricz Zsigmond kiválása után - főszerkesztője lett, s noha az államhatalom és az uralkodó osztály bizalmatlanságának sötét fellegei sohasem tisztultak el a feje felől, a Kisfaludy Társaság tagjává fogadta, s 1927-től a Baumgarten-alapítvány gondnoka lett. így futott - egyik, 1933-ban megjelent kötete címe szerint - Versenyt az esztendőkkel. „Magad emésztő, szikár alak“ - nem született irodalmi vezérnek, mozgalmak megszervezőjének, harcok meghirdetőjének: zárkózott, magányos lélek volt. Babits számára keserű terhes kötelesség volt a harc, s az üldöztetéseknek sem a fenyegető veszélyeitől, hanem a tisztátlanságától, mocskától irtózott, s ezt, az éppen a Baumgarten-díj miatt, vele szemben álló s tőle alkatban annyira különböző József Attila látta a legtisztábban, amikor megbántottságát feledve, a Magad emésztő" című költeményében (1934) pontosan megvonja Babits lelki válságainak, belső küzdelmeinek és keserű kötelességvállalásainak tiszta egyenlegét: S hallottam, említ az a szó isteneket, kik nem hajolnak ezután neked. Pedig te nem szolgálsz többé nekik. épségnek szomjas kutatója, emberi gondok és gondolatok emberi felelősséget hirdető és vállaló megszövegezője, valóban nem szolgált - nekik. Fogyó élete gégerákkal kínlódó, hátralevő éveiben, mintegy igazolva József Attila róla írt sorait, ő is megvonta életműve egyenlegét, amely egyben kora és társadalma zárszámadása lett: megírta a Halál fiai című regényét. Felmérte és lezárta az első világháború után politikai csődbe jutott magyar uralkodó osztály bukott korszakát, amely nem tudott, mert nem akart átjutni a törénelem királyvizén. Babits magányossága ezekben az években kilépett az elefántcsonttoronyból, mert Babits a torony magasából, életszemlélete és humanizmusa magasából, kezdettől látta azt, ami feltartóztathatatlan, gyilkos dübörgéssel közeledik: a fasizmust. Látta, mert Magyarországon, a Gömbös Gyulák, Héjas Ivánok és Szálasi Ferencek Magyarországán a fasizmus, Magyarország „nagy barátjának“ a Dúcénak, Benito Mussolininak a jóvoltából, már akkor fészket rakott, amikor Hitler még sunyin latolgatta, hogy fordítsa azt (ó, hogy melyik azt? - mind a kettőt: a fasizmust is, Magyarországot is) a tulajdon céljaira. Babits, miután az írástudók lelkiismeretének és felelősségének ébresztésére még gyorsan megírta Az európai irodalom történetét - hitt az irodalomban és a művészetben; hitt a művelt ember felelősségében és elhivatottságában, mert a művészet ,,kinyitja elénk a világot, kiröpit a pontból és a pillanatból“, s a műveltség „megkülönböztet az állattól s a kozmosz polgárává avat“ -, már halálra sorvadó torkával elkiáltotta utolsó nagy üzenetét, a Jónás könyvét. A Jónás könyve 1940-ben jelent meg. Azokban az években született, amikor „a hal Jónásnak fájt, Jónás a halnak“. Ám szabadulván a cet gyomrából Jónást meg egy cifra oszlop tetejébe tették, hogy szónokoljon és jövendölje végét a világnak. v És Jónás akkor egy iszonyú átkot kiáltva a királyra s udvarára s az asszonyokra és a palotára s a színészekre s a mímesekre s az árusokra és a mívesekre s az egész Ninivére mindenestül, leugrott, és az őrökön keresztül kitört, s a termen át, s a szoborerdön, csarnokon, folyosókon és a kerten, tavat megúszva, rácsokon lekúszva, s a vízvezeték-csatornán lecsúszva, utcán és bástyán, falmentén szaladva rohant ki Ninivéböl a szabadba, egyetlen látomással dúlt szívében: hogy kő kövön nem marad Ninivében. Az üzenet - agressziók és sugárhajtású halálhozó rakéták napjaiban, a fojtogató, lángoló tömeghalál árnyékában - napjainkhoz érkezett. Mindenkihez. Mindnyájunkhoz. Az írás művelőihez s az irás olvasóihoz, mert író és olvasó - szövetségesek a pusztítás ellen, s mert - Jónás hörögte: ,, vétkesek közt cinkos, aki néma“. J ónás könyve és Jónás imája sohasem volt korszerűbb, mint ma. Mert Babits tudta, hogy a békét, az emberiség egyetemes békéjét nem elég tétlenül, meddőn, sóvárgó-siváran óhajtani, a béke megőrzéséhez az kell, hogy Babits módjára bátran szólhassak, s mint rossz gégémből telik és ne fáradjak bele estig vagy mig az égi és ninivei hatalmak engedik hogy beszéljek s meg ne haljak. RÁCZ OLIVÉR
