Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-10-21 / 42. szám
Szóljatok, emberek! Tavasz. A mezőkről idehallatszik a motorok gondterhelt zúgása; az ember az általa feltalált okos gépek segítségével a téli álmából épp most ébredő, még gőzölgő földbe veti az élni vágyó és életet adó magot- mindezt az ember pontosan úgy cselekszi, ahogy száz, ezer, tízezer évvel előtte is csinálták; a különbség mindössze annyi,'hogy nem is olyan régen a magot még háncskosárból szórták a földbe, most pedig egyenletesen, patakonként folyik a vetőgép karjai közül. És ebben az örök, megismételhetetlen ismétlődésben „ benne foglaltatik - Földanyánk életéhez mérve pillanatnyi - létünk minden varázsa és rabul ejtő öröme, mely nemzedékről nemzedékre öröklődik, s Földanyánk mindent előre látott, mindent számba vett, hogy sohase kelljen elhagynunk őt. De itt hirtelen megázakad a gondolat, mintha valamiféle homályos és félelmetes dologba ütközött volna. Hisz tudósok már kiszámították: a világon olyan mennyiségű atomfegyver gyűlt össze, hogy már most is képes lenne bolygónkat nem is egyszer, de akár tízszer, tizenötször vagy éppen százszor teljesen elpusztítani, és ennek ellenére mégis vannak olyan nézetek, hogy „léteznek a békénél fontosabb dolgok“, az ilyen logika szerint van valami, ami drágább az egész emberiségnél, a civilizáció évszázadai folyamán létrehozott értékeknél. Az egyik ilyen mániákus tudós egészen odáig süllyedt, hogy kijelentette- ráadásul nem kis büszkeséggel- ; ő személy szerint kifejezetten gyűlöti az embereket, és szívesen feltalálna valamit, amivel kiirthatná az egész emberi nemet. Ennek az embernek nem kavarják fel a lelkét Hirosima és Nagaszaki látomásai, ellenkezőleg, lángra lobbantják benne emberevő szenvedélyét. „Várjatok csak, fogja mondani. - Én még olyanabbat találok ki!“ • Sokan nem láttuk Hirosimát sem a tragédia előtt, sem utána. De láthattuk azt a hirosimai kislányt, aki vézna, áttetszőén vékonyka, gyenge kezével fehér papírból darvakat vágott ki. Már kétszáz, háromszáz könnyű, fehér madarat! Háromszáz! De ezer kellene! A kislány csak akkor fog meggyógyulni az atomsugár által okozott betegségéből. Ezt mondták neki a felnőttek. Fáj, ó, mennyire fáj! Gyenge kezecskéi nem akarnak engedelmeskedni, az olló kicsúszik az ujjai közül. De felemeli újra és újra. Már nyolszáz fehér darut vágott ki. Már csak néhány van hátra, és meggyógyulsz! a nyolcszázegyediknél az olló megint kicsúszik, de ezúttal már a halott ujjak közül... Ma is tisztán látom a képet. S csak azt nem tudom elképzelni, mivel foglalkozott, mire gondolt az az ember, aki annak idején parancsot adott, hogy hajtsák végre a szörnyű gonosztettet. Talán azokban a pillanatokban párját ritkító cinizmussal levelet írt Hirosima városi tanácsának, melyben bizonygatta, hogy ez az ördögi cselekedet „szükséges és halaszthatatlan volt mind Japán, mind szövetségesei jövendő boldogulásához“? Vagy szá- zádszor ismételgette, hogy nem érez lelkiismeret-furdalást?! Szívesen elhisszük, hogy nem furdalta a lelkiismeret azokat, akik atombombát dobtak a védtelen városra, hiszen az ilyen embereknek egyszerűen nincs lelkiismeretük. Nem a „jövőbeni boldogulásiról beszélnek-e jelenlegi utódaik is, amikor az „Európai korlátozott atomháború“-t készítik elő? Az egyik befolyásos amerikai személyiség még „megnyugtató“ beszédet is tartott, melyből kiderült, hogy Európának nincs oka a félelemre, mert Hirosima példája is mutatja, milyen gyorsan terem új élet az atomháború hamvaiból. Vajon miből van több ebben a filozófiában: embergyülöletből vagy arcátlanságból, mely a büntetlenség teljesen alaptalan érzéséből fakad?! Van elég ebből is, abból is. Csak egy hiányzik e nyilatkozatból: az emberi lelkiismeret, a becsület és a felelősségtudat. Egyes tengerentúli stratégák erősen emlékeztetnek arra a bizonyos Tökfilkó William nevű tudósra, a Jules Verne Repülő szigetéről írt Csehov-paródia hősére. A tudós férfiú arca verítékével alkotta meg azt a brosúrát, melynek sokatmondó és jelentőségteljes címe ez volt: Hogyan zúzzuk, porrá a világ- egyetemet úgy, hogy közben mi magunk ne pusztuljunk el? Millió és millió embernek, akik szélesen hömpölygő áradatként olvadnak bele a háborúellenes demonstrációkba, azt súgja a józan ész, hogy bolygónk, a Föld, az összes rajta élő ember és élőlény közös űrhajója - veszélyben van! Higgyék csak azt az őrültek, hogy az általuk kirobbantott atomháborúban ők életben maradnak! A föld népeinek meg 'kell mozgatnia minden erőt a gonosz hatalmak ellen, azok ellen, akik szörnyű céljaik érdekében az emberiséget az atomkatasztrófa örvényébe akarják taszítani. El kell érni, hogy alsókéért folyó küzdelem során egyetlen becsületes ember se maradjon közömbös. És ez mindenkire vonatkozik: a munkagépnél álló munkásra, aki nagy és jelentős értéket hoz létre; a szántóvetőre, aki az életet adó magot a sóvárgó földbe veti; a tanárra, aki a fogékony gyermeki lélekbe elülteti a jóság és az értelem magvát; a becsületes polgárokra is, akik nem akarják, hogy ezek a mai tökfilkók porrá zúzzák őket kis üzleteikkel együtt; de legfőképpen az asszonyokra, anyákra, akik csöppségük bölcsője fölé hajolnak, gyermekeik fölé, akik azért jöttek a világra, hogy birtokba vegyék csodálatos kincseit. Az életet adó anyának már ezért is a legszentebb joga így kiáltani: „El a hóhérkezekkel, melyet a bűnös imperializmus emelt a világ fölé, engedjétek, hogy gyermekem felnőjön, hogy ö és a többi hozzá hasonló ember boldog lehessen bolygónk tiszta ege alatt!“ Hirosima tragédiáját a történészek az akkori amerikai elnök „végzetes döntésiének nevezik. Végzetes döntés... Végzetes lett a világon élő emberek számára, mert abban a pillanatban, mikor a város fölött felemelkedett és széttárult, szétáradt a véres felhő, ez a borzasztó EMBERÖLŐ GOMBA, abban a pillanatban az emberek már nem alhattak tovább nyugodtan, szüntelen aggódhattak a gyermekeikért A gonosz lélek, amely 1945 augusztusában elszabadult, továbbra is ott lebeg nyugtalan bolygónk felett, félelmet keltve a világon. Az atomból kieresztett romboló erők szörnyű gyorsasággal nőnek a földön, most pedig a tengerentúli „mister Tökfilkók“ már a világűrben, bolygónk felett akarják elhelyezni ezeket az elszabadult erőket. Leszerelés - ez az egyetlen út a békéhez, egyetlen lehetőség a béke megőrzésére. A Szovjetunió kormánya és pártja nap mint nap, évről évre • következetesen és állhatatosan megtett és megtesz mindent, hogy a leszerelés eszméje általánossá váljék, hogy minden ország, főleg a nagyhatalmak, a leszerelésről való beszédtől eljussanak a tényleges leszerelésig. ... Látom magam előtt a hirosimai kislányt. Egy emlékmű talapzatán áll. Kezében kiterjesztett szárnyú fehér daru. Hallgat, de hallom a kiáltását, az egész világ, az egész bolygó hallja: Szóljatok emberek! Szóljatok, míg nem késő! Én nem tudom kivágni az ezredik darvamat! Mentsétek hát meg a többi gyermeket! Mentsétek meg az élő fehér darvakat! Mentsétek meg az életet a földön!“ MIHAIL ALEKSZEJEV A szerző felvétele IMPRESSZIÓK- Prágába beszökött az ősz ismételgetem ezen a szeptembervégi napon, miközben a Moldva partját szegélyező kovácsoltvas kerítéshez támaszkodom és a fenséges látványban gyönyörködöm. Balra a Károly-híd masszív s mégis köny- nyed íve: alatta, a bágyadó őszi napfényben csillogó folyó. Szemben, a folyó feletti hegyen a Hradzsin - a cseh nép gazdag múltjának és történelmének büszke jelképe, Prága első számú szimbóluma napjainkban is. S körös-körül a zsongó, lüktető város, a dicső múlt ezernyi jelével, s a mai, modern élet megszámlálhatatlan bizonyítékával: a város, amire tizenötmillió ember gondol szeretettel és büszkeséggel... A mi fővárosunk. Elképzelhető, hogy ez a prágai ősz valahonnan a Sumavából indult. Ott született a zöld hegyek között, ahol még október elején is makacs mezei virágok dacolnak a korai dérrel s komor szelek bújnak elő a csúcsok mögül. Ezek a szelek aztán láthatatlan tutajokon siklanak a Moldva hullámain, egészen ide, Prágáig. Itt azonban már megszelídülnek s kezdeti erejükből lám, csak a folyó vizének fodrozására telik. Tévedések elkerülése végett azonban le kell szögeznem, hogy a prágai ősz születésének ezt az elméletét, sajnos, nem én fogalmaztam meg elsőnek. Megtette ezt jóval korábban, máig is felülmúlhatatlan módon és mindennél szebben. Bedfich Smetana, a nagy cseh zeneszerző, Moldva című csodálatos zenei költeményében, amelynek fenséges akkordjai vissza-visszacsengenek mindazokban, akik ismerik, s akik ezen az őszi napon itt búcsúzrjak a nyártól, a Moldva parti sétányokon. Az emberek - turisták és hivatalos ügyben a városba látogatók - a fővárosban elsősorban azt keresik, ami egyéni beállítottságuknak és ízlésüknek megfelel. Aki tömött pénztárcával érkezik, az minden bizonnyal valamelyik prágai nagyáruházát keresi fel. A Kot- va vagy a Bíla labuf bő árukészlete látványnak sem mindennapi. Jómagam józan gazdasági szempontok alapján megszabott tőkével szoktam a fővárosba utazni s az igazat megvallva, ez a tőke nemigen alkalmas az áruházak bevételének ugrásszerű növelésére. Ami nem is baj. Mert vigaszként itt az Óváros, ez a csodálatos ékszerdoboz, amelyben nyolc évszázad építészetének minden értéke megtalálható. Most azonban nem ezeknek az értékeknek a leírásáról van szó, bár a lehetőség igen csábító. Az Óváros nem kis vonzerejét a minden időben megtalálható turisták jelentik. így igaz. Soha nem mulasztom el, hogy például az Orloj, az Óvárosi Városháza tornyának nagyórája előtt (inkább alatt) csoportosuló turisták tarka és népes csoportjában gyönyörködjem. Mert az évszázadok óta kitünően működő óra napjainkig vonzza a látogatókat. A kivonuló apostolok látványát senki sem akarja elmulasztani. így hát hosszú percekkel az óraütések előtt ott sorakoznak a kiváncsiak. Nyakukat nyújtogatják, néznek az ég felé, mintha azt kémlelnék, vajon van-e kilátás esőre. S készítik a fényképezőgépeket, amelyeknek az lesz a feladata, hogy megörökítsék ezt a látványosságot és bizonyítsák, hogy gazdájuk ekkor és ekkor igenis Prágában járt, és az a képen látható, elmosódott, életlen, valami, igen, az ott az Orloj, Prága híres nagyórája, amit saját kezűleg örökített meg. A tapasztaltabb, saját fotográfusi képességeikkel jobban tisztában levő turisták azonban a közeli újságos kioszkokban vásárolnak néhány, az Orlojt ábrázoló színes levelezőlapot is - biztos, ami biztos alapon. Mindez azonban nem lényeges. Az igazi érték az, hogy velük tovább növekedett azoknak a millióknak a száma, akik látták szép fővárosunkat s velünk együtt szent meggyőződéssel állítják: nagyszerű, csodálatos volt s ismét eljönnek. S mi szívesen látjuk őket. Anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben is kétségbe vonnám az Óváros és az Orloj vitán felül rendkívül nagy vonzerejét, mégis azt kell mondanom, hogy évekkel ezelőtt komoly versenytársat kapott ez a turistaattrakció, és a versengés mai napig is tart. Az új versenytárs akkor bukkant fel, amikor annak idején munkagépek jelentek meg a Nemzeti Színház környékén és nyomúk- ban az utcán megjelentek az első föld- és kökupacok, a gépkocsivezetők és a gyalogosok nem túlságosan nagy örömére. Igen, az ország első színpadának, a Nemzeti Színháznak a rekonstrukciójáról van szó. Mert amint megjelentek az első munkagépek, megjelentek a mindenütt jelen levő és mindent tudni akaró és tudni vélő drukkerek, a kiváncsiak, a turisták, a prágaiak, akik kezdettől fogva rendkívüli érdeklődéssel figyelték az építkezés alakulását. így vált a színház átépítése fővárosi látványossággá. Az építkezést környező járdákon minden időben seregnyi kiváncsi látogató nyújtogatta a nyakát, hogy minél többet láthasson az építkezés menetéből. Valahányszor a fővárosban jártam, mindig szakítottam időt arra, hogy a nézelödök közé keveredjek és figyelhessem, milyen a hangulatuk. Kezdetben, amikor az egész építkezés egy hatalmas bombatölcsérre hasonlított, a szkeptikus hangvétel dominált. „Ezek, uram...? Száz év alatt sem építik újjá... Bezzeg, a régi mesterek, azok tudtak...“ Mások: ,,Kár volt hozzányúlni. . .! Leszedték azokat a szép szobrokat... A felét biztosan összetörik. . .“ Megint mások: ,,Hogy még ebben az ötéves tervben kész lesz.. ? Nevetnem kell! Még a következő kétszer ötben sem!... Szerencse, hogy a Ceské Budéjo- vice-i építők nem hallották ezeket a kétkedőket. De minden bizonnyal nem is voltak rájuk kíváncsiak. Mert a munka jó ütemben haladt s amikor az épület tetején megjelentek az első aranydíszek, a kétkedés hangja is elhalkult. S egyre kevesebb volt az építkezés körül a „vakondtúrás“, újabb és újabb részletek bukkantak elő a szétszedett állványzat mögül s egyre többször hangzott el a nézeló- dók ajkáról az elismerés. Ma, amikor teljes pompájában trónol a Moldva partján a sokszáz millió koronás beruházással, sokezrek szaktudásával - s ki kell mondani: szeretetével megújított színház s méltán vívja ki látogatói csodálatát, minden bizonnyal nem egyedül vagyok a vággyal: vajon mikor sikerül majd jegyet szereznem a felújított Nemzeti Színházba s megtekintenem valamelyik előadást..? Mondjuk Bedfich Smetana Eladott menyasszonyát... AGÓCSVILMOS
