Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)

1983-10-28 / 43. szám

VINCENT SIKULA- Hát Imróról nem tudsz sem­mi? Semmit sem hallottatok róla?- kérdezte a mester, de már Vil­mának is nyelvén volt a kérdés.- Akkora tömegben? Hol láthat­tuk volna? Hol hallhattunk volna róla? De ne féljetek - nyugtatta őket Jakub ő is rövidesen haza­jön! Lehet, hogy holnap vagy hol­napután. Vagy egy hét múlva. Egy hét múlva már biztosan itthon lész.- És a városban, Besztercén- Ondrej csak nem nyughatott -, véges-végig autók! Tyü, mennyi autó volt ott! És mindegyiken gép­puska.- Harcoltatok is? - kérdezte a mester.- Lehet, hogy valahol harcoltak- mondta Jakub. - Mi csak készül­tünk. Aztán áthelyeztek bennün­ket, de ott se történt semmi, pedig vártuk is, hogy valami történjék. A mester szipákolt egyet, noha talán nem is kellett neki, majd megtörölte az orrát, és megvetően dohogta:- Szép katonák vagytok, mond­hatom!- Mit tehettünk volna? Kinek volt kedve a németekkel, a bitang­jaival verekedni? Hanem aki akart, verekedhetett, aki akar, birkózzék csak velük.- Hát Imro nem birkózik velük?- A mester mintha meg akarná dicsérni Imrót. - Imro elment az emberekkel, és most ő a parancs­nokuk. De ezt már tudjátok, hiszen elmondták a népek. Ha már egy­szer ott voltatok, legalább kérde­zősködhettetek volna felőle.- Azt hiszed, kérdezősködhet­tünk? Apa, hiszen te azt el se tudod képzelni, mi volt ott.- Már miért ne tudnám! De in­kább meg se próbálom. Hanem érdeklődni azért érdeklődhettetek volna. Vilma is felsóhajtott:- Bizony érdeklődhettetek volna!- Hogy ti milyen furcsák vagy­tok! - csóválta a fejét Jakub. - Hi­szen az is puszta véletlen, hogy kettőnket Ondróval ugyanabba a kaszárnyába raktak. Mert így aztán, amikor kellett, megállapod­hattunk és dönthettünk. Kereket is oldhattunk, hiszen ezért vagyunk itt. Ha Imro velünk van, ót is ma­gunkkal csaljuk. De meglátjátok, hamarosan hazajön. Legkésőbb egy hét múlva. Esetleg tíz nap múlva! Tíz nap múlva már bizto­san itthon lesz.- Bár úgy lenne! - sóhajtott fel Vilma. Teltek-múltak a napok, eltelt a hét is, és Imrichnek se hire, se hamva. A legrosszabb az volt, hogy senki sem akadt, aki jobb kedvre derítse Vilmát. A mester, mint már említettük, ha vigasztal- gatta is, Vilmán nemigen segített, mert eleinte úgy vigasztalta, hogy szakadatlanul szapulta Imrót, ám most már hovatovább mind keve­sebbet dohogott, és ebből arra lehetett következtetni, hogy ő ma­ga is egyre komolyabban aggódik Imróért. Vilma hasztalan ment vol­na az anyjához is, mert ott meg ott volt Agneska, s az még szeren­csétlenebbnek érezte magát, ezért többet is siránkozott, amiben anyja kitartóan segített neki. Még mindig nem tudtak semmit Stefan- ról. Néhányszor elmentek a bolt­ba, és megpróbáltak telefonálni a csendörség főparancsnokságá­ra, de a túlsó oldalon mintha ki­kapcsolták volna a telefont, vagy mintha elromlott volna, sehogy sem sikerült vonalat kapniuk. Ag­neska mind jobban elkeseredett, végül már aludni sem bírt, éjsza­kákon át csak járkált a házban, erővel visszafojtotta sírását, hogy a kis Zuzkát föl ne ébressze, meg hogy az anyja se jöjjön rá, mekko­ra az 6 boldogtalansága. Az anyja azonban így is min­denről tudott. Az utcán is nemegy­szer mesélte a szomszédasszo­nyoknak, hogy idősebbik lánya kisbabát vár, és a kisbabával a szíve alatt éjszakánként pitye- regve rója a házat, ezért ő is, a régen magára maradt özvegy, aki már a két félárva lányát fölne­velte, felkel a félárva lányához, hogy átfogja a vállát mindkét kar­jával: ,,Ó, én szegény, szeren­csétlen és boldogtalan lányom, hát te nemcsak napközben, ha­nem még éjnek évadján is így emészted magad?“ Reggel meg, ó, minden reggel elmegy hozzájuk Vilma is, noha a legszívesebben elbújna valahol a fájdalmával, elmegy, hogy kipa- naszkodja magát, viszi a saját bá­natát, mert szegényke, a másik félárva, saját bújával-bajával akar enyhíteni a keservükön. Most aztán próbáljon valaki ide­gen, aki nem lát a dolgok mélyére, és a családot sem ismeri túlságo­san, próbáljon segíteni rajtuk, pró­báljon legalább mondani valamit azoknak a boldogtalan asszo­nyoknak! Az emberek, ha beszél­nek is, bizony nem mindig találják meg az alkalmas szót! Nos, mit tegyenek hát ezek, meg a többi, a többi hasonló sorsú asszony a szerencsétlenségben?! Agneska nem bírja idegekkel, és egyszer, amikor a mester is ott van, olyan jajveszékelésbe kezd, hogy hallgatni is rossz. Sőt közben ilyeneket kiabál:- Nekem oda kell mennem, ne­kem oda kell mennem! Oda kell mennem legalább, hogy lássam!' Az anyja is fölzokog, és a kis Zuzka, hiszen még kisgyermek, bizony még igazán csak apróság, kis butuska, még iskolába sem jár, a sírásra azonban már elég okos, igen érzékeny, különösen ha látja, hogy nemcsak az anyja, hanem a nagymamája is zokog, és Vilmá­nak, nos, a Vilma néninek is könny ül a szemében, a kis Zuzka ilyen­kor, s ebben nincs semmi különös, szintén elpityeredik, mert oka van rá. Lelkemre, már az a csöppség is érzi, hogy lehet rá oka, mert az anyja, esetleg a nagyanyja, mivel az édesanyjának, ej, az édesany­jának olykor elcsuklik a hangja, egy napon közli vele, hogy árva vagy félárva, jobban mondva, az lehet belőle. Nincs-e hát miért sír­nia egy ilyen csöppségnek? Sőt nem könnyezhet-e az anyjával vagy a nagyanyjával már előre egy kicsit? Es a nagyanyjának, aki már annyi sanyarúságon és meg­próbáltatáson ment keresztül, s már látja, hogy ismét újabbak törnek rá, vajon nincs-e oka a sí­rásra? Hiszen az ember néha szí­vesebben lenne állat, hogy üvölt- hessen kínjában! Az unokáját azonban dédelget­nie s a lányát vigasztalnia kell. Az anyának ez kötelessége. Ha maga bármilyen elesett, ha mindjárt a legelesettebb volna is, erre min­dig futnia kell az erejéből. Futnia kell az erejéből vigaszra. Sőt a nagyanyának még több erőt kell összegyűjtenie magában, lega­lább két vigaszra valót, mert ha lányt akart, igen, már akkor, ami­kor még maga is csak leánygyer­mek volt, már akkor kellett a lány vagy fiúunokájára gondolnia. Csakhogy olykor ez nem könnyű! Hiszen az embernek néha a kez­det kezdetén sincs valami sok ere­je, s később, amikor már gyerme­kei vannak, és amikor már minde­ne csak fogy, egyre többet kell adnia. Mégis tud vigaszt nyújtani! Ha másképp nem, hát úgy, hogy ma­ga is föl-följajdul, sőt esetleg így szól:- Ó, édes lányom, kérlek, térj észre! Ne emészd magad túlságo­san, mert a végén még megbolon­dulsz!- De nekem oda kell mennem- hajtogatta Agneska -, nekem igazán oda kell mennem, ha mind­járt belepusztulok is útközben!- Édes jó istenem, te már alig­hanem csakugyan megháborod­tál! - szörnyedt el az anyja. - Ho­va mennél most? Mi jutott eszed­be?! Szó se lehet róla! Szó se lehet róla, kedves lányom!- Ha akarod, elmegyek én- ajánlkozott Vilma. - Ne gyötörd maga, Agneska! Ha akarod, elme­gyek én! Nekem is épp elég a ba­jom, ezért szívesen segítek. Még ha útközben oda vagy vissza egy kis szerencsém lesz, talán még Imróról, Imriskóról is megtudok valamit.- Nem mentek sehova! - lépett közbe határozottan a mester. Előbb Vilmára nézett, majd az anyjára emelte a szemét. Agnes- kát szándékosan kerülte a pillan­tásával. - Hova mennétek, hiszen nem tudjátok, hova menjetek! De ha tudnátok is, lehet, hogy soha­sem jutnátok el oda. Különösen te!- villantotta a tekintetét Agneská- ra. - Neked most éppen ez hiány­zik a legjobban! Mi lesz, ha útköz­ben jön el az órád? Várni kell! Hiszen egy hét az csak egy hét, vagyis hét nap, és a hónap is közönséges napokból és hetekből áll! Lehet, hogy igazán csak el­romlott valahol a telefon, mi meg azonnal verjük félre a harangot? Jön majd valaki, hányszor csak egy közönséges fajankó, megja­vítja a telefont, mi meg aztán ne­vetünk, lehet, hogy most is nevetni fogunk, eleinte talán csak a tele­fonba, mivel Imriskót és Stefant nem látjuk viszont rögtön. Később persze viszontlátjuk őket. Nem kell mindig mindent napokkal és órák­kal mérni. Időnként a hát is meg­tréfálhat bennünket. Itt van azon­ban a hónap is, és amit nem old meg egy hét, azt megoldja két hét, vagy megoldja a hónap. Aki nem hisz a hétnek, annak a hónapban kell bíznia. A bizakodó emberek­hez a hónap egyszer-másszor jó­szívű. Ha nem is mindegyik. Nem kell, hogy minden hónap minden embernek egyszerre mindent megadjon. Hiszen némelyeknek a telefon is elég. De a hónap nem siet, szakít időt tréfára is, és tele­fon helyett levéllel lep meg. Biz’is- ten, asszonyok, nincs nevetni való kedvem, azt azonban tudom, hogy némelyik hónap meg tudja magát kedveltetni az emberekkel, sőt ne­vetésre fakasztja őket, levelet is hozhat nekik. Néha egy egészen közönséges nap, sőt annak a nap­nak csupán egyetlen röpke, kö­zönséges perce is megér száz koronát, vagy egyáltalán, egyálta­lán ki sem fejezhető az értéke pénzben, várjunk ki egy ilyen na­pot, egy ilyen percet! Asszonyok, hiszen én mellettetek állok, nem csaphatlak be benneteket! Biz’is- ten, ha nem érkezik levél, magam kerekedem föl, és megyek, ahova kell. Elmegyek Stefan után, s út­közben Imróról is kérdezősködöm. Lehetséges, hogy a fiamnak, ha csakugyan találkozunk, egy-két nyakleves is kijut.- Jaj, hiszen te bolond vagy!- szakította félbe Vilma meg Ag­neska anyja. Eleinte tetszettek ne­ki a mester szavai, most azonban már úgy érezte, hogy csak fecseg. Mindig kelekótyának tartotta uqyanis, és ez most ismét eszébe jutott.- Van egy kis igazam! - A mes­ter nem haragudott meg, de bele se zavarodott a mondókájába.- Lehet, hogy neked is igazad van. De ne kapkodjunk, várjunk még néhány napot, mindent megold az idő! KONCSOL LÁSZLÓ fordítása * Részlet az író Muskátli című regényéből A folyó felől hűvös áramlat csapta meg, nekifordította fedetlen csap­zott fejét. Jól esett az enyhe szélmozgás. Már sötétedett, de homloka még mindig verítékes volt a nyáreleji délután égető, perzselő hevétől. Amikor ebéd után a kiskapunál leakasz­totta a rozsdás, görbe szögről a keze fogásától fényesre koptatott botot, ame­lyik azóta, amióta nyugdíjba ment, télen- nyáron mindig ott lóg mellette, hogy hosszabb-rövidebb bolyongásaira elkí­sérje, még nem gondolta, hogy ilyen sokáig marad. Otthon majd ismét fagyos csönd fo­gadja. A fia, meg a menye is, aki egyébként egészen rendes teremtés - meg se igen érdemli az a nagyképü, mindig ideges és mindig morgós agronómus-fia -, nem szeretik, ha sokáig „csatangol“, (aho­gyan ők mondják) a határban.- Egyszer még a vaddisznók vagy a rókák akadnak rá valahol a töltés mel­lett - morogta sötétben egy este vacsorá­nál az agronómus. - Aztán csak a ható­ságokkal gyűlik meg miatta az ember baja. A menye is csak a magáét fújta, duz­zogó, örökösen zsörtölödő-síró hangján: ■ - Csak legalább vacsoraidőre gyünne haza. Már most is harmadszor melegítem neki a tésztát... Az öreg akkor se szólt semmit. Megszokta, hogy hangosan sohasem felesel-a fiatalokkal, csak - furcsa módon - magában folytat velük dialógust. ,,Ha a vaddisznók, hát akkor a vad­disznók... Vagy a rókák. Nem is lenne rossz, ott a töltésnél, a holtágnál. Elalud­ni. örökre. Hej, de gyönyörű hely is az ott! Különösen régen volt az. Fiatal korá­ban. Amikor még nem volt az a minden­fajta randa gép, amelyek belemartak a földbe, a fákba... Amikor az asszony... Hopp! Te vén szamár, te vén szamár! Hiszen Julis akkor még nem is volt a fele­sége! Az még huszonnégyben volt. Akkor ott arattak az uraságnál, ö volt az első kaszás. Igaz, mindig első kaszás volt. Aztán egyszer... Igen, igen. Ott volt az pontosan a holtági töltésnél.“ Kint aludtak a szabad ég alatt. Aztán egyszer megvárta, míg szomszédja ráte­szi a fúrészelést, ó meg szép csöndesen felkelt a zizegő szénáról és átment a má­sik boglyához, amelyiknél a lányok pi­hentek elernyedten, fáradtan. De feszes mellükben ott szendergett a test ördöge is, a mohó vágy, amit a perzselő csalló­közi nap csiholt bennük reggel óta. Aludtak. Csak az asszony, Julis, mocorgott fél­álomban, s amikor izgalomtól remegő forró, nagy lapátkeze betalált az ingecs- kéje alá, abba a varázslatos nyílásba, fázósan megremegett. De a húsú két karja engedelmes nyirkos nyakát... Ahogy most a vacsorája csuparánc, barázdás, fékét észrevehető mosoly futott át bekapott, már késő volt. Az agronómus - mindig í< gában a fiát, sohasem k - sötét, tekintete egy árny komorabbá vált:- Aztán még kiröhögi az e A menye csitítóan férje as vó nehéz öklére tette a kézé Akkor tekintete egyszerr tekintetével találkozott. Az i A kis Sanyiéval. Majdnem vi A gyerek arcából mintha a felesége nézett volna viss nyílt, áthatóan kék szemév' most pajkos kis szikrácska feléje. Még gömbölyű gyéréi tor nélküli biztató mosoly búi Ivanics Istvár Tudta, mindig érezte, ho a szövetségese. Szerették egymást - at erről bármikor is beszéltek \ merte a gyerek nagyapja bol útját, ha csak tehette, mindii kött. Ismerte a kanyargós ei amelyikről régen olyan csőd; kát mesélt neki, a holtág mi ahol egy már régen porlad farönkön szokott megpihenr varodott, sűrű hajú busa fe nyugtatva... Meg a volt fác mint mesélni szokta, gy megdézsmálta a színes tollú darak fészkét... Nagyanyjár közi égbolt színéhez hason szemét örökölte a gyerek, s este tekintetük összevillant, kicsit sandán felfelé néző, ki tató meleg pillantását látta benne az öreg.

Next

/
Thumbnails
Contents