Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-11-11 / 45. szám
íle? nem a célom sszennyezzen dékomat? Mi a hulladékhö Valami nagyaz embert? Babérkoszo- mindenáron? jge sarkallja? isé“ tud tenni ban is? gyávaságod i várható jutal- jy fiatal a pá- méltó ember zagyok elége- oldogság? Ez i tanulságot, veteket irkálni éget bemocs- ást pedig nem írsi segítségágtételért az <? > tsz el, ha ujjat t? Mondj igaazgató, hogy át gondolata- avaslatomat? , ami engem akar? A kitan a dohányai i az adagot? ízet szívnék? kell szoknom arabb? Azon- iz evésről leszabad leve- Ha nem lesz i mindennapi Valóban így önt ez a vén / segítsünk? gastyán? Jól t mondott? s segítsünk? ink?-dés, vissza- án már csak nra a kérdé- rdés, /nejyre gy elfogynak ka nem fogy nondtam, eines? lyt temetésé- ídül? Nem is snkit sgm kell IEV ad senki se, 1t. űztelek, ■ek, 1 Okszana, • is, a va i le i i te, igyordítása- De - mondta az asszony hirtelen és megállt a hegyi ösvényen. Emlékszel? Volt itt valami.- Emlékszem - mondta a férfi. „ Mindkettőjüknek kitágult a szemük, mint akik visszanéznek, egy emlékre bámulnak, és ugyanazt látják.- Egy vendéglő - rajongott az asz- szony. - Egy pompás, ragyogó, európai vendéglő. Aztán egy nagy-nagy üveges tornác. Aztán egy üvegajtó, egy óriási üvegajtó.- Igen - szólt a férfi. - Ott reggeliztünk egyszer. A tengerszemre nézett. De azaz épület följebb van. A hegytetőn van. Húsz évvel ezelőtt jártak itt, együtt. Lassan ballagtak föl a hegyre, a lila csillagfürtök között, hogy megkeressék. Csakugyan fönn a hegy tetején volt az az épület: kétemeletes, szürkésre meszelt ház. Sarkán valami csemegekereskedés vagy falatozó, ahol hideg csirkét, málnaszörpöt, gyümölcsöt árultak. Ezt fölismerték. Bementek a hátsó kapun. Ide-oda tévedezve a sötét folyosón, végre kiértek a napfényes tornácra, az üveges tornácra, ahonnan a tengerszer- me látni. Ez nem az - állapította meg az asszony azonnal. - Az nagyobb volt, sokkal nagyobb.- Nagyobb és szebb - tette hozzá a férfi. Az üveges tornácon néhány vendég uzsonnázott, levelezőlapot írt, kirándulók, hátizsákkal. Megszólították az öreg pincért:- Nincs itt egy másik tornác is?- Nincs, kérem. f- Ez volna az? - bámultak egymásra. - De itt valami változás van. Mondja, közben nem alakították át?- Nem, kérem.- Szinte hihetetlen. így volt ez mindig? — így kérem. Mindenesetre leültek. Fagylaltot rendeltek. Amikor a pincér hozta a fagylaltot, tovább vallatgatták.- Es hol az ajtó, az üvegajtó?- Melyik üvegajtó? - kérdezte a pincér.- Az az üvegajtó, az az óriási üvegajtó - és kezükkel, karjukkal mutatták, hogy milyen óriási.- Itt csak egy üvegajtó van - válaszolt a pincér.- Ez - és rábökött. Éppen előtte ültek.- Érdekes - csodálkoztak. - Nem is vettük észre. Kis üvegajtó volt ez, rozoga, kopott s apró üvegtáblákkal berakva. ízléstelen, zöldre festett vasrácsok keretezték. Kosztolányi Dezső Rámeredtek, gyötrődve, mert a szó szoros értelmében fájt nekik a távlat ilyen eltolódása. Mint egy álomképre meredtek rá, mint az ifjúkorra meredtek rá. Nem ismerték föl. Tanulmányozták, hol nyílik, hová lehet eljutni ezen az üvegajtón.- Lehetetlen - erősködött az asz- szony. - Teljesen lehetetlen.- Pedig nyilván ez lesz - mondta a férfi. - Az ember, kérlek, téved. Különösen annyi idő után. Az ember, kérlek, csalódik. Most elmosolyodtak azon, 'hogy hajdan, húsz évvel ezelőtt, milyen szépnek, csodálatosnak, tündérinek látták ezt a helyet. Kacagtak csacsi- ságukon, tapasztalatlanságukon.- Hiszen otthon még a mi üvegajtónk is nagyobb - állapította meg a férfi. - Sokkal nagyobb. *- Nagyobb és szebb - tette hozzá az asszony. Kanalazták fagylaltjukat. Nem szóltak semmit. Hallgattak. Egyszerre mind a ketten azt érezték, hogy megöregedtek. Nincs többé öncsalás, káprázat, mely megszépíti a dolgokat. Minden olyan, amilyen. Ezután már csak a világtól várhatnak még valamit. Maguktól semmit. De mit adhat a világ? Legföljebb ilyen szegényes, nem is egészen tiszta üvegajtót. Az élet elmúlt. Az asszony elővette kézitükrét. Némán szemlélte benne az arcát. Ráncokat fedezett föl homlokán, a szeme körül, az eddig ismeretlen ráncokat. Sápadt volt és fáradt. Száját kipirosította. A férfi, aki költő volt, kitekintett. Nézte a tengerszemet, a tengerszem jéghideg, borzongató, tintafekete vizét, melyen egyetlen vérvörös acélladik libegett. Dühösen összemorcolta szemét, és mint mindig, amikor bosszús volt, egyetlen vigasztalására, a munkájára, a mesterségére gondolt.- Nézd - szólt az asszonyhoz. - Én alapjában utálom azokat, akiket az irodalomtörténet nyilván vak félreértésből „nagy költők“-nek nevez. Ezek többnyire hetet-havat összehordanak, jósolnak, prédikálnak, harsognak, dörögnek, mint a tenger. Olyan meddők, olyan ihatatlanok is, mint a tenger. Hidd el, a kevés több. Menynyivel több ennél a tökéletes, ha csipetnyi is. Nem figyelsz ide?- De - bólintott az asszony, pedig egyáltalán nem figyelt oda, mert még mindig a kézitükrére hajolt, elégedetlenül.- Tudod, mit? - folytatta a férfi, aki szintén nem figyelt az asszonyra. - Ezután ón inkább kis költő akarok lenni. Nem nagy. Olyan kicsiny, mint ez a tengerszem. És olyan mély. TÖRÖK ELEMÉR A DUNA PARTJÁN Hány éve már amikor először megláttad a Dunát hosszú ezüst szalagként • csillogott az őszi fényben fehér sirályok repültek koszorút felette mint óriási sötét hal hajó úszott az alkonyat pára-ködében a csend burkát felhasítva dudált és tovább suhant a sűrűsödő homály áradatában hány éve már harminc vagy több is az idő úgyse számít csak az hogy újra itt állsz deresedé fejjel a régi híd karjára könyökölve sirályok köröznek most is a kagylószínü levegőben a könnyű párán átsejlenek a liget fái komoly méltósággal néz a vár a kéklö minden ség be s te a mindig reménykedő európai tovább ballagsz a világ országútján elnyűtt tarisznyádban fehér álmaiddal Kés-idő Itt bent ketyeg csendben az óra, kint gondján töpreng Európa. Tele van szörnyű fegyverekkel, telepítik még szörnyűbekkel. Lidércet lát az ember szeme, eltűnik, vajon féljen-e? Táncolunk a lét legperemén, ha összefogunk, még van remény. Földünket ne a halál járja, szüljön életet ezerszámra. Ne legyen az arcunk szomorú, ragyogja be csillagkoszorú. Keményen villanó kés-idő, késő lesz már ha repül a kő. BODOR ÁDÁM Középkorú, taplósapkás ember érkezett, hátán ormótlan nagy batyuval, és fapapucsokat szeretett volna árusítani. Ki is rakta őket méret szerint a híd gyalogjárójára, ö pedig föl-alá sétálgatott mellettük. De hát ez itt nem ment. Jóformán kinevették. A meredek oldalakon, a hullámzó ösvényeken, köves utakon, udvarokon, púposra döngölt nyári konyhákban fapapucsnak nem Sok hasznát vehették. Talán a súrolt padlójú, rongysző- nyeges szobát körbe lehetett volna járni vele. De arra meg minek, ha már megszokták mezítláb. Az a taplósapkás ember is, a híd gyalogjáróján sétálgatva hamar rájött, ez nem az ó területe, nem éppen neki való hely, itt nem fog komoly boltot csinálni; marad a papucsaival. Marad? No nem. Holnap majd odébbáll velük. Persze mindezért egy kicsit a divat is hibás: mennyi tetszetős, de hasznavehetetlen holmi került már ide a köves hegyoldalak közé, s most ott szagosodnak szekrények mélyén, pitvarokban dohosodnak vén ládák fenekén. Visszacsomagolta hát papucsait a batyuba, hátára vette, s elsétált a moziterem felé. Az estéi mindig szabadok voltak. A moziteremben a vetítővászon előtt sorakozó padok jobbára üresek voltak, a nézők egy része a terem sarkában gubbasztó sakkozókat állta körül. Megszokták: előadás előtt már órákkal gyülekeznek. A dogobón letépett pedálú, kicsi harmó- nium állt fehér térítővel, egy pohárral és egy kancsó vízzel. A vízből egy furulyázó törpe iszogatott. Törpe volt, a harmonium mellett ült egy széken, amikor felállt, kisebb lett, mint ülve. Egy kócos, vörös hajú gitározó fiúnak furulyázott. így, a nyilvánosság bevonásával gyakoroltak. , A taplósapkás ember egy darabig egymagában üldögélt, a furulyát s a gitárszót hallgatta. Később egy nagydarab fehér asszonyban sejtette a társtalan várakozót, s melléje telepedett. Erről a moziteremről beszélgettek, ahova heti négy alkalommal el lehet jönni szórakozni. Az asszonyt Olgának hívták, elmondta, hogy a törpe nem idevalósi, csak átjár csütörtökön és szombaton, amikor korábban nyit a terem. Egyébként ő sem idevalósi, csak itt özvegyült meg. ''-Tudja, az Olga errefelé nem valami kedvelt név.- Na és - mondta az ember -, engem meg Edének hívnak. Hat óra elmúlt, s az Olga nevű asszony gyanakodni kezdett, hogy az előadás elmarad. Ha a hatórás busszal nem érkezik meg a gépész, aligha érdemes várni. De számít ez. Végtére is zeneszó mellett töltik az időt. Sztyepa visszatér - ez lett volna a film, amit vetítenek A cím fölött valami bundás állat kopott képe volt látható. Talán épp az volt Sztyepa. Ez nem derült ki, a mozigépész aznap nem érkezett meg. A fapapucsos ember nemigen beszélt magáról, a papucsairól. Nem is lett volna értelme, mindenki tudta róla, kicsoda: egy fapapuccsal foglalkozó egyén. Az asszony azt mondta, ha már későre jár, kiadhát neki egy fekvőhelyet. Ne érje úton az éjszaka. A papucsárus ember megköszönte a szívességét. Mondta, rendszerint nem számol előre azzal, hol tölti éjszakáit, de ebből eddig még nem adódott semmi kellemetlensége. Megszokta ezt az örökös vándorlást. Távozáskor, tehát már reggel, amikor batyujával a hátán készen állt az indulásra, megajándékozta az Olga nevű asszonyt egy pár fapapuccsal. Az asszony elfogadta, és kissé zavartan mesélte sebtében, hogy már tegnap nagyon tetszettek neki ezek a holmik, amikor csak úgy közömbösen végigsétált a hídon. Már-már vett is volna magának egy párat. De ő itt jövevényszámba megy, jobb, ha nem kezdeményez semmit.- Persze - mondta a vándorárus -, értem. Nyugodjon meg, köztünk marad. MH Jordan Popov A Ml UDVARUNK I IMagával ragadó a mi házunk - a hozzá tartozó udvar is lenyűgöző, akárcsak a lakók, a lakóbizottság és Arcsarov, a lakóbizott- ság elnöke. Általában véve nagyszerűen mennek nálunk a dolgok. Időről időre összejövünk. Arcsarov pedig beszédet intéz hozzánk.- Elvtársak, hozzuk rendbe az udvart! Ültessünk pipitért, ibolyát, hajnalkát, jácintot és más dekoratív virágot! Nincs szebb, mint néhány ágyás virág!- Igaz, igaz - harsan föl az egyetértés.- Ha azonban egy kicsit jobban belegondol az ember - folytatja Arcsarov rájön: minek nekünk virág, lakótársak? Senki sincs, aki gondozná, a gyerekek pedig már harmadnapra letaposnák. Nem lenne jobb, ha szőlőlugas borítaná be az udvart egyik végétől a másikig, ha padokat állítanánk a lugas alá, hogy a kismamák és a nyugdíjasok kinyújtóztathassák tagjaikat a pihenés óráiban? Van-e szebb dolog, mint a szőlő, amely az élet szimbóluma? Ez aztán az igazi, hamisítatlan disz!- Igaz, /gaz - harsan föl az egyetértés.-Jólesik hallanom, hogy egy véleményen vagyunk - folytatja Arcsarov -, a pihenölugas azonban még messze nem a legsikerültebb megoldás. Szőlő és pad helyett - hintát és homokozót! A gyermek az első számú gondunk, örömünk, reménységünk.- Igaz, igeiz - harsan föl az egyetértés.- De miért áltatjuk magukat, lakótársak? - folytatja Arcsarov. - A hinta és a homokozó még nem mutatja meg a bennünk rejlő erőt. Mindenkinek be kell látnia, ha nem létesítünk egy igazi viváriumot, az udvar közepén kis szökőkúttal és faiskolával - semmit sem csináltunk. Ha viszont megcsináljuk, a szomszédok meg Jognak pukkadni az irigységtől. Erre van most szükségünk: vívári um, vízesés és faiskola.- Igaz, igaz - harsan föl az egyetértés.- Igaz hát - folytatja Arcsarov. - De tegyék a szivükre a kezüket, és vallják be: vajon nem húbele- balázsoskodunk némely dologban? Nem lenne jobb, ha meghagyjuk az udvart ebben a mostani természetes, egyszerű, az emberi kéztől érintetlen állapotban? Aki akar porol, a másik paprikát süt, a harmadik kompótot, a negyedik paradicsomot főz, az ötödik lustálkodik a takaró alatt, a hatodik serpenyőt ónoz, a hetedik nyújtózkodik, a nyolcadik szerel, a kilencedik hagymát ültet. Vajon nem ez a legjobb bizonyítéka annak, hogy mi vagyunk az udvar gazdái?- Igaz, igaz - harsan föl az egyetértés. Arcsarov ivott egy pohár vizet, és homlokát ráncolva igy szólt:- Lakótársak, egy kicsit elszomorít engem a maguk hozzáállása. Először virágoskertet javasoltam - beleegyeztek. Utána a virágok helyett fölvetettem a lugas ültetésének gondolatát - hozzájárultak. Beleegyeztek a vivárium- ba, a vízesésbe és a faiskolába is, továbbá abba is, hogy egyáltalán ne csiháljunk semmit. Hogyan magyarázzam mindezt?- Minek itt annyit szaporítani a szót? - szólalt meg egy hang hátul. - Végül úgyis autóparkoló lesz itt. És ismét fölharsan az egyetértés: „igaz, igaz“. ADAMECZ KÁLMÁN fordítása
