Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-10-28 / 43. szám
VINCENT SIKULA- Hát Imróról nem tudsz semmi? Semmit sem hallottatok róla?- kérdezte a mester, de már Vilmának is nyelvén volt a kérdés.- Akkora tömegben? Hol láthattuk volna? Hol hallhattunk volna róla? De ne féljetek - nyugtatta őket Jakub ő is rövidesen hazajön! Lehet, hogy holnap vagy holnapután. Vagy egy hét múlva. Egy hét múlva már biztosan itthon lész.- És a városban, Besztercén- Ondrej csak nem nyughatott -, véges-végig autók! Tyü, mennyi autó volt ott! És mindegyiken géppuska.- Harcoltatok is? - kérdezte a mester.- Lehet, hogy valahol harcoltak- mondta Jakub. - Mi csak készültünk. Aztán áthelyeztek bennünket, de ott se történt semmi, pedig vártuk is, hogy valami történjék. A mester szipákolt egyet, noha talán nem is kellett neki, majd megtörölte az orrát, és megvetően dohogta:- Szép katonák vagytok, mondhatom!- Mit tehettünk volna? Kinek volt kedve a németekkel, a bitangjaival verekedni? Hanem aki akart, verekedhetett, aki akar, birkózzék csak velük.- Hát Imro nem birkózik velük?- A mester mintha meg akarná dicsérni Imrót. - Imro elment az emberekkel, és most ő a parancsnokuk. De ezt már tudjátok, hiszen elmondták a népek. Ha már egyszer ott voltatok, legalább kérdezősködhettetek volna felőle.- Azt hiszed, kérdezősködhettünk? Apa, hiszen te azt el se tudod képzelni, mi volt ott.- Már miért ne tudnám! De inkább meg se próbálom. Hanem érdeklődni azért érdeklődhettetek volna. Vilma is felsóhajtott:- Bizony érdeklődhettetek volna!- Hogy ti milyen furcsák vagytok! - csóválta a fejét Jakub. - Hiszen az is puszta véletlen, hogy kettőnket Ondróval ugyanabba a kaszárnyába raktak. Mert így aztán, amikor kellett, megállapodhattunk és dönthettünk. Kereket is oldhattunk, hiszen ezért vagyunk itt. Ha Imro velünk van, ót is magunkkal csaljuk. De meglátjátok, hamarosan hazajön. Legkésőbb egy hét múlva. Esetleg tíz nap múlva! Tíz nap múlva már biztosan itthon lesz.- Bár úgy lenne! - sóhajtott fel Vilma. Teltek-múltak a napok, eltelt a hét is, és Imrichnek se hire, se hamva. A legrosszabb az volt, hogy senki sem akadt, aki jobb kedvre derítse Vilmát. A mester, mint már említettük, ha vigasztal- gatta is, Vilmán nemigen segített, mert eleinte úgy vigasztalta, hogy szakadatlanul szapulta Imrót, ám most már hovatovább mind kevesebbet dohogott, és ebből arra lehetett következtetni, hogy ő maga is egyre komolyabban aggódik Imróért. Vilma hasztalan ment volna az anyjához is, mert ott meg ott volt Agneska, s az még szerencsétlenebbnek érezte magát, ezért többet is siránkozott, amiben anyja kitartóan segített neki. Még mindig nem tudtak semmit Stefan- ról. Néhányszor elmentek a boltba, és megpróbáltak telefonálni a csendörség főparancsnokságára, de a túlsó oldalon mintha kikapcsolták volna a telefont, vagy mintha elromlott volna, sehogy sem sikerült vonalat kapniuk. Agneska mind jobban elkeseredett, végül már aludni sem bírt, éjszakákon át csak járkált a házban, erővel visszafojtotta sírását, hogy a kis Zuzkát föl ne ébressze, meg hogy az anyja se jöjjön rá, mekkora az 6 boldogtalansága. Az anyja azonban így is mindenről tudott. Az utcán is nemegyszer mesélte a szomszédasszonyoknak, hogy idősebbik lánya kisbabát vár, és a kisbabával a szíve alatt éjszakánként pitye- regve rója a házat, ezért ő is, a régen magára maradt özvegy, aki már a két félárva lányát fölnevelte, felkel a félárva lányához, hogy átfogja a vállát mindkét karjával: ,,Ó, én szegény, szerencsétlen és boldogtalan lányom, hát te nemcsak napközben, hanem még éjnek évadján is így emészted magad?“ Reggel meg, ó, minden reggel elmegy hozzájuk Vilma is, noha a legszívesebben elbújna valahol a fájdalmával, elmegy, hogy kipa- naszkodja magát, viszi a saját bánatát, mert szegényke, a másik félárva, saját bújával-bajával akar enyhíteni a keservükön. Most aztán próbáljon valaki idegen, aki nem lát a dolgok mélyére, és a családot sem ismeri túlságosan, próbáljon segíteni rajtuk, próbáljon legalább mondani valamit azoknak a boldogtalan asszonyoknak! Az emberek, ha beszélnek is, bizony nem mindig találják meg az alkalmas szót! Nos, mit tegyenek hát ezek, meg a többi, a többi hasonló sorsú asszony a szerencsétlenségben?! Agneska nem bírja idegekkel, és egyszer, amikor a mester is ott van, olyan jajveszékelésbe kezd, hogy hallgatni is rossz. Sőt közben ilyeneket kiabál:- Nekem oda kell mennem, nekem oda kell mennem! Oda kell mennem legalább, hogy lássam!' Az anyja is fölzokog, és a kis Zuzka, hiszen még kisgyermek, bizony még igazán csak apróság, kis butuska, még iskolába sem jár, a sírásra azonban már elég okos, igen érzékeny, különösen ha látja, hogy nemcsak az anyja, hanem a nagymamája is zokog, és Vilmának, nos, a Vilma néninek is könny ül a szemében, a kis Zuzka ilyenkor, s ebben nincs semmi különös, szintén elpityeredik, mert oka van rá. Lelkemre, már az a csöppség is érzi, hogy lehet rá oka, mert az anyja, esetleg a nagyanyja, mivel az édesanyjának, ej, az édesanyjának olykor elcsuklik a hangja, egy napon közli vele, hogy árva vagy félárva, jobban mondva, az lehet belőle. Nincs-e hát miért sírnia egy ilyen csöppségnek? Sőt nem könnyezhet-e az anyjával vagy a nagyanyjával már előre egy kicsit? Es a nagyanyjának, aki már annyi sanyarúságon és megpróbáltatáson ment keresztül, s már látja, hogy ismét újabbak törnek rá, vajon nincs-e oka a sírásra? Hiszen az ember néha szívesebben lenne állat, hogy üvölt- hessen kínjában! Az unokáját azonban dédelgetnie s a lányát vigasztalnia kell. Az anyának ez kötelessége. Ha maga bármilyen elesett, ha mindjárt a legelesettebb volna is, erre mindig futnia kell az erejéből. Futnia kell az erejéből vigaszra. Sőt a nagyanyának még több erőt kell összegyűjtenie magában, legalább két vigaszra valót, mert ha lányt akart, igen, már akkor, amikor még maga is csak leánygyermek volt, már akkor kellett a lány vagy fiúunokájára gondolnia. Csakhogy olykor ez nem könnyű! Hiszen az embernek néha a kezdet kezdetén sincs valami sok ereje, s később, amikor már gyermekei vannak, és amikor már mindene csak fogy, egyre többet kell adnia. Mégis tud vigaszt nyújtani! Ha másképp nem, hát úgy, hogy maga is föl-följajdul, sőt esetleg így szól:- Ó, édes lányom, kérlek, térj észre! Ne emészd magad túlságosan, mert a végén még megbolondulsz!- De nekem oda kell mennem- hajtogatta Agneska -, nekem igazán oda kell mennem, ha mindjárt belepusztulok is útközben!- Édes jó istenem, te már alighanem csakugyan megháborodtál! - szörnyedt el az anyja. - Hova mennél most? Mi jutott eszedbe?! Szó se lehet róla! Szó se lehet róla, kedves lányom!- Ha akarod, elmegyek én- ajánlkozott Vilma. - Ne gyötörd maga, Agneska! Ha akarod, elmegyek én! Nekem is épp elég a bajom, ezért szívesen segítek. Még ha útközben oda vagy vissza egy kis szerencsém lesz, talán még Imróról, Imriskóról is megtudok valamit.- Nem mentek sehova! - lépett közbe határozottan a mester. Előbb Vilmára nézett, majd az anyjára emelte a szemét. Agnes- kát szándékosan kerülte a pillantásával. - Hova mennétek, hiszen nem tudjátok, hova menjetek! De ha tudnátok is, lehet, hogy sohasem jutnátok el oda. Különösen te!- villantotta a tekintetét Agneská- ra. - Neked most éppen ez hiányzik a legjobban! Mi lesz, ha útközben jön el az órád? Várni kell! Hiszen egy hét az csak egy hét, vagyis hét nap, és a hónap is közönséges napokból és hetekből áll! Lehet, hogy igazán csak elromlott valahol a telefon, mi meg azonnal verjük félre a harangot? Jön majd valaki, hányszor csak egy közönséges fajankó, megjavítja a telefont, mi meg aztán nevetünk, lehet, hogy most is nevetni fogunk, eleinte talán csak a telefonba, mivel Imriskót és Stefant nem látjuk viszont rögtön. Később persze viszontlátjuk őket. Nem kell mindig mindent napokkal és órákkal mérni. Időnként a hát is megtréfálhat bennünket. Itt van azonban a hónap is, és amit nem old meg egy hét, azt megoldja két hét, vagy megoldja a hónap. Aki nem hisz a hétnek, annak a hónapban kell bíznia. A bizakodó emberekhez a hónap egyszer-másszor jószívű. Ha nem is mindegyik. Nem kell, hogy minden hónap minden embernek egyszerre mindent megadjon. Hiszen némelyeknek a telefon is elég. De a hónap nem siet, szakít időt tréfára is, és telefon helyett levéllel lep meg. Biz’is- ten, asszonyok, nincs nevetni való kedvem, azt azonban tudom, hogy némelyik hónap meg tudja magát kedveltetni az emberekkel, sőt nevetésre fakasztja őket, levelet is hozhat nekik. Néha egy egészen közönséges nap, sőt annak a napnak csupán egyetlen röpke, közönséges perce is megér száz koronát, vagy egyáltalán, egyáltalán ki sem fejezhető az értéke pénzben, várjunk ki egy ilyen napot, egy ilyen percet! Asszonyok, hiszen én mellettetek állok, nem csaphatlak be benneteket! Biz’is- ten, ha nem érkezik levél, magam kerekedem föl, és megyek, ahova kell. Elmegyek Stefan után, s útközben Imróról is kérdezősködöm. Lehetséges, hogy a fiamnak, ha csakugyan találkozunk, egy-két nyakleves is kijut.- Jaj, hiszen te bolond vagy!- szakította félbe Vilma meg Agneska anyja. Eleinte tetszettek neki a mester szavai, most azonban már úgy érezte, hogy csak fecseg. Mindig kelekótyának tartotta uqyanis, és ez most ismét eszébe jutott.- Van egy kis igazam! - A mester nem haragudott meg, de bele se zavarodott a mondókájába.- Lehet, hogy neked is igazad van. De ne kapkodjunk, várjunk még néhány napot, mindent megold az idő! KONCSOL LÁSZLÓ fordítása * Részlet az író Muskátli című regényéből A folyó felől hűvös áramlat csapta meg, nekifordította fedetlen csapzott fejét. Jól esett az enyhe szélmozgás. Már sötétedett, de homloka még mindig verítékes volt a nyáreleji délután égető, perzselő hevétől. Amikor ebéd után a kiskapunál leakasztotta a rozsdás, görbe szögről a keze fogásától fényesre koptatott botot, amelyik azóta, amióta nyugdíjba ment, télen- nyáron mindig ott lóg mellette, hogy hosszabb-rövidebb bolyongásaira elkísérje, még nem gondolta, hogy ilyen sokáig marad. Otthon majd ismét fagyos csönd fogadja. A fia, meg a menye is, aki egyébként egészen rendes teremtés - meg se igen érdemli az a nagyképü, mindig ideges és mindig morgós agronómus-fia -, nem szeretik, ha sokáig „csatangol“, (ahogyan ők mondják) a határban.- Egyszer még a vaddisznók vagy a rókák akadnak rá valahol a töltés mellett - morogta sötétben egy este vacsoránál az agronómus. - Aztán csak a hatóságokkal gyűlik meg miatta az ember baja. A menye is csak a magáét fújta, duzzogó, örökösen zsörtölödő-síró hangján: ■ - Csak legalább vacsoraidőre gyünne haza. Már most is harmadszor melegítem neki a tésztát... Az öreg akkor se szólt semmit. Megszokta, hogy hangosan sohasem felesel-a fiatalokkal, csak - furcsa módon - magában folytat velük dialógust. ,,Ha a vaddisznók, hát akkor a vaddisznók... Vagy a rókák. Nem is lenne rossz, ott a töltésnél, a holtágnál. Elaludni. örökre. Hej, de gyönyörű hely is az ott! Különösen régen volt az. Fiatal korában. Amikor még nem volt az a mindenfajta randa gép, amelyek belemartak a földbe, a fákba... Amikor az asszony... Hopp! Te vén szamár, te vén szamár! Hiszen Julis akkor még nem is volt a felesége! Az még huszonnégyben volt. Akkor ott arattak az uraságnál, ö volt az első kaszás. Igaz, mindig első kaszás volt. Aztán egyszer... Igen, igen. Ott volt az pontosan a holtági töltésnél.“ Kint aludtak a szabad ég alatt. Aztán egyszer megvárta, míg szomszédja ráteszi a fúrészelést, ó meg szép csöndesen felkelt a zizegő szénáról és átment a másik boglyához, amelyiknél a lányok pihentek elernyedten, fáradtan. De feszes mellükben ott szendergett a test ördöge is, a mohó vágy, amit a perzselő csallóközi nap csiholt bennük reggel óta. Aludtak. Csak az asszony, Julis, mocorgott félálomban, s amikor izgalomtól remegő forró, nagy lapátkeze betalált az ingecs- kéje alá, abba a varázslatos nyílásba, fázósan megremegett. De a húsú két karja engedelmes nyirkos nyakát... Ahogy most a vacsorája csuparánc, barázdás, fékét észrevehető mosoly futott át bekapott, már késő volt. Az agronómus - mindig í< gában a fiát, sohasem k - sötét, tekintete egy árny komorabbá vált:- Aztán még kiröhögi az e A menye csitítóan férje as vó nehéz öklére tette a kézé Akkor tekintete egyszerr tekintetével találkozott. Az i A kis Sanyiéval. Majdnem vi A gyerek arcából mintha a felesége nézett volna viss nyílt, áthatóan kék szemév' most pajkos kis szikrácska feléje. Még gömbölyű gyéréi tor nélküli biztató mosoly búi Ivanics Istvár Tudta, mindig érezte, ho a szövetségese. Szerették egymást - at erről bármikor is beszéltek \ merte a gyerek nagyapja bol útját, ha csak tehette, mindii kött. Ismerte a kanyargós ei amelyikről régen olyan csőd; kát mesélt neki, a holtág mi ahol egy már régen porlad farönkön szokott megpihenr varodott, sűrű hajú busa fe nyugtatva... Meg a volt fác mint mesélni szokta, gy megdézsmálta a színes tollú darak fészkét... Nagyanyjár közi égbolt színéhez hason szemét örökölte a gyerek, s este tekintetük összevillant, kicsit sandán felfelé néző, ki tató meleg pillantását látta benne az öreg.
